Pest Megyei Hirlap, 1964. augusztus (8. évfolyam, 179-203. szám)

1964-08-30 / 203. szám

2 'fsKírfap 1964. AUGUSZTUS 30. VASÁRNAP A termelőszövetkezetek még nem, a háztáji gazdaságok már nem Gondok a hagyományos libatenyésztéssel Jászkarajenőn Évtizedeken át nagyon fon­tos bevételi forrása volt a jászkarajenői gazdáknak a li­batenyésztés. Ahogyan itt mondják, májlibahizialás. Az itt kinevelődött, e meghonoso­dott xibafajtának a kereskede­lem szempontjából főként a maja volt — s ma is az az — ..érdekes'’. A világpiacon jó árat fizetnek érte. Húsát bll- földön szívesen vásárolják. Népgazdasági érdek tehát, hogy ezen a vidéken, ahol minden adottság rendelkezés­re* áll a libatenyésztéshez, mi- nér többet neveljenek és hiz­laljanak. Az állam ezt akarja! Hogy mennyire őszintén, azt bizonyítja a sokoldalú segít­ség, a támogatás, amelyet mind a háztáji, mind pedig a nagyüzemi tenyésztőknek nyújt. Kiemelt terület Jászka- rajenő: többet fizetnek az itt felvásárol hibáért. Naposlibá­kat kapnak a tenyésztők, meg a hizlaláshoz kukoricát. En­nek ellenére baj van a liba­tenyésztéssel. Az utóbbi évek szerződéskötései is erről ta­núskodnak. 1962-ben nyolcezer, 1963-ban 6200, 1964-ben 4000 liba érté­kesítésére kötöttek szerződést a j ászkaraj enőiek. Rohamosan csökken a felvásárlásra kínált hízott baromfi. Mi ennek az oka? Mit mond a felvásárló? — Az ezerkilencszázhatvan- kettőben felvásárolt nyolcezer darab is csak töredéke annak a. mennyiségnek, amennyit ré­gebben itt felvásároltunk — kezdi tájékoztatóját Dósa Jó­zsef, a földművesszövetkezet felvásárlója. — Magam is baromfikeres­kedő voltam,’ de rajiam kívül még hatan' foglalkoztak felvá­sárlással. Csupán én többet vásároltam fel nyolcezernél — emlékszik vissza a régebbi időkre. Maradjunk csak az ezerki- lencszázhatvankettes nyolc­ezer darabnál, s bogozzuk azt, hogy azóta miért csökkent a felvásárlás. A tenyésztési és a tartási körülmények nemigen változtak. Sőt, ha figyelembe vesszük a község két termelő- szövetkezetének erősödését, akkor javulniok kellene. Miben látja a háztájiban mutatkozó csökkenés okát a felvásárló? — Egyre nehezebb a háztá­jiban a libatartás. Egy-egy tanya körül nyolcszáz négy­szögöl földet hagytak meg. Ha ez a terület legelő, még ak­kor is gondot jelent a libatar­tás. A liba elbarangol, kárt tesz a szomszédnak, vagy a közös területen. Nem szívesen veszekednek az emberek. — Közös libalegelő nincs? — Nincs! Még a bent — a faluban — lakók libái sem járhatnak legelőre — vála­szolja. — Nincs ilyen célra alkal­mas terület? — Dehogynem kérem. Csak itt tilalom van a libára! A községi tanács nem engedi a libákat az utcára hajtani. — Miért? — Tisztasági és egészség- ügyi szempontból! — ???. A libákat mindig az utcá­ra hajtották, hogy az útszéli füvet legelhessék. így van ez ma is a megye csaknem két­száz községében. Éppen a liba hazájában, Jászkarajenőn len­ne másként? Kétkedéssel fo­gadjuk a felvásárló szavait, de ő csak bizonygatja: — Az utóbbi időben nem hallottam büntetésről, igaz, hogy nem is igen engedik az utcára a baromfit. De tavaly, meg tavalyelőtt bizony röp­ködtek a büntetések. Neveket említ, sőt olyan családot is megnevez, aki emiatt költözött át a szom- Izédos községbe, Kőröstetét- íenre. Egy rossz tanácsi határozat Szűcs István, a községi ta­nács elnöke megerősíti a fel­vásárló szavait; — Igen, a tanácsülés még 1962-ben hozott egy ilyen ha­tározatot. Rendezzük, parko­sítjuk az utcákat, tönkreten­nék a baromfiak. . — Minden utcát parkosíta­nak? — Egyelőre csak a főutcát! — válaszolja, majd sietve hoz­záteszi: — No, nem fogjuk mi olyan szigorúan a dolgot. Nézzék csak meg estefelé, mindenütt látnak az utcán libát! Felsoroljuk az utóbbi évek szerződéskötési adatait és megkérdezzük: — Nem lát összefüggést a gyors csökkenés és a tanácsi határozat között? — Nem ez az oka! Hatvan­kettőben nagyon rossz kuko­ricatermés volt. A takarmány­hiány miatt nem tartottak az emberek baromfit — állítja az elnök. — De azóta az állam a hiz­laláshoz takarmányt is ad. Tavaly és az idén már nincs takarmánygondjuk a termelő­szövetkezeti tagoknak. — Nem szívesen foglalkoz­nak az emberek vele. Nem úgy van már, mint azelőtt, amikor a gyerekeknek az őr­zés volt a dolguk — érvel a tanácselnök. Megfogadva a tanácselnök javaslatát, az esti órákban vé­gigjárunk jónéhány utcát. El­vétve láttunk néhány libát. A hosszú és széles utcákon az árokpartokon nő a fű, a gyom. A főutcától eltekintve a par­kosításnak semmi nyomát nem láttuk. Azt ellenben igen, hogy a falu szélső házai előtt kiterjedt legelők vannak, ame­lyek kiválóan alkalmasak lennének libalegelőnek. Meg­szólítottunk egy asszonyt: — Hol vannak a libák ilyenkor? — Akinek van. az az ud­varában tartja. De egyre ke­vesebben foglalkoznak vele. — Ezek a legelők nem len­nének alkalmasak libalegelő­nek? — Ki vannak ezek osztva háztájinak, tehenet tartanak rajtuk. Nem tűrik meg a szomszédok egymás libáit — mondja őszintén. Ha már az utcákról kitil­tották a libákat, miért nem gondoskodott a községi tanács, hogy a falu szélén jelöljön ki legelőt? Amint az asszony el­mondotta, szívesen fizetnének legelőbért az emberek. Ügy látszik, a tanács vezetőinek csak a falu „szépítéséig” ter­jed a figyelme. Arra, hogy feladatuk a termelés szervezé­se is, kevésbé gondolnak. A tsz-elnök bizakodik! A községben az Űj Barázda Tsz foglalkozik az idén na­gyobb méretekben libate- nyésztésseel. Kudelich Géza tsz-elnök elmondja, hogy a vezetőség igyekszik a régi ha­gyományokat ápolni: 3200 na­poslibát vásároltak az idén. — Mennyi van belőle? — Több mint a fele elpusz­tult. Kéthetes korban betegség lépett fel. Vizsgáltattuk állat­orvossal, a kutatóintézetbe is küldtünk a hullákból. Senki nem tud semmi bizonyosat. — Valószínű, hogy ismeret­len fertőző betegségről van szó — kapcsolódik a beszélge­tésbe Gulyás Pál főállatte­nyésztő. — A rajnai ludak nem olyan ellenállóak a betegséggel szem­ben, mint az itteniek. Nem bírják úgy a hazai körülmé­nyeket — vélekedik az elnök. Ennek viszont ellentmond, hogy több termelőszövetkezet­ben — Szentesen, Orosházán — minimális veszteséggel ne­velik fel a rajnai libákat. A szövetkezet vezetői ugyanis el­látogattak mindkét helyre, hogy tapasztalatokat szerezze­nek. — Mi mindent megtettünk a siker érdekében. Nagy az el­hullás, de mi nem veszítjük el a kedvünket — mondja a tsz elnöke. — Ha a közösben nem megy, nem lehetne a háztájiban elő­segíteni a libatenyésztést? — érdeklődünk tovább. — Megpróbáltuk már. Be­széltünk a tagokkal, hogy vál­laljanak termelőszövetkezeti libákat. Nem volt sikere. Pedig takarmányt is ajánlottunk! — Mennyit fizetett volna a szövetkezet a nevelésért? — A tag a kétszeri kopasz- tás tollát kapta volna — mondja az elnök, s számítást végez: — Harminc-harminckét fo­rintra is felmenne ez az összeg. — Ha biztosítanák a község­ben a tartási körülményeket, akkor nem kellene a tagokat a libatenyésztésre bíztatni. Lege­lő kellene, ahova kihajthat­nánk az állatokat. — Mi libánként 20 négyszög­öl legelőt is ajánlottunk, még­sem vállalkoztak a tagok. — Hol adnák a legelőt? — Hát ahol éppen jut! — Nem gondolkoztak azon, hogy egy bizonyos körzetben lakó tagok libái részére közös legelőt jelöljenek ki, s esetleg pásztort fogadjanak? — Erről még nem volt szó! Tanyák liba nélkül! Járjuk a jászkarajenői ha­tárt. Több tanyára is belátoga­tunk. Libát elvétve találunk. Arra a kérdésre, hogy miért nem tartanak, ezt a választ kapjuk: — Minek? Bajnak? Ezt mondja Urbán Lajosné is, pedig tanyája mellett né- hányszáz négyszögöl legelő van. — Itt a legelő közel. Itt iga­zán érdemes lenne libát te­nyészteni — érvelünk az asz- szonynak. — A férjemmel a szövetke­zetben dolgozunk. Mi nem őrizhetjük. A tehenet, a disz­nót megkötjük, az nem kószál el. De a libán mindig rajta kell lenni a szemnek. — Egyáltalán nem is tart li­bát? — De tartok néhányat, amennyi a családnak kell. Azok el vannak itt az udvar­ban. — S ha külön libalegelő len­ne, s esetleg többen fogadná­nak egy pásztort? — próbál­kozunk. — Hát, úgy talán — kapjuk a bizonytalan választ. Megértést és segítséget A Jászkarajenőn szerzett tapasztalatok után bekopogta­tunk a járási tanács mezőgaz­dasági osztályára. Kónya Fe­renc járási főállattenyésztő tud arról, hogy Jászkarajenőn je­lentősen visszaesett a libate­nyésztés. — A szövetkezetek alakulá­sával megváltoztak a tenyész­tési feltételek — mondja, s nyomban hozzáteszi: — Mindent megteszünk, hogy a szövetkezetekben ered­ménnyel járjon a próbálkozás. Jövőre előnevelt libákat adunk a szövetkezetnek, reméljük meg lesz az eredménye. Igaz, az állattenyésztésben is a nagyüzemi gazdaságoké a jövő, de amint az elmondot­takból kitűnik, ez bizony elég távolinak tűnik. Ennek a felté­teleit még meg 'kell teremte­ni. De ezt a jövőt lehetne úgy is építeni, hogy ma sem essen vissza a termelés! Csak ehhez több megértés és segítség kell — még akor is, ha a háztáji gazdaságokról van szó — a he­lyi vezetők részéről. Mihók Sándor Az IBUSZ szeptemberi különvonatai Elkészült az IBUSZ szep­temberi különvonat-menet- rendje. Eszerint 6-án Pécsre és Gyöngyösre. 13-án Miskolc­ra és Szegedre, 20-án Egerbe és Debrecenbe, 27-én pedig Gyöngyösre indulnak különvo­natok a fővárosból. „ A különvonatokra a kirán­dulást megelőző héten csü­törtökön délig lehet jelent­kezni az IBUSZ irodáinál. (MTI) MINDEN ERŐT AZ ŐSZI VETÉS ELŐKÉSZÍTÉSÉRE! Az üllői Kossuth Tsz 14 erőgéppel 1290 hold őszi vetés alá szánt. Szántás előtt a szövet­kezet gondoskodott megfelelő talajerő-utánpótlásról, műtrágyával beszórták a talajt (MTI Foto: Fehérváry Ferenc felv.) Pecsenyecsikók, sportlovak és modem igások Kísérletek a Kiskunsági Állami Gazdaságban a magyar lóexport íeilenditésérc Furioso A—XXVI. külön- bejáratú magánlakosztályá­ban csendesen álldogál, ro­pogtatja a lucernát, pihen. Van mit kipihennie jövő év márciusáig, négy hónap moz­galmas szerelmi élettel a háta mögött. Százhúsz nap alatt vagy hatvan hitvesét boldogította, hogy köteles- | ségszerűen gondoskodjék a mezőhegyesi fél vér lófajta fenntartásról. Ősei, közel száz évig a nagy tiszántúli állami méntelepen tevékeny­kedtek, ő maga is ott kezd­te ezelőtt egy évtizeddel ál­dásos működését, s mind­össze négy éve, amikor a Furioso-tenyészetet Mezőhe­gyesen megszüntették, költö­zött több nejével a Pest me­gyei Kiskúnságra. «- Most a Kiskúnsági Állami Gazda­ságban tölti be tisztét, Döm- söd határában lakik — vall­juk be — hozzá és nemes foglalkozásához méltatlan épületben. Kopott falak, meg­viselt gerendák, rossz já­szolok között, távolról sem korszerű istállóban, holott feladata a modern gazdasági ló tenyésztésében a legfonto­sabb szerep betöltése, egyene­sen a legkorszerűbb otthont követelné meg. — A Furioso, ez a töme­ges testű, magas, erős állat, a modern mezőgazdasági nagyüzem belső szállításai­nál kitűnően alkalmazható — magyarázza Kruchio Lász­ló agrármérnök, a törzste­nyészet vezetője. Régi mező­hegyesi ember, együtt ke­rült onnan a Furiosokkal Apaj- pusztára, rajta kívül senki földije sincs az onnan ide­származott lovaknak. — A cél az — folytatja —, hogy egy pár ló gumikere­kű szekéren 30—35 mázsa terhet szállítson könnyedén. Erre a munkára a Furioso nagyon bevált, de sportló­nak, főleg ugrólónak szin­tén. — Igen, a Furioso kitartó és szívós, öröklött ugró­készsége azonban ma már nem egészen felel meg a modern sportló követelmé­nyeinek — szólal meg egy tatár bajszú szőke fiatalem­ber, Gaál Szabolcs agrár­mérnök. Az Állattenyésztési Kutató Intézet lótenyésztési osztályán dolgozik Budapes­ten, lovaglónadrágot, csiz­mát visel, mégiscsak „aszfalt mezőgazda” — gondoljuk. Halljuk ám a pusztaiaktól róla és a budapesti intézet többi munkatársáról, hogyan járják az állattenyésztő gaz­daságokat, néhol napokat, máshol csak órákat tölte­nek ugyan, de ezalatt lázas gyorsasággal mérik az álla­tok súlyát, nagyságát, növe­kedését, abrakadagját, s fel­jegyeznek sok-sok adatot, amit aztán Pesten az író­asztal mellett rendeznek, fel­dolgoznak. Mondják róluk, mi mindenre kell figyelniök és levont következtetéseik mennyire elősegítik a te­nyésztés munkáját. Hallga­tunk, s egyszerre más fo­galmuk támad az annyit csúfolt „aszfaltmezőgazdák”- ról. ■' , Don Pedro hazát és nevet cserél Ebben a gazdaságban kü­lönben Gaál Szabolcs fel­adata figyelni az új ma­gyar ugrólóíajta tenyésztési kísérletét. Mutatja Furioso úr szomszédságában a kí­sérletre Nyugat-Németország- ból alig egy esztendőnél i'é- gebben importált mént, Don Pedrót, azaz amióta hazát cserélt, a nevét is megvál­toztatta: Hazárd, most ez a neve. Kötelessége, hogy fri­gyet kötve Furioso-hölgyek- kel, javítsa a magyar* spoi-t- 1 óállományt. A hannover— mecklenburgi melegvérű faj­ta fiatal, mindössze ötesz­tendős csődör, alig valami­vel kisebb a közel tizennégy markos Furiosónál és hogy tavaly tavasztól nyár elejéig derekasan teljesítette köte­lességét, azt a ménesben anyjuk mellett legelésző sok, a " Furiosónál többnyire vi­lágosabb pej, sőt többnyire sárga kis csikó bizonyítja. Beletelik azonban még leg­alább három esztendő, s csak akkor derül ki, sikerült-e a kísérlet, átörökölték-e ezek a csikók apjuk Európa-szerte kiváló ugró- és hátaslónak becsült családja, valamint az anyjuk fajtájának jó tulajdon­ságait, szép küllemét. Ha igen, megteremtődött a talán még szebb, gyorsabb és az akadá­lyokat apja, anyja családja tagjainál is jobban vevő új magyar lótörzs. Ettől függ, fellendül-e sportlóexportunk. Fiatalon nyereg alá Az istálló mellett a futópá­lyán csikók keringenek páro­sával. Talán egy tucatnyi em­ber figyeli idomaikat, járásu­kat, s hogy ügetés, meg vág- tázás közben hogyan emelge­tik a lábukat. Eddig csak az angol telivé­rek idomítását kezdték el kétéves korukban, most dr. Öcsag Imre, a kutató intézet lótenyésztési osztályának ve­zetője arra gondol, meg kel­lene próbálni kétéves félvé­rekkel is. Azokat mostanáig csupán három és fél éves ko­rukban vették munkába. Eh­hez a kísérlethez válogatnak vagy negyven kétéves Furio- so-csikóból tízet. Melyik lesz a kísérlethez alkalmas kis csikó, azt egyetlen ember dönti el, középmagas, vékony alakú férfi, tipikus lovas kül­sejű. Hátulról nézve, ahogy átmászik a kerítésen, ugrál a lovak előtt, negyvenévesnél senki sem hinné többnek. Pe­dig ez az ember, Bodó Imre, az egykor nagy nevű lovagló­tanár és mesteredző már ala­posan benne jár hetvenes éveiben. Jó pár esztendeje vo­nult nyugalomba, onnan most ehhez a kísérlethez, hogy azt technikailag irányítsa, vissza­hívták. Kényes a feladat, nagy szakértelmet kíván, nemigen akad nála megfelelőbb szak­ember. Ügy négy hónapig, a két­éves csikók most az ugrópá­lyán futnak, ugrálnak, akkor kezdik csak nyereg alá törni őket. Előbb csak a nyereg, lo­vas még nem kerül a hátuk­ra, arra csak újabb hónapok múltán kerül sor. Ha azután ezek a félvércsákók ilyen fia­talon jól elvégzik az iskolát, ezentúl a félvérek betörését is kétéves korban kezdik, vagyis egy-másfél évvel ko­rábban és ugyanannyi idővel tovább dolgozhatnak. Ez pe­dig nem közömbös, hiszen a lovak legfeljebb tíz-tizenkét esztendős korukig használha­tók a sportban. Nagy a jelen­tősége tehát, ha a világpia­con, ' ahol a sportlovaknak igen magas az ára, nagycp fiatal egyedekkel jelenhet meg Magyarország. Persze, csak ha a fiatal félvércsikók idomítása, ez a világon ez idő Szerint egyedülálló magyar kísérlet sikerül. Pecsenyecsikó-hizlalás De a Kiskunsági Állami Gazdaságban, amely egyben a kísérleti intézet lótenyész­tési kísérleti gazdasága is, még egy nagy jelentőségű és ugyancsak kilejezetten export célt szolgáló kísérletet foly­tatnak körülbelül két hónap­ja. Franciaország, Olaszország, Svájc és a skandináv állattok most is vásárolnak tőlünk ét­kezési célokra csikókat. Saj­nos, a keresletet távolról sem tudjuk kielégíteni. Nemcsak több ló kellene hozzá, hanem az is fontos, hogy a vágásra szánt csikók minél fiataiab- ban, gyorsan érjék el a meg­felelő súlyt. A gazdaságban tehát tizen­egy hidegvérű, amúgyis hú­sosabb, kéthónapos csikót fog­tak „hizlalásra”. Korán elvá­lasztották az anyjuktól és most finom abrakon tartják őket. Árpa- meg kukoricada­rát kapnak, s ezenkívül lu- cemaszénát. Minden falatju­kat megmérik és naponta mérlegre kerülnek maguk a csikók is. Nagy körültekintés­sel így dolgozzák kd a csikó­hizlalás gazdaságos technoló­giáját. Súlygyarapodásuk most na­pi egy kiló. Később valami­vel kevesebb lesz. De nyolc- kilenc hónapos korukra, ha elérik a 350—400 kilós súlyt, akkor a pecsenyecsikó-nevelés rendkívül kifizetődőnek bizo­nyul, mert élősúlyban 16 fo­rintot kaphatunk értük — valutában. A lótenyésztést bizony az utóbbi években elhanyagol­tuk. Indokolatlanul. Látható ezekből a kísérletekből, hogy most már újra jelentős gon­dot fordítunk rá. Kell is! Nem azért, hogy romantikus lelkű- lettel ismét lovasnemzetnek álmodjuk magunkat, hanem hogy kihasználhassuk a kí­nálkozó exportlehetőséget és a magyar ló, népgazdaságunk jelentős hasznára megint ver­senyképes, keresett árucikk legyen a világpiacon. Persze, addig is korszerű istállókban kellene elhelyezni tenyészlova- inkat. Hatvan-nyolcvan-száz- ezer forintot ér egy-egy ilyen korhadó gerendák alatt, tö­rött jászolhoz kötött állat! Szokoly Endre

Next

/
Thumbnails
Contents