Pest Megyei Hirlap, 1962. augusztus (6. évfolyam, 178-203. szám)

1962-08-12 / 188. szám

MEGYEI cftírlao 1962. AUGUSZTUS 12, VASÁRNAP A NÉPMŰVELŐK FELKÉSZÜLTSÉGÉRŐL Megyei filmhíradó Ezek a gondolatok, amelyeket most papírra vetek, már he­tekkel ezelőtt egy előadás köz­ben kezdtek megfogalmazódni bennem. A nép-művelési embe­rek nyári továbbképzésén vol­tam Vácott, vendégként. Ér­deklődéssel hallgattam meg Kamarás Dezső éppen aznap­ra „beütemezett” előadását. A Népművelési Intézet műsor- politikai osztályának vezetője a műkedvelő színjátszás hely­zetéről, tapasztalatairól be­szélt. Magas szintű, igazán le­bilincselő előadásban bizonyí­totta be, hogy a műkedvelő színjátszás — falun és váro­son egyaránt, de falun talán még inkább — az esztétikai nevelés eszköze. Miközben je­gyeztem érveit, egyrészt, hogy hasznosítsam, másrészt hogy adandó alkalommal vitatkoz- hassam velük, nézegettem a hallgatókat. Azokat, akiknek arcán feszült érdeklődés lát­szott és azokat, akik — uram bocsá’ — elszundítottak... Elgondolkoztam rajta: mi­ért ez a nagy különbség az érdeklődésben? S elgondol­koztam azon is, hogy a ten­gernyi pénzt felemésztő és évről évre megismétlődő nép­művelésből ki mennyit hasz­nosít; mennyit a finanszírozó állam, mennyit az érdeklődő, vagy nem érdeklődő népmű­velő, s végül, milyen hasznos dolgok háramlanak vissza a községre vagy a járásra, ahon­nan a népművelés „felelőse” idejött a tanfolyamra és itt töltött „ingyen és bérmentve” két hetet És annyi-e csak a tennivaló, hogy az alvó egyént fel kell rázni, vagy pedig átfogóbb, messzebbmenő intézményes megoldás szüksé­ges? Az egyén közömbösségén túl — úgy tűnik — a népmű­velési továbbképzés rendsze­rét is meg kell vizsgálnunk. Mert igaz ugyan, hogy évről évre sokat fejlődik ez a to­vábbképzés, s évről évre na­gyabb arányokat ölt, de véle­ményem szerint elérkeztünk arra fokra, amelyen már magasabb minőségi követel­ményt állíthatunk: vagy a to­vábbképzés rendszerében, vagy a népművelők felké­szültségében! ... Vagy mind­kettőben? !... A továbbképzés két nagy csoportra oszlott: a hivatáso­sok és a tiszteletdíjasok cso­portjára. (Az utóbbiak elég sze­rény, havi 300—500 forintot kapnak.) Ez látszólag kielégítő, mert nagyjából egyenlő felké- szültségűek és egyforma ér­deklődésűek kerülnek együvé. Látszólag!... Vegyük például a hivatásos népművelők sta­tisztikáját, amelyet akár fej­ből is összeállíthatunk. A me­gye falvaiban és városaiban, a tanácsok kezelésében levő mű­velődési intézményeknél negy­venkilenc főhivatású népmű­velő dolgozik. Ezek közül já­rási és városi művelődési ház igazgatói beosztásban például tizenketten dolgoznak. Közü­lük hárman az általános iskola nyolc osztályát végezték el csak. öten érettségivel rendel­keznek, és négyőjüknek van főiskolai, illetve egyetemi vég­zettsége. Hasonló képet ka­punk a járási művészeti elő­adók iskolai végzettségének vizsgálatánál is. Nos, nyilván­való, hogy másként fog fel és másként hasznosít egy elő­adást a kellően iskolázott em­ber. Ez a kép a hivatásos nép­művelőknél. A tiszteletdíja­soknál pedig teljes sötétségben tapogatózunk, mert azon túl, hogy 141 tiszteletdíjas községi művelődési igazgató van, töb­bet alig tudunk. Előképzettsé­gükről, iskolai végzettségükről megyei összkép — legjobb tu­domásunk szerint — nincs. Azt azonban tapasztalatból tudjuk, hogy a tiszteletdíjas népművelők táborában egy­aránt megtalálható a pedagó­gus. a tisztviselő, az ipari munkás, a nyugdíjas tanácsi alkalmazott és a háztartásbeli. Ember legyen aztán a talpán az. aki látatlanban megközelí­tően is jó és hasznos tovább­képzési tematikát tud részük­re összeállítani! Mindezeken elgondolkozva nyilvánvalóvá válik, hogy a népművelési továbbkép­zés bármennyit fejlődött i3 az elmúlt években, formális, másrészt egyáltalán nem biz­tos, hogy hajt annyi „hasznot”, mint amekkora „ráfordítást” áldozunk erre a célra. Hasznos lenne, ha a megyei tanács illetékes népművelési vezetői, a Népműveiéi- Inté­zettel karöltve megkísérelnék egy olyan továbbképzési for­ma kialakítását, amelyben le­hetőség nyílna a differenciál­tabb oktatásra. Tudomásunk szerint már van is egy olyan elképzelés, hogy a járási mű­velődési osztályok vennék át s irányítanák a maguk terüle­tén a tiszteletdíjasok tovább­képzését. A főhivatásúak pe­dig továbbra is megyei bent­lakásos tanfolyamon töltené- ,nek néhány hetet. A fő'hivatá- súakkal kapcsolatban van még olyan elképzelés is, hogy több megye részére rendeznének összevont tanfolyamot, de sza­kosítva: külön a népművelési felügyelőknek, külön a műve­lődési otthon igazgatóknak, £ megint külön a művészeti ve­zetőknek. A népművelők előképzettsé­gével, iskolai végzettségével kapcsolatban még egy gondo­latot: nagyon helyes az, hogy a hivatásos népművelők kép­zése egyetemi szinten is fo­lyik. A Művelődésügyi Minisz­térium rendelkezése alapján azonban 1963. január 1-től minden ötezer lakosnál na­gyobb községben függetlení- tet, főhivatású népművelő áll munkába. A mi megyénkben huszonhárom ilyen státusz vár betöltésre. És hogy oda mi­lyen emberek kerülnek; jóké- pességűek, jól képzettek-e vagy sem, ez a kérdés százöt­venezer embert érint. S ez a lényeges főhivatású és a tisz­teletdíjas népművelőknél egy­aránt: a hatósugarukban élő tízezrek és százezrek művelő­dési ügye! Mert ez. elsősorban a népművelők felkészültségé­nek függvénye!... Tenkely Miklós Megyénk filmszínházai augusztus hónapban mutatják be a „Legenda a vonaton” című új magyar filmet. Mozilá­togató közönségünk az abonyi a dunakeszi, a nagykőrösi és a szentendrei mozikban láthatja. A film szereplői: Sinkovits Imre, Pécsi Ildikó, Szirtes Adám, Sztankay István és Madaras József Kerekes András: KÖVEK ÉS LÉPTEK Csillagokkal barátkozom, % így elpihentetett a nyár! Mellém hevernek mind a fények, ujjam közt egy-egy rést talál és kitapintja homlokom. Ahogy járni tanultam, kövek és meg-megbotló léptek között, olyan szokatlanul nehéz, hogy csillagok, vajúdó fényködök riadt lélegzetét próbálgatom — kövek és csillagok között, indulatok, színek ölében tanultam én komoly, örök szavakkal szólni rá a köre és riadt csillagokra is. Huszonkét évemen* gyorsröptű örömök, kövek, megbotló léptek útvesztőin átverekedve im, itt állok fedetlenül, az egyetlen jó útra lelve s megindulok. Marilyn Monroe Az „Ördögcsapda” című magyarul beszélő csehszlovák filmdráma szeptemberben kerül bemutatásra a nagyma­rosi, nagykőrösi, tárnoki, törökbálinti és az ürömi mozikban ^XXXXXXXXXNXXX\XXXXXXVXXXXXXXVNXX>XXXX\>XXNXXXXXXXVvVv\XX>^X\XXXVX\XX\XXXXXXXX\XV\VSXX Nagy sikerrel játssza a Pest megyei Petőfi Színpad estén­ként megyénk községeiben városaiban Bogoszlovszkij— Szalodár—Zsoldos—Szenes: a „Jobb mint otthon" című zenés vigjátékát. Képünkön: Rákosi Kati, Hídvégi Lajos és Végh József a darab egyik jelenetében Hűségem oka A mi hátunkban sok szép ^ nő van. De közös a hibájuk; ^férjes asszonyok. Franciska ellenben szabad! ^ Tizenhat éves, másodikos ^gimnazista. Csak úgy sugár- ^ zjk belőle az élet. Naponta ^ találkozunk, s én mindig í megcsodálom. Arányos alak­férfiszolidaritás azt követel­te volna, hogy megveregesse a vállam és azt mondja; „Vi­gyázz a babára ..És ne Te­lejts el konspirálni. Tudod, a feleséged ...” Nem ezt tette! Fontosko­dóan fölhúzta a szemöldökét és érezhető kárörömmel fejte­gette: — Sajnállak, pajtás, de hát ez az élet. A te korodban ez a vonzalom kifejezése annak, hogy meg-öre-ged-tél. Ezt nem vártam!... De őszintén szólva, most már nem is érdekes az eset... És az erkölcsi felfogásom sem engedi, hogy a házastársi hű­séget megszegjem. Különösen egy ilyen kis csitrivel... Egy Franciskával. Szikora István Ma egy hete halt meg tragikus körülmények között Marilyn Monroe, a híres amerikai filmszínésznő. A te­hetséges művésznőt kétes szerepre, testének mutogatására használták fel. Az utóbbi időben egyre inkább lázadott ez ellen, de sikertelenül, mert a nagy filmvállalatok kéz­ben tartották, s anyagiakban tőlük függött. Nagyon sze­rencsétlen volt magánélete, három házassága is. Életéről és halálának okairól vitatkoznak a világsajtó hasábjain. Legfrappánsabban talán Polgár Dénes washingtoni tudósí­tásának záró sorai fejezik ki az igazságot; „Síremlékére ezt lehetne írni: élt 36 évet. Anya akart lenni — nem lehe­tett. Művész akart lenni — nem engedték. Halálának oka: Hollywood”. Balogh Béni: ($3özáe, Ct tdncmeóter Íját, blúzát feszítő kebleit, iigéző csípőjét és formás lá- ibát. j Észbontóan szép lány ez a • Franciska! És az a legvon­zóbb benne, hogy én tetszem ; neki. Tudom, nem illünk ! egymáshoz. Feleségem is van, \ meg egypár évvel korábban •születtem, mint ő. Ezt is | tudja. És mégis t“et- i s z e m ! \ Nem, nem. Erről még nem \ beszéltünk, hisz’ úgyszólván ;nem is köszönünk egymásnak. ÍDe minden szónál többet • mond, ahogy Franciska rám ; tekint. Pajkosan, huncutul, Ikacéran ... szerelmesen! Igen, I igen, szerelmesen !! • Mindennap így és minden- jnap jobban. Egészen addig, iámig össze nem akadtam ! Bernáttal. i Franciskával történő talál- ikozásaim minden mozzanatát i kiszínezve, büszkélkedtem ne- ; ki. Miért ne? Minden meg- i lett korú férfi önbizalmát ierősíti egy ifjú lány vonzal­• ma. S ez alól én sem vagyok • kivétel. De Bernát igen, A / £ idestova tíz esztendeje, £ i hogy megismertem. Bö- % zsét. Kicsiny, szöszke,' sovány £ képű, csöppet kancsalka f leány volt, ötödik osztályos £ tanyasi gyermek... A ta- £ nítványom. £ Már jó fél esztendeje ott £ tanítottam a tanyán, amikor f egy nap az állomásra vivő $ úton elémbe állt. í — Elnézést kérek a tanító í bácsitul... — és lesütötte a % szemét. ^ — Tessék Bözse, mi van? % A kislány arca bíborvörös $ lett az izgalomtól. % — Izé, izé... — dadogta —, ^ de nem tetszik kinevetni? % — Persze, hogy nem ... mit ^ akarsz hát? % — Egy tánccsoportot — sut­% togta. £ — Tánccsoportot? — és ^ mindjárt ezt gondoltam hoz- ^ zá: no hiszen csak ez hiány- % zott. — Nehéz dolog az Bö- f zsikém — próbáltam lebe- szélni. — Táncos sincs elég. í — Van!. .. Van, tanító bá- í esi — vágta ki izgatottan, í — Már húsz tagjelöltünk van. i — Tagjelölt?! — Hát igen ... Ezekből vá- lógatjuk ki a megfelelőket. A felnőttek is így csinálják. Igaz? — Igaz — bólintottam. — No, tetszik látni — s csil­logott a szeme. Ezen nem lehet kifogni, gondoltam szo­rongva. De aztán újból aka­dállyal álltam elő. — És ki fogja a táncokat betanítani? — Ki?... Ki is?... töp­rengeni látszott Bözsém, de közben erősen rámnézett. Nem tehettem mást, be kel­lett vallanom az igazságot. — Sajnos, Bözse, én ahhoz aztán igazán nem értek. — Nem? — csodálkozott rám. és láttam, hogy szemé­ben nagyot esett a tekinté­lyem. — Hát, hát akkor... akkor kénytelenek leszünk magunk... — tette hozzá kissé fanyarul. — Csak tes­sék megadni a hozzájárulást. örültem, hogy aránylag ilyen simán megoldódott a dolog. Aztán elváltunk ... Jött a vonat, és én hazautaz­tam. 1 f ásnap, harmadnap nem történt semmi különös. Hanem a negyedik nap csak előáll ám Bözse. — Tanító bácsi, mén mán a tánc! — Ilyen hamar? — csodál­koztam. — Ű! — Legyintett az egyik közel álló kislány. — Már vagy két hete gyakoroltunk, csak nem mértünk szólni. — Mi a csuda! — néztem Bözsére. Bözse csak zavar­tan pislogott. — Hát ak­kor nézzük meg, mire men­tetek — szóltam. Átvonultunk a szomszédos kultúrterembe. A többi gye­rekek persze tódultak utá­nunk. Bözse hirtelen el­tűnt, s csak a színpadon buk­kant fel újra. — Csend legyen! — kiál­totta, s a közönség elnémult. — Tánccsoport, próbára! — harsogott a hangja újra. A táncosok a színpadon ter­mettek, és villámgyorsan kör- beálltak. — Piros kancsó! Indulj! — szólt Bözse és megindította a táncot. Tizennégyen táncoltak a „rendes tagok’“, a hat. aki még „tagjelölt?’ maradt, szolgál­tatta a zenét, vagyis éne­kelte a dalt. „Piros kancsó, piros bor Ritkán kerül rá a sor. Eladom a feleségem szok­nyáját, Még az éjjel elmulatom az árát.” Eltelt a tíz perc... sőt húsz... sőt harminc perc. r-r Jó ég! — néztem az

Next

/
Thumbnails
Contents