Pest Megyei Hirlap, 1963. november (7. évfolyam, 256-280. szám)

1963-11-07 / 261. szám

pest MEGYEl k/Círlap 1963. NOVEMBER 7, CSÜTÖRTÖK MIROSLAV KRLEZA: 2 / Nytkolaj Tyihonov: GEBES ÉS BENCINA HONVED LENINRŐL BESZÉLGET bői, sipiónok agyalták kf! — heveskedett Bencina s elmon­dotta: olvasta az újságokban, hogy az orosz zsidók azok, akik tönkre akarják tenni egész Oroszországot s ban­kóért. meg aranyért akarják eladni idegeneknek, gazda­goknak. meg spiónoknak, s aki így beszél, nem tudja, mi van a szolgálati szabályzatban. Gebes azonban nem állt kö­télnek s ügyet sem vetett Ben­cina szakaszvezető úr kiroha­nására. mert abban a szempil­lantásban látta, hogy ez az al­tiszti kirohanás nemcsak az ő honvédi tekintélyét veszé­lyezteti, hanem annak a foga­lomnak a presztízsét is, amit ő „a katona szabadságának és egyenjogúságának” nevezett. „Az altisztek többé nem hin­tenek port a szemünkbe!” Va­lamennyiünknek meg akarta mutatni, hogy jól kitanulta az orosz mesterséget: nem Orosz­országban vannak a gazembe­rek. hanem azoknak a lapok­nak a szerkesztőségeiben, ame­lyeket Bencina olvas; úri tol­vajok írják azokat az újságo­kat. s azért írnak így, mert attól félnek, hogy a honvédek elragadják tőlük a dús raktá­rakat. S válóban meggyőző mód­szerrel, logikusan meg akarta magyarázni Bencinának, mi­lyen nyomorúságos is az élet. hiszen már ötször dobták ki a frontra, a köpönyegét huszon­három golyó lyug gáttá át, most pedig mindennek ellené­re kaucsuk mű-állkapcsával együtt újból a frontra kerge­tik. Lenin pedig ama hordón világosan és érthetően meg­mondotta, hogy a front úri bu­taság s minden ember, aki er­re az úri frontra megy, tökfil- kó; így mondotta ezt Lenin, a burzsujt pedig elviszi az ördög... A vita egyre hevesebbé és kíméletlenebbé fajult. Benci­na dühösen felugrott az ágyá­ról s hajszálon múlt, hogy ve­rekedésre és botra nem került sor, s hogy Gebest a készült­ség el nem vitte. Magam sem tudom már, a nagyszerű Gebes vakmerő kirohanása, vagy sa­ját keserű hangulatom okoz- ta-e (amitől magam is undo­rodtam), vagy az, hogy Ben­cina gorombán fölényeskedő Gebes feladja altiszti káromkodásaiban a mi ^ zágorjei háborús Vendéenk £ nehéz csizmáinak csikorgását ^ véltem-e hallani — már £ csak az egész maródiszoba be- '/ csülete miatt immár én sem ^ akartam, hogy pozícióját Hosszas magyarázkodás után \ az egész ügy végül is megvesz- £ tegetéssel és korrupcióval vég- ^ ződött; így aztán a második li- ^ tér ürmös után elfelejtettük. '/ hogy Gebes fel akarta lázítani ^ a maródiszobát í í A rákövetkező őszön, ki- ^ lencszáztizennyolcban. t Ausztria összeomlásának kü- | szöbén, egyik éjszaka megállí- | tott az utcán egy katona. Én már akkor civilben voltam s az a katona hátulról lépett í.- hozzám és megfogta a karó- i mat. Esett az eső. Egyik ke­zemben a nyitott esernyőt tar­tottam. a másikban meg a könyveket s így a védtelenség ösztönös érzésével az idegen kéz érintésére összerezzentem. Bencina volt. — Ó. maga az. Bencina? Jó estét! Hogy van? — Az olasz fronton jártam. Odalenn szakadatlanul tüzér­ségi tűz, gáztámadások! S ma­ga hogy van? — Köszönöm, jól! Most már civilben! — Emlékszik-e, uram. arra a bolond Gebesre. aki miatt egy este a maródiszöbában ve­szekedtünk? Agyonlőtték az olasz fronton! — Ne mondja! Szegény em­ber! Nem tudott jobban vi­gyázni magára? — De hiszen nem harcban esett el, hanem agyonlőtték! Halálra ítélték és a front mö- ^ gött agyonlőtték. A gázálarc- | cal fej beütött egy tisztet. Az- | tán leöntöttük mésszel a me- | szesgödörben. Nem lehetett | bírni vele! Hányszor mondtam ^ neki szép szóval: te még 5 akasztóién végzed azzal az í orosz badarságoddal! És most, ^ kérem alássan, hát nem elcir- % kumdederuntoztá'k? Mi hasz- ^ na belőle? í 'a E gy hónappal később a J Nemzeti Tanács bérencei ^ Bencina szakaszvezetőt is £ agyonlőtték. És őt is elcir- ^ kumdederunt ózták. £ Csuka Zoltán fordítása / A VÖRÖS HADSEREG Hús árnyékában eljátszott a gyermek, Zsongott a város, zsongott a világ — Nincs hadsereg, amelyet úgy szeretnek. Mint ezt, a béke s munka paizsát. Járd be a földet, fürkéssze a kétely. Vallassa meg a régi-régi kort, Nincs hadsereg, mely valaha a néppel, Mint a mienk, oly mélyen összeforrt. Vas-üstökös volt, vad fasiszta horda. Mely szép hazánkban dúlva megjelent. .Nincs hadsereg, mely porba zúzta volna Ezt az üstököst, úgy, mint a mienk. Őrjöng a harc a tűzben és borúban, Sohase forrt így forró életünk — Nincs hadsereg, melynek a háborúban Olyan vezére volna, mint nekünk. A szabadság a népek szomjú álma, És Európát marja az idő — Nincs hadsereg, melynek igazsága Igazságoddal összemérhető. Olga Liszenko a Papát vásároltam című, a szovjet film- napok alkalmából bemutatásra kerülő film női főszereplője Öt csomó kukorica lányka felkapta a lábszára kö­ré tekeredett ósdi szoknyát és futva igyekezett a házak fe­lé. A férfiak arrébb küldték az asszonyokat és hozzáláttak Jobbágy János földi maradé­kának megmentéséhez. Össze­szedték testének roncsait és egy hirtelen kerített tiszta, le­pedőbe rakták. Négy sarkát kézben tartva, levett kalap­pal, komor arccal indultak meg terhükkel. A szomorú férfiak mögött két tíz év kö­rüli gyerek, egy fiúcska, meg egy kékszemű, szőke lányka sírt keservesen. Jobbágy Já­nos pusztai cseléd két árvája. A menet elvonult a letört és kupacba rakott kukorica­csövek. mellett. Öt csomót gyűjtött Jobbágy János. Öt csomó kukorica az uraság táblájából, amit itthagyott a háború. Öt csomó kukorica, — talán egy mázsa lehet.,. Jobbágy János hagyatéka... Ez maradt utána és semmi más, meg a nyomorúság.,. — Istenem! Hát erre jött haza a szerencsétlen — sír- dogált az egyik öregasszony. — Hazajön két év után 'rok­kantán és még ezt sem hagy­ja meg az isten!... Mihez kezd szegény asszony a két gyerekkel? A temetés délután volt. A majoron átviharzó háború­ban leégett a kastély és rom- badőltek az istállók, magtá­rak- A lehangoló puszta még szomorúbban festett üszkös romjaival. Ezek között a ro­mok között igazán háborús te­metés volt Jobbágy János el- hantolása. A kastély mögött néhány fenyő állt. Az egyik alatt már három orosz kato­na sírja domborodott. A má­sik alá a németek temették el halottaikat. Jobbágy János a harmadik fa alá került. Ami­kor felhantolták a sírt, leta­pogatták az oldalát, Szekeres Kálmán uradalmi. kondás frissen ácsolt fejfát ' tűzött le. Abból az akácfából faragta, amelyiken reggel a zubbony­darabot találták. Az akác sár­ga húsán vésett betűk sora­koztak: Itt nyugszik Jobbágy János. Élt 32 évet... Ás alacsony , mennyeze­tű, földes parasztházacska ut­cai szobájában ökölnyi petró­leumlámpa szórta gyenge fé­nyét. Időnként nagyot per­cent, vígabban lobogott a lángja. Az üveg ragyonóan tiszta volt, rézpajzsa is csil­logva verte vissza a sárga su­garakat. A tarka abroszon papírda­rabok hevertek szerteszét. A lócán tagbaszakadt, bozontos szemöldökű fekete férfi ült. Ceruzacsonkot szorongatott, gondolkozott, aztán egy-egy számot írt az előtte fekvő ir­kába. Az asztal túlsó szélén tö­pörödött Öreg parasztasszony dolgozgatott. Előtte tarkabab halmaza, ölében szakajtóko­sár. Mint az óra ketyegése, úgy pattogott zörrenve egy- egy szem a kosárba. Válogat­ta. A rosszat, a fonnyadtat külön tolta jobboldalra. A telt egészséges szemeket ölé­be kapirgálta. Oldalt, a szoba sötétbe bur­kolózó sarkában vetett ágy fehérje derengett. Benne bor­zas hajú. fekete, hat-hét év körüli gyerek aludt. A kemencepadkán öreg, szürke macska kuporgott. Pi­hent. élvezte a meleget, a csendet, a békességes nyugal­mat. Nyolc óra lehetett. Falun, ősz végén, öreg este. Kint az ablak alatt zörren­ve nyílt a kiskapu. A fekete fétfi felkapta a fejét. Az öregasszony ránézett, hang­jában bosszúság csengett, amikor megszólalt: — Vajon ki az már megint? Soha nem hagynak nyugto­dat! . .. Beteg vagy! Pihenned kellene ... — Hagyja csak édesanyám. Miért ne jönnének, ha pana­szuk van? — Ez az! Ha panaszuk van! Míg oda voltál, egy se tette be a lábát! Felfordulhattam vol­na tőlük. Most mea járnak, mint a jó kútra: így Bálint, úgy Bálint, ez kellene Bá­lint, az kellene Bálint!,.. Mindent te kaparj ki nekik, hogy ők ártatlanok legyenek, ha fordul a kocka!... Majd aztán megint téged visznek a börtönbe .. . A férfi csendesen nevetett. Nyugodt derűvel, megértőén: — Ne háborogjon édes­anyám. Nem megyek én már többet börtönbe. A szomszé­dok meg kipótolják azt. amit eddig mulasztottak ... Letette a ceruzát és fel­állt, hogy ajtót nyisson, mert már a tornácon dongott, a jö­vevény lépte. Várakozóan, fel fiaveit: — Ez nem kérelmező édes­anyám! Aki kérni jön. csen­desen jár... Ez vagy ad, vany elvesz, de nem kér! Sarkig tárult az oltó. A lég- huzat meglehhentette n lán­got. s a lám ng ténykénét szórt a küszöbön álló sréles- r-llú, rongyos, egyenruhás alakra, Az csak állt mosoly­gósán. cstoőre tett kézzel. — András! Jobbágy And­rás! öcsém! — tárt#, ki kar­iét a fekete férfi vendége felé. — Bálint! — tört ki Jnh- hávy Andrásból is a mpVét feszengptő öröm. — Bálint bátyám! — Gyertek már h* -n • Ki­hűl a ház — zsörtölődött kö­A kílencszázti zen hetes me­leg, késői ősz halkan, lírikusán hunyt ki. A ..gyen­gélkedők” szobájának (a csá­szári és királyi ezred ,ma- • ródiszobájának”) ablakai nyitva voltak s a súlyos vas­rácsokon át belebegett az ^.konyát nyirkos illata. A .l&átanya előtt húzódó me­zők szürke hólében áztak, s ' ahogy a déli szél fuvalla­taira megindult az olvadás, a száraz kukaricaszárakon •úgy fehérlettek a hófoltok, mintha valaki piszkos ecset­jét imitt-amott szeszélyesen végighúzta volna rajtuk. Az alkonyat éles akusztikájában a Déli pályaudvarról ide hallatszott a vasúti kocsik ütközőinek fei-felcsattanó hangja, s a gőzmozdony füty- työngetése; valahonnan, egy közeli kovácsműhelyből pe­dig az üllőre lecsapó kala­pácsok csengése. Az ordo- nánc fát vágott a folyosón, lén pedig lázasan feküdtem a szalmazsákon s az őszi szür­kület enyhe és súlyos csend­jében valami kimondhatat­lan fájdalom támadt ben­nem: vágyakozás tágas és '■kéklő messzeségek után. Rá­meredtem a nehéz vasrá­csokra, az alkonyaiban vidá­man ujjongó gyerekek kiál­tozásait hallgattam, s ar­ról ábrándoztam, milyen jó is volna, ha az ember ma­dár lehetne, s nem kellene itt, a nedves és mocskos ágy­neműk közt tespednie, ha nem kellene betegnek, hon­védnek lennie s értelmet­lenül háborúskodnia. A súlyos és fojtogató fél­homályban, a tehetetlen ver­gődésben, hogy az ólmos és förtelmes körülmények közül kitörjön, abban a be­tegesen passzív, lírai törek­vésben, hogy egyetlen szo­lid és szilárd gesztussal en­nek az egész ..magyar ki­rályi honvéd izének"’ fölébe kerekedjék, úgy harsant fel a néhány nap előtt Stock- 4 .holrnon és Berlinen át orosz hadifogságból hazatért sztu- bicai Gebes honvéd hang­ja, mint csaitakürt rivallása! G ebes Mirkó, ez a himlő­helyes, sápadt, hekti- kás képű honvédi jelenség, akit jó néhányszor átjártak a golyók, az osztrákok Dny eszter menti támadása­ikor esett orosz fogságba, vé­gigkószálta az ázsiai és szi­bériai fogolytáborokat s úgy tért vissza a kaszárnyába, mint az orosz vihar első hír­nöke. Egész sor orosz forra­dalmi népgyűlésen vett részt — alaposan kitanulta a for­radalmi mesterséget —, s az, amit azon az estén arról mesélt, hogy egy petrovgrá- di raktárban miiként hal­lotta Lenint holmi hordók és ládák tetejéről beszélni, el­töröl hetetlenül sokáig meg­marad emlékezetemben. Gebes (tulajdonképpen) úgy mutatta be a maródiszoba hallgatóinak Lenint, mint egyszerű orosz muzsikot, aki a parasztlázadásról, a ka­szárnyáról, háborúról beszél a paraszt katonáknak, meg arról, milyen szégyenteljes dolog, ha az urakért fo­gunk fegyvert, s hogy osto­baság az urakért hullatni vérünket és érettük lövöldöz­ni, nem pedig rájuk! Ó, milyen pompásan egye­zett ennek a himlőhelyes és tüdővészes Gebesnek min­den egyszerű és keresetlen szava passzív és beteges áb­rándozásaimmal arról, ho­gyan találhatunk kiutat, ho- gyon törhetünk ki s mikép­pen szabadulhatunk ebből a betegszobából, ebből a láz­álomból, azokból az erkölcsi ellentmondásokból. amelyek bennünk a kaszárnyában tá­madtak, amikor másnak a javára és saját meggyőződé­sünk ellenére harcolunk, s amikor semmi más nem marad hátra számunkra, minthogy a betegágyon lírai tehetetlenséggel álmodozzunk az alkonyairól és madarak­ról: Egyéni nyomorúságomban s ama gyászos, nyomasztó han­gulatban, amely kilencszáz- tizenhétben nálunk uralko- idott, a halálos tespedésben 'úgy dübörögtek fel Gebes honvéd szavai a piszkos és . bűzös szobában, mint riadót verő dobpergés. Mintha a ködös térség félhomályában Gubec Máté, a lángban égő horvát parasztvezér óriási alakjának körvonalait pillan­tottam volna meg, amint el­indul és mérhetetlen kaszá­jával a kezében, gigászként lépked a kaszárnya és a vár- ros felett. Felkelt Tüzetszó- ró Máté, a híres-neves sztu- bicai horvát paraszt, s va­lamennyi Gebes melléje so­rakozott Krskótól Sevnioáig, Mokricétól Susjedig; megin- : dúltak tűzvészek lángja s templomok harangjainak zú­gása közepette, hogy meg­mutassák: ők is vannak, s i lerombolják ezt a bűzös, osztrák, honvédi, haibsburgi maródiszobát, összetörjenek minden vasrácsot, minden korlátot, kiegyezést, prag­matikát, szábori felterjesztést, kisebbséget, paragrafust szó­lamot, ostobaságot s ennek a mi kiúttalanságunknak va­lamennyi butaságát és gyá­szát, hogy helytálljanak, hogy kiláboljanak abból a . mocsárból, amelyben élünk, hogy diadalmaskodjanak. (Abban az időben a zág- rábbi Vár Márk terén a vá­rosházával szemben álló ház szegletkövét. amely Gubec i Máté kifaragott fejét ábrá­zolja, még nem emelték az : arra haladók feje fölé, s a horvát sárkányok nagymes­tere még nem mondotta el híres hazafias beszédét a Gubec-fő felírásának leleple­zésekor. A tüzetókádó sár­kány a horvát nemzeti mi- toszban a vitézség jelképe; . a szerző erre céloz kissé gú­nyosan (ford. megj.). Abban az időben még a Hármasegy Királyság bármelyik kutyája levizelhette azt az emberi főt ábrázoló szegletkövet, és a káptalani meg felsővárosi népiskolák tanulóin kívül . senki sem tudta, kit ábrá­zol az a szerencsétlen fej, ; amelyről a Jurfcovics-féle pedagógiai korszak hazafias tanítói terjesztették el a hírt, hogy az Úri utca és a Márk tér sarkán álló emberi fő, . amelynek el kellett tűrnie a kóbor kutyák mindennapi megkeresztelését, tulajdon-, képpen a horvát rebellis és polgári öntudat védelmezőjét és jelképét — Gubec Máté parasztvezért ábrázolja.) N em emlékszem már rá, hogy is zajlott le minden, . de annyit eszembe véstem, hogy a szoba egészen sötét­ségbe borult, s hogy az ágya- . kon heverő emberek a baljós és sötét hallgatásban időnként mélyen felsóhajtottak. Csak ! akkori életünk ostobaságának sötét súlyát lehetett érezni és Gebes szavai úpr dübörögtek a lelkünk mélyén, mint kaza- matás katonai életünk beton bástyáinak mennydörgő rob­banásai; az az élet pedig halá­los valóság volt a számunkra, ; az osztrák habsburgi háború ■ valósága a nyilvánvaló osto­baságért való gonosz és értel­metlen halál valósága. — Ott állt Lenin egy rak­tárban, egy hordó tetején, s világosan és hangosan, úgy hogy valamennyien tisztán hallhattuk, megmondotta: az igazi háborút az utcákon és a boltokban vívják, nem pedig a fronton! — Hát persze! Lázadás! Pa- ; raszti juss! Utcai harc az ' urak ellen! Csupa ostobaság! ; Kuss! (Bencina szakaszvezető, a régi frontkatona szólt így közbe. Kétszer is halálos se­bet kapott, kitüntették: a kö­penyét hét géppuskagolyó jár- ' ta át; nagybüszkén mutogatta nyomaikat, mint trófeát. So- : hasem úgy - vezényelt, hogy : „na ra-me!”, vagyis „váll-ra”,: • hanem az utolsó szótagot „heccelődve” „hecc”-re vál- : toztatta, vagyis azt mondta: i „na ra-hec!” Ez volt Bencina . szellemessége. Bencina úgy látta, Gebes ; átlépi a rend és fegyelem ha- ■ tárát, amit pedig a „szolgála­ti szabályzat” oly világosan i előír, s ezért, mint sarzsi. be- . leavatkozott a dologba s kije- . len tette: jó lesz. ha befogja a . száját s nem fecseg össze min- , denféle sületlenséget. > — Egy szó sem igaz egész­! - ^ detonáció eget-földet í megremegtetett. A vertfalú 5 cselédházak szinte a földhöz í simultak rémületükben. Azaj- f tők és ablakok percekig va- icogtak. A major népe belekö- \ vült a robbanást követő sü- Í két csendbe. A felhőkbe ve- \ rödött varjak ijedten károg- % tak a puszta kietlen síkja fe­jlett. A major mögötti kuko- j ricásból fekete füstpamacsok í emelkedtek. Egy darabig le- ; begtek, majd lasan szétoszlot­tak a mélyenülö esőfelhők \ alatt. \ — János! János! — vágó­ídott ki egy rozzant cselédház í ajtaja. Sötétruhás asszony ro- i hant sikoltozva a füst felé. i Fedetlen fején lecsúszott, szét- i bomlott a konty, csapzott bar- t na haja hátát verte. Az árok- $ ban megbotlott, elesett. Kö- ! nyakig tenyereit a dülőút í agyonjárt híg sarába. Felkelt, ! tovább rohant sárosán, vize- } sen, tépetten. A kukoricás szé- j lén megint elesett. Ájult-fehé- ; ren feküdt egy leszakpdt em- ; béri láb mellett. Köröskörül i véres volt a föld, véresek és i kormosak a kukoricaszárak. A icsenevész fasor egyik ko- í pasz, öregtörzsű akácán té- ! péti katonazubbony darabja (lógott. ; A sikoltozásra összefutottak ; a majorban élő családok. Sá- j padtan, rémülten, karikára ; tágult szemmel szaladtak az ; asszony után. ! — Úristen! Jobbágy János í felrobbant! $ Az asszonyok Jobbágynét $ ölelték fel. Szárat téptek, rá- í fektették az ájultat, pocsolyá­éi bői merített vízzel locsolták íarcat, nyakat. j — Ecetet! Gyorsan ecetet! 5— löködte egy öregember a '> mellette toporgó lányt. A TENKELY MIKLÓS:

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents