Pest Megyei Hirlap, 1964. augusztus (8. évfolyam, 179-203. szám)

1964-08-20 / 195. szám

PEST megyei k/Cirlap 1064. AUGUSZTUS 2«, CSÜTÖRTÖK HAZATÉRT A FIÚ pen olyan idegenek voltak, mint én. Kis üzemekben dolgozott mint hegesztő-lakatos. Olya­nokban, ahol a tulajdonos, a patron, a munkát maga irányította. És közben fá­radhatatlanul járta, csodálta a hatalmas, gyönyörű várost, évekig nem tudott betelni a szépségével. Nem a kezdet­ben kápráztató, ragyogó éj­szakai fényözönnel, hanem a kultúra örökbecsű kincsei­vel. Azzal, amit a Louvre, a Notre Dame, a Mont­martre, vagy a versaillesi kastély kínál mindenkinek. ★ Soha nem gondolt arra, hogy végleg letelepedjen, ottmaradjon. Furcsa érzés a honvágy, minél távolabb van idegenben az ember, annál sűrűbben jelentkezik, külö­nösen ha beteg, vagy ha iszik egy kicsit. Ö évekig élt egyedül egy olcsó külvárosi szálló kicsiny, szerény szo­bácskájábán. Heti tizenhat új frank volt a lakbér, a havi nyolc-kilencszázból ki lehetett bírni.. Egyedül élni, vendéglőben étkezni, hazai ízek nélkül... A nős embereknek könnyebb. De így drága minden, he­tenként százharminc frankja elment a puszta megélhetés­re. A szórakozás? Tánc, bi­liárd. Sokba kerül az is. Egyedül az öltözködés, a kon­fekcióruha olcsó. A francia lányok nagyon szépeit. Karcsúak, csinosan, elegánsan, ízlésesen és mégis olcsón öltözködnek. És sze­retik a magyar fiúkat, mert azok adnak magukra és jól táncolnak. Egyszer,. még fenn észa­kon, megszeretett egy fran­cia munkáslányt, sokáig jár­tak együtt. Ha feleségül ve­szi, ott kellett volna marad­nia végleg. — Nem tehettem meg ... anyám mindig azt mondta; majd ha felnő a fiam ... ★ De nemcsak ez húzta a szívét hazafelé, nemcsak ezért készült két évig az útra. És nem is csak a honvágy miatt. Mert kint is olvasott magyar újságot, és Jókait, Mórát, Illyés Gyula könyvét, a Pusz­ták népét. Hanem azért, amit látott, tapasztalt. — Látja az ember, hogy egyes vele egykorú fiatalok két-három kocsival szágul­doznak ... A nyarat a Cote d’Azúron, a tengerparton töl­tik. Mi jogon? Jómaga pedig ment napon­ta hegeszteni. — Olyan ott nem fordulhat elő, hogy egy magányos munkásasszony, mint az én anyám, mindhárom gyere­két középiskolába járassa. Igen, egy munkásnak le­het kisautója, tv-je, gépesít­heti a háztartását. De az egész nagy gépezetben min­dig csak egy parányi, gyor­san kopó alkatrész marad. — Zárt kör, nem lehet be­lőle kitörni. — Rájöttem, otthon jobb lesz. ■k Az édesanya, aki huszon­egy évig volt fonónő a KIS- TEX-ben és keresetéből kö­zépiskolába járatta a gyer­mekeit. ott áll a kiskapu­ban. Ősz már a haja, de az arca kipirult, megfiatalo­dott: hazatért a fia. Hetesi Ferenc Pál Szocialista módon dolgozni, tanulni és élni! (II.) ...HA BRIGÁDVEZETŐ LEHETNÉK! Eszembe jutott már nekem is. mit tennék, ha szocialista címért küzdő brigád vezetője lennék. És ahogy végiggondol­tam tennivalóimat, rájöttem, nem is olyan egyszerű, köny- nyű feladatot kellene megol­danom. Már csialk azért sem, mert a brigád tagjai, is, meg jó magam iis ember vagyok, tele hibákkal, myasegetésre váró vadhajtásokkal. Meg tud- nám-e ismerni ezeket a rám- bízottiakat .gondolataikkal, vá­gyaikkal, botlásaikkal együtt? S ■ ha már ismerem őket, tudnám-e szeretni vala­mennyit? Igazságosain, fenn­tartás nélkül! Tudnék-e uralkodni saját hangulato­mon, rapsizódikus érzelmei­men? Mert anélkül csiak báb len­nék a birigáditagok mellett. Semmi esetre sem jó vezető. Pedig a brigádvezető nem­csak gazdasági munkaveze­tő, hanem egyben mozgalmi vezető is. Szocialista brigádot vezet­ni nemcsak szakmai képes­ség, hanem nevelői rátermett­ség dolga is. De sok brigádve­zető bukott már el ezen! Nagyon szégyellném ma­gam, ha nem tudnék kielégítő választ adni a legbonyolultabb problémáikra is. Ezért viszont sokat kellene tanulnom. Gyer­mekkoromtól azt hallottam, és ma is tapasztalom, hogy a jó példa a legékesebb szó- nokolcat is felülmúlja. Én sem szeretnék soklat beszélni. De ahhoz, hogy tíz-húsz munka­társam előtt példakép le­gyek, nem kis erőfeszítésemre lenne szükség. Vizsgálgattam a bennem szunnyadó kollektív szellemet is. Hiszen nekem nőm csu­pán 'annyit kellene adnom, mint az egyszerű ibrigádtag- nak. Tudatosan szerveznem is kellene a jó együttműködést. UTÓN (Foto: Kotroczó) Erről könnyen megfeledkezik az ember. És ha már a közösségi szel­lemnél tartunk: a szocialista brigád a közösen végziandő termelői munkánál valami­vel többre szövetkezik. Segí­teni egymást a tanulásban, és segíteni egymásban a szocia­lista erkölcsi magatartás ki­alakulását. illetőleg erősödé­sét. Mindennap átgondolnám: megtettem-e kötelességemet?! Mert itt már nem csupán ba­ráti magatartásról van szó, hanem önként vállalt köteles­ségről. Ez sem könnyű fel­adat. Még az sem lenne elég, ha saját meggyőződésemről be­szélnék állandóan. Megfelelő nevelői eszközökkel ezt ^ a meggyőződést át kellene ül­tetnem mások felfogásaiba. És roppantul szégyellném ma­gam, ha kudarcot vallanók igyekezetemmel. A legégetőbb kérdőjelem aizontan az új, szocialista em­bertípus fogalma, illetőleg an­nak megvalósítása. Vajon tu­dom-e egyáltalán, mivé aka­rok lenni? Látom-e világosan, tisztán aiz ideált? Mert, ha nleim —1 megbuktam. Természetesen tanulmá­nyoznám más brigádok éle­tét, a brigádvezetők munka- módszerét is. De először mia- gamibian kellene rendet te­remtenem. Akikor talán még el is merném vállalni annak a szocialista címért küzdő brigádnak a vezetését. Mert szép a cím, de büsz­keségre csak okkor van jo­gunk. ha tartalmat is adunk annak a címnek. Egyébként valahol ezt olvastam: „A jó vezető sohasem büszke, min­dig alázatos." S a közösség szolgálata ezt meg is követeli minden vezetőtől. — detvay — Tízéves a Dunai Vasmű Tíz évvel ezelőtt, 1954 augusztus 20-án avatták fel a Dunai Vasmű acélművet, akkor csapoltak először acélt. A dunaújvárosi martinászok az üzembe helyezés óta el­telt tíz év alatt összesen 3.2 millió tonna acélt gyártottak. Az édesanya huszonegy évig volt fonónő a KISTEX-ben megrokkant a munkában, ta­valy százalékolták le, így ment nyugdíjba. Az édesanya a felszabadu­lás évében támasz nélkül ma­radt négy kis gyermekkel. El­hagyta a férje, három gyerme­ket egymaga nevelt fel abból a pénzből, amit mint fonónő keresett. Mind a hármat, a két leányt és a fiút, középis­kolába járatta, azt akarta, hogy boldoguljanak az élet­ben. Az édesanyát az egyetlen fía, amikor már dolgozni kez­dett, 1956 novemberében, bú­csú nélkül hagyta el. ★ A fiú, Tolnai Gyula, most 25 éves, s alig három hete ér­kezett haza az ócsai kis szoba- konyhás lakásba. Visszapergeti az Idő kere­két. — Nem mertem anyámtól, nővéreimtől búcsút venni. Fél­tem, akkor nem tudok elmen­ni. Kilencen indultak el ócsai fiúk akkor, november végén. Szökni nem nagyon kellett. A legidősebb közöttük huszon­nyolc éves volt. ő a legfiata­labb, még gyerek. Az ausztriai gyűjtőtábor­ban, St. Pöltenben, ahol a hit­leristák egykor az elhurcolt zsidókat tartották fogva, azon tanakodtak; innen ho­vá, merre? A világról ilyen fogalmaik voltak: — Angliába nem megyünk, mert ott köd van. Belgium­ban és a skandináv államok­ban pedig szesztilalom. De a párizsi nők . .. Hatan jelentkeztek Fran­ciaországba. A kás csoport már itt ketté szakadt. S ami­kor odaértek Montluconba, egy laktanyában szervezett lá­gerben az álmok azonnal sem­mivé foszlottak. Hetekig ki sem engedték őket és azután is korlátozták szabad mozgá­sukat. Az emlékezés tömör mon- | dátokká sűríti a hosszú éve- i — Azután ti zen ketten egy vonatjeggyel utaztunk fel északra, a belga határ mel­letti Maubeuge városkába. Két vasipari üzemben kaptunk munkát. Én villanyhegesztő tanfolyamra kerültem, ezt a szakmát tanultam meg. Végig ebből éltem. Ott fent, északon, négy évig dolgozott egy vagongyárban. Eljönni, máshová menni, ^ nem lehetett. A négy évből különösen kettő csak úgy telt el, hogy együtt ütötték agyon ők, ócsaiak a szabad idejű- \ két. j — Nem mertünk egymástól / elszakadni... csak a névnapo- í kát tartottuk, ittunk, énekel- J tünk. * \ Mert a nyelvet megtanulni / nagyon nehéz. Különösen, ha ! valaki azt szeretné, ne ve- í gyék ki a beszédéből, hogy í idegen. Franciaországba száz- ! ezrével jönnek külföldiek; : olaszok, spanyolok, algériaiak. ; Ott dolgoznak, ott élnek, de ; nem fogadják be őket. — Csak törve, főnévi ige- j nevekben beszélnek. Ezért ne- ; héz az asszimiláció. Asszonyt, ; feleséget találni, ahhoz ritka ; szerencse kell. Neki fiatalon sem ment í könnyen. Pedig sokat ma- $ golt, a ragozást gyakorolta ál- í landóam. öt évbe telt," míg: a nyelvtant úgy tudta és a: kiejtését olyanná csiszolta, ; hogy franciának hitték. * * í * Az ócsai legények végleg í szétszéledtek. Akadt aki meg- í házasodott, ketten a légióba í mentek. Hárman pedig, ami-: kor nagysokára kézhez kap-j ták a szabad mozgást bizto- j sító munkavállalási kártyát, < azonnal Párizsba utaztak. De• ők sem maradtak már együtt. \ Tolnai Gyuszi elvegyült a! francia munkások nagy tö-1 megében. Kint lakott Porte i de La Villette-ben, a hen- i tesnegyedben", ott, ahol a • vágóhidak vannak. — Francia fiúk között él-j tem. Akik vidékről, Bor-' deaux-ból, Lionból, Sedan- ból, vagy éppen Bretagne- ból jöttek fel Párizsba, ép- í san fél éve lógtam állás nél­kül, ma sem tudom, miből él­tem, aztán végképpen nem tudnám megmondani, hogy mit evett az asszony meg a gyerek. Délutános műszakba jártam és boldog voltam, mert maga, fiacskám, el sem tudja képzelni, milyen jó do­log, ha valaki ebéd után me­het dolgozni. Ebéd. után! Te­hát van ebéd és van meló. Nagy szó volt az. Hónom alatt a kistáska és caplattam nagy serényen végig az utcán az üzem felé, szerettem mindig egy kicsit korábban ott len­ni, nézgelődni, felkészülni, anyagot oda készíteni, szóval, hogy ne legyen fennakadás a műszakban. Befordulok a sar­kon, valaki nekem jön ... — Pardon... kedves kétke­zi munkás — lép oldalra ko­mikus táncléptekkel. A lép­tein is, a leheletén ils éreztem) hogy az elegáns ficsúr korán kezdhette, mert tehette... — Elnézést — motyogtam, mert a vasalt nadrággal leg­jobb volt messzemenően ud­variasnak lenni. — Semmi baj, kedves két­kezi barátom, én vagyok a hibás. Rágyújt? — Köszönöm — nyúltam a címeres és súlyos ezüsttárca után. — Gyújtson csak rá és ve­gyen még... Én nagyon sze­retem a kétkezi munkásokat. Nelcem elhiheti, hogy nagyon szeretem őket... Eih — le­gyintett —, mit érdekli ez magát, barátocskám, nemde? Maga nem szeret engem, de én azért szeretem magát... Valami ópiumos cigaretta lehetett, mert kissé megszé­dültem, azért csúszhatott ki a számon, vagy talán, mert egyébként sem tudtam volna mást mondani: — Nincs nekem kifogásom semmi az urasággal... — Igazán? — tette kezét a váltamra, hogy kicsit tá­maszkodjon, meg egy kicsit barátkozzon is. — Hát persze ... Nem iw is­merem az uraságot, meg az­tán kedves is tetszik lenni,- hogy megkínált — próbáltam oldalt lépni. Jött velem, mintha szembe táncosom len­ne. — Nem ismer? Na, hát per­sze, hogy nem ismer. Honnan is ismerne engem egy kétkezi munkás? Bemutatkozott. Kicsit meg­roggyant a térdem. A gyár­igazgató fia. Az egyetlen, ara- rosodik-e meg, hogy egy nyo- nyos fiacskája, akinek tegnap morult proli nem óhajt vele volt a születése napja. Bizony inni, megy az apjához és úgy — tartotta fel az ujját, mint­ha figyelmeztetne, milyen kü­lönbség van az igazgató és a fia között —, igyunk meg va­lamit ... Az egészségemre. Jó? — Ne tessék haragudni, na­gyon örömmel mennék és meg­tisztelő is, de a műszak, amely... — LA rifári, a műszak nem szalad el, a gyár se, én elsza­ladhatok és soha többé nem találkozom az én kedves két­kezi barátommal... Hogy is hívják magát? Megmondtam. — Na ugye, most már ma­ga is tudja, hogy én ki va­gyok, én is tudom hogy maga kicsoda, ezt illik valamivel le­öblíteni. Nemde? A közelben volt egy kricsmi és még volt egy jó fél órám, gyerünk, határoztam el ma­gam. Egy fröccs nem árthat, ilyesfajta luxust nem nagyon engedhettem meg én magam­nak, s végeredményben a fi- csuros külső alatt egy kissé bo­londos, de rendes ember rej­tőzhetett. Megittuk a fröccsöt. Még egyet kért. Mondtam, hogy most már tényleg mennem kell. Megittuk a második fröccsött is... — Ugyan, kedves kétkezi munkás barátom ... Hát elsza­lad az a munka? Ugye, hogy nem szalad el? Hogy is mond­ják maguk: kizsákmányolás ... Na, hát most, hogy születésna­pom van, valamit visszafizetek abból, amit az apám kizsákmá­nyolt maguktól, nemde? — De, ha én nem megyek ékkor... — próbáltam mente­getőzni, de nagyon óvatosan, mert mit lehet tudni, nem bak­kirúgnak, hogy a lábam sem éri a földet... ■— Eh, mit van úgy oda... Szóljak az apámnak? — Nem ismer az engem! — Hogy egy ilyen szimpa­tikus kétkezi munkást ne is­merjen, nahát, ez igazán tűr­hetetlen. Nemde? Na, majd én megismertetetm vele ... Ma­radjon csatk nyugodtan, meg­ünnepeljük a születésnapom... Maga iszik velem és én cseré­be elintézem, hogy semmi baj ne legyen belőle... Apám ta­lán csak hisz a fiának? Hittem. És ittunk. Hónom alatt a ráncos aktatáskával, munkaruhában, a pincérek és vendégek alig rejtett felhábo­rodására, végigjártuk az ösz- szes éttermeket, kávéházakat — taxin. Kázmér fizetett. Te­geztük egymást. Sírt. Elmond­ta, hogy utálja azt a semmit­tevő életet, ami az ő osztály­része ... De hát mihez kezd­jen? Semmihez nem ért, csak pénze van, abból, amit mi, munkások keresünk meg az apjának és neki, mert tudja, hogy így van. Irigyelt, hogy nekem szakmám van, hogy megélek a magam emberségé­ből ... Könnyezve sajnáltam én is. Jártuk tovább a várost, fején az én micisapkám, én meg keménifkalapban és éjfél felé még annyi ereje volt, hogy elmakogja nekem, hol lakik... Hazavitte a taxi őt, engem a lábam... Na, fiacskám, ugye, hogy rendes ember volt? Másnap úgy kirúgtak a melóból, hogy egy évig nem találtam újat, ő meg esetleg egy év múlva is­mét törlesztett a kizsákmányo­lásból egy kétkezi munkásnak. Nemde, aranyhalacska? Gyurkó Géza- Azt mondja, hogy azért a régi időkben is vol­tak. rendes emberek? Fiacs­kám, maga ezt honnan tudja? Amikor régen azok a rendes emberek éltek, maga még aranyhalacska volt egy mese­tóban, ahonnan anyja, meg az apja egyszerre fogták ki, csak azért, hogy most itt nekem arról beszéljen, hogy régen is voltak rendes emberek. Ha nincs tó, ha nincs anyuka) meg apuka, akkor nincs fiacskájuk, aki engem arra agitál, hogy felejtsek el min­dent, amit átéltem, mert ő nem élt át semmit és ezért mindent jobban tud a múlt­ról ... Egyáltalában, világéle­temben irtóztam a rendes em­berektől. Ez a jelző, hogy ren­des, olyan rendes, olyan pre­cíz, hogy már nem is lehet igaz. És nem is az ... Na, ide figyeljen, fiacskám, elmondok most egy rövidke tanmesét, azokról a régi ren­des emberekről, illetőleg csak egyről, hogy a halacska is lás­sa, azok, akik akkor a nya­kunkon trónoltak, még alkkor is rendetlenek voltak, ha ren­desnek akartak látszani. Egy hónapja csak, hogy magam sem tudom, milyen szerencsével bejutottam a gépgyárba dolgozni. Már las-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents