Pest Megyei Hirlap, 1963. május (7. évfolyam, 100-125. szám)

1963-05-26 / 121. szám

1963. MÁJUS 26, VASÁRNAP TKST UtCYCt \Kh-ian Laboráns a színpadon- MIÉRT SZAVAI? — Mert szeretem a verset. Olvasáskor mély hatást tesz­nek rám a költemények, han- I gúla tot keltenek bennem, úgy } érzem átélem mindazt, amit a (költő átélt az ihletett pere­iben. A közérthető vers szaval- |va még hatásosabb. Verset figazán élvezni csak szavalva ‘lehet. S miért közönség előtt?. Öröm látni a hallgatóik arcán ugyanazokat az érzel­meket, mint amik bennem vannak, s mint amelyek a költőben voltak alkotáskor. Ha ezt látom, tudom, hű tol­mács vasyok, érdemes volt ki­állni, érdemes volt izgulni, örömet szereztem seregnyi embernek. Talán néhányan hazamenve előveszik a kötetet is, hogy újra lássák, újra át­éljék, amit színpadról hallot­tak. És így hódít, így toboroz híveket a líra. Hallgatókat, i olvasókat és sokszor szavaló- '■kat is. így vall magáról, a költé- . szetről é® nemes szenvedélyé- | ről egy fiatal lány, aki két ' héttel ezelőtt aranyoklevelet ínyért szavalatával az egyik »járási szemlebemutatón. A ' vallomás beszélgetéskor ko- jránt sem ment ilyen könnyen, ; ilyen egyszerűen. Soha nem fogalmazta még meg eddig, s nem mondta ki hangos szóval, hogy miért is tömte tele köny­vespolcait verses kötetekkel, miért tanulta meg a legszebb versek százait, s miért öröm, ha másoknak is elmondhatja azokat, nemcsak magának, amikor egyedül van, amikor szomorú, fáradt, vagy amikor örül, amikor szerelmes. telen-ismerősömnek, csak hümmögött, később már nem kérdezte, hogy megéri-e a do­log? Azt hiszem, megértette, hogy nem egyszerű, vagy rö­vidlejáratú üzletről van itt szó. a könyvhetek ma már az zl egész nép szellemi sereg­szemléjévé váltak. Könyvki­adásunk sem minőségileg, sem mennyiségileg nem marad el az úgynevezett nagy népek könyvkiadása mellett, sőt töb­beket maga mögé utasít. Ezen a nagy könyvheti, ünnepi se­regszemlén egyenrangú részt­vevő író és olvasó. Vagyis a könyv ünneplése nem más, mint felmérés: a nép felméri saját képességeit, tudását, és egy kicsit büszkélkedik tehet­ségével és eredményeiről. Iga­zán sajnálom, hogy tavaly nem tudtam Önnek, Mister, a nagy sietésben így megfogalmazni a választ, valamint azt sem, hogy e dologban ismeretlen és ide­gen fogalom e szó: megéri. MIUMMII«» Két ember a sztyeppen szerelem első élményeivel a szívében indul útnak kato­náival, az ellenséges arcvo­nal mögé, ahol felfedezi a titokban gyülekező elit Wi­king páncélos hadosztály egy­ségeit, s életét feláldozva ad erről hírt a szovjet csapa­toknak, akik idejében felké­szülhettek, s győztek. Travkin, s szerelme, Kátya, s nem ke­vésbé a markáns, szilárd hi­tű, kommunista Anyikanov alakja nagy hatást tesz az ol­vasóra és szilárdan megma­rad emlékezetében. A Két ember a sztyeppen központi figurája, majd hőse a húsz esztendős, babaarcú kis hadnagy, Ogarkov, akit ha­lálra ítélnek, mert mint ösz- szekötő tiszt nem adott át hadosztályának egy fontos parancsot. Eltévedt, tapasz­talatlan volt, s a háborús éj­szaka zűrzavarában meg­ijedt. A főbelövés végre­hajtását megakadályozza a hadseregtörzs visszavonulása. Ottíelejtik az elítéltet és őrét, a vaskeménységű kazah ka­tonát, Dzsurabajevet. Az őr a német előnyomulás köze­pette kíséri foglyát a had­seregtörzs után. Napokig nem alszik, egyetlen darab kenye­rét megosztja a halálraítélt­tel, s viszi, viszi kelet felé. Közben kisebb-nagyobb szov­jet egységekkel találkoznak ss a lefokozott hadnaggyal együtt beállnak a csatasorba,­tovább, kevés volt a nyug­díj. Kicsit pihenni akar­tam itthon, mielőtt új hely­be állok. Mindjárt másnap találkoztam az utcán az es­peres úrral. „Te Rézl, nem akarnál férjhez menni?’’ — kérdezte. Én meg dehogy akartam, féltem, de nagyon féltem ám a férjhez menés­től. Meg aztán nem volt nekem senkim, nem is is­mertem fiatalembert. „Már­pedig ez idén te leszel a ró- zsalány” — mondta az esperes űr és napokig erősködött, rábeszélte az anyámat is. Az anyám borzalmas köszvé- nyes volt, nem tudott sem­mit megfogni a kezével, nem mehetett munkába sem, ne­künk kellett dolgozni, gye­rekeknek, kis korunktól fog­va. öten voltunk testvérek. Árvák. Apánk 1908-ban meghalt, harmincnyolc éves korában, szívbetegségben. Szabó volt a foglalkozása, de az utolsó években már dolgozni nem tudott. Csak a viskó maradt utána, ahol laktunk, semmi egyéb. Azt sem tudom, miből éltünk. Én még tizenkét esztendős sem voltam, amikor meghalt. Elmentem szolgálni gyerek- lánynak a Czieigiler vendég­lősekhez. Mi volt a fizeté­sem? Havi két-három koro­na, már nem is tudom. Ha­zaadtam, ahogy mindig ha­zaadtam a bérem. Az esperesnek nem volt könnyű a dolga, egy álló hé­tig tartott, amíg Schön Te­réz hely nélküli szolgálóval aláírathatta a pénzt jelentő pár soros kérvényt. Akkor pedig még vőlegényt is neki kellett szereznie. Rózsalány- korona hozomány * várományosának ugyan min­den ujjára akadt volna ké­rője, de a pap jó erkö’csű lányhoz illő derék, becsüle­tes embert keresett és ta­lált. Piltzánger János lakatos­segéd lett a rózsavőlegény. — Akkor itt dolgozott az uram a Niedenmüller laka­tosnál, annál is tanult. Má­jus húszadikán találkoztunk először, huszonötödikén volt az esküvőnk. Nem ismertük egymást azelőtt, mégis ösz- szeszoktunk, együtt marad­tunk, nem úgy, mint a mai fiatalok. Azok esküvő előtt évekig ismerik egymást, egy évvel utána meg már el­válnak. A rózsapár bizony ötven hosszú esztendőn át jóban- rosszban kitartott egymás mellett.. — Hát azért néha előfor­dult, veszekedtünk, megmon­dom én lágy, ahogy van — és barna szeme szemrehányó­an pillant férjére, de mind­járt utána összemosolyognak. Pilítzinger bácsi augusztus­ban tölti be a 75. évet. — Ha vigyáz magára! De nem vigyáz, most is kinn volt a szőlőben! Nem való az már az ilyen öreg, asztmás embernek, hiába mondom! Hiába, ha rózsalány is volt, az asszonyfajta akkor is zsém­bes. Ám szeretettből eredő, emberét féltő zsémbesség ez, és ezért kedves. Három gyermekükből már csak egy él, a Józsi. A postánál van. Volt egy kis­lányuk. az tizennégy hónapos korában meghalt. A legidő­sebb, a János, hat éve hagyta örökre abba a la- Amog élt, a bányánál dolgozott, ahon­nan apja négy évtizedes szolgálat után, tíz éve vo­nult nyugalomba. — János 1914. június Irén született, huszonegy napos volt, amikor a papája el­ment a háborúba, és négy­éves, amikor végre haza­jött. Jaj, nehéz esztendők voltak azok — sóhajt az asz- szony. — Ne beszéljünk bajról, bánatról. Milyen volt a lako­dalmuk? — Azt még az újság is megírta — felel az asszony. — Berámáztattam — szól a férj és a másik szoba falá­ról előkerül az ötven év előtti tudósítás. Nagy urak jöttek el a rózsamenyegzőre. Volt te­hát bandérium, rezesbanda meg mozsár durrogtatás. Je­len volt az esküvőn gróf Karótsomyi Jenő, és Almásy László, a kerület országgyű­lési képviselője is, aki egyet­len rózsaesküvőről sem hiány­zott. Sok ember gyűlt össze ilyenkor, nem árit, ha a képviselő forgolódik köröt­tük, hiszen a mandátum egy­szer lejár. A képviselő úr felesége szántén mindig meg­jelent, néki tiszte is volt a rózsáesküvőn: ő volt a ró- zsasnya. De mi lehetett a dolga? Az is olvasható az újságcikkben: ,,Szép rózsa­csokorral lepte meg a menyasszonyt”. Hát ez iga­zán szép volt tőle. „Esküvő után a templom előtt álló, terebélyes tölgyfa alatt. Almásy Sándor fő­szolgabíró adta át az ezer­kétszáz koronát” — mesélik a rég nyomtatott betűk, és így folytatják; harcolnak a németek ellem. Ogarkov bátran viselkedik. Önálló felderítő útra megy, a végül mégis elalvó Dzsüra- bajev puskájával, s bár a szö­kés lehetősége nyitva áll előt­te, visszatér, s osztagparancs­nokká nevezik ki. Amikor egy repülőbomba megöli az őrt, Ogarkóv magához ve­szi a kazah katona iratait, párttagsági könyvét, fegy­verét, s egyedül keresi meg a hadseregtörzset, jelentke­zik a főbelövés végrehajtásá­ra. Felmentik, s visszakapja rangját. A további harcok­ban bátran helyt áll, . minta­szerű parancsnok lesz belőle. A Napvilágnál című írás történetét a háború után egy félkarú szibériai őrmester beszéli el. Hősi halált halt nagyszerű parancsnokáról me­sél a hűtlenné vált asszony­nak és új férjének, akik a bátorság és az önfeláldo­zás nagyszerű példája láttán döbbennek rá saját törpesé- gükre. Mindhárom kisregény írás­remek. Alakjai élő, tetteik­kel lelkesítő emberek, akik­nek történetéi, vívódását, hősiességét meleg _ líraisággal rajzolja meg az író. Kitűnő Nikodémusz Elli és Radványi Ervin fordítása. Az ízléses borító Molnár Ágnes munkája. (Európa Könyvki­adó) (tm) >\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\V\\\^^^ Jutta Hoffmann és Ivan Palec a Dinamit című NDK—csehszlovák koprodukciós jelenetében a bőröndben film egyik » : A Nagy Honvédő Háború i. frontéi menyeinek szenteli leg- : újabb könyvét Kazakevics, ■ a kitűnő tehetségű fiatal szov- : jet író. A Két ember a sztyep- I pen, amely az ünnepi könyv- i hétre jelenik meg, három ; kisregényt tartalmaz: a Csil- i lag, a Két ember a sztyeppen lés a Napvilágnál címűt. Mind- ! három írás katonatörténet. ; A Csillag főszereplői szov- ; jet felderítők, Travkin had- j naggyal a középpontban. Az i emberséges, művelt, fiatal • tiszt lelkiismeretes katona, jó '• hazafi. Egy bontakozó lírai vák, hanem szinte valamennyi klasszikus író műve. — Megéri ez? ... Nem ér­tem ... — ingatta a fejét. — Odaát (mármint az Egyesült Államokban) is kiadták a Há­ború és béke című Tolsztoj- regényt — mondta —iám csak kivonatosan, lerövidítve, csak az érdekes részt, kizárólago­san (ezt a szót sokáig kereste és nagyon örült, hogy rátalált, meg is ismételte), kizárólago­san az érdekes, izgalmas ré­szeket. Elfér az egész egy zsebfüzetben. M egéri? Igen, valaha ez is felvetődött talán. De ma már mindenki tudja, hogy a jó művekre shasem fizet rá a szocialista állam! Még akkor sem, ha pillanatnyilag a fő­könyv ezt mutatja. Az idei könyvhét, jó bará­tunk, mindennapi társunk, a könyv ünnepe, vagy talán iga­zában sokkal több ennél; az egész nép ünnepe! Könyvhetek eseményeiről is meséltem hir­/ rulja el nekem, hogyan Ál csinálták maguk ezt? Mert én nem értem, nem tu­dom felfogni e dolgokat. Ha valaki odaát mondja ezt ne­kem. tudja, hogy kinevetem? — erősen gesztikulálva, meg­lehetősen keresve a szavakat mondta nekem az ősz hajú, kövérkés férfi, tavaly nyáron, egy könyvesbolt kirakata előtt. Most, nézvén az idei könyvhét új, ízléses plakátját, eszembe jutottak az „amerikás magyar•” elképedt mondatai. Több mint harminc éve vándorolt ki és a múlt nyáron hazajött láto­gatóba. Véletlenül ismerked­tünk össze egy utcai könyv­árus bódéjánál. Amikor oda­léptem, hogy megnézzem a könyveket, hallottam, faggat­ja az eladónőt. Kiejtésén ér­ződött, hogy a régen és keve­set használt anyanyelv egy kissé „berozsdásodott”. A könyvárusnő nem győzött vá­laszolni a Mister kérdéseire. Észre se vettem és máris benne voltam magam is a be­szélgetésben. Rövidesen kide­rült, hogy amerikás ismerő­sünket az érdekelte, hogy miért van annyi könyvesbolt, lépten-nyomon könyvüzletbe botlik. „Megéri ezt?” — kér­dezte minduntalan. De ez még nem elég, látta, hogy mozik­ban, guruló kocsikon is árul­ják. Azt nem kellett megkér­deznie, mint kiderült, hogy ki veszi meg a könyveket. Mond­ta, hogy látta a villamoson, autóbuszon, presszóban, kávé­házban, taxiban olvasnak az emberek. Együtt mutattuk meg a Misternek, hogy a sárga szí­nű olcsó könyvek sem pony­rek. Emberek, akik varakozo- an figyelnek rá, emberek, aki­ket szeret akiknek társasága nélkül el sem tudná képzelni az életet. S itt rejtőzik fellépéseinek még egy rugója: — Úgy érzem, közösségi ember vagyok. A laborató­riumban teljesen egyedül dol­gozom, de munka után szere­tek emberek között lenni, megosztani velük jót, rosszat. Míg diák voltam, addig nem volt ebben hiány. Amikor dol­gozni kezdtem, valahogy egy kicsit egyedül maradtam. Sokkal kevesebb emberrel van közvetlenebb kapcsola­tom, közös gondom, közös örömöm. Ezért járok szívesen művészeti csoportunk próbái­ra, fellépéseire. A közös ké­szülődés, a vita, a drukk, a fellépés baráti kollektívát ko­vácsolt össze. És jól érzem ott magam. Ezért járok öröm­mel Zuglóban ahol lakom, az ottani irodalmi színpad együt­tesének tagjai közé is. Azonos érdeklődésű emberek, fiatalok között vagyok, s nagyon sokat tanulok tőlük. Könnyebb így eligazodni az irodalmi élet és a könyvkiadás eseményei kö­zött, s próbán, meg fellépés­kor nagy segítség az őszinte, a baráti kritika is. És én sze­retnék jobban, szebben sza­valni, tovább tanulni... AMIKOR ELINDULTAM riport. utamra, ez a kérdés izgatott: mi ösztönzi a fiatalokat arra, hogy a fáradságot és így ál­dozatot is jelentő kulturális szemlén részt vegyenek, ké­szülődjenek, utazzanak, fel­lépjenek, versenyezzenek? És teszik ezt sokszor kellő meg­értés és megbecsülő elismerés, viszonzás nélkül. Szervezéssel nem lehet ih­letet adni, a szervezés még önmagában nem adhat mély átélést, ami nélkül pedig mű­vészit nyújtani semmiben nem lehet. Pedig több, mint negyvenezer fiatal vesz részt valamilyen formában a kultu­rális szemlében, csupán a mi megyénkben. Közülük félez­ren a versmondásban lelik kedvüket. Olyanok, mint Végh Márta. Lelkesek, vers­szeretők, örömet szerzők. Mi hát az ösztönzőjük? A kérdésre a kis fehér köpe­nyes, szerény laboránslány adott választ, s úgy érzem, hogy ezt a választ nemcsak az ötszáz, hanem a negyven­ezer fiatal nevében adta. Tenkely Miklós — Szeretne hivatásos elő­adóművész lenni? — Nem!... Szeretem a munkámat, emellett maradok. De a laboránsa munka és a lí­ra szeretete összeférnek egy­mással. Sőt! A MŰKEDVELŐ SZAVALÓ „civil­ben” laboráns. Végh Márta, a Pest megyei Semmelweis Kór­ház 1-es belgyógyászati osztá­lyának laboránsa. Munkája — a laikus számára — prózai: vérképvizsgálatokat, próba­reggeli vizsgálatokat és ehhez hasonló más, a gyógyítás szempontjából nagyon fontos leboratóriumi teendőket lát el. Azt mondja — s szavainak hinni lehet, mert higgadt, megbízható, kiegyensúlyozott ember benyomását kelti első látásra is —, hogy munkájá­ban azért leli örömét, mert tudja, az 6 lelkiismeretességé­től is függ annak az ember­nek a gyors és eredményes gyógyulása, aki sápadt arccal előtte ül, s karját nyújtja vér­vételre. A vizsgálatra vett vér csak az anyag. De ő nemcsak az anyagot látja, hanem az embert is, gyógyulást remélő beteget, aki izgatottan várja az eredményt: mit mondanak az orvosok? Drukkol értük, együtt érez velük, amikor tele vannak izgalommal, rettegés­sel és reménnyel. S ahogy a megbízható vér­kép a test gyógyítását segíti, a szép vers a lelket erősíti, táp­lálja. Ezért vtm igaza, amikor hittel vallja: összefér egy­mással a fehér köpenyes labo­ráns, ott a kémcsövek között és a sötétbe öltözött vers- mondó, ott a színpadon. S előtte, itt is, ott is — ernbe­y „Gróf Karátsonyi Jenő az ^ úri kaszinóiban ebéden látta ^ vendégül az urakat." Vagyis a násznép rang sze- ^ ránt külön és egymástól tá- ^ vol étkezett. De azért már ^ akkor is volt demokrácia, ^ '■ olvassuk csak tovább! ^ : „Az urak ebéd után át- ^ mentek a nászházba, és ^1 mindegyik táncolt a meny- ^ 1 asszonnyal, lehúzták a cipő- ^ : jét. így mulattak egy da- j I rabig magyarosam, aztán í; visszatértek a kaszinóba, és ^ j ott mulattak hajnalig.” Micsoda magyaros mulat- ' ság volt lehúzkodni a meny- j asszony lábáról a cipőt, fel; 1 nem foghatom. Ha nem szé- j 1 gyenkeznék a táncoló urak, \J meg a tudósítást fogalmazó | ■; egykori kolléga helyett, meg-j! e kérdezném most a régi j , menyasszonytól. Efajta la-j kodadmi szokásról sohasem hallottam se úri, se pa- j raszti helyen. — Aztán mi pénzt adtak! az urak a menyasszony táncért? \ ' \ — Az nálunk akkor még; | nem volt szokásos — vála-| j szolja Teréz néni és ha már] 1 megint pénzről esik szó, hoz-j 1 záfűzi: — Az ezerkétszáz ko-; rónát betettük a bankba. Az-Í tán jött a háború és a pénz* semmivé lett. Az öreg esperes meg ? amikor megtudta, mi történt? a rózsapénzzel, megelégedet-a ten dörzsölte össze a kezét.? A rózsaházasság, amit ősz-? szehozott. mégis szerelmi há-^ zasság lett. Az is maradt fél? évszázadon át. és az lesz^ most már. amíg csak ásó-£ kapa egymástól el nem vá-^ lasztja az öreg rózsapárt. í y jstoakoly Fjedre / Falu Tamás: KÖNYVEK Könyvek kötik össze a világot, Nem a haboshátú tengerek, Bennük lelkek viharozva járnak, fuldokolnak és merengenek. Nem az ötven és százezer tonnák, A betűk az igazi hajók, Ök viszik a fűszert és a selymet, Az ébresztőt és az altatót. Könyvek kötik össze a világot, Földrészeket hoz egy könyv közel És ha futni vágyói a világból, Tőle csak a könyv szakíthat el. ÜNNEPI KÖNYVHÉT,1963.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents