Pest Megyei Hirlap, 1963. február (7. évfolyam, 26-49. szám)
1963-02-24 / 46. szám
m3. FEBRUÄR 24, VASÄRNAP mir Uzerei 3 Mintha nem is léteznék? n AivttcfN 17 ¥ f LFU i i i ijjjii ju a\. • Vn^VVX\XVVNXNXX\X\VV>^VvVSX>^X\>^CC»XNXV\.VV1 1 ? Szokatlan riporttal állunk ezen az oldalon j az olvasó elé. Szövege immár harmincegy ^ évvel ezelőtt íródott, illusztrációját viszont a 2 múlt héten fényképeztük. A szöveg és a képek ^ között egy emberöltő futott le az idő rokkáján. Egy emberöltő. Sok vagy kevés? Döntsenek í; önök. ^ Harmincegy évvel ezelőtt írta az alábbi so- ^ rókát megyénk egyik kis hegyi falucskájának í tanítónője a Hercegh Ferenc-féle „ÜJ IDŐK” ^ című lapban. Nem holmi közéleti viszketwwwwwwwwwwwwwwwvwwwww ,\\\\\\v.\\\\\\yi\\w,\\\\xwv\\w\\\\\\v tegség, vagy propagandas zándék. hanem őszinte lelkének és szívének mély keserűsége adta kezébe a tollat. Azok, akikről e keserű sorok szóltak, ma is élnek ott Pilisszentkereszten, amely ma sem tartozik a kimondottan gazdag falvak közé. Jóllehet, ott vannak a. képek egyikén-mási- kán is. De ha személyesen nem lennének rajtuk, minden bizonnyal megtalálhatják magukat csillogószemű, kacagó, dundii, aranyos kisfiáik és kislányaik képében ... (V\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\VA\\\\\\V. Ólomsúlyú robot? E ngedje meg Szerkesztő Űr, hogy egyet-mást elmondjak erről az én árva falumnak árva népéről. Kicsi falu ez nagyon. Magyarország térképén fel sincs tüntetve. Még egy kis karika sem jelzi. Mintha nem is léteznék. Az ilyen falukról mondják azt, hogy az Isten háta mögött van. De bármilyen pici pont is ez az én falum, mégiscsak egy pontja a kérek világnak. Egy pont, ahol emberek élnek, keserűségek lobognak, tragédiák izzanak. Egy vízcsepp, amelyikben áza- lékállatkák nyüzsögnek és hadakoznak, verekednek az életért. Sötét itt az élet minálunk nagyon. Gondból és nyomorúságból van összekovácsolva. A lakosság körülbelül ezerötszáz lélekből áll. S az ezerötszáz lélekre mindössze 400 hold termőföld jut. A hegyes-völ- gyes határ nagy részét kincstári erdők borítják. Az Alföldön egyetlen gazdának több van néha négyszáz holdnál. Itt a leggazdagabb embernek van tízholdas birtoka. A hegyoldalakról vékonyka földcsíkok szaladnak le. Árva, köves, sovány földszalagok. Itt a föld nem aranyhomok, nem jólét és gazdagság, hanem fojtogató gond és ólomsúlyú robot. Amíg a gazda felszántja keskeny földecskéjét, a kövek alaposan kicsorbítják az ekevas élét. Itt az embereknek vérrel kell verejtékeznie, míg a sovány rögökből kicsikarja az aranyzománcú kalászt, S egy ilyen pár méternyi széles, szétoUózött, ösztövér földpántlikából, néha tíz, tizenkét, tizennégy tagból álló család szívja a gyéren csepegő zsírt. Akinek földje van, az is krumplin és fekete kenyéren tengeti életét. Hát még, akinek az sincs. Akinek nincs mibe beleakasztania életének reményhorogját. Azok az emberek, akik régebben Pestre jártak be dolgozni, most a legkülönbözőbb életlehetőségekbe kapaszkodnak bele. Tavasszal ibolyát és hóvirágot szednek, nyáron s ősszel gombát keresnek az erdőn s annak az árából tartják fenn vergődő életüket. Többet koplalnák, mint esznek. Nyáron ugyan segít rajtuk a kecske, a szegények tehene. De a kecske a téli hónapokban nem fejlődik. A tél súlyos és átkos ezekre a hegyvidéki koldusokra. Múltkoriban elmentem a boltba valamiért. Elég rendes külsejű embert szolgált ki a boltos. Tíz fillérért vásárolt. Egy hagymát vett és egy darab kenyeret. Aznap az volt a reggelije, ebédje, vacsorája. Mondja a boltos, hogy hat-, nyolcgyerekes családfenntartók negyed kilogrammonként veszik a lisztet és öt dekagrammonként a zsírt. Különben énhozzám több gyerek jár, akiről tudom, hogy télen napjában csak egyszer ettek. Krumplit, vagy kukoricakását. Ezek a gyerekek azonban azt is bevallják nekem, hogy a télnek voltak olyan időszakai is, amikor csak minden második nap jutottak eledelhez. A beesett arcokon, a lázas szemekben ott lobog az éhség sötét kínja. Nincs munka. Nincs mit enni, vagy csak egyoldalú, szűkös táplálékból szívja a test az életerőt, a vérbe kevés vitamin jut, s a bőrön különböző beteg fekélyek virítanak ki. Egyik igen jó kis tanítványom karján és lábain láttam ilyen undorító seb virágokat. A kisfiút megmutattam a körorvosnak, aki azt mondta, hogy az egyoldalú táplálkozás, a vitaminhiány okozza a különös betegséget. Szomorú sebek ezek nagyon. Nincs rájuk más balzsam, csak az emberhez méltó életmód. Volt olyan növendékem is, aki egész télen mezítláb járt iskolába. Reggel nyolc óra előtt elszaladt, futott, mint a nyúl, kapkodta vörös lábait a fagyos havon, s tanítás után futott újra haza, mintha puskából lőtték volna ki. Itt a gyerekek java része csokoládé színű kenyeret hoz iskolába. Nem azt a jóízű, egészséges rozskenyeret értem, amelyiknek a táplálóértéke nagyobb a búzakenyérnél. Az itteni kenyér nehéz, sűrű, sötét, mintha az asszonyok sárból dagasztanák. Olyan mint a föld. Olyan mint az élet. A fekete és szürke különös szín- árnyalatából áll. Nem tudom, milyen lisztből készül, azt sem tudom, milyen íze leh n. Csak azt tudom, hogy a gyerekek még ezt is ellopkodják egymástól. Akinek nincs, ellopja attól, akinek van. S az ilyen apró bűnökkel szemben szinte tehetetlenül is állok. Hogyan büntessem őket? Es miért? Azért, mert gyomrukat marcangolja az éhség? Rendszerint igyekszem észre nem venni 'kis lopásaikat. A napokban egy gyereket hazakiíldtem irkáért. .4 hat lapból álló írka mindössze négy fillér. Komisz inka, bíz ez. A tinta összefut rajta. De legalább ilyen volna minden gyereknek. Ez a kislány, akit hazaküldtem, már hónapok óta járt iskolába füzet nélkül. Ügy negyed óra múlva visszajött a gyerek az apjával. Az édesapja ünnepi ruhát vett magára, mert hisz a tanítókisasszonyhoz jött, s ö derék tisztelettudó ember, akinek a leikébe már belekapaszkodott az intelligencia hajszálgyökere. A férfi szeméből kibuggyant a könny. Nehéz férfikönny. Sírva kért, hogy ne haragudjak, ö vesz majd a gyereknek írkát, mihelyt teheti, de már vagy két hónapja egy fillér sincs a háznál. Sötét ecsetvonások ezek nagyon. Nem én festettem ilyen sötétre. Maga a tiszta, őszinte valóság. Azonban még egyet el kell mondanom. Meglehet, hogy könnyelmű is ez a nép, Meglehet, hogy amikor keresetük van, nem gondolnak a kemény télre. Szeretik sokan hangoztatni, hogy ennek a népnek életmódja hasonlít az egyszeri tücsök életéhez. Igen, ebben van is valami igazság. Azonban, akik ezt annyira hangoztatják, nem veszik tekintetbe azt, hogy a kiéhezett gyomor sokkal többet kíván, mint az, amelyiket naponta háromszor, négyszer, ötször rendszeresen megtömnek. Ha pénz akad, (sok soha nincs) kárpótolni akarják magukat az összes szűk és szomorú napért. A kiéhezett gyomor telhetetlen, mint a Dana Idák-hord ója. Szeretnék az egész világot felhabzsolni. De ha a felnőttek szemében any- nyira meglátjuk is a szálkát, tekintsünk a gyermekekre. A rongyokba burkolt, éhező gyermekek tragédiája szívbemar- koló. Ezt csak én tudom igazán, aki ezt napról-napra látom. Ezeket akartam elmondani a Szerkesztő Úrnak. Nem akartam keserű és súlyos szavakkal dobálózni, ehhez nem is értek. De az, hogy ezeket elmondhattam minden színezés és nagyítás nélkül az én mindig mélyebbre süllyedő, árva falumról, jólesett a lelkemnek. Pilisszentkereszt, 1932. május. ÖLBEY IRÉN Csokoládé színű kenyeret hoznak az iskolába? Hónapok óta füzet nélkül? Egész télen mezítláb? ■k Azok, akikről e keserű sorok szóltak, ma is élnek. Döntsenek! (Szöveg: Firon András, képek: Gábor Viktor és Koppány György) Rongyokba burkolt éhező gyermekek?
