Pest Megyei Hirlap, 1961. március (5. évfolyam, 51-77. szám)
1961-03-19 / 67. szám
«»T MEGVEi ''éteriem 1961. MÄRCIUS 19, VASÄPNAP ,XXXXXXXXXXXXXXXXXXX-.XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXCOLETTE:-0 _________ _________ fi Z SENDULO VETES " Csuka Zoltán: (Részlet) ha Vinca átlátszó volna, ködpára, semmi... Talán mar a jövő nyáron talpraesettebb lesz Vinca, asz- szonyi szavakat mond a fiúnak: „Phil, ne légy rossz... Szeretlek, fPhil, tégy velem, amit akarsz... Beszélj, Phü...” De idén még nem adja fel gyerekes büszkeségét, ellenáll, és Philippe nem szereti ezt az ellenállást. 7\7 ézte a sovány, de kecses L ' lányt, aki ebben az órában lefelé igyekezett a tengerhez. Simogatni épp úgy nem kívánta, mint megverni, de azt akarta, hogy bízzon benne, csak neki ígérkezzék, hogy a tulajdona legyen, mint pirulva őrzött kincsei: a száraz virágszirmok, az achátgolyók, a kagylóhéjaik, gabonaszemek, néhány kép, egy kis ezüstóra. — Várj meg, Vinca! Veled megyek rákászni! — kiáltotta. A lány meglassította lépéseit, de nem nézett vissza. Phil néhány ■ugrással utolérte, és megkaparintotta az egyik rákfbgót. — Miért hoztál kettőt? — A kis hálót a szűk lyukakhoz, meg a magamét, mint rendesen. Phüippe legszelídebb fekete pillantásával mélyedt a kék szemekbe: — Szóval nem nekem? Ugyanakkor kezét nyújtotta a lánynak, hogy segíts a meredek, sziklás lejárón Vijicának napsütötte arcába szökött a vér. Egy új moz dulat, egy új pillantás elég volt ahhoz, hogy megzavar- ia- Tegnap egymás mellett. ütögették a sziklafalat, piszkálgatták a repedéseket, kiki a maga szalcállára rákászott... van olyan ügyes, mint Phil, nem emlékszik rá, hogy a segítségét kérte volna. — Egy kicsit szelidebben, Vinca! — mondta a fiú, mert nagyon is heves, szögletes mozdulattal rántotta el a kezét. — Mi bajod velem? Vinca kicserepesedett ajkát harapdálta — a naponkénti vízaJábukások szárították ki — és elgondolkozva lépegetett a tengeri makkokkal borostázott sziklákon. Erezte, hogy kételyek töltik el. Mi lelte ezt a fiút? Előzékeny, kedves, az imént úgy nyújtotta a kezét, mint egy felnőtt hölgynek... Lassan belebuktatta hálóját egy‘ üregbe; a mozdulatlan ten- ' gervízben jól látszottak a moszatok, a tengeri uborkák, a „fárkosok*3 — csupa fej és uszony sziklahalak — a piros szegélyes fekete rábök, meg a garnéliák. Phil árnyéka elsötétítette a napfényes pocsolyát. — Menj innen! Árnyékot vetsz a rákokra, és különben is, ez a nagy üreg az enyém!-phil otthagyta, és Vinca _ egymagában halászott, türelmetlenül, nem olyan ügyesen, mint máskor. Tíz, húsz garnélarák is kisiklott a hálóból, a kapkodás miatt; megbújtak a sziklaüregekben, és csak vékony csápjuk tapogatta a vizet, fittyet hányva a halászszerszámnak. — Phil! Gyere ide, Phil! Tele van rákkal, de nem hagyják magulcat megfogni. Phil hanyagul 'közeledett, és a kis nyüzsgő örvény fölé hajolt. — Hát persze! Mert nem értesz hozzá... — Nagyon is jól értek! — fortyant fel Vinca. — Csak nincs türelmem... Phil bementette a hálót, és mozdulatlanul tartotta. — A sziklarepedésben vannak — suttogta Vinca a háta mögött. — Olyan szépek... Nem látod a csápjukat? — Nem. De nem is fontos. Majd előbújnak. — Azt te csak hiszed! v — De bizony! Odanézz! Vinca jobban elörehajolt. Baja, mint egy foglyul ejtett kismadár szárnya verdeste a fiú arcát. Elhátrált, majd álig érzékelhető mozdulattal visszatért, hogy ismét eltávolodjék. Phil úgy tett, mintha nem vényé észre, de szabad keze magához vonta Vinca csupasz, napbarnított, sós karját. — Nézd, Vinca ... Azt a legszebbet, ott... Vinca elhúzta karját; csuklóig siklott Phü •kezében, mint egy karkötőben, mert a fiú nem fogta szorosan. — Hiába, Phil, visszabújt... Tjrogy jobban figyelhesse a H rákok játékát, könyökig visszaadta karját a félig zárt kéznek. A zöld színű vízben egy szürke achát- testű, hosszú garnélarák tapogatta a csápja hegyével, lába hegyével a háló szélét. Egy gyors csuklómozdulat, és... Ámde a halász késlekedett, talán inert a kezének engedelmeskedő kar mozdulatlanságát élvezte, vagy annak a hajfátyolos fejnek a súlyát, amely egy pillanatra legyözötten a vállára dőlt, majd vadul felemelkedett ... — Gyorsan, Phil, gyorsan! Kapd ki a hálót! Ö, elment! Miért hagytad elmenni? Puil fellélegzett s egy pillantást vetett pajtására, pillantást, amelyben az ámuló gőg kissé semmibe vette győzelmét; eleresztette a vékony kart, amely már nem kívánt szabadságot, a rákfogójával turkálva, felkavarta az egész, tiszta pocsolyát: — Sebaj, visszajön... Csőik várni kell. Újra tavasz A sok mogyoró lobogója kibomlott, száz pici szoknya kacagva beint: Te vén fiú, dobd le magadról a gondot, hisz itt a tavasz, nosza, dalra megint! A tar, csupasz ágakon fürge madárkák, pittyegetésük a® égi nyitány. Hallod a harkály víg kopogását? Cin-cin, a cinke is újra nyit ám! Kis szél vihorászik a fák szövevényér., duzzad, elárad ezer kicsi ág, játszva kering az ég teli kékjén, kelleti, kéreti ringva magát. Te csak moso’yrgva dalod dudorászxl s böl is mosolyod olyan furcsa, ravasz; ha nan, vad itat majd ezernyi virágjt, lesz akkor is, akkor is: újra tavasz. $ Shakespeare: iegybeforrasztották őket, ka- maszkoruk éket ver közéjük. Már a múlt nyáron is csípős megjegyzések, orv hátbavágások járták; most a 'percenként beálló csend olyan nyomasztóan nehezedik rájuk, hogy nem erőltetik a beszélgetést, inkább duzzognak. De Philippe fortélyos eszű, vadászatra, cselre termett; titokzatosságba burkolja némaságát, és fegyverül használ mindent, ami feszélyezi. 'Kiábrándultán legyintget, megkockáztat egy-egy „mire jó ez?”-t, „úgysem érted“-et, míg Vinca csak hallgatni tud, szenvedni attól, amit elhallgat, amit tudrü szeretne, hadakozni a mindentadás korai, parancsoló ösztöne elten, a rettegés ellen, hogy Philippe, aki napról napra változik és óráról órára erősebb lesz, eltépi a gyenge köteléket, mely minden évben visszahozza, júliustól októberig, a tenger felé lejtő, dús lombú erdőbe,- a sötét moszatsörényes sziklákhoz. Máris olyan baljós a tekintete, amikor rámered a lányra, nézi és nem látja, mintegy kislány meg egy legény — ihaj, halihó, no de hollarihó! — együtt sétált a zöld mezőn, tavasszal, mikor mindenki angyal s csízek, rigók meg a pirók zengik, hogy jó a csók. A rozs között, amerre ment, — ihaj, halihó, no de hollarihó! — a két szerelmes megpihent, | tavasszal, mikor mindenki angyal s csízek, rigók meg a pirók zengik, hogy jó a csók. S akkor kezdték dalolni már: — ihaj, halihó, no de hollarihó! — hogy az élet csak egy rózsaszál, tavasszal, mikor mindenki angyal s csízek, rigók meg a pirók zengik, hogy jó a csók. Éld hát világod, szerelem, — ihaj, halihó, no de hollarihó! — mert koronád a szép jelen tavasszal, mikor mindenki angyal s csízek, rigók meg a pirók zengik, hogy jó a csók. í ' ság és a szerelem. Mikor megöregszenek és mikor már minden erük ólommal van tele, koldustekintettel néznek vissza, a mi kezünkbe is katekizmust és zsoltároskönyvet nyomnának. — Igazán? — Igazán. Csak akkor boldog az ember, amikor fiatal, amikor az élet higanya futva kering ereiben. És . milyen nagyszerű az ember, amikor van bátorsága két kézzel elvenni az élettől a maga részét, amikor félelmet nem ismerve ereszkedik le a zuha- tagon és szeli a zajló hullá- Vnokat és habgyöngyök csillannak meg a szempilláján, és az élet vízpárából szőtt fá- tyoia lágyan hull az arcára. — Én is merek ilyet, Olavi? Mondd,, merek? — Mersz. És éppen ezért vagy olyan szép és csábító. Oly szép az ember, mikor egészen másnak adja magát, mikor nem kérdez semmit, nem vár viszonzást, nem gondol utólagos számadásra, hanem testestül-lelkestül az élet mélységes forrásában fürdik. — Igen, igen! És Olavi, tuhogy utamba hozott téged, mert senki sem olyan, mint te vagy. — Senki sem? — kérdezte öröm és kétség között a leány. — Ö, ha tudnék olyan lenni! — Olyan vagy! Mert benned minden vércseppe tűz és szerelem. A te cipőd hegyének érintése több, mint mások tüzes ölelése, a te leheleted titkos simogatás, s a te zelnicQiUatod elkábit, őrültté tesz! — Ne beszélj így... nem vagyok semmi, te vagy minden! De mondd, Olavi, minden ember olyan boldog, mint mi? — Nem. — Miért? Nem tudnak? — Nem, mert félnek a boldogságtól. Ó, te Zelnicevirág, milyen bolondok az emberek! Járnak katekizmussal és zsol- tároskönywel kezükben akkor, mikor várja őket az ifjúveti választottját, s mint a villám villanása! a szem szembe néz. És érezzük abban a pillanatban, hogy egymáshoz tartozunk és vonzzuk egymást, mint .mágnes a vasat: jöjjön most már boldogság vagy boldogtalanság. — Én is ezt éreztem, és érzem most még határozottabban — mondta a leány forró öleléssel. — Egyetlen pillanat többet ér öledben, mint az egész elmúlt, életem! — És te olyan vagy nekem, mint a tavasz és a habzó nyírfalé, amelytől megmámo- rosodtam és elfelejtek mindent, ami eddig történt velem, És én akarom, hogy mámoros legyek... És akarom, hogy örömtelen nyaram, az ősz sok komor emléke és szomorú telem belevesszen ennek a tavasznak ujjongásába. És köszönöm a sorsnak, ; Nem! 01111 akarok, elm, ; ---------- míg • fiatal vagyok. ! Lélegzeni akarok szabadon, jmíg van tüdőm! De tudod-e, ! Zelnicevirág, hogy mi az élet? ; — Tudom — felelte sugárzó ^ szemmel a leány —, a szerelem! j — Ügy van, a szerelem: de ^ még más is. Ifjúság és tavasz í és élnimerés, és az a sors, í amely minket, embereket, egy- í máshoz vezet. 5 j — Igazán? Hogy nem gondoltam előbb arra, amit most ^ mondtál? Í — Azért, mert a magunk Í gondolatai nem jelentenek ^semmit ezekben a dolgokban. £ Bolyongunk, mint levegőben í a szelek, mint égen a csillagok, anélkül, hogy tudomást ^vennénk egymásról. Száz meg í száz mellett elmegyünk, egy J pillantást sem vetve reájuk, ' míg a sors egyszercsak elénk Johannes Linnankoski: ZELNICEVIRÁG R ákászni mégy, Vinca? A tanxLszi esőszín szemű Vinca gőgös fejbiccentéssel !'jelezte, hogy csakugyan halászni megy. Bizonysága a foltozott szvetter, a sótól 'kérges spárgatalpú vászon- cipő. Mindenki tudta, hogy hároméves kék-zöld kockás Szoknyáját, amelyből kilátszik a térde, a garnélák és a rákok tiszteletére viseli. ’No és ez a két rákfogó háló U. vállán, meg a kis kerek gyapjúsapka, kékes és borzas, mint a dünék bogáncsa, már csak * teljes rákászfelszerelés, vagy talán nem? Vinca többé ügyet sem vetett a kérdezőre. A parti sziklák felé ment: égetett togyagszínű, formás, nyurga lábaszára hosszú lépésekré lendült. Philippe, amint így mozgásában figyelte a lányt, . összehasonlította az idei Vincét a tavalyi szünidő Vin- cújával. Befejezte már a növést? Ideje, hogy abbahagyja. Ma sincs rajta 'több hús, mint a múlt évben. Merev •szálú, rövid haja aranyló szalmaként röpköd; négy hónapja növeszti, de még se befonni, se felcsavarni nem Tehet. Area, keze. feketére •sült, nyaka a haja tövén tejfehér; -mosolya félszeg, nevetése hangos; kötött blúzát és szvetterét szorosan zárja ‘ugyan fejletlen keblén, de a szoknyát, nadrágot, mielőtt a vízhez lemegy, kisfiús derűvel olyan magasra felgyú- ri, amilyenre csak tudja... Leskelödő pajtása, a hosszú fűhajú ' dünén heverészve, 'keresztbefont karján ringatja gödrös állát. Tizenhat és fél éves; Vinca most lesz Tizenöt és fél. Gyermekéveik Dal
