Pest Megyei Hirlap, 1964. július (8. évfolyam, 152-178. szám)

1964-07-05 / 156. szám

8 rear Mccrei hírlap I9R4. Jűmis 5. VASÁRNAP Miért nem szeretem a verseket? A em is olyan régen még az a hírünk járta a vi­lágban: lovas nép vagyunk. Lehet, hogy külföldön olykor még ma is így könyvelnek el bennünket s ebben elsősor­ban külhoni idegenforgalmi hivatalaink és vendéglátó­iparunk a ludas — belföldön azonban már, más nóta járja. Az utcán megszólít egy rég nem látott barátom: — Ne haragudj már, ko­mám, hogy zavarlak — men- tegetődzik s én rosszat sejt­ve, vonulok fedezékbe, mert a cimbora valaha nagy köl­csönkérő hírében állt ét megadni mindig elfelejtette a kikunyerált összeget. — Csu­pán egy kis szívességre kér­lek. Megkönnyebbülök. Ha nem pénzről van szó, mindjárt más színezete van a dolog­nak. — Hallgatlak! — biztatom. Nyitja az aktatáskáját s egy gyűrött papirfecnit húz elő. — Egy vers — nyújtja át méla undorral. — Három he­te hurcolom már magammal. — Te írtad? — szűkül a szemem, mert a barátom mindig hadilábon állt a ma­gyar nyelv szabályaival. — Nem — tiltakozik nyom­ban. — A hivatalsegédünk. — S mert látja meghökkené­semet, magyarázólag még hozzáteszi: — Egyszer vé­letlenül említettem neki, hogy a barátom újságíró. Az­óta nem hagy nyugtot s az­zal szekíroz. hogy ismertesse­lek össze vele. Költő akar lenni... — Hány éves7 — Hatvannégy... De még jól bírja magát... Zord arccal vágom zsebre a a i mert j lyik ér többet? Mindkettőt markába nyomom végre zöldet jelez a lámpa, ^ éveimet meghazudtoló fürge- £ séggel rohanok át az útke- ^ reszteződésen. Ott, a túlsó > parton vár a szerkesztőség ^ nyugalmat lehelő öreg épü- $ lete. 0 Az a tíz-tizenöt vers, ami % naponta levélben érkezik, a % levelezési rovat jóvoltából $ már nem az én asztalom. | / gy lettünk mi lovas nép- f bői — költő nemzet. Pataki Pál FŰSZÁL Csuka Zolián: ESENDŐ IS, MÚLANDÓ IS Esendő is. múlandó is, lebeg az élet, csak lebeg, halavány ujjak nap felé nyúlnak, selymesen lengő léggyökerek. Tarajlanak, morajlanok, jön a sok hullám, hömpölyög, az ég kárpitja felszakad, szuperszonikus gép dörög. A szép meghal, de újra éled, • röppen a fény, millió dárda, nyugszik a nap s már újra kél is, dárdáit szerte hajigálja. Tengerek kéklő végtelenjén csillan a szépség és kihuny rendre, s te keresed, mint csodaűnőt, feléd igyekvőt s tovatünot. v\\\\\,\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\v\, Szeretnék fűszál lenni, Fűszálnak lenni jó. A gyep fölött tábla van, Messziről látható. Féltik a kis fűszálat, Ezért irigykedem: A fűre lépni tilos, De az emberre: Nem! .\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\V\\\\\\\\\\\\\\\\\\V, A GONDOLAT FÉLÉNK MADÁR Elmés mondások Tömörkény István írásaiból volt mindig, s alighanem az is lesz a világ végezetéig, vagy legalábbis addig, amíg az en­nivalót emberi karok munkája állítja elő.” „Megiratlan törvényeket nem lehet könyvből megtanul- >» 711. „Könnyű , annak féllábon járni, akinek csak egy van.” „A lány külső szépségeihez tartozik, hogy lassan ne jár­jon.” „Van néha igazságuk az asz- szonyoknak is.” „Akárhogy is keressük, nincs különb a világon, mint a gyermek.” „A magyar paraszt rettene­tesen érzi, hogy bármerre for­dul, mindenütt különbség van közte és az úr között.” „Az élet: élet, nem lehet eb­ből eleget élni.” „A könnyek nem a piacra valók." „Soha még aranyból és ezüstből, acélból és vasból nem csináltak olyan tisztessé­ges eszközöket, mint a szántó­vas és a kasza. Ez a világ leg­szebb kardja.” „Szégyönlet a világra a há­ború.” Minden mondat egy-egy tisztavízű kristály. Csöndesen szemlélődő népek számtalan nemzedék lelkén átszűrt élet- tapasztalata ragyog benne. Tö­mörkény István ott bányászta őket, ahol megteremtek: a messzi tanyák világában, a Ti- sza-parti csárdák pipafüstös félhományában; jegenyék ár­nyékában és piacok zsibongá- sában, valamint a bosnyák he­gyek tövében, ahonnan sűrű rajokban röpködött hazafelé az alföldi parasztkatonák só­hajtása. Szép és hasznos munka volt a szegedi iskola tanárai­nak vállalkozása, hogy csokor­ba kötik ezeket a mezei virá­gokat és így nyújtják át a mai olvasónak. És lelkes, derék do­log volt a betűszedő tagozat diákjainak megejtőem szép eredményt hozó igyekezete is. Kis vizsgakönyvük • olyan, mintha Kner Izidor világhírű műhelyéből került volna ki. A kis könyv anyagát Bully Já­nos tanár állította össze és Kopasz Márta linóleumba metszett rajzai ékesítik. Magyar László A gondolat A gondolat acélba zárva suhan a csillagok felé, fém-szervek fülelnek utána: mit súg róla a messzeség? Mit ízen idegen érc, fa, kő s az űrkitöltő hidrogén, más ütemű szívverés: idő, emberen-fényen túli fény? Mit jelez onnét a nap-elem, ahol a szív kihagyna már? Álmomban is te vagy velem Vagy lelkem más bolygókra jár? Áz időtlent kutatja egyre: a gondolat is űrhajó! Fény sem juthat nála messzebbre, a mindenütt jelenvaló. II. fin a lélekbe küldök naponta sok száz űrhajót! Emberi jelzésre éhezem. Minden rezdülést összegyűjtők, mert az sem kisebb végtelen! így lesz egész a törvény s ember így juthat el galaktikákra, ha szemek fényét nem fojtja el belül a gondolat homálya! Chemez Árpád: Bambula MÉSZÁROS OTTÓ: Egy kisfiú emlékeiből pókhálós, nyirkos, hideg, hu­zatos folyosókon, meghökken- ve megtorpanni, ha valahom- nét karbidlámpa vagy gyertya pisla fénye tűnt eléjük, csen­det intve ajkukra tett ujjal, s úgy lopódzkodva tovább. Négy-öt ház pinceéletét is ismerték, ők, a banda lettek hírhozok és hírvivők, kapha­tók cserekereskedelemre, dok­tort keresők, azaz — nélkülöz­hetetlenek. Megszokták őket, bár nem volt titok, nem egé­szen önzetlenül cselekednek. Valami honoráriumot időn­ként elvárnak. Hol lekvárt, könyvet, láda mélyén heverő, s most előkerült ólomkatonát, fényes, ki tudja milyen csil­lárról lekerült üveggyöngyö­ket; örömmel elfogadtak min­dent. Mintha foglalkozásuk lenne, úgy járták végig köte- lességtudóan a pincéket, igaz, oka az volt, hogy lekénysze­rültek a föld alá. Odafenn mind sűrűbben robbant vala­mi, akna, gránát, alig pár ut­cával odébb volt már csak a front. így a lenti világ maradt meg nekik, s igyekeztek alkal­mazkodni ahhoz. Sok szabály volt: nincs ordibálás, ha na­gyon kell. apró. éles füttyök­kel keresték egymást. Azután: nem bámészkodni másoknál, ha azok főznek vagy esznek. Ne tarhálj — ez aranyszabály volt a bandában. Ha adtak, kérés, szótlanul könyörgő bá­mulás nélkül: az más. Nincs munkamegtagadás — ez volt a harmadik szabály. Ha vízért kellett menni, mentek, mor­gás nélkül. Ha fa kellett, ez is rájuk tartozott. A kisebbek rendbentartása — ez is rájuk várt. Volt dolguk, s mert volt, nem vették észre, milyen kí­nos-keserves lassúsággal múl­nak a napok. Nem nagyon vették észre magát a pinceéletet sem, mint apró kis állatok, órák alatt megszokták a mást, a változást. Nyájösztönüknek az volt a fontos, hogy együtt maradtak, s már meg sem próbálkoztak rövidebb pó­rázra fogni őket Ott, a fa- és vízhordással, a kisebbek csitítgatásával, az orvosért szaladással sajá­tították el, tanulták meg a legfőbb ismeretet: az ember magában nem sokat ér. Az ember csak akkor igazán ember, ha szükség van rá, másokért tehet valamit. Akár tíz-tizenkét éves fejjel is ... KATONÁK A háború elválaszthatatlan a katonáktól. Háború nincs katonák nélkül. És nem min­den katona egyforma. Sőt: minden katona más. Voltak már korábban is katonai is­merőseik, de azok „jó kato­nák” voltak. A banda kijárt hozzájuk a térre, ott tib- lábolt a beásott légvédelmi ütegek között, megbámulták a ládákban pihenő, csillogó lövedékeket, segítettek hü­velyt hordani — jópárat el is csentek belőle — s oly­kor történeteket is hallgat­tak, „amikor ott voltunk”, meg „emlékeztek” kezdettel. Magyar katonák voltak ezek a tüzérek, kopottak, fárad­tak, szegényesek. Nagyon ritkán tisztet is lehetett lát­ni, ha feltűnt, a katonák gyorsan elhessegették őket, mondván, ha „elette a fene, visszajöhettek”. Egyik reggel — november vége volt — üresen talál­ták a kör alakú földhányá­sokat. Elmentek, néhány üres láda, konzervdoboz maradt A szegedi Tömörkény Ist­ván gimnáziumban két évvei ezelőtt alakult meg a betűsze­dő-nyomdász tagozat. A szak- középiskola igazgatósága egy­idejűleg azt is elhatározta, hogy minden tanév végén egy- egy kiadvánnyal mutatja meg a nyilvánosságnak, mennyire jutottak a tagozat tanulói a betűszedés tudományában. Második kiadványukként je­lent meg most az a százolda­las, igen gondos kiállítású és valóban ízléses könyvecske, amely Tömörkény' István — az iskola névadója írásaiban található aforizmaszerű mon­dásokat, a „kétkeziek és ,vi- zenjárók”, a „célszörű szögény embörök” életéről, világról va­ló vélekedéseit gyűjtötte szín- pompás bokrétába. Mottója a könyvecskének egy idézet Móra' Ferenc Tömörkény­tanulmányából, „A paraszti aforizmákból, ' amelyek a könyveiben találhatók, össze lehetne válogatni egy külön kötetet, s az nagy becsülete lenne a magyar elmének”, A gimnázium lelkes ta­nárai fogtak össze és gondo­san áttanulmányozva Tömör­kény összes műveit, gyűjtötték egybe és rendezték el a betű­szedő tagozat kiadványának változatos, élvezetes anyagát, hogy így váltsák valóra Móra elgondolását és hódoljanak Tömörkény emlékezetének. Munkájuk hasznosságát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a gyűjtemény — ami ebben a műfajban a legna­gyobb ritkaság — mindvégig élvezetes és végtelenül tanul­ságos olvasmány. Hívőbben és plasztikusabban tárja fel a népiélek mélységeit, a parasz­ti gondolkozás bölcsességét, mint akárhány szaktanul­mány. ízelítőül néhány idézet: „A gondolat félénk madár, akkor röpdös az emberre, amikor akar és leginkább csak az egyszerűséget, a csöndet és az elnémulást kedveli.” „Sok beszéd szögénység.” „Bolond ember arról is be­szél, amiről még csak nem is eszmél. Okos ember arról is hallgat, amit tud." „Úri észjárás, paraszti ész­járás■, ez két különböző dolog FÉLELEM í Valótlanság lenne azt álli- í tani, hogy nem ismerte addig í is a félelmet. De azok ap- ! rócska félelmek voltak, apró '} okok apró félelmei. Most, ami- } kor omlott, pusztult köröttük (minden, amikor nem tudták, í holnap mi lesz, ki marad meg, \ s ki pusztul el, másféle félel- '< mek kezdték nyújtani karmai- í kát, hogy megkaparintsák \ őket. Ezeket a féle.meket még í nem ismerte fel, inkább ösztö- 5 nősen érezte, beieivódtak £ mindennapjaiba. így voltak a 4 többiek is, a banda, akik riadt nyájként bújtak össze, míg a £ razziázó nyilasok, ritkábban \ betévedő németek a felnőtte- két faggatták. \ A félelmet mindig a tehe- J tétlenség szüli. Később, jóval \ később jutott csak erre a köz- 't, helyszerű felismerésre, akkor, £ tizenegy éves fejjel csak — £ félt. Bizalmatlanul pislogtak £ mindenkire, aki idegen volt, ^ mert megtanulták soha nem £ tudni, ki kicsoda, s mit akar? j Riadtan elhúzódtak azoktól, 4 akik csörtetve, nagy hangon 4 vonultak le a pincelépcsőn, s a nyikorgó, rozsdás vasajtót ^ kitárva, első szóként azt rikol- 'j tották: felállni. Ilyenkor min- £ denki felállt, csend lett, iszo- £ nyú csend, s hallani lehetett, £ amint a távolban morajlik a j, föld, s arra gondoltak, hogy 4 „ott az oroszok lőnek”. y Féltek a németektől, akik £ között rengeteg volt a részeg, 4 s ezek mellett eltörpült min- 4 den régi félelem: nem törőd- 4 tek a házmesterrel, aki pedig 4 egyetlen szavával elhallgattat- 4 ta őket — azelőtt... De most? Féltek, mert rájöttek, hogy a felnőttek náluk is jobban félnek. Apák és anyák, akik a legrosszabb gyerek szemé­ben is nagynak és tekintélyes­nek tűnnek, most riadtan bo­torkáltak a félhomályos pincé­ben, káromkodtak vagy ke­resztet vetettek, amikor a kö­zelben robbant fel egy-egy lö­vedék, furcsa, megtört fényű szemmel néztek a többiekre, s saját gyerekeikre is. Nem is­merték még akkor azt a fogal­mat, hogy fásultság: azt ol­vashatták volna ki szüleik te­kintetéből. Félelemnek vették, s mivel a nagyok féltek, még jobban remegtek ők is. A félelem, ami akkor, azok­ban a hetekben, hónapokban beléjük ivódoit, nem hagyta ott könnyen őket. Évek, hosz- szú évek után is felrettentek éjszakánként, s rémülten néz­tek a sötétben, ki s miért kö­zelít feléjük. A lélegzetüket is visszatartották, mind ott a pincében, s tsak percek, ve­rejtéket hozó percek után nyugodtak meg, hogy nincs már háború, nincs már pin­ce, de van, még mindig van — félelem ... PINCÉK Aki akkor, negyvennégy vé­gén a pincékbe kényszerült, soha, egész életére nem békül meg e fold alatti világgal. Bármikor s bármiért is megy a pincébe, mindig a z a pince jut az eszébe. Azok a pin­cék. Mert egész birodalom volt ez. Áttörték a falakat, s végig lehetett járni a szom­széd ház meg az utána kö­vetkező pince — labirintusát is, szivszorongva surranva a cédulát s a kezdődő szer­kesztőségi értekezletre hivat­kozva, sietve elköszönök. Még utánam kiált: — Majd hívd fel telefo­non! r rthető bosszúsággal lé- J-* pék be a sarki KÖ­ZÉ RT-be, hogy megvegyem tízóraimat: tiz deka parizert két zsemlével. A csinos, fia­tal elárusítónő már ismerős­ként üdvözöl: — A szokásost, szerkesztő úr? — Igen — bólintok a cím­zéshez kijáró komolysággal, s hogy viszonozzam figyel- < mességét, megkérdezem: —; Mi újság, Veronica? — Rövidesen meglesz az • eljegyzésünk — újságolja lel- í késén, majd > hirtelen hangot \ vált: — Kérhetnék valamit, \ szerkesztő úr? — Csak ki vele! — bízta- \ tóm mit sem sejtve. Egy vaskos dossziét vesz \ elő a pult alól. — Az anyósom versei... í — mondja zavartan. — Ha \ elolvasná és legalább egyet \ közölne közülük, nagyon há- j lás lennék! rj ónom alatt a dossziéval: •fi azzal az elhatározással \ lépek ki a KÖZÉRT ajtaján, j hogy többé ide se teszem be \ a lábamat. Járhatok majd \ két sarokkal feljebb s mind- \ ezt egy anyósért! Eles sípszó riaszt fel bősz- \ szús gondolataimból. A rend- \ öt fütyült rám. A tilosba lép- j tem. Ugrik egy huszas — dü- i höngök, kellett nekem szid- 1 nőm az ismeretlen költő- í anyóst! A rendőr az igazolványo- j mat kéri, én meg a zsebem- \ ben kotorászok a pénztárcám \ után. S közben izgatottan le- '• sem, mennyiben — már mint forintban — állapítja meg a rend zord őre bűnösségemet. Mosolyogva nyújtja vissza igazolványomat. — ön újságíró? Nagyot nyelek. — Igen ... Noteszából, ahova az imént nevemet beírni készült, egy gondosan összehajtogatott fü­zetlapot húz elő. — Egy vers ...Ha elolvas­ná... Egyik kezemben a huszas, a másikban a vers. Vajon me­Falu Tamás: Kiss Dénes:

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents