Pest Megyei Hirlap, 1961. december (5. évfolyam, 283-307. szám)
1961-12-24 / 303. szám
I 10 PEST MEGYEI k/CíHop 1961. DECEMBER 24, VASÁRNAP Karácsony a toronyban AKIKNEK NEM SZÓRAKOZÁS A TELEVÍZIÓ Háromszázhuszonhét méter magasan állunk az Adriaitenger szintje felett, a gödöllői televíziós torony tetején. Süvít a decemberi szél, az állomás dolgozói azonban április óta lassanként megbarátkoznak a széllel. — Talán még szélmalmot — Most már könnyű, ha lefelé nézhet az ember — mondja Benko István, az adótorony építkezésének művezetője. Mellette Tóth Béla, az adóállomás műszaki vezetője áll. is érdemes lenne építeni a gödöllői dombvidékre, mert a levegő állandóan mozog — — mosolyog Udvardy Szilveszter technikus. — Naponta legalább hatszor-nyolcszor le- fel másszuk az öt emeletet. Ez azt jelenti, hogy ötven emelet lépcsőjét járjuk meg szolgálatunk alatt. — És a lift? — Lift már van, csak még éppen nem működik a mi számunkra, mert nem történt meg a műszaki átadás. Reméljük, hogy ez sem késik soká. Vitatkozunk is eleget az építőkkel — mondja Udvardy Szilveszter. Áldozatos és nem mindennapi muráét vállallak a gödöllői televízió közvetítő állomás munkatársai. Az építkezés még most is folyik és ritkán fordul elő, hogy embereknek félig kész épületben kell dolgoz- niok. Ez nemcsak azért okoz gondot, mert nincsenek meg még a zavartalan munka megfelelő előfeltételei, hanem azért is, mert a torony technikusai és építői gyakran keresztezik egymást. Erről azonban Benkő István, a Közlekedésépítő Vállalat művezetője beszélhet bővebben. — Dolgozni, építeni nagyon nehéz, ahol már üzem van — állapítja meg. — Jönnek- mennek a lépcsőn, a múltkor is letörték a lépcsőt és jegyzőkönyvezni kellett miatIiyen a látkép felülről, s amerre csak a szem ellát mindenütt megjavul a televíziós adások vételi lehetősége. állapítja meg Tóth Béla, az állomás vezetője. Nézünk a távolba, a ködös-párás levegő megakadályozza, hogy gyönyörködjünk az elénk táruló panorámában. Lenn Gödöllő háiai, apró játékszereit. — Ha jó az idő és tiszta a levegő, akkor még a Kékes ormát is látjuk innen — mondja Tóth Béla. — De menjünk be a toronyba, mert ott mégiscsak barátságosabb. Április négy óta működik a televíziós adó. Tóth Béla és a többiek már akkor itt figyelték az ötödik emeleten elhelyezett műszereket, és a monitor képernyőjét, amikor még madár röpködött át a toronyt körülölelő állványokon. Szinte el sem képzelheti a látogató, milyen körülmények között végezhették az állomás munkatársai fontos tevékenységüket április 4 óta, amikor még csak az ötödik emelet állt készen, a torony többi részének még csak a váza, vás- és betonszerkezete emelkedett a magasba. Hogyan is járhattak akkor le-föl az ötemeletes toronyban, amikor a közlekedés még ma is nehézkes. Az épület huszonhárom méter, negyven centiméter magas, Tóth Béla és munkatársai vajon hányszor sietnek fel napjában az ötödik emeletre? ta. Az a tiszta munka, amikor az ember átadja a kulcsot és csak utána kezdődik az épületben a munka. Persze, ezenkívül más gondunk-ba- junk is van. Sok az épületen a tervmódosítás. Nehezen boldogulunk a szellőztető berendezéssel. Ki adja meg végre a pontos méretet? A vas nyílászáró szerkezet beszerzése pedig valóságos művészet. Hallgatja a beszélgetést Tóth Béla, az állomás vezetője is. Fanyarkásan szól közbe: — Ahogy nézem az építkezést, az a tréfa jut eszembe — szól halkan — amit a legutóbb hallottam. Azt kérdezi az egyik ember a másiktól: minek a menetrend? Mire a másik: azért, hogy tudjuk, hogy mennyit késik a vonat. Azt hiszem ez a helyzet a gödöllői toronyépület ' építésének határidejével is. — Ami tőlünk telik, azt megtesszük — nyugtatja Tóth Bélát a Közlekedésépítési Vállalat művezetője. — Mikor készül el tehát a gödöllői televíziós adó épületkomplexuma? — December 31-én adjuk át a toronyépületet — válaszolja Benkő István művezető. — Ezekben a napokban végezzük az utolsó simításokat a lépcsőházban. Tóth Béla, az állomás vezetőié bólogat és nem mondérzése, hogy szeretne hinni az építőknek. Kik dolgoznak a vezetőn kívül a toronyépület ötödik emeletén? Udvardi Szilveszter, Maros András és Har- math Lajos. Mindhárman olyan emberek, akik nyilván szeretik a magányt. A toronyépület ugyanis öt kilométerre fekszik Gödöllő szívétől és aki itt fenn dolgozik, háromszázhuszonhét méterre a tengerszint felett, valóban elmondhatja, hogy ott tölti idejét, ahol csak a szál a mindennapos vendég. Udvardi Szilveszter azelőtt a Széchenyi hegyi televízióban dolgozott. Kistarcsán lakik, ezért örült, amikor hallotta, hogy Gödöllőn közvetítőállomás lesz, mert mégiscsak egyszerűbb Kistarcsáról Gödöllőre utazni, mint Budára, a Széchenyi-hegyre. — Milyen a munkája? — Megviseli a szememet — válaszolja Udvardi Szilveszter. — Kilenc-tíz órán át ülni a monitor képernyője előtt, bizony meglehetősen fárasztó. De nemcsak a szemet f áraszt ja, hanem a fület is. Monoton a zúgás. Természetesen, mi nemcsak akkor néuük a televízió képét, amikor a közönség látja, hanem egyébként is, mert például ma is lesz kísérleti műsor, próbaadás Prágából. — Én. Pestről járok Gödöllőre — mondja Harmath Lajos —, a Puskás Tivadar technikumot végeztem, szeretek itt dolgozni, még a napi fárasztó utazást is szívesen vállalom. — Jelent-e szórakozást a televízió képernyőjének állandó ' figyelése? — érdeklődünk a tizenkilenc éves technikustól. — Mi természetesen nem a műsor érdekességeit figyeljük. hanem a kép minőségét. Nekünk nem szórakozás a televízió. meg karácsonykor sem. Egy-egy jó filmnek azért mi is örülünk, nekem különösen tetszett a Robin Hood és a Bagdadi tolvaj. — Ki a kedvenc televíziós bemondónője? Harmath Lajos hallgat, helyette kollégái válaszolnak: — Nem nyilatkozik. Menyasszonya van. — Hol látják azt a képet, amely Pestről érkezik Gödöllőre és a torony továbbít? — érdeklődünk. — Kelet-Magyarországon. Mi ugyanis a pesti képet Kékesre, Tokajba, Miskolcra továbbítjuk — válaszol Tóth Béla, a gödöllői televízió köz- vetítőállomás vezetője. Ha tehát a technikusok ügyesen kezelik a műszereket, akkor Gödöllőt Kelet-Ma- gyarország televíziótulajdonosai dicsérik. Molnár Károly Bezzeg, valamikor... TALLÓZÁS RÉGI KARÁCSONYI ÚJSÁGOKBAN Gyakran hivatkoznak az emberek a „szép” múlt időkre, amelyet a megszépítő emlékezet, a kozmetikázó feledés akaratlanul is meghamisít. Néha persze akarva is, mert elégedetlenkedő vagy egyszerűen csak elégedetlen ember ma is akad. Most azonban ne ez utóbbiakhoz szóljunk, hanem azokhoz, akik a múltat elszállt ifjúságuk miatt siratják, elnézően és megbo- csátóan a rosszért, amely nem volt, nem lehetett tekintettel az ifjúi szívre. Ha az ember az egykori nagy polgárok, iparmágnások, dzsentrik és arisztokraták képes folyóiratának, a Társa- ság-nak háború előtti lapszámait forgatja, azt hihetne, hogy a Horthy-Magyarország a béke és a jólét szigete volt. Paradicsom, ahol gardrm- partyk, estélyek és pazar fogadások töltöttéli ki a nao 24 óráját, az esztendő 365 napját. A címlapon pedig urak és hölgyek, nem ritkán karjukban kutyaszalonban kozmetikázott ebekkel, továbbá csupa tiszteletre méltó aggastyán és matróna, főúri és nem főúri, mindenesetre dúsgazdag családok csemetéi bűvölik el fennköltségükkel és eleganciájukkal az olvasót. Bent ugyanők láthatók lóháton vagy motoros-jachton, autóban és parádés „hallali”- kon, Király-díjas lóversenyeken. Mások és sokan a Li- dón, az Alpesefcben vagy éppen afrikai vadászaton. Azt hiszem, szemináriumi anyag lehetne, annyira igaz a Magyar asszony című folyóirat 1929. december 25-én megjelent cikkének bevezető része. „Bánatos szemekkel, szomorú arccal, fáradt csüggedéssel adja egymásnak a kilincset írószobám ajtaján a sok ké- regető.” így kezdődik a Karácsonyi örömszedés című cikk, majd ékképpen folytatódik. „Minden esztendőben nagyobb a nyomorúság, kopottabb a ruha. kisebb a kenyér, fogyatékosabb a megélhetés. Vajon hány házba nem tud majd az idén betalálni a karácsonyi angyal, mert nincs benne mosolygó arc, meleg szoba, ragyogó szem és csillogó fény? Es hány anya ajkán csendül majd meg ebben az évben a szent estén a vidám karácsonyi ének helyett a kesergő szív panaszos szava, amikor örömtelen otthonában titkolt könnyek néma hullatásával veti meg ágyát éhező gyermekének!... És az idén bizony nagyon sok családban szomorú lesz a karácsony, mert nemhogy kalácsra, de kenyérre sem telik. Ki is tud na ma a nyomorúságon segíteni? Hol a terjeszkedő szegénység orvosa?” stb., stb. Az uralkodó osztály döbbenetes tehetetlenségét beismerő cikk írója ugyancsak nem lát kiutat másban, mint a gazdagok könyöradományai- ban. Azt is ilyen fogalmazásban: „a pazarlásból engedjenek valamit a szegények javára”. A Rend című időszaki újság 1926 december közepén írt és humorosnak szánt glosszájában egy pesti kávéházról ad hírt, ahol a 12 ben a szörnyű gazdasági katasztrófájában az eszményi boldogság felé törtet?” (Csak zárójelben jegyzem meg, hegy a város ínséggel küszködő tömegei beérték volna kevesebbel is, mondjuk, nagyon szerény megélhetéssel. Avagy tán a cikkíró szerint ez jelentette akkoriban az eszményi boldogságot?!) Fenti képösszeállítás a magyarországi fasizmus kései szülötte, a hírhedt Magyar Futár c. képesújság 1943. évi karácsonyi számában jelent meg. A szerkesztő nyilván kedvezni kívánt a „szegény emberidnek, hogy az ő karácsonyát örökítette meg. A képek melletti magyarázó szövegek a játékok és ajándékok után sóvárgó gyermekekről szólnak. Ez bizony sovány vigasz volt... — Ahogy a munka kívánja 1 ja, de a látogatónak az az o És itt az adóépület, amelynek tetején a nagyméretű tükrök készen állnak a műsor vételére és továbbítására. (Foto: Gábor Viktor.) tagú cigányzenekaron kívül egyetlen vendéget sem talált a riporter valamelyik este. A karácsonyi számban a to- loncházból közöl tudósítást a lap. „A karácsonyestét — írja a Rend — a harangszentelés szertartása vezette be, amelynek befejezte után a fogház lelkésze magas szárnyalású beszédben méltatta a harangok jelentőségét, ismertetve azoknak történetét és a hitéletben betöltött szerepét”. Arról nem szól a krónika, hogy a to- loncház lakóira a fenti elmélkedés javítólag hatott-e, de i arról igen, hogy Marinovich Jenő főkapitány miként szólott az egybegyúrt rabokhoz „megmutatva nékik az utat és lehetőséget, amelyen visz- szatérhetnek a társadalomba s annak hasznos munkásaivá válhatnak”. Alig hihető, hogy a jeles főkapitány azt tanácsolta volna a tolonc lakóinak, hogy szorgalmasan dolgozzanak ... Vagy ha ezt nem tehette, vajon milyen perspektívát adhatott hallgatóinak? A huszonnyolc év előtti Cegléd és Környéke című hetilap karácsonyi számában ezt olvastam: „December 21-én a központi Szent Imre iskola emeleti nagyterme megtelt gyermekekkel. Csak azok mehettek be, akik segélyben részesültek. Szüleik már nem fértek volna be s ezért csak a gyermekek voltak ott. Kint a szülők azt várták, hogy minél többet kapjanak gyermekeik ... Cipőt kapott 115 rászorult, öltönyt 51, használt ruhát 25, egy kilogrammos foszlós kalácsot 250, hogy családjának hazavigye .. 1932 karácsonyán így' ír a lap. „Hol van az a nép vagy nemzet, amely a mának ebUgyanezen cikk a továbbiakban konkretizál is, mondván: „Soha annyi elégedetlen ember nem volt ebben az országban, mint manapság!” A Cegléd és Környéke 1932- ben közvetlen karácsony előtt főhelyen közli a város polgár- mesterének, dr. Sárkány Gyulának nyilatkozatát Cegléd legégetőbb feladatairól. Jellemző, hogy az interjú első alcíme az „Inségaikció”, nem éppen biztató nevet viseli. Idézem: „Az 1932—33. téli ínségakciót a városokra hárította az állam, megengedvén (ó, mily diplomatikus fogalmazás. A szerző.) bizonyos ínségadó szedését, aminek eredménye azonban a mai nehéz viszonyok között nagyon is kétséges” ... Lentebb: „Ez évben is lesz, jobban mondva van ínségkonyha és ínségmunka. A jelentkezéseket felvette a város. Jelentkeztek konyhára: circa 750 személy, munkára 6000 személy.” Jellemző, hogy a városfejlesztési létesítmények megépülése, pl. a sportuszoda és strandfürdő, közvágóhíd, a nyilatkozatban kizárólag munkaalkalomként esett latba. Idézhetnék más megyei lapból is, az eredmény ugyanaz lenne. De hogy mennyire jellemezte a szomorú kort a tömegnyomor, azt jól példázza a régi ceglédi újság egyik vicce, amely így szól: „Egy látogató megkérdezi a cirkusz állatszelídítőjét. — Nem fél, hogy a vadállatok egy napon majd felfalják magát? — Uram — felelte az artista —, nekik több okuk van a félelemre. Ha a viszonyok hamarosan nem változnak, én falom fel őket.” A. E.
