Pest Megyei Hirlap, 1964. február (8. évfolyam, 26-50. szám)
1964-02-16 / 39. szám
Sztárján 1964. FEBRUÁR 16. VASÁRNAP KATEDRA A MMBOKI HATÁRBAK Falu Tamás: Egyetlen ember élt akkor a faluban, aki nem vesztette el a fejét. „Ne a koldústarisznyát emlegessék, hanem a kapát hozzák, de azonnal!1’ — rivalit az elnök a síró, jajveszékeiő asszonyokra (mi vek hogy a szövetkezet tagságúnak ma jd háromnegyed része nőj, s azok inkább csak megszokásból, mint bizalomból hittek a szavának. De kapát ragadtak, s kivonultak a határba, hogy mentsék, ami még menthető, így is ki kellett szántani hatszáz hold gazdagnak ígérkező termést. Az elmúH esztendőben 10 770 forint volt a tagok közösből szerzett átlagjövedelme. 1963-ban már többel számoltak, de azokban a keserves napokban beérték volna' az előző évi keresettel, is. Csak jusson valami. És kimondhatatlanul is arra gondoltak az emberek, ha egyéni gazda korukban éri őket ilyen végzetes elemi csapás, két-há- rom év is beletelik, amíg kikecmeregnek az adósságból. Most azonban, ha titkolva is egymás elől, megfogant bennük a remény: együtt, közösen talán mégis tehetünk valamit. Együtt, közösen ... Ami addig csak sejtés volt és csak megfogalmazatlanul élt a lelkek mélyén, az néhány hét alatt kézzelfogható valósággá fogant. Igaz, keményen, verítékben fürödve dolgoztak meg ezért a mióságért, de ma már senki sem bánja az újra kezdett munkát, a másodvetéseket. A közös erővel újra val- latóra fogott föld behódolt az emberi tudás és akarat előtt és bőségesebben fizetett, mint ^ addig bármikor. Ez a „Dorni £ elvtárs” megszólítás prózai, | de hiteles története. • ! 1964. február 5-e sokáig em- £ iékezetes napja marad a í zsámiboki embereknek. A zá- j rószámadó közgyűlés azoknak ''/ az igazát bizonyította, akik í hittek' a közösség minden ^ akadályt legyőző erejében, A % tagok közösből szerzett átlag-% jövedelme (beleszámítva a J nem rendszeresen dolgozó — í mert még ilyen is van! —^ és a sokat betegeskedő, idős í tagokat is) 14 532 forintot tett í ki! Ehhez járult még a háztá- > ji gazdaságból származó jőve- delem és a húszszázalékos 4, nyereségrészesedés, amivel <í kevés termelőszövetkezet di- J csekedhet ebben az ország- í ban! ^ A szerencsétlen esztendő ellenére is megtalálták a szá- % múlásukat a zsámbdki embs- 'j rek. A híré eljutott azokhoz ^ is, akik az alakulás évében í elpártollak a falutól és a vá- | rosban próbáltak szerencsét. í (Egy másik jó kezdeményezés # is közrejátszott ebben: az idei ^ esztendőben hűségjutalmat J kapnak azok a tagok — s nem is jelentéktelen összeget! —, ff akik öt esztendeje dolgoznak £ a termelőszövetkezetben.) £ Jönnének vissza már sokan, ^ ha nagyobb lenne a zsámboki # határ. De ha a zsámboki ha- í tár nem is növelhető, a bel- f terjesebb gazdálkodás rövid ^ időn belül mégis munkát te- f rém t a visszatérni szándéko- ff zóknak is. í NAGYANYÁM Sütött a nap a ravatalra, S körülvette nagy sokaság. Szegény nagyanyára hős volt, mikor Sírba tettük a nagyapát. Szívbe markolt a kántorének. Remekmű volt a gyászbeszéd, Nagyanyám a koporsót nézte Es összetette a kezét. A sír mély volt, mélyében éj volt És olyan nyirkos volt alant. Nagyanyám a sír mellett állott — És hallgatta, hogy hullt a hant. Aztán kocsiba iilt keményen, A temetőtől elköszönt. Nézte, hogy árnyékos az utca. S múlik a napnak fénye fönt. Házuk kéményén, ablakán át Párolgóit élet és öröm. Nagyanyám most már egyedül Tolt És lerogyott a küszöbön. KtP-'Aeyrry.'/ngvs:*' Odakinn a földeken a tavasz már a körmeit mutogatja. A langyos, de szilaj szél ballangkórók hadát görgeti tova. A puha barázdák között itf-otí varjúcsapat károg, kutat eleség után. Izgatott emberek járják a halárt, lesik-várják a napot, amikor újra kezdődhet az élet a gazdag földeken. A koi'ácsműhelyből messzire hallik a vas csengő zenéje, a kovácsok táncoltatják az üllőn kalapácsukat. Szépen szól a taktus: hármat mindig a bíbor vasra vágnak, a negyedikre meg. amíg a tüzes vasat megfordítják, az üllő hátán muzsikál- tafják-a kalapácsot, A nap még korán megül a fák hegyén és hosszúra nyúlik | az árnyék, de amíg egészen le nem száll az este, már a tavasz várás izgalmától hangos a zsámboki határ. Prukner Pál Sylva Kosclna egyike ma Olaszország legnépszerűbb film- színésznőinek # Az elnökről, dr. László Domokosról, sokat hallottam már. Az egyetemi katedrát cserélte fel a zsámboki határral. Amikor a híre először érkezett el hozzám, komor arcú, állandóan magába mélyedé, tudós embernek képzeltem el. Később, amikor már a sikereinek is híre járt, robusztus, paraszt- emberből lett értelmiséginek festettem le magam előtt alakját. Pedig sem egyik, sem másik. Vékony csontú, közép- termetű, Örökké mosolygó és tréfálkozó ember, aki nagy mókacsináló hírében áll. Amikor 1959. január 9-én, a szervezők élén a faluba érkezett, Zsámbokon még az a mondás járta: „térdig érő szakálla nő annak, aki itt próbálkozik a közös gazdasággal”. A „nadrágos ember” a góbéősöktől örökölt furfanggal vágott vissza: „akad még borbély Zsámbokon, aki időben megvágja”. Nem került rá a sor. 1959. március 22-én nyolcszáz taggal, háromezer holdon megalakult a zsámboki Petőfi Termelőszövetkezet. Igaz, akkor még csak névlegesen, őszi indulással. Nyugtalan, kínzó éjszakák köszöntöttek a falura. Az emberek kialvatlanul, karikás szemmel ébredtek reggelenként és már nem a munkában fáradtak el, hanem a bizonytalanság sorvasztotta őket. „Ha belev-grottunk, miért nem kezdjük mindjárt?” — kérdezték egymástól mind többen, de választ senkitől sem kaptak kétségeikre, inkább csak távoli, valamiféle ködös biztatást. Aki fél életét végiggürcölte azért a néhány holdért, amit addig a magáénak mondhatott, nem érte be az ismeretlen holnap ígéretével. Többek között ez is az oka volt annak a július végi napnak, amikor mint hirtelen támadt vihar morajlott fel a falu egy része: „nyilváníttasson semissé a korábbi egyezség és maradjon minden a régiben. Ha jó volt eddig, jó lesz ezután is” — hajtogatták már szinte beteges megszállottsággal a falu utcáin azok, akik a legszívesebben az idő kerekét állították volna meg, ha emberként képesek lettek volna rá. De a vihar után mindig napsütés következik és az öreg, láthatatlan óra mutatója a sötétség óráiban is egyenletesen halad tovább. És elérkezett a nap, ha késve is, sokára is, amikor a traktorok keresztbe szántották a földeket, nyomtalanul eltüntetve a mezsgyeárkokat. Sokan akkor úgy érezték, hogy a szívük egy darabja hullott velük porba. Es reggelenként vissza-visszajártak a földjeikre, csak azért, hogy láthassák, hogy nézhessék, ahogy a szerelmes férfi bámul az elveszett kedves után. És lesték a csodát, hogy a kedves visszatér és egy reggel újra ott találják a határban. A csoda azonban elmaradt. És lassan elmaradtak az emberek i* a reggeli vizittől. © Egy tanáré bér számára nem új dolog az oktatás és a nevelés. Csakhogy más a ka— Igen. Titkolta. Én is csak véletlenül tudtam meg. Egészen furcsa körülmények között. Pontosan tizenöt esztendeje, A 30 éves találkozónkon. Arra ő is eljött. — Úgy ült akkor is köztünk, mint egy hidegen mosolygó Buddha-szobor. Szinte vártam, mikor mutat rám, s fagyosan mosolygó szájával mikor szisszen felém a szava: „Ecsém! Most fickándozzF’ — Azon az estén én egészen mást hallottam tőle. Elégtételt adott. Most szeretnék én adni neki elégtétek — emelte fel a fejét Gyarmathy. — Itt, az osztály előtt. A másik három, közelebb húz^a székét az asztalhoz. — Ti valószínűleg nem emlékeztek arra a kínos jelenetre, a IV-ben, német órán. Nem sokkal a félévi bizonyítvány- osztás után. Azt talán még tudjátok, hogy eleinte én voltam a kedvence. Ha ugyan fel lehet egyáltalában tételezni róla, hogy lehetett kedvence. Megközelíthetetlen magasságban trónolt örökké felettünk. Valamennyien így éreztük. Én is. De németből én voltam a legjobb. Ez nem egyéni érdem, hanem a véletlen következménye. Sváb faluban éltem kölyökkoromat és ott jártam ki az elemi iskolát. Rám ragadt a német, any- nyira, hogy még a későbbi szegedi évek sem tudtak egészen megszabadítani tőle. A sok bennszülött szegedi gyerek között így nem volt művészet a legjobb németistának lenni. Azon « nevezetes napon, azon az órán. váratlan látogatót kapott az osztály. A tankerületi főigazgató toppant be hozzánk. Wagner elsőnek engem szólított fel. Brillírozni akart velem. Történetesen készületlenül mentem az órára. Valami nyakatekert német szöveg volt a lecke. — Goethe Hermann und Dorothea ja — vélte Nagy Ferkó. — A szószedetem rendben volt — folytatta Gyarmathy. — Kiírva benne az ismeretlen szavak. A keskeny füzet ott feküdt előttem a pádon, kinyitva. Olvastam a nehéz német szöveget, de a fordítás csak akadozva ment. Ha megakadtam, a könyvem mögül lepislogtam a szótárba, de az izgalom képtelenné tett arra, hogy megtaláljam benne az ismeretlen szót. A füzetet Wagner nem láthatta, mert éppen a te széles hátad takarta el előle, Dinusz. — Most már emlékszem, súgtam is. — Egyszóval belesültem Amikor végre, végtelennek tűnő tizpercek után, eltávozott a főigazgató. Wagner arcán az ismert vérfagyasztó mosollyal, rám mutatva csak ennyit mondott: „Ecsém. ezt megjegyzem magamnakV Fellapozta az osztálykönyvet, és vastagon fogó plajbászával hatalmas négyest írt' bele. Azt is láttam, hogy a szekundát kétszer is aláhúzta. Eleinte nem sokat törődtem vele. Van időm bőven — gondoltam —, majd kijavítom. Később nyugtalankodni kezdtem. Már közeledett az év vége, de soha. egyetlenegyszer \ sem szólitott fel. Közvetlenül a vizsgák előtt, szokása szerint felolvasta tanári noteszéből, kinek milyen kalkulust szánt azzal, hogy aki jobbat akar, felelésre jelentkezhet. Ha, tud, javíthat. — Ha mertünk volna — nevetett Malonyay. — Úgy féltünk tőle, hogy senki sem jelentkezett. Még azok sem, akiket bukásra ítélt. Nekem hármast, elégségest szánt, ami a történtek után elég emberségesnek számított, tedráról szembenézni azzal a néhányszor tíz hallgatóval, akik már azzal elfogadták tanáruknak, hogy beiratkoztak az egyetemre; és más szembenézni katedra nélkül, egyazon földön állva, nyolcszáz érett, a földért keményen megsarcolt férfival és nővel, akik közül qem egy és nem száz idősebb is, tapasztaltabb is és talán konokabb is, mert mindazt, ami beléjük rögződött, évszázadok kínja, keserve véste szívükbe és fejükbe, s nem is mindig a legjobban. Amikor I960, derekán először dübörögtek végig a falun a lánctalpas traktorok, rosszat sejtve húzódtak félre az útból az emberek és csak a tekintetük árulkodott bizalmatlanságukról: megint mi készül itt? A tanár, aki nemcsak azért érkezett Zsáimbokra, hogy ősz- szeiogja, közös gazdaságba tömörítse az embereket, hanem meg is tanítsa őket a nagyüzemi gazdáilcodás mikéntjére, dilemmába került. Bevallja őszintén, mire készül? Vajon nem okoz-e ez újabb megrázkódtatást? Végül is —■. elő-, szőr, hogy Zsámbokm került? — nem mondott igazat a kérdezőknek. Gyümölcsöst telepítünk — hangoztatta, amikor a hatalmas erőgépek széles ekesora. nyolcvan centi mélyen hasi- \ tóttá fel negyvenhat holdnyi < föld hátát. Az emberek meg- j nyugodtak, a gyümölcsös alá j ténylegesen mélyítő szántás 1 kell. Csaäc akkor döbbentek í meg igazán, amikor a felszán- í tott földöm megjelentek a vető- j gépek, tartályukban — kuko- ; ricával. Emberemlékezet óta tizenöt- \ tizennyolc centi mélyen szán- í tottak kukorica alá a zsám- i böki határban. Érthető volt í tehát a megdöbbenés, amit in- ! dulatos kifakadások egész so- í ra követett — az elnök ellen. í De a tanár-elmötk keményen ; állta a sarat, akárcsak azok- \ ban a korábbi vitákban, ame- \ lyéket még az egyetemen folv- ! tatott a rangos és idős pro- > fesszorokkal a mélyítő szán- ! tás érdekében. És ahogy győ~ ! zött akkor a katedra mellett, j győzött a zsámboki határban í is — harminchárom mázsás j holdanként! átlaggal. (Csak zá- ! ró jelben hadd jegyezzem meg: í ma már a. tagok többsége kö- \ vetéli, hogy a háztá ji földet is } mélyítő szántással műveljék; meg, még akkor is. ha az költ- ; ségesebb — holdanként száz \ forinttal —, mint a hagyomá- \ nyos szántás.) . / e László Domokost a nyár óta j csak ,,Domi elvtársnak“ szólít- < jak az emberek. Ennek is kü- í lön története van. 1963. június 25. Fekete felhő sápasztotta ól- í mosra a zsámboki határt. Iszo- í nyú villámcsapások közben í vöröslő fények cikáztak az; érett kalászok fején, a zöldedé ; borsóföldek, a nyurgára nőtt j kukoricatáblák felett. Jégeső | kopogott és nyomában legyil- ; költ termés, letiport, összetört; vetés maradt. Mire megvir- í mdt, az ígéretes gazdag tér- í méssel együtt omlott a sárba! az emberek hite. Nem kel- \ lett különösebb jóstehetség \ ahhoz, hogy a koldustarisz- í nyát emlegessék, ha a holna- í pót valaki szöbahozia. 1 A zsámboki határban úgy nyargal a februári szél, mintha a dombokat akarná eltaszítani a helyükből. Olyan, mint a böjti szelek, de nemcsak szilajságra, hanem langyosságra is. Embernek, állatnak jólesik enyhesége. Mintha tavasz lenne, pedig még benn járunk a télben. A fievés havat napok alatt felszárította, a földet meglágyította és izgalomba hozta az embereket. Mert akinek a vérében van a munka, az első tavaszt mutató jelre — még ha Tudja is, hogy visszajön a hideg, mert nem eszi meg a kutya a telet — nekilát a munkának. Az elnöki iroda hangos: egymásnak adják a kilincset az emberek. A tavasztvárás izgalma úgy terjed a meglett, sokat próbált emberek között, mint ahogy a felkelő nap fénye szippantja fel az éjszaka sötétjét. Jókedvűen csapong a szó egyik embertől a másikig, mindenki hozzáfűzi a maga véleményét, s mire az irodába jut, már nem a Józsi bácsi vagy az öreg András véleménye az. hanem csak így egyszerűen: az embereké. Az. embereké, akik az elmúlt öt esztendő alatt sok próbát megálltak, tévedtek is szépszerivel, meg dolgoztak is erejük felett, ágáltak és búslakodtak, verítékeztek és örültek, egyszóval emberek módján élték az életet. Pedig az indulás heteiben kevesen bíztak még abban, hogy itt, Zsámbokon, a Be- niczky és Peácsovics grófok egykori birtokán, polgárjogot nyerjen a közös. Magyar Lászlót ' NE FICKÁNDOZZ! fi nomrvpnpves találkozón a hét „fiú”, aki az ország _____ZjL________" különböző részeiből összeverődött, úgy h atározott, hogy most már ötévenként gyűlnek össze. — Amíg a készlet tart — szólt csöndesen Malonyay, de senki sem mosolygott a tréfán. Az első öt év telt most le. Csak négyen ültek az öreg. de korszerűen átalakított és felújított kávéház sarokasztalához. — Fogytán a készlet — nézett Nagy Ferkó bozontos, hófehér szemöldöke alól Malonyayra. A pincér letette az asztalra a négy duplát. A kávégöz szomorúan lebegett a, sokáig nyugton hagyott poharak fölött, még az a négy szempár sem bolygatta meg, amely tétován belemeredt. — Walter beteg. Táviratozott. A szíve nem engedte — tolta a sürgönyt a poharak mellé Dinusz Robi. — Hát Domonkos Feri, meg Kocsondi? — hangzott bizonytalanul a kérdés Gyarmathy Lackó szénfeketére festett, vékony bajusza alól. — Domonkos a télen halt meg. — Kocsondi már három éve, Sydneyben. Malonyay kevergetni kezdte a kávéját. Sokdia hallaattak. Az osztályra gondoltak, amely úgy _____________________1 szétfoszlott az időben, mint a kávégöz a poharak fölött. Az öreg gimnázium legnagyobb létszámú osztálya volt 1910-ben az övék, az 1/a. Hatvanhat borzas hajú gyerkőc. Tizennyolcban már csak tizenhatan maturáltak. A többit a frontokon szórta szét a háború és soknak neve rákerült a veszteséglistákra. Már csak négyen vannak.- Azazhogy öten, a szívbeteg Walterrel. S zinte egyszerre sóhajtott mind a négy. Később mégis nekividámodtak kicsit, este pedig, vacsora után, csöndes borozgatás közben — legalábbis lélekben — valóságos kamaszokká fiatalította őket az emlékezés. Tolakodva jelentkeztek a drága emlékek. Régen elporladt tanáraikat csúfnevükön idézték, a Bolhát, a Csingást, a Strigót s Fu- szujkát. — Te. Gyarmathy — koppantottá hirtelen poharát az asztalhoz Dinusz Robi —, Wagnernek mi is volt a csúf neve? — Wagneré? Wagner Adolfé...? — Nem emlékszem. Talán nem is volt csúfneve. — Lehetetlen — kételkedett Malonyay —, hiszen mindegyiknek volt. — Wagnernek nem volt. Biztosan tudom. — Hát ez meg hogy lehet? — Semmiféle csúf név nem illett hozzá, ö csak Wagner Adolf volt. — Nem szerettük. Senki sem szerette. Rideg, kegyetlen alak volt. — Félreismertük. Melegebb, érzőbb szívű nrm volt az egész tanári kárban. — Akkor nagyon ügyesen titkolta.
