Pest Megyei Hirlap, 1961. december (5. évfolyam, 283-307. szám)

1961-12-24 / 303. szám

1961. DECEMBER 34, VASÁRNAP PEST MEGYEI Bert Heller: Szerelem Németh Emil: Mint ahogyan a gyermeket... Mint ahogyan a gyermeket szeretni úgy nem is lehet, hogy ne kívánja meg kezem érinteni pelyhes haját, a szám meg márvány homlokát, most már, hogy kedves vagy nagyon, meg kellene simítanom, mint lágy lehet lényedet, a hajadon a glóriát, s a váltadon csipkés ruhád. De hogyha már simítanám hogy reszketsz, azt gyanítanám, hinném, hogy félsz, azért remegsz, s jönne, hogy átkaroljalak, s a félelemtől óvjalak. S ha erezném, hogy a karom melege neked oltalom, vágynak hinném nyugalmamat felelni kívánnék neked, s látnám: már csak lánggal lehet... Mint ahogyan a gyermeket, nézem még bársony lényedet, de örvény indul legbeliil, s lopódzik már az indulat, hogy mint orkán felkapjalak. fához emelte. Így nézett, hun- cutkodva a fiúra. — Az előbb még semmi ba­jod sem volt. A pincér most tette eléjük a két duplát. A fiú az egyiket maga elé húzta, beleöntötte a konyakot, beletette a cukrot. A másik kávé zavartalanul gözölgött a kis asztal közepén. Á fiú nagy buzgalommal ka- vargatta a magáét, közben nem nézett a lányra, csak a fejével intett a másik kávé felé: — Kihűl. A lány lehúzta balkezéről a kesztyűt, majd mind a kettőt a szívéhez szorította. A fiú vállat vont és szür- csölni kezdte a konyakos fe­ketét — Klassz — mondta a ká­véra. A lány elkomolyodott, ölébe ejtve a kesztyűket, a könyvet vette fel és szigorúan össze­vont szemöldökkel megint ol­vasott belőle valamit. Aztán fölkapta öléből az egyik kesz­tyűt és erős rántással letépte róla a gombot, majd a két kesztyűt a zsebébe gyűrte. — Megsüsültél? — lepődött meg a fiú. — Mit szamárkodsz itt? Miért nem beszélsz? — Hiszen egész idő alatt mást sem teszek. — Beszélsz? — ámult el a fiú. — Igen, még pedig hozzád. Kesztyűnyelven. — Milyen nyelven? — Mondom, hogy kesztyű- nyelven. — Remek! — Ha nem tudnád, van vi­rágnyelv is, legyezőnyelv is zsebkendőnyelv is. bélyeg­nyelv is. Lehet beszélni szí­nekkel, sőt még nótákkal, ver­sekkel is, főleg régi nagy köl­tők verseivel. — Aztán hol tanítják ezeket a nyelveket, melyik főiskolá­ban? " ao'K — Ez d Sok szfip ttliofnány CSENDBEN VÁRAKOZOTT. feltárult az ajtó, s az öreg Boldizsár doktor dugta ki rajta ősz fejét. — Maga az? — derült egy villanásnyi időre az orvos arca. — Soha jobibkor... mondta még s egy pillan­tást vetve be a szobába, kilé­pett az ajtón. _ Baj van talán? — kér­dezte, mikor az orvos mö­gött becsukódott a szoba aj­taja. — Megkínálhatna egy ci­garettával ... — csendesül* az orvos szava, miközben le­gyűrte köpenye könyökig fel­hajtott ujját. — Csak ennyi? — nyújtotta át a kért cigarettát, aztán gyufa után kotort. — Korán jött..: Hét és fel hónap. Az asszony elesett. — Kórházba ke1! vinni? Itt a ... — élharapta a szót, mert arra gondolt, hogy otthon tü­relmetlenül várják. Karácsony este van . .. Aztán mégis ki­mondta: — Itt a kocsim ... Az orvos legyintett: — Az asszony sok vert vesztett... de a gyerek ... _ félbehagyta a szót, mert nyikordult a konyha ajtaja, s Misi jött elő. s várakozón nézett Boldizsár doktorra. _ Fiú ... —■ mondta ko­molyan az orvos, mintha fel­nőttel beszélne. — De most menj vissza szénen. Majd szólok, ha megnézheted. M isi eloldalgott. — A gyerek? — Legfeljebb egy-két órá­ja van ... Az asszony papot akar. Megke Teszteltetni... — De.. . szen felé fordulva, kicsit riad­tan súgta: — Komolyan mondod? — Ha nem hiszed, nézd meg a könyvet, benne van. Ahogy a könyv után nyúlt, a karjával lesodorta a sport­újságot az asztalról. Nem ha­jolt le érte, a könyvet vette föl és kíváncsian nézegette. — „Hölgyek titkára" — ol­vasta félhangon a tábláról az aranybetűs címet. — Jó régi lehet. Hogy jutottál hozzá? — Dédié volt. Dédanyámé. Nagymama tőle örökölte. Most halt meg szegény, így került anyuhoz. Ö adta nekem, — Nézd csak: kézzel írt dá­tum is van benne, 1886. de­cember 12. Akkor most éppen hatvanöt éves. — Hetvenöt — javította ki a lány. — Dédi abban az év­ben ment férjhez dédapához. Tőle kapta a könyvet még lánykorában, Ö írta bele a verset is. Olvasd csak. A fiú olvasta: Ilonkának Ne legyen oly reménységed. Mely soha nem érne végett... — Nana. dédapa, baj van a helyesírással. Itt egy „t” is elég lett volna. — Hát nem édes? — simult a lány már ismét mosolyogva a fiúhoz. — Te nem is tudnál ilyen szépeket írni, vagy mon­dani nekem. Pedig milyen jól esne ... Különösen itt, ebben a vén cukrászdában. Nagyma­ma is bevallotta egyszer, hogy itt randevúzgatott nagypapá­val. Ök biztosan értették eze­ket a nyelveket. A fiú megsimogatta a vállá­hoz hajló lány selymes haját, aztán lapozgatni kezdett a könyvecskében. Közben úgy mutogatott belőle, mintha ő fedezné fel a lány számára. — Nézd csak — tartotta elé­je a könyvet — az almafale- véf viránnyelven azt jelenti, hogy szüntelenül reád gondo­lok. — Az almafavirág meg azt, hogy te vagy életemnek ra­gyogó csillaga. Hát nem gyö­nyörű ? — Gólyahír — olvasta a fiú — azt jelenti, hogy boldog va­gyok, ha közeledben lehetek. — A hortensia: — leste ki s • könyvből a lány — elválaszt­hatatlanul össze vagyunk kap­csolva. Már az arcuk is összeért, amint együtt olvasták a köny­vecskét. — Kár. hogy a legyező ki­ment a divatból — sóhajtotta a lány — milyen szépeket mondhatnék neked legyező­nyelven is. — De bélyegnyelven beszél­hetnénk. Legközelebb> ha írok neked, a bélyeget a boríték al­só bal oldalára ragasztom. Azt mondom vele. hogy: szeretlek. — Én meg a másik oldal alsó bal sarkába. „'Várj rám’’ — azt jelenti. — Baj lenne a postások normájával, ha divatba jönne ez a bélyegnyelv — nevetett jóízűen a fiú, — De a kesztyűnyelvvel, meg a zsebkendővel senkinek sem árthatnánk. ■*— Nem bánom. Tanuljuk be. — Bizisten szebb nyelv, mint az angol. — Főleg értelmesebb Köl­csön adod? A lány boldogan bólintott és még szorosabban simult a fiú vállához. JA édire gondolt, aki az óbudai temetőben nyug­szik és ha álmodik, akkor most biztosan ideálmodja ma­gát ebbe a kis cukrászdába. A fiú, aki ötödéves történe­lemszakos volft az egyetemen, lehunyta szemét és szentül hitte ebben a pillanatban, hogy az élet legörökebb igaz­ságát fedezte föl Azt. hogy a szerelem, ha más nem is, csu­dálatosán gyönyörű volt a vé­res és zűrzavaros világtörténe­lem minden korszakában. Magyar László ; I cigarettafüst elkevered- \ fi ve a kávé gőzévemeg- ! töltötte a kis budai eszpresz- ; szó levegőjét. Feleslege ragyo- ; gó csöppek formájában a hi- \ deg ablaktáblára csapódott. \ Az ablakon túl ködösen és < nyirkosán terpeszkedett a ko- / rán sötétedő december dél- ! után. A kis eszpresszó vala- j mikor intim cukrászda volt, í szerelmes fiatalok kedves bú- vóhelye. Csöndes, diszkrét. $ Rokokó hangulatát máig meg- í őrizte dúsan aranyozott, ke- } csesformájú bútoraival együtt, rj Még a csillogó eszpresszógép jí sem ronthatott sokat rajta. % A fiú két duplát rendelt, % konyakkal. Aztán elővette a sportújságot és belemélyedt. % A lány kicsit megbántódva % nézett rá, de aztán vállat vont. % Kinyitotta öblös táskáját, tük- £ rőt, rúzst, kis selyemzsebken- % dót szedett ki belőle, majd ér- ^ deklödve nézett körül. Tet- $ szett neki a hely. Végigsimí- | tott a kis karosszék selyemhu- % zatán, hosszan vizsgálgatta a ( nagy csillár üvegprizmáit. Az egyik közeli fülkében valaki í rágyújtott. Erre ő is cigaret- \ tát vett elő, szájába illesztette, f de gyufája nem volt. Vára- % kozva nézett ismét a fiúra, de Tf az nagy figyelemmel olvasott tovább és ujjai közben egy sláger ütemeit dobolták a pa­rányi asztal üveglapján. ; A lány komolyan nézte egy \ ideig, de hirtelen kedves mo- : soly suhant az arcára, kicsit ; huncutkodó. A cigarettát az 1 asztalra dobta, újból fölnyitot- : ta táskáját és egy pici, arany­metszésű, piros födelű köny­vecskét halászott ki belőle, alig nagyobbat egy zsebnap­tárnál. Gyorsan lapozgatott benne és csakhamar megtalál­ta azt, amit keresett. Olvasni kezdett ő is, majd a könyvet kinyitva és lefelé fordítva maga elé tette. Kabátja zsebé­\ bői kihúzta bőrkesztyűjét, hi­ti simította» hosszában összehaj- \ tóttá és jobb kezébe fogva £ odatartotta a fiú elé. $ — Mit akarsz? — nézett rá 2 az kicsit bosszúsan. i \1 osolygott a lány, de nem £ tri válaszolt. Az egyik kez- J tyűt most a balkezére húzta % és valósággal a fiú orra előtt J csipegetni kezdte a fölhúzott J kesztyű ujjait. ',t — Mi van veled? ' A lány kesztyűs kezét a szá­ttäiWWWWWWWWWYWWWWVAwwwwwv» . i MOSOLYGÓ TÖRTÉNETEK í ■ \ LISZT FERENC kénytelen volt egy kis fogadóban éjszakázni. £ Amikor a fogadós elébe tette a vendégkönyvet, a művész tré- : £ fából így írta be: £ „Akkordmunkás”. A fogadós hitetlenkedve nézett az elegáns művészre: — Mutassa az ujjait! — szólt kelletlenül. j Liszt szó nélkül, mosolyogva, teljesítette a kívánságot. — Nem igaz, amit beírt! — morgotí tovább a fogadós. — Ilyen kézzel nem lehet valaki akkordmunkás! i, — De igen! — tréfálkozott tovább a mester. — ön csak % félreértette a dolgot. Én ugyanis a zongora akkordjain dol- % gozom . .. % — Vagy úgy? — mosolygott most már a fogadós is — £ Hát akkor miért nem írta ide becsületesen és érthetően, í hogy zongorahangoló? % í PICASSO, a világhírű festőművész mindenki legnagyobb í meglepetésére Párizs német megszállása után semmiféle zakla- /. tásnak nem volt kitéve. A náci birodalmi propagándami- j nisztérium valószínűleg ebből a tényből akart világszerte í erkölcsi tőkét szerezni. f Később a Wehrmacht tisztjei és katonái gyakran megláto- £ Satták Picasso műtermét. A festő ilyenkor egyetlen szó nél- käl fogadta a gyűlölt és hívatlan vendégeket, némán vezette ^ körül őket festményei világában, és búcsúzáskor mindenkit ^ megajándékozott annak a híres festményének egy-egy repro- á dukciójával, amely a náci repülők által szétbombázott í Guernica-t ábrázolta. y S csak ekkor szólalt meg a mester, de mindig csak egyet- len szót mondott, s mindig ugyanazt: i. — Souvenirt y Egyszer azután megjelent műtermében a Gestapo egyik i tisztviselője, táskájából elővett egy ilyen reprodukciót és azt j kérdezte Picassotól: á — Ezt ön csinálta? y i, — Nem! — felelte, fejét rázva a mester — ezt önök í csinálták! ; mind ebben a pici könyvben ; van. : — Te már mind megtanul­: tad? í — Most tanulom. Szeretnék I veled ezeken a nyelveken be- ; szélgetni. Tudod milyen jó \ lenne? Senki meg nem értené : rajtunk kívül. \ — És mit mondtál az előbb ; azon a kesztyűnyelven? — Sok mindent. Amikor az j összehajtott kesztyűket eléd tartottam, azt mondtam vele, • hogy haragszom rád, mert nem vagy udvarias, nem adtál tüzet. Amikor csipegettem a kesztyű ujját, azt kérdeztem, hogy szeretsz-e? Amikor a szájamhoz emeltem a kesztyűs kezemet, azt mondtam, hogy szeretnék veled titkon beszél­ni. De te tovább olvastad az újságot. Akkor a szívemhez szorítottam a kesztyűt, ami azt jelenti, hogy kimondhatat­lanul szeretlek. — Édes vagy. — Várj! Akkor erre sem volt egy szavad se. Meghara­gudtam, letéptem a gombot a kesztyűről. Ez tudod mit je­lent? Azt. hogy megvetlek! Amikor aztán zsebredugtam a kesztyűket, azt mondtam vele, hogy vége köztünk minden­nek! F Ifordult a lány és a fiú ^ látta, hogy egy pici könnycsepp gurul végig az ar­cán. Megfogta a kezét és egé­magok egymásra hullottak az ülésen, csak a papír csörgé­sére jutott az eszébe, hogy karácsony este van, s vár­ják odahaza. Az óra fosz- foreszkáló számlapját néz­te. Fél tizenegy. Pétenke ta­lán már elaludt. Előtűntek a falu első fé­nyei. Ráhajolt a volánra. Meg kell nyugtatni az anyát... ha ez megnyugvást jelent... A templom ajtaja már nyitva. Kihallatszott az öre­gek éneke. A Skoda csi­korogva állt meg a nagykapu előtt. Hajadonfőt* lépett ki. Cipője visszhangzott a jó­kora csarnokban. Az embe­rek felkapták fejüket, s meg­lepett arccal nézték a han­goskodó*. Érezte a szemek meghökkent, gyanakvó ke­reszttüzét. Az öreg plébános csodálko­zó arccal fogadta. — Benedek úr? Itt... — Az erdészházban gyerek született. A halálán van. Az anyja kéri... jöjjön ... — De... — Kocsival kiviszem és visszahozom... Az öreg plébános nem tilta­kozott tovább. Sietve szedte össze a holmiját. Csak az ol­tár előtt hallotta újra a sza- ; vát: — Az erdészeknél gyerek született... A halálán van A sustorgó szájak elhall- : gattak. Csak kettőjük sietős; lépte visszhangzott a falak j között. Már benn ültek a | kocsiban, amikor odabenn fel- ] zengett az ének: — Békesség földön az em- i bemek... < nyugtatni, hogy a gyerek úgyis életben marad, de az asz- szany keserű-szomorú tekin­tete belefojtotta a szót. A gyerek nehezen, kapkod­va lélegzett az asszony mel­lett. Csöppnyi fejének piro­sa élesen kiütött a fehér pár- ! nából. Kicsinyke élet, amely el- ; lobbanni készül, pedig még 1 alig, hogy a világra jött. i Mit csináljon? Mire beér, már gyülekeznek a templom- : ba az emberek. Az öregek. A i sekrestyébe pedig a templo- 1 mon keresztül vezet az út. < — Papot hozzon . .. papot! 1 Miért is állt meg? Meg kel- 1 lett állnia. De mit szólnak i hozzá az emberek? Éppen 1 ma volt szó az értekezleten j arról, hogy tegyék ünnepé­lyesebbé, gazdagabbá a ta- i nácsi névadókat, esküvőket... Akkor is! Egy asszony kéri, : aki még hisz a túlvilágban. És az elv? Arra riadt, hogy az orvos f megszorította karját, 1 — Menjen, barátom ... — Sietek — mondta az asszonynak, hogy megnyug­tassa. A köszönömöt már nem ' hallotta, mert halkan csukó- ' dott mögötte a szoba ajtaja. A MOTOR még mindig járt,----------könnyen indult a i k ocsi. Lába egyre erősebben taposta a gázpedált. , Egy asszony kéri. Egy ki- 1 csinyke életért, amely ©Mob- 1 bánni készül. 1 A kanyarban megcsúszott a : kocsi, alig sikerült visszave­zetni az út közepére. A cső- 1 r— Sajnos, nekem maradnom kell — Boldizsár doktor a karjára tette kezét. — Tu­dom . .. Furcsa szituáció ... A járási párttitkár menjen a pa­pért ... — Ki jött... — szűrődött át az ajtón az asszony erőtlen , hangja. Az orvos belekarolt — Jöjjön be egy pillanat­ra. Vigasztalja meg... > ILp ||[f ft ' Amikor az asszony megpil- 1 lantotta az orvos oldalán, ' riadtan húzta feljebb a ta­karót. — Éppen erre járt... — 1 törte meg nyomban Boldi- 1 zsár a csendet. — A gyerek ... papot hoz- ' zanak! — mondta hisztériá­sán az asszony. — Nem aka­rom, hogy pogány legyen... Mondani akart valamit, :

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents