Pest Megyei Hirlap, 1964. február (8. évfolyam, 26-50. szám)
1964-02-16 / 39. szám
Í9S4. FESRT7ÄE 16, VASÄRNAP rr. , Hir.tr» Jfj * W A népművelés nem átjáróház! j ^ Ahmatova: ‘ A LENINGRAD! GYŐZELEM PARK Nemrégen ez a lapos félsziget a Néva-torkolatbán úgy sötéttett, vadul, mohosán, mint Péter korában, és jeges tajték su «.forgott körötte, szomorúfüzek senyvedeztek rajta és egy rozzant, lyukas halászladik korhadt a partfövenyben elhagyottan, csak a makrancos szelek látogattak a puszta és kietlen lápvidékre. De egy reggel a leningrádiak ki tódultak a partra nagy seregben, s a kopár földnyelv ingó talajába elültetett ki-ki egy zsenge fát — hirdesse a napot, amelyen győztünk'. S ma — habzó lombú kert a félsziget, virul, és tágas ég feszül fölötte, az ágak: csupa csipke és virág, és zsong és dong a dongó, lepke lebben az ifjú tölgyben élő nedv feszül, s a karcsú-szép vörösfenyők, a harsak a csatorna tükröt tartó vizében gyönyörködnek magukban hosszasan ... És ahol nemrég magányos vitorla fehérlett a tenger ezüst ködében — seregnyi könnyű szárnyú, karcsú jacht cikáz a vizen ... Néha, messziről, a stadion felől harsány rivaigást sodor a szél... Ez a Győzelem parkja! Rab Zsuzsa fordítása '■ Robert Hussein, a neves fran- £ cia filmszínész jelenleg Jugoí szláviéban filmezik, ahol most £ íj forgatják a Marco Polo című í filmet Myiene Demongeot a VIII. Henrikről készülő filmben az angol kékszakállkirály egyik feleségét alakítja — Hogy mi történt? — csattant fel most a hangja. — Hát az történt kérem, hogy ön engem szándékosan, gonoszul nevetségessé tett. Kompromittált, önt szólítottam fel, mert az osztály legjobb németistája volt. Dicsekedni akartam az ön tudásával a főigazgató előtt, ön pedig úgy tett, mintha semmit sem tudna. Ráadásul pedig, amikor látta, hogy milyen kínos helyzetbe hozott, a könyve mögé bújt és szemérmetlenül kinevetett. Ennél gonoszabb, kegyetlenebb pofont tanár még sohasem kapott diáktól. — Elképedve bámultam rá. Az első pillanatokban egyetlen szót sem értettem abból, amit szinte zihálva mondott. Annyira idegen, annyira képtelen i'olt előttem a vád! De aztán villanásszerű, képsorozatban lepergett emlékezetemben az egész jelenet, amint ott állok a padban, kezemben a Hermann und Dorothea, előttem, a pádon, Dinusz széles háta mögött a kinyitott szószedet. Verejtékezve vergődöm a nehéz szöveggel, a könyvem mögül puskázni szeretnék és sehogy sem megy. Nem találom az ismeretlen szavakat. Aztán látom a tanár arcán a fagyos mosolyt és hallom fenyegető hangját: „Ecsém, ezt megjegyzem magamnakr Akkor azt hittem, hogy a tudatlanságom, a készületlenségem dühítette fel. Bár dühét kissé túlzottnak véltem, hiszen annyi sokszor megesik, hogy elmarad a lecke és o diák beszedi a szekundát, de az ilyen baleset sohasem lehet ennyire, végzetes. Legközelebb majd csak kiköszörüljük a csorbát! Ez a szegény ember, ez a hófehér hajú fanár azonban nem ezt látta. Sőt, azóta, szakadatlanul elvetemült gyilkost lát bennem, gyűlöl és irtózik tőlem. Kiszáradt a torka. Ivott néhány kortyot, majd folytatta — Már nem tudom pontosan, miket mondtam ott, a vacsoraasztalnál, csak arra emlékszem, hogy szinte sírásszerúen csuklottak fel belőlem a szavak. Wagner Adolf, aki lassan egészen felémfordult. megértett. Az arcán láttam, amint fokozatosan lehervad róla az örökös, fagyos mosoly. A szemén, amint megtörik hideg, éles fénye és íriszét meleg párák borítják el, hogy összeomlik benne a szörnyű vád. Rádöbbeni arra, hogy több. mint harminc éven át alaptalanul, igazságtalanul. tehát embertelenül gyűlölt. Ő tudott embertelenül gyűlölni, akiben volt erő és bátorság, hogy az ellenforradalom vészbírósága előtt talpig becsületes embernek mondja a direktórium szocialista elnökét. A rideg, szoborember megkapta jobb kezemet, a melléhez szorította és magához húzott. — Fiacskám — suttogta rekedten — ne haragudjon rám. bocsásson meg nekem, öreg, hiú és oktalan tanárjának, aki azelőtt nagyon, de nagyon szerette magát. Talán legjobban valamennyi tanítványa között. Éppen ezért, fájt olyan nagyon, sebzett meg olyan mélyen az. amit látni véltem. Végtelen hálával köszönöm, amit ma tett velem. Kimondhatatlanul boldoggá tett, hogy megérhettem ezt a percet. Hogy ez a szörnyű tévedésem most már nem kísérhet el a sírba is. á y — Azt hiszem, mindkettőnk szeme könnyes volt. Amikor ^ koccintottunk, úgy nézett a szemembe, ahogyan csak az apám $ tudott nézni. < ? GyOimathy elhallgatott, A poharára meredt, amelyben ? --------------------- aranyfénnyel csillogott a szatymazi rizling. — Veletek szemben ültem — szólalt meg később Dinusz % Robi. — Csak annyit láttam, hogy nagyon barátkoztok. Mond- £ tam is szegény Kocsnndinak: Nézd csak, nézd, már ez a Gyár- % mathy is stréberkedikl. / EGYEDÜL — Szántó Imre rajza NOTESZ Kötelező felszólalás A z elmúlt hetekben több gyűlésen, értekezleten «.ettem részt. Örömmel állapítottam meg, hogy az előadók szinte kivétel nélkül felkészülten léptek a dobogóra és nem egy közülük csupán egyetlen kicsiny papírlapot tartott a kezében és nem olvasta, de mondta beszámolóját. S ez jó dolog. Nem az én egyéni véleményem ez, a hallgatók egyöntetű véleménye: aki előadóként lép lel a dobogóra, jól ismerje azt a témakört, amelyről előadást kíván tartani. Akkor minden előadás érdekessé, vonzóvá- válik a hallgatók számára. Amilyen örvendetes tény a dobogóra lépő előadók felkészültsége, olyan bosszantó továbbra is az a sok üres, kőtelező felszólalás, amelv az előadói beszédet követi N éhány nappal ezelőtt az egyik termelőszövetkezet záró- számadási közgyűlésén vettem részt. (Csak zárójelben kívánom megjegyezni: nem véletlenül írtam azt, hogy záró- számadás, hanem azért, mert így helyes a magyar nyelv szabályai szerint.) A csaknem kétórás beszámolót nagy tapssal fogadta a szövetkezet tagsága. „Jól beszélt az elnökünk!'’ „Úgy mondta, ahogyan igaz'. „Sokat beszélt, de amit mondott, azt el kellett mondani!” — ilyen, és ehhez hasonló megjegyzések hangzottak el a beszámoló után. A tagságnak már nem sok hozzátenni valója volt. Annál inkább azoknak a hivatalos kiküldetésben járó vendégeknek, akik megjelentek ezen a zárószámadáson. A parasztember mindig szívesen hallgatja az okos szót, még akkor js, ha azt a-városból jött „nadrágos’" emberek mondják. De semmi sem bosszantja annyira, mint az üres szófecsérlés. Vagyis: a kötelező felszólalás. És ezúttal nyolc | ilyen, ót-, tízperces („csak pár szót kívánok szólni elvtársak”) ' felszólalással traktálták őket. f V«J°n miért van még mindig ez? A szervek, intézmények : Kiküldöttei miért érzik kötelezőnek a maguk számára, hogy ; akkor is szóljanak, ha éppen nincs mondanivalójuk? Azt hiszem, ott van a kutya eltemetve, hogy még min- ; dig az a szemlélet járja: a különböző szervek, intézmények í képviselőinek elsősorban azért kell szólniok. hogy a jelenle- í vők lássák, hogy a szervek és intézmények nem hagyják őket | magukra, mert íme. ezúttal Is képviseltették magokat az : eseményen. Csakhogy az a bökkenő, hogy a gyűlés előtt az el- ; nők amúgy is köszöntötte már az illetékes szervek és intéz- [ mények jelenlevő képviselőit, felesleges tehát szót kérniök, : smennviben ezúttal nincs érdemleges mondanivalójuk (Mert ! uram bocsa’, ez is előfordulhat.) Higgyék el. a jelenlevők sze- ! meben nem lesz kisebb az illetékes szerv vagy intézmény, ha ! annak képviselője nem szólal fel a gyűlésen. Az emberek ke- ! V'vs szóból is értenek. A hallgatást pedig egyetértésnek köny- ! venk el. S az sem utolsó dőlő0, ha a beszámoló után megfordul az emberek fejében: lám, nemcsak én ériek egyet az í elnökkel, hanem az illetékes szerv kiküldötte is. C ok szó esett már az utóbbi időben arról, hogy csökkent- ! ^ suk az értekezletek számát és inkább dolgozzunk a í megbeszélések, gyűlések helyett. S ez így van rendjén. De * , , ;n! kel!ene e?yszer már arról is, hogy a megtartott érte1 kézieteken csak az szólaljon fel, aki érdemben kíván mon- í dani valamit. S ha végre elérkezünk ezekhez az értekezletek- ! hez, akkor lesznek azok valóban hasznosak, s akkor senki sein : *ohait lriaid, fe! már értekezlet megkezdésének percében, J hogy: vege lehetne már! _p_ ' Í.XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXxXxx^v-,^^«™____________________ SZTK-ügyek intézésétől a pénzügyi nyilvántartás mikéntjéig, már el is megy. Érdemi munkát alig, vagy egyáltalán nem is végezhet Káros ez a jelenség azért is, mert o népművelési tevékenység — bár örökösen keveséll- jük a rendelkezésre álló lehetőségeket — nagy pénzösszegeket emészt fel, s ha ezeket az összegeket nem a legmeg- fontoltaibban használják fel. akkor bizony üres zsákba tettük. Itt nem csupán a művelődési házak céltudatos, tartalmi munkájáról van szó. Sokkal egyszerűbb példával is bizonyíthatjuk a felesleges ’ pénzkidobást Többek között a továbbképzéssel. Az évközi néhány napos továbbképzéseken kívül minden évben kéthetes bentlakásos tanfolyamon vesznek részt a népművelők, ami eléggé drága mulatság. Ha elmegy a népművelő. vele vész az összes „ráfordítás” is. haszon nélkül. MÍ lehet az oka ennek a gyakori változásnak? Egyrészt az, hogy jó néhányon átjáróháznak, ugródeszkának tekintették és tekintik még ma is o népművelő munkakört, s hivatástudat nélkül, eleve átmeneti állapotnak tekintve, vállalják el az állást. Ha aztán megunják, vagy jobbat találnak, le.l- kiismeretfurdalás nélkül továbbállnak. mintha soha semmi közük sem lett volna a népműveléshez. Sajnos, találkoztunk már olyan gyakorlattal is. hogy azt az embert „sózták” rá a népművelési apparátusra, akivel máshol nem tudtak mit kezdeni, de ezt senki nem volt hajlandó megmondani. Inkább eldugták népművelőnek. mintha ott nem lennének feladatok, nem lennének követelmények. A gyakori csere oka volt az is az elmúlt években, hogy a megyei tanács művelődésügyi osztálya nem mindig járt el elég köriil- teskintáenu az «: numihma, áUilásany.l,. örvendetes viszont, hogy a nagyközségi művelödésMt- hon-igazgotók körében szinte alig van mozgás, nagy hivatástudattal, hosszú éve- f ken keresztül dolgoznak fj posztjukon. £ A nagy fluktuáció meg-^ szüntetését bizonyára kedve- <• zően befolyásolja majd az a; két miniszteri utasítás, amely ÍJ decemberben jelent meg. Ezek ^ szerint csak pályázat útján % lehet népművelői munkakört £ betölteni, s a pályázati félté-? telek eleve biztosítják, hogy? csak megfelelő iskolai vég- zettségű. hivatott emberek ke-?, rülhessenek népművelői síd- j tusba. | Népművelőnek lenni _ rang. ^ Ugyanakkor nehéz és fele- ? lősségteljes munka. Érdé- ^ mes hozzá megszerezni a ? szükséges ismereteket, érdé- ^ mes élethivatásnak tekinte- ni. A munka szépsége mel- ^ lett az erkölcsi és az anya- ^ gi megbecsülés sem hiány- ^ zik. De ezért tiszta szívvel í szolgálni kell a falu kultu- í ralis felemelkedésének ügyét. ? Tenkely Miklós '/ Az elmúlt telekben több cikkünkben is szóvá tettük, hogy megyénk egyi k-másik városában és községében a mű- velődésiház-igazgatók szinte egymásnak adják a „staféta- bof’-ot Vácott is, Szentendrén is, de még máshol is szinte évenként — s ez még a jobbik eset — cserélődött a müvelő- desiház-igazgató. A hivatásos népművelők apparátusához a járási népművelési felügyelők, a járási és városi művelődési házak vezetői és előadói, valamint a nagyközségek főhivatású művelődési otthon igazgatói tartoznak. A népművelési felügyelők körében az elmúlt három évben viszonylag kicsi volt a cserélődés, s az is okkal történt. A tizenöt népművelési felügyelő közül három az új ember ebben az időszakban. A népművelési felügyelők általában kipróbált emberek, akik hivatásuknak tekintik a népművelést, s az évek hosszú sorún át jelentős gyakorlatra és ismeretre tettek szert munkakörükben. A járási és városi művelődési házak vezetői és előadói esetében azonban már sajnos ■nagyon szomorú a kép. Tizenkét járási-városi művelődési ház igazgatói státus van megyénkben. Az elmúlt három évben' hét helyen történt változás az igazgató személyében. A már említett Vác és Szentendre esetében nemcsak egyszerűen igazgató változásról, hanem sorozatos cseréről beszélhetünk. Mindössze négy olyan járási igazgatónk van. aki évek óta, legalább öí éve dolgozik folyamatosan. A járási művelődési házakban tíz művészeti előadó tevékenykedik. Közülük öten mentek el, illetve érkeztek a régiek helyébe. Nyilvánvaló, hogy ez a rendkívül nagy fluktuáció igen káros. Egyrészt a gyakori cserélődés esetén szó sem lehet hosszú távú tervezésről, elképzelésekről. szó sem lehet cél- ttcdtitet népműékiTÖi' ipeáhéHfp tqgrpl. .'vSzéiés «Söfe* «térségről, a lakóhely igényeinek alapos ismeretéről. Mire az új igazgató megtanulja a gazdasági és jogi tudnivalókat, az de a félévi jeles emléke nem hagyott békén. Rövid töprengés után felálltam, hogy javítani szeretnék. — Ecsém, ez szemtelenség! — vágott végig a hangja és én megsemmisülve rogytam vissza a helyemre. _ A következő évben, az V-ben már nem ő volt a ném eUanárunk, és aztán úgy alakult a helyzet, hogy soha többé 1 nem került vele kapcsolatba az osztály. Aztán túljutottunk az érettségin, következtek az egyetemi évek, a forradalmak, az ellenforradalom. Néha találkoztam az utcán vele. mindig udvariasan köszöntöttem, de minclany- nyiszor úgy fogadta, minlha vadidegen lennék. Alig biccentett és elnézett felettem. Sokszor már azon a ponton voltam. hogy beszüntetem a köszönéseket, de a bennem élő örök kisdiák mégis mindig kalapom megemelésére késztetett. Ezek után bennem is megacélosodott a meggyőződés, hogy Wagner Adolfnál ridegebb, kellemetlenebb jelenség nem lehet a pedagógusok között. Később kicsit megzavart az a tanúvallomás, amelyet az ellenforradalmi bíróság előtt tett, mint a vád koronatanúja, a szegedi direktórium elnökéről. a nagyon derék Czibula Antal doktorról. Talán tudjátok, hogy szerelmese és tudósa volt a gyümölcskertészkedésnek. hogy a szegedi tanyavilágban, Szatyma- zon országos hírű mintaszőlöt rendezett be. 1919 nyarán, azokban a hónapokban is ott tartózkodott, amikor a Szegedet megszállva tartó francia parancsnokság kiutasította a kommunista direktóriumot, és az Felsötanyán. Szatymazon rendezkedett b~e. Wagnernek a kommunisták szatymazi ,.garázdálkodásáról” kellett volna tanúskodnia a bíróság előtt. Általános meglepetést keltett, amikor,az elnöknek arra a kérdésére, hogy milyen embernek ismerte a direktórium elnökét, csöndes, de igen határozott hangon, minden szót külön hangsúlyozva csak eny- nyit mondott: — Doktor — Czibula — Antalt —. én — talpig — becsületes — embernek — ismertem! — Rendes dolog volt — ismerte el Dinusz. — A tárgyalást én is végigültem annak idején és ezt a bátor, az akkori időkben szinte vakmerő kijelentését nehezen tudtam összeegyeztetni azzal az ellenszenves képpel, amely bennem kialakult róla. — A gyorsan múló évek már-már egészen elhalványították a régi iskolai jelenet emlékét, amikor — 15 évvel ezelőtt — sor került harmincéves találkozónkra. A véletlen úgy rendezte, hogy a vacsorán Wagner volt a jobb oldali szomszédom. A hangulat igen jó volt ezen a találkozón. Még sokkal többen gyűltünk össze és elég sok tanárunk is élt még akkor. Vidáman folyt a szeretetteljes évődés az öregdiákok és a már nagyon öreg tanár urak között. Csak Wagner ült mereven mellettem, kissé, alig észrevehetően elfordulva tőlem. Eleinte ügyet sem vetettem rá, de később, amikor már felhajtottunk néhány pohár bort, bosszantani kezdett a doíog. Hirtelen elhatározással feléfordultam és kertclés nélkül megkérdeztem: Miért haragszik rám? — ön azt nagyon jól tudja — mondta kimérten. — Fogalmam sincs róla. — Én pedig sohasem felejtem el! — De mit, az istenért? — Valóban nem emlékszik? Arra a jelenetre, 1914 márciusában. a tankerületi főigazgató előtt, a németórán? — Valami rémlik ugyan, de már nem tudom pontosan, mi is történt?
