Pest Megyei Hirlap, 1962. április (6. évfolyam, 77-100. szám)

1962-04-29 / 99. szám

1962. ÁPRILIS 29. VASÁRNAP • • Otven év A Híradástechnikai Anyagok Gyárában régieket keresünk. A véletlen a horgany­üzembe vezet. A művezetői irodában Nyír­egyházi András művezető fogad. 1943-at írtak, amikor a' gyárba került. Minden megváltozott azóta. Gyártelep lett az egy épületből. Majdnem megszokásból, régi munkásról lévén szó, életkorát kérdezzük: — Pont ma lettem ötven esztendős hangzik a válasz. Felköszöntjük és máris gyorsabban futnak a beszélgetés szálai, könnyebben gördülnek a szavak. — Régen? Művezető, én? Nem is gon­dolhattam volna rá. Legfeljebb olyan ki­sebb csoportvezető. Ezeket mi, vasasok egymás között munkahajcsároknak ne­veztük. Ilyen meg nem is lettem volna. Jófejű gyereknek tartották. Szívesen tanult volna. Nem lehetett. Püspökszilá­gyon lakott a szüleivel. Panaszos mosoly- lyal mondja: — Bizony sokszor gyalog kellett bejön­nöm Vácra, vagy Pestre, mert ha a fize­tést utazásra költötte az ember, kenyérre nem jutott. Akár hiszik, akár nem, nem­csak az idegen fiatalok, de a saját gyere­keim sem akarják elhinni, hogy úgy is lehe­tett élni. — Elgondolkodik. — De jó, hogy ők már nem érezhetik ezt. — Két fiam, meg egy lányom van. A kislányom techni­kus a Forte-ban és levelezőhallgató a mű­egyetemen. — Fejéhez kap. — Hű, én már nagyon sokat elmondtam! Biztos unalmas is. Nem érezzük annak. AZ ÉLÜZEMEK VÁROSA A párttitkár A íüporlás örülne Bélésárugyár: Vác. A kapun meghívó az élüzemünnepségre. Kelemen Károly kedves mosollyal üdvözli a látogatót. — A főportást keressük. — Engem ...? A csodálkozást öröm váltja fel. Kele­men Károlyt nem szokták keresni a gyár­ban. Tőle csak útbaigazítást várnait. Húsz esztendeje portás. Ezt a kaput nyolc éve őrzi. Jóformán kérdezni sem kell, mondja magától. Az öröm szóra bírja az egyéb­ként hallgatag embert. — Élüzem lettünk! Higgyék el, én is na­gyon büszke vagyok. Aztán a munkakörével járó adminiszt­rációról mesél. A kapucédulák, a különbö­ző engedélyek könyveléséről, a látogatók beírásáról. Pontos ember. A főportás köny­velése mindig „napra kész”. A múltra emlékezik. — Bizony a régi világban a munkára je­lentkezőket sokszor el kellett küldeni. Is­tenem, de rossz érzés volt. Most? Kint a tábla: lakatost felveszünk. Meg ha egy szövőnő jelentkezik, hiába nincs ürese­dés, én azért felküldöm a munkaügyire. Hátha jó, gyakorlott munkás és helyet szorítanak neki. Aztán hasznára válik az üzemnek. Mesél, emlékezik, mosolyog. De újra, meg újra visszakanyarodik a ma öröméhez. Mosolyában ott bujkál az egész közösség öröme: — Mindenki boldog nálunk, hogy újra élüzem lettünk, öröm ez, még a főportás­nak is. Kőművesek - textilgyárban — Nem könnyű párttitkár­nak lenni. így kezdi Rácz Sándor, a Dunai Hajógyár párttitkára, amikor arról faggatom, mi mindent kell tennie egy párt- szervezetnek ahhoz, hogy a gyárból, ahol működik, élüzem legyen. A gyári embereknek persze nem sokat kell beszélni arról, hogy mennyi csatát kell meg­vívni egy gyárban addig, amíg a papírra vetett számokból ví­zibuszok, mentőcsónakok és motorkerékpár oldalkocsik lesznek, és nem is akármilye­nek. — A pártmunka persze nem azért nehéz, mert elég gyak­ran még az anyagbeszerzésben is segíteni kell —mondj a Rácz Sándor —, hanem azért, mert nemcsak hajókat kell csinálni, hanem az emberek formálódá­sában is segíteni kell, és ez a nehezebb. Példák hosszú sora követke­zik ezután. Az egyik dolgozd felesége többször felhívta te­lefonon, iszik a férje, segítsen megváltoztatni. — öt-hat beszélgetés után sikerült. Csak ennyit mond az eset­ről, de hogy ez az öt-hat be­szélgetés mennyi gondot, fá­radságot okozott, azt mi is rá­bízzuk az olvasó képzeletére. Kérték tőle, hogy helyezze el a gyereket bölcsődébe. Ha tudott, segített. Ha férj, fele­ség összeveszett és tőle kértek segítséget, összebékítette őket. — Jó érzés látni, hogy azóta Négyéves volt, ami­kor Magyarországon a háború után újra ropogták a fegyve­rek. Nem érteti ő eb­ből semmit. Nemzői (a szép szó: szülő/nem illeti őket) felkerekedtek. Itt hagyták a gyermeket, akit hirtelen indula­taikkal már koráb­ban tönkretettek. Az­óta nincs hír róluk. Levél sem étkezik soha, pedig Tibi már olvasni tudná és mennyire jólesne leg­alább egyetlen szó: kisfiám! Csajo a nagymama maradt mellette öre­gen, betegen, meg az iskola, amely egy­szerre gyógyította és nyitogatta értelmét. Sok volt ez, de nem minden. Ha bántot­ták. a nagymama még csak megvigasz­talta. de a fátyolos szemek ha. látták is, hogy Tibikén szakadt a ruha, s meg is ké­ne fürdetni már. a fáradt kezek nem so­kat segítettek. TIBI ANYUKAI Krausz Tibiék — így hívják á kisfiút — egy utcában lak­nak Veres Bálinték- ka\. Veresné a Fonó­gyárban dolgozik. Két gyermeke sdkat találkozott a kis Ti­bivel és egyre többet beszéltek róla oda­haza. A szülők érdeklőd­ni kezűtek a kicsi után, s Tibiké nem­sokára gyakori ven­dég lett házukban. Ennivalót, ruhát ad­tak neki és szeret- 't.ék. Volt már kinek mondani: anyukám, volt kihez odasimul­ni, volt már kéz, amely végigsimított a kis kobakon, amely ölelt és vezetett egy kis elhagyottat. Azóta Tibikéből Tibi lett. Már negye­dikes és most már néni is egy, öt anyu­kája van. Mint minden anya, Veresné is sokat be­szélt új gyermeké­ről a gyárban. A leg­többet brigádtársai­nak. annak a négy asszonynak, akik megbízták, legyen vezénylőjük, szószó­lójuk a munkában. Dicsérte a kisfiú okosságát, ragaszko­dását, együtt derül­tek csínytevésein, mert egyre több akadt ezekből is. A többiek közül is hárman anyák, Belá- nyi Ferencné, Masz- lik Józsefné, Gelen­csér Ferencné a saját gyerekeik mellett egyre jobban szívük­be zárták az elbeszé­lésekből megismert kisfiút, de D&ihötör Sándoméban is, aki­nek még nincs gyer­meke, mindjobban kitárult az anyai szív. s Veresné arra eszmélt, hogy Tibi mind gyakrabban el­marad tőlük és hét­főnként a többiek is egyre többen toldják meg az ő eddigi elbe­széléseit a gyermek röl. Hiába, bele kellett törődni a megváltoz- tathatatlanba, Tibi a brigád gyermeke lett. Mostanában azonban újabb „veszély” fe­nyeget, lehet, hogy hamarosan az egész gyár részt követel az anyaságban. Veres- néék többször elhoz­ták Tibit a vállalati rendezvényekre és hát rajtuk kívül még sok anya dolgozik a Fonógyárban. Dehát egy gyerek mégis­csak kevés ennyi anyukának, hát úgy segítettek magukon, hogy elkezdtek ba­rátkozni a városi gyógypedagógiai is­kola kis növendékei­vel és azóta egyre több csomag érkezik az intézetbe. Még csak annyit, hogy Veresné bri­gádja szocialista bri­gád, a Fonógyár pe- i dig élüzem lelt. A vasutasszív A Magyar Távirati Iroda nem adta ki a hirt, az újságok nem közölték: élüzem lett a váci MÁV pályafenntartási fő­nökség. Vasutasok. Bizony mostohagyermekei ők a nyilvánosság­nak. Keveset olvasni, hallani róluk. Pedig áldozatos munkájuk több dicséretet érdemelne. Csendesen, de szemmel láthatóan nagyon örülnek a láto­gatásnak. Számokat mondanak, a feltételekről beszélnek, ame­lyeket már tavaly teljesíteni szerettek volna, de az egyik vo­nalszakasz lemaradása visszavetette őket. Rákospalota—Újpesttől Szobig. Váctól Ipoly tárnáéig, Diós- jenőtől Romhányig. Ez a birodalmúik. Vonalak, épületek, embe­rek épségéért, a biztonságos közlekedésért felelnek. — Alépítmény, felépítmény, magasépítmény — mondja szakszerűen, katonás rövidséggel a főnök, Végh Béla, MÁV műszaki főfelügyelő. — Hogy ez mi mindent takar? Arról ne­héz Ipnne röviden beszámolni. Jaíkab elvtáts, a pártbizottság titkára, Szalai elvtárs az alapszervé, meg a többiek, a váci pályamester és a főnök, szin­te sztereotip módon azt válaszolja a kérdésekre: — Csak a kötelességünket teljesítettük. Igen, csak a kötelességüket teljesítik. Akkor is. amikor április közepe táján kiörttött az Ipoly. Az ottani pályamester, Vérségi Lajos telefonjára a főnök azonnal indült. intézkedett. Salakot, követ szereztek. A pályát nem öntötte el. nem mosta alá a viz. A hazai és nemzetközi vonatok zavartalanul közle­kedhettek. „Csak a kötelességünket teljesítjük”. Romhánynál a nagy esőzések idején a hegyekből a pályá­ra zúdult a víz. Rönköket, köveket görgetett. A pályamester térdig vízben járta végig a szakaszt, nincs-e láthatatlan for­galmi akadály. Búcfúzóu' a főnök, Végh Béla, újra a refrént mondja: Csak a kötelességünket teljesítjük, de hadd tegyem még hozzá: az olyan vasutas, aki csak mesterséget lát a munkájá­ban, nem marad meg nálunk. Mert hivatás ez kérem. Vasutas­szív kell ide. Az oldalt irta: Farkas István és Thurzó Tibor megint szépen együtt járnak — fűzi hozzá Vagy: — Az egyik asszony férje agyvérzéssel kórházba került, az asszony pedig trombózis­sal otthon feküdt. A nőfelelős­sel elmentünk hozzá, megnéz­tük hogy van. és mjt kell se­gíteni. Beszéltünk a szomszéd- asszonyára), aki nagyon szíve­sen vállalta a gondozást. Nemcsak ez az asszony, de még nagyon sokan elmondhat­nák, mennyire örültek, amikor betegelv voltak és a párttitkár meglátogatta őket — S a saját életére, család­jára mennyi ideje jut? — kér­dezzük. Elmosolyodik: — Este kilenc felé rendsze­rint otthon vagyok. A szombat délután és a vasárnap a csalá­dé, amikor szórakozunk, ki­rándulunk. Nem okoz problé­mát a sok elfoglaltság, mert az egész család tanul. A fele­ségem és én harmadik közgaz­dasági technikumba. Erzsi lá­nyom ugyanide elsőbe, Sanyi hatodik, Jutka, a legkisebb pe­dig második általánosba jár. Amikor a. családról, a gye­rekekről beszél, kisimulnak homlokán a ráncok és moso­lyog. Ez a mosoly mindennél többet mond. Aztán Visszaka­nyarodik eredeti témánkhoz: — Azt mondtam, nem köny- nyű párttitkárnak lenni. Hadd tegyem hozzá, hogy mégis fáj­na megválni az ezzel járó munkától, mert amilyen ne­héz. ezerszer olyan szép, de gondolom, ezt sem kell külö­nösebben bizonygatni. 5 Két esztendeje, mint az élüzemek városát, mutattuk be á Vácot, s most ismét az élüzemek városa lett. Hét élüzemet •S avattak a tavalyi kiemelkedő termelési eredmények alapján, % közülük egyet, a Dunai Hajógyárat a Minisztertanács és a $ SZOT Vörös Vándorzászlajával tüntették ki. Egyetlen szám is sokat mond arról az útról, amelyet ez % a város az elmúlt tíz esztendő alatt megtett: azóta tízszere- % sere nőtt az ipari üzemek áramfogyasztása. í Az egész városban ünnepi 'a hangulat, hisz’ nagyon so- J kan vallhatják magukénak a szép sikereket. Búzás Istvánné- f val, a városi pártbizottság titkárával az útról beszélgetünk, amely elvezetett a célhoz. Szóbakerül a gazdasági és pártve- % zetök összehangolt munkája, a jó szervezés, a legtöbb szó % azonban róluk esik, a munkásemberekről, akiknek munkája $ valósággá tette a terveket. Őket kerestük meg, róluk írunk í most, amikor Vác ismét az élüzemek városa lett. í CSEPPBEN A TENGER A cseppben látni a tengert. vélik sokan. Apróságok, sok­szor jelentéktelennek látszó epizódok jellemeznek egy közösséget, következtetni ie- het ezekből a szellemire, a levegőire, ami átöleli őket... A váci Forte-gyár ismét, immár ötödször élüzem. Híre van a gyárnak, nemcsak ha­zánkban, hanem a földke­rekség egynémely távoli pontjain is. Jó volna meg­lelni azt a cseppet, amiben az egész tükröződik ... Beszélgetünk. Az igazgató, Lenyó László bizonytalanná válik. Furcsa így látni a mindig biztonságos, állásfog­lalásában határozott embert, — Jellemző történet? — kérdi. — A gyárral megöre­gedett emberek? Vannak. Itt az öreg. Schulcz Jani bácsi, a villanyszerelők csoportve­zetője. Negyven esztendeje dolgozik a Forte-ban, a gyár­ral együtt érkezett 1922-ben. A jubileum alkalmaiból egy­havi fizetését kapja jutal­mul. De ez természetes ... Valaki közbeszól: — Én csak vendégként szok­tam megfordulni a gyárban, de tavaly a váci buszon együtt utaztam néhány itt dolgozó asszonnyal. A fizetést emlegették. Lehetne egy-lcét százassal több. Megkérdez­tem, ha keveslik, miért nem hagyják itt az üzemet, akad munkalehetőség, a környéken bőven. Meg Pestre Is be le­het járni. Szinte egy ember­ként támadtak rám: „Itthagy­ni? A gyárat? A Forte-t?” — felháborodás szikrázott a hangjukban... — Igen — villan áz igaz­gató szeme. — Ez a jellem­ző, meg a mostani na polc sokszor majdnem érthetetlen lelkesedése. TamáSl Zoltán — a TMK . művezetője — segitségével a műhely termelési értekezle­tének forró hangulatát eleve­nítjük fel. A hármas papíröntőgép. Bi­zony sokan úgy vélték, lehe­tetlen megvalósítani a tervet. A gépből még egy darab sihes meg. December 31-ig a próba- üzemeltetésen is túl kell es­ni. Már a hatva nháirmas terv is kész: egymillió négyzetmé­ter papírt kell önteni az új géppel. A feladat a TMK-é. Amikor elhangzott a felhí­vás a VIII. pártkongresszus tiszteletére indított verseny­ben való részvételre, az igaz- • gató meg a műszakiak össze­ültek a műhelyben dolgozók­kal. Nem Is festett ez úgy, • mint égy termelési értekez­let. Inkább családi tanácsra- emlékeztetett. Egymást követték a fél- 1 szólalok: Kövesi János la­katos, Zibrényi József cső­szerelő, Varga Ferenc eszter- ( gályos, Noé József asztalos, - Csáváért Sándor bádogos, I; meg a többiek. Ilyesmiket < kértek: „biztosítsák folyama- ) tosan az anyagot, ne le­gyen felesleges állásidő. Szer­vezzenek munkás diszpécser j szolgálatot: ha fogytán az ( anyag, azonnal jelentsék. í Senki ne vegye ki a sza­badságát, mikor a szerelési munka sűrűjéhez érnek” — 1 és sok-sok okos javaslat. Ki ^ tudná számon tartani? s Csepp a tengerből. Epizód az üzem életéből. y % öten serénykednek az ab- ^ laktaian, új épület félhomá- í lyában. Betonpadlót készíte- í nek. y j A kopaszodó brigadéros $ még köröz egyet-kettőt si- í mitófájával, aztán hozzánk ^ lép. bemutatkozik: \ — Sbarecz Ferenc. \ Megtörli izzadtságtól gyön- győző homlokát, aztán tár­sait is bemutatja, csak úgy rájuk mutatva, mert a be­tont nem lehet magára hagy­ni. — Deme Pista kőműves, meg Gönczöd Jóska segéd­munkás a brigádom tagjai. A többiek. Kisparti József és Bocsányi Ferenc raktári se­gédmunkások. Ök mos t al­kalmi kisegítők itt. mert ké­rem, ha nekünk nincs elég építenivalónk, akkor mi se­gítünk nekik, aztán ők jön­nek, ha minket szorít a mun­ka. — Mi mindent épített már Feri bácsi? — kérdezem. — Tulajdonképpen nem az építés a foglalkozásunk — magyarázza —, hanem az üzemépületek rendbentarté- sa. Dehát építünk is, mert a gyárnak fejlődni kell. Kap­tunk egy kis pénzt, csinál­tunk belőle két raktárt. Üj kazánház is kellett, azt is felépítettük. Most megint volt egy kis pénz, ebből meg a két raktár közé felépítettük ezt a haramdikat. Sietünk ve­le, mert tudjuk, hogy öt új fonógépet kell rövidesen be­indítani, ezeknek pedig csak úgy lesz helyük, ha ez az épület elkészül. — Mit tud a gyár munká­járól Feri bácsi? — Mindent kérem. Tudom hogy teljesítjük a tervet és azt is, hegy mi a gond. Meg­tudtuk, hogy tanfolyamokat szerveznek a gyárban, de nincs hol tanulni az embe­reknek. Volt anyagunk, csi­náltunk egy tanulószobát. Azt is tudom, hogy sokan szeretnének olvasni, de nincs hol. Most egy könyvtárszo­bát szeretnénk csinálni. Visszapillant az embereire, aztán elnézést kér és elkö­szön. mert segíteni kell. Ismét fürgén jár keze alatt a simítófa, de még odaszól Hartai elvtársnak, a Finom­fonó- és Cérnázógyár igaz­gatójának: — Délután az élüzemün- n épségén már szeretnék az új raktárra koccintani. Tud­ja, rántott halat rendeltem, annak pedig úszni kell. Amikor kilépünk a habarcs- és betonszagú épületből, így szól az igazgató: — Tudja, az a mi eredmé­nyeink titka, hogy nagyon sok ilyen emberünk van. •

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents