Pest Megyei Hirlap, 1964. november (8. évfolyam, 257-280. szám)

1964-11-29 / 280. szám

1964. NOVEMBER 29, VASÁRNAP PEST MEG ^Mfrían IGAZI OTTHON Otthon: olyan sokat jelent ez a szó. A hozzánk legkö­zelebb álló embereket, tár­gyakat, megszokottságot, me­legséget és ragaszkodást. Ha el kell hagynunk, visszavá­gyunk, ha elvesztettük, min­dig keressük. Különös vissza­tartó erő az otthon ... Ahogy járom a vácdukai fiúnevelőotthon folyosóit, a tanulószobákat, az őszi ru­hába öltözött parkot — száz­húsz gyerek újra megtalált otthonát — megelevenedni lá­tom gondolataimat a sok-sok kékmelegítős fiú érdeklődő szemében, mozdulataiban, és kedves sürgetésükben: tessék megnézni ezt is, meg azt is! Szaladnak mellettem, lökdö- sik egymást izgatottan; — Mondd te, meséld el te! És sorra jönnek a meglepetések. közös. Aztán az arcok voná­sai mélyülnek, a lehajtott fe­jek, kis csöndes mondatok között megjelenik valami más, amit már nehezebben jegyez a toll, de erősebben rögzít a gondolat... 0 már nem az én anyám volt Az egyik: — Milyen volt édesanyád? — Nem tudom, csak a bar­na köpenyére emlékszem. A másik: — És akkor eljöttek hozzád látogatóba? — Eljöttek... de ő már nem az én anyám volt,* új gyerekei voltak. A harmadik: — Hol születtél? — Nem tudom. — Hány éves vagy? — Körülbelül nyolc. „ Ágyve lő vásd r avagy Amerika legifjabb big businesse kát Gyulai Pál igazgatótól, aki később, egy nem hivata­los, óvatos kérdésre csak eny- nyit válaszol: — Nem, ilyen mostanában nem fordult elő, a gyerekek szeretik az intézetet, inkább itt akarnak maradni. Ez sem szerénytelenség: igazság. Hiszen sokat jelent ez a szó: otthon. Juhász Erzsébet Mindenki a kedvencem..., de ő a legkisebb! Nem hivalkodás, hanem ter­mészetes büszkeség fénylik az arcukon, amikor bemutat­ják birodalmukat, s talán megérzik elfogódottságomat is, mert körülvesznek, be­szélnek, elterelik magukról a figyelmet, s a külső dolgokra irányítják. De ebből is meg­ismertem őket. „Maszek“ nyúltenyészet A vácdukai intézet szeren­csés körülményeiből az első, ami szembetűnik: a tágas, ha­talmas, tizenkét holdas park, s ez egyaránt alkalmas játék­ra, szaladgálásra, és kis gaz­daságok elhelyezésére, ame­lyekben komoly munkát vé­geznek a fiúk, felelősségteljes munkát, amely felnőtteknek is dicséretére válna. Míg kíváncsian nézegetik jegyzetfüzetemet a kicsik — mert az otthonban a hatéves­től a tizennégyévesig minden­féle „korosztály” megtalálha­tó —, a nagyok súgnak- búgnak, topognak a zöld fü- vön, ahol állunk. — A Kovacsikot tessék kér­dezni — szól egy vékony, iz­gő-mozgó, de láthatóan sze­rény fiú —, neki „maszek” nyúltenyészete van! A többiek fejbólogatással igazolják a „maszek” nyúlte­nyészet meghatározást, aztán Kovacsik Jancsi csöndesen be­számol az állományról: hét anyanyúl és több, mint húsz kisebb nyula van. Csincsillák, mind jó fajta — csillan fel a szeme. Később már egymás szavába vágva sorolják kin­cseiket, alig győzöm írni. — A Lovász Ferinek ga­lambjai vannak, klasszak, két pár postagalamb is van ... — Ide tessék jönni, itt van­nak a leghorn csirkék, mind­járt etetni is kell őket... — És a malacok! Anyakoca, kismalac, minden van! — lel­kendeznek. A volt grófi rezidencia tel­kén ifjúsági szövetkezet ala­kult, virágház és konyhaker­tészet is létesült az állatgaz­daságokon kívül. A gyerekek kezemunkája nyomán meg­született az eredmény: önel­látó lett a kertészet, különö­sen az évelő növények neve­lése jár jelentős haszonnal. Az állattenyésztők is szeretnék ezt elérni, fogadkoznak, hogy az ifjúsági szövetkezet segítsé­gével vásárolt állatállományt lelkiismeretesen fogják gon­dozni. Csillogó szemek kísérik a j, főállattenyésztők” s virág­gondozók sikereinek méltatá­sát. Mindenki örül, mert kö­zös munkájuk eredménye is Varga Tamás egy évvel ez­előtt még így felelhetett, ha kérdezték, mit tud magáról. Most már gondos nyomozás kiderítette, hogy hol született és mikor, csak az édesanyját nem tudták igazán megtalál­ni... Érkezésünkkor elszaladt. „Levelet írok.” A többiek mo­solyogtak: „Ugyan, kinek?” Őrs - csúzli nélkül Aztán a kép újra világoso­dik. Titokzatosan mellém lép a kis barna Aranyos Imre. — A Párduc őrsben min­denkinek volt tavaly csúzlija. Most már nincs, de az őrs csúzli nélkül is jó! Még néhány titokzatos köz­lés hangzott el: — Itt mindenki Fradi-druk- ker, aki nem, az majd lesz! — Nyáron mindig elme­gyünk nyaralni, most is vol­tunk Balatonalmádiban, s ott az egyik gyerek ... — Szeretnénk újra látni a televízióban a Teli Vilmost! Nagyon tetszett! Kevesen vagyunk A vácdukai intézetnek híre p van a megyében, hiszen talán í még az országban is ritka az ? olyan otthon, ahol minden ne- ^ velőnek szolgálati lakása van ^' az intézet területén.. Vácdu- ^ 1 kán így a nevelőotthon peda­gógusainak nagy gondja meg­oldódott. Nincs fáradtságos be­járás, utazás. — Csak kevesen vagyunk — mondja Tóth Vilmos, aki hat éve dolgozik az intézetben, s aki növendékeinek már a sze- mevillanásából is tud olvasni — kevés a szakképzett nevelő, és nehezen vállalkoznak arra, hotry vidékre jöjjenek. Megerősíti kollégája vélemé­nyét Sinkentanz Ferenc is, aki az intézet megalakulása óta itt dolgozik, s akinek volt tanít­ványa, Géczy Márta is az ott­hon nevelője. — Nagyon szeretjük ezt a munkát, hiszen ... Nem fejezi be, de nem is fontosak a sza­vak: beszédesen bizonyít a gyerekek ragaszkodása, látha­tó szeretete. — Mindenki a kedvencem — mondja a nevelői gárda leg- fiatalabbja, Géczy Márta. Alig tudtunk szót váltani, mert mindig kapaszkodott valaki a köpenyébe, a kezébe, s amikor a tanulószobába indulnak, tizen futnak mellette, ő pedig meghallgat minden apró kis kérést, kívánságot. — Az intézet 1957-ben ala­kult, kilencven gyerekünk volt, később, 1962-ben száz­húszra emelkedett a létszám — hallom a hivatalos adato­Már elköltöztek... Egy karácsonyi üdvözlő lapokat gyártó angol cég a napokban levelet kapott Douglas-Home volt angol mi­niszterelnöktől. A levélben a miniszterelnök síorniroZta a megrendelést, tízezer kará­csonyi üdvözlőlapra, ame­lyet már hónapokkal ezelőtt megrendelt. Az üdvözlőlapo­kon ugyanis a volt konzer­vatív miniszterelnök és fele­sége szerepelt egy fényképen, amelyet a Downing Street 10 szalonjában készítettek. Minthogy azóta Douglas- Home családjával elköltözött, más fényképfelvétellel díszí­tett karácsonyi üdvözlőkár­tyákról kénytelen gondoskod­ni. Frankfurt am Main belvá- ! rosában, ahol a legkülönbö­zőbb amerikai irodák ütötték fel főhadiszállásukat, nem messze az IG-Farben palo­tájától, a Fürstenberger Strassen egy külsejére nézve magánházon a következő fel­irat áll: Special Projects Az angol nyelvű felirrt any- nyira semmitmondó, kevesek­nek tűnhet fel, ahogy keve­sen tudják azt is, hogy mit takar a „különleges terve­zetek” kifejezés. Pedig ebben az épületben ütötték fel főhadiszállásu­kat Mr. Oberstag vezetésé­vel, azok az amerikai ügy­nökök, akik éppen úgy ad- ják-veszik a tudósokat, egye» temi tanárokat, diplomás mérnököket és orvosokat, mint a szakma más kép­viselői a szappant, a nyak­kendőt, vagy a bútort. . Az amerikaiak ugyanis már régen rájöttek arra hogy az agyvelővásár „big business” — nagy üzlet. A hivatalosan közzétett ada­tok szerint például Angliá­A szakács- és felszolgáló művészet mesterei lélektani alapokon évtizedek óta tanul­mányozzák, hogy a vendég­nek mely időpontban, milyen körülmények között és milyen szervirozással ízlik leginkább a felszolgált étel. A legtöbben a nyári kerthelyiségek egy­szerűen, de dúsan terített asz­talait, mások a csillogó étter­mek párolgó ételtől Ínycsik­landozó légkörét tartják a legét vágygerj esztőbbnek. Minderre azonban alaposan rácáfol a legújabb közvóle- ménykütatás, amelyből kide­rül, hogy az embereknek nem a föl­dön, hanem a levegőben, a repülőgépen a legjobb az étvágyuk. Egyetlen vendéglő vagy ét­terem sem kapott még any- nyi elismerést a felszolgált falatokért, mint a stewardes- sek, s egyetlen vendéglátó vállalathoz sem érkezett any- nyi dicsérőlevél, mint a MA- LÉV-hez. A MALÉV nemzet­közi gépeinek utasai egy év alatt 150 000 légimenüt fo­gyasztottak, s több mint 20 ezren fejezték ki írásban is megelégedésüket az ízletes ételért, italért, a figyelmes, kedves felszolgálásért. E le­velekben sokan kérték a töl­töttcsirke és a különféle hi­degtálak receptjeit, sőt egy amerikai hölgy azt tu­dakolta, hogyan juthatná olyan kávéfőzőhöz, mint amilyennel a repülőgépen a feketéjét készítették. A legtöbb levél a stockholmi utasoktól érkezik, mert őket Berlin, Koppenhága, Helsinki és Stockholm légterében négy­szer is kiszolgálják, így meg­ismerkedhetnek a magyar konyha minden nevezetesebb ínyencségével. Egyelőre nem találják magyarázatát, hogy miért éppen a levegőben arat­ják a legnagyobb sikert az egyébként valóban íz­letes ételek, italok. Vajon a légiutazás különle­gessége, vagy a stewardessek bájos mosolya van jó hatás­sal az emberre, vagy egysze­rűen arról van szó, hogy a légimenüért nem kell külön fizetni, ellenértéke a jegy árában benne van? ban 20 ezer font sterling­jébe kerül az államnak egy- egy szaktudós iskoláztatása. Nyilvánvalóan legalább ugyan­ennyit kellene fordítani az Egyesült Államokban is egy- egy elsőosztályú szakember képzésére. De nemcsak „ta­karékossági” szempontok (az iskoláztatás költségeinek megtakarítása) játszanak sze­repet ebben a második világ­háború befejezése óta elfa­jult amerikai üzletágban. Feltétlenül hozzájárul az is, hogy az USA nemzeti ku­tatóintézetének nemrégiben közzétett nyilatkozata sze­rint az elkövetkezendő tíz év folyamán Amerikának kétszer annyi tudósra és szak­emberre lesz szüksége, mint amennyit az amerikai főis­kolák és tudományos inté­zetek biztosítani tudnak. Ha már az agyvelővásár okai­nak felsorolásánál tartunk, meg kell említeni azt is, hogy az USA-ban arány­talanul magasabbak a fize­tések az iparban és a ku­tatóintézetekben, mint az egyetemi katedrákon. Ezért igen erős az „elvándorlás” a felsőoktatási intézmények­ről. Viszont szükség van az utánpótlás — bár rosszabbul fizetett — nevelőire. De nem is jelent különösebb problé­mát újakat szerezni a „ván­dormadarak” helyére, mert még ez az alacsonyabb do­táció is messze felülmúlja a hasonló európai kereseteket. A tudósok kartotékja Az említett Frankfurt am Main-i intézmény tevékeny­sége igen sok irányú. Egy­részt hirdetéseket tesznek közzé a napilapokban és a szakfolyóiratokban, másrészt az intézet ügynökei környé­kezik meg azokat a szak­embereket, . akik — a Spe­cial Projects kartotékjai sze­rint — a legmegfelelőbbnek látszanak a megrendelő ame­rikai cég által keresett ál­lás betöltésére. Módszereikre talán a legjobb példa a ham­burgi atomkutató intézet há­rom munkatársának esete. A három nyugatnémet szakem­ber egy meghívás értelmé­ben csupán tanulmányútra utazott az Egyesült Álla­mokba, megérkezésük után viszont azonnal közölték le­vélben, hogy nincs szándé­kukban hazájukba vissza­térni. Természetesen nem a Spe­cial Projects az egyetlen „felvásárló” az agyvelőpia- con. A Wall Street Journal például arról írt, hogy a Ge­neral Electric egyik veze­tője nemrégiben 9 nyugat­európai országban járt, 175 tudóssal tárgyalt, s 45 azon­nal és több évre szóló szer­ződést irt alá. Megdöbbentő különben az agyvelővásár statisztikája. 1948 júliusa és 1961 jú­niusa között 44 430 külföldi születésű tudós és mérnök vándorolt be Amerikába. 1962- ben csak Angliából 64 egyetemi tanár emigrált, 1963- ban pedig 900 fiatal tudós távozott el. Ugyanak­kor az NSZK-t 1948 óta 4000 tudós és mérnök hagyta el. Ennek következménye az is, hogy az Amerikai Tudo­mányos Akadémia 651 tagja közül 157 külföldi szárma­zású. Érdemes azonban fel­figyelni egy másik számra is, amit a szovjet Novoje Vremja közöl: a számítások szerint — Írja a lap — 1961-ig 40 amerikai fizikus és vegyész kapott Nobel- díjat. Ezek közül azonban hat tudósnak még meg sem volt az állampolgársága, ami­kor a magas nemzetközi dí­jat elnyerte, kilencen pedig nemcsak külföldön születtek, hanem tanulmányaikat is az Egyesült Államokon kívül folytatták. Nem titok, mire használják fel az agyvelővásáron be­szerzett szaktudósokat. Tyep- linszkij vezérőrnagy írta pél­dául a következőket a Krasz­na ja Zvezda című lapban: „Az amerikai hold-program alapja a Saturnus—V ra­kéta létrehozása. Ennek a ra­kétának kell majd eljuttat­nia az Apolló űrhajót a holdra. A program kidolgo­zása a Marshall Űrhajózási Intézetben folyik, amelynek vezetője Wernher von Braun. A Saturnus rakétahivatal igazgatója szintén német származású. Oswald Lange 1956-ban érkezett az Egye­sült Államokba. Helyettese, Konrad Dadnenberg ugyan­csak az NSZK-ból emigrált. De német tudós áll a ku­tatási-tervezési osztály élén is: Ernst Stullinger. A Sa­turnus- és Apolló-program koordinálása pedig Joachim Kuttner feladata, Végezetül pedig Kurt Debusse, von Braun egykori munkatársa a NASA Cape Kennedy ra- kétafelbocsátó központjának igazgatója .. Nyugat.Európa védekezik Amíg a nyugat-európai kormányok — felfigyelve a tudósfelvásárlás veszélyeire — szívós attakot indítottak az agyvelőcsoport ellen, ad­dig a hivatalos Amerika a legmesszebbmenően támogat­ja a tudósok bevándorlását, s igyekszik megmagyarázni bizonyítványát a világ előtt. „Ha őszintén hiszünk a ter­mészettudományok nemzet­közi jellegében — írta pél­dául az Endeavour című fo­lyóirat — akkor elégedjünk meg azzal, hogy valaki va­lahol jó kutatómunkát vé­gez”. A folyóirat érvelésé­nél azonban igazabb Sámuel Goldsmith amerikai tudós kijelentése: „Nem élhetünk az Európából kölcsönzött tu­dományos tőkéből. A jövő­ben előadódhat olyan hely­zet, hogy nem importálha­tunk majd Enrico Fermihez hasonló fizikust, aki kulcs- fontosságú munkát végzett atombombák előállításánál, s nem szerezhetünk be Kár­mánhoz hasonló nagy aero­dinamikai teoretikust sem. Saját zseniket kell produ­kálnunk”. Ez az érvelés őszintébb, s ugyanakkor az amerikai fel­sőoktatás közismert szegény­ségi bizonyítványára üti rá a pecsétet, amelyet — mint láttuk — a világ vezető tő­kés hatalma nem az okta­tás színvonalának emelésével próbál kiküszöbölni, hanem azáltal, hogy a rendelkezésre álló nagy pénzösszegekkel és nemkülönben nagv lehetősé­gekkel elcsábítia Nyugat-Eu- rópa legjobb szakembereit. Önody György I Értekezlet Minden értekezlet két rész- 'j re oszlik. Az egyik rész csupa ^ hivatalos közlést és hivatalos ^ hangrezgést tartalmaz. A má- 'r, sik részben közvetlenség csil- ^ log. Érzelem, csipkelődés, meg- ^ hittség, humor. A két rész, per- ^ sze egymásba fonódik. Szere- ^ tem a beszámolók, hozzászólá- ^ sok szövetéből kiválogatni a j színes, melegítő selyemszála- í kát. 4 í A PÉNZ NEM MINDEN y 4 Iparosgyűlés. Szangvinikus ^ férfi szól: ^ — A megyei vezetőséghez ^ volna egy-két szavam. Nyuga- ^ lom, uraim, nem ledorongolás. J; Van egy szemérmes kartár- ^ sunk, hónapok óta beteg. „Kér- ^jél segélyt.” „Nem kérek, rös- ^ tellem.” Jól van, kértünk he- ^ lyette. A napokban újságolja, í kapott háromszáz forintot. ^ „Jól esett — mondja —, de ^ tízszeresen jól esett a levél.” ‘j „Milyen levél?” „A megyei ^ titkárság írta. Az volt benne, ^ hogy mielőbbi gyógyulást és ^ jó egészséget kíván.” ^ — Hát én most itt, az érte­kezleten mindannyiunk köszö- ^ netét fejezem ki a titkárság fi- ' gyelmes dolgozóinak! A levegőben a legízletesebb az ebéd TILTJA-E MAKARENKO A HAJHÜZAST? Már megint a fiatalok. Ho'gy nem lehet őket hatásosan ne­velni, fegyelmezni. Hát persze, hogy a múlté a favágós, gye- rekdajkálós inassors, de a túl­ságos kesztyűs kéz...? Azt mondja az egyik felszólaló. — Volt egy előadás nálunk. Törvényszéki bíró tartotta. Úgy értettem: semmi testi fe­nyítést nem lehet alkalmazni. Ha a tanító például megüti a gyereket, bocsánatot is kell kérnie. Nem helyeseltem. Azt mondta a bíró: hiába, így szól a törvény. Kérem, én Maka- renkóval egyet értek: a szép szó, okos szó többet ér a ve­résnél. Na, de ha egy rakon­cátlan, kis tanuló eltöri a nyolszáz forintos szerszámo­mat, én le se „torkoljam” s meg se húzzam a haját? Hi­szen ki téríti meg a kárt? Méltatlankodik, hogy erre nem gondolt Makarenko ... fRÓ-OLVASÖ TALÁLKOZÓ — MINT KISIPARI FELADAT Felfigyelek, mert az előadó azt mondja: szervezzenek a kisiparos-csoportok író-olvasó találkozókat. Ez igen, irodal­már-nemzet leszünk, úgy lát­szik. Aztán kiderül, hogy a talál­kozón a kisiparos-lap „íróit” akarják összehozni az iparos­olvasókkal. A lap terjesztése érdekében. Egyébként szívből kívánom, hogy gyümölcsöző legyen a ta­lálkozó. Hiszen annyi okos szakmai közlemény és idősze­rű rendelet, tanács van a me­gyei KlOSZ-lapban, amennyit Tolsztoj sem írt. MEGYEI SZINTEN — ELÉGTELEN, ORSZÁGOS SZINTEN — KITŰNŐ Ede bácsi is feláll. — Nagyon egyetértek a ve­zetőségi beszámolóval. Helyes­lem a külpolitikánkat, meg a belpolitikánkat is, és öreg kis­iparos létemre szívből örven- dek, hogy pártunk és álla­munk reánk is számít a szo­cializmus építésében, de meglepődve hallom, hogy a megyei vezetőség'szerint gyen­ge az adminisztrációs mun­kánk, holott az országos köz­pontunktól éppen mostanában kaptunk pénzjutalmat érte. Igaz, elnézést kérek, a sok munka miatt késik egyik-má­sik levelünk, jelentésünk. De én is megkritizálom ám a me­gyei központot! Két hete sür­gős jelzéssel kértem egy fon­tos kérdésre választ s még a mai napig sem hozta meg a posta... A tanulság: legyen felkészül­ve a bírálatra is, aki bírál. (al)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents