Pest Megyei Hirlap, 1961. március (5. évfolyam, 51-77. szám)
1961-03-19 / 67. szám
1961. MÁRCIUS Í9, VASÄRNAP PEST MEGYEI íMfirlriD PRUKNER PÁL: öcdcdli ozcíóoL ct ózerelemsnei ^\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\^^^^ I I i Áprily Lajos: új fény Mondják, a Tavasz és a Szerelem ikertestvérek. Lehet. Ámbár... A tűnt évek •néha mást bizonyítanak. A szerelem mindig szerelem marad, legyen tavasz vagy ősz, nyár vagy tél. Talán csak annyi igaz, ha Ámor kiröppenti ezüst nyílvesszőjét, tavasszá változik a rekkenő nyár, a szomorkás ősz, s a dermesztő tél. Harsogó, mámoros, bolondos tavasszá. távolbavesző alakja után. Fehér kendője úgy röpdösött, mint egy riadt galamb. a z első nyaralás is szereli lemmel végződött. Tizen- kétéves ha voltam» Két hét egy igazi tanyán. Csodálatos élmény. A világ teteje! Pedig csak afféle megtűrt vendéggyerek voltam. Szívességből. Hogy színt kapjak, én, a vérszegény pesti gyerek. Színt, azt csakugyan kaptam. Kinn a réten, ahová reggel hatkor a két tehenet hajtottam. Milyen szépeket is lehetett álmodni a zöld pázsiton a kék eget bámulva! Voltam feltaláló és orvos, tanár és autó- , szerelő, lovaskocsis és mérnök, vadász és kovács. És ... mint sofőr, éppen az. autómat akartam beindítani, amikor gyönge hangon segítségért kiáltott valaki. Füleltem. A fákon túl, a tó felől jött a hang. Gondolatban gázt adtam, s vágtattam, miként a szél. Csakugyan. A tóból jött a hang. Egy kislány kiabált. Kagylóba lépett vagy mibe — megvágta p. lábát. Nem kellett sok vetkőzés, már tocsogtam felé. Ne, ne! — Kiáltott s védőn tartotta maga elé két kezét. Egy tenyérnyi helyen piros volt a víz, nem törődtem semmivel. Az ölembe kaptam, úgy vittem kji. Pucér volt egészen. Erretájt — mint'Később mondták —így szokás, míg a lány gyerek. Sírt. A fájdalomtól? A szégyentől? Amikor lefektettem a parti fövényre s jobb híján az ingemmel takartam be vézna testét — sokáig hallgatott. Aztán egyszer csak megszólalt, de a világért nem nyitotta volna fel szemét: Ugye, most már a szeretőd vagyok? így lett nekem szeretőm. Még nem is tudtam igazából, mi a szerelem. ;£|| H atodszor láttam a filmjét. Ráköltöttem minden zsebpénzemet Szőke volt és kék szemű. Sárga arany haja mint puha selyemkendő ölelte az arcát. Táncolt, énekelt és mosolygott. Mindig csak rám . mosolygott, bárhol ültem is a moziban. A legszíT/ idéken laktunk néhány ' esztendeig. No, nem messzire Pesttől, csak néhány kőhajításnyira. De azért vidék volt a javából. Nyáron bokáig érő por, ösz- szel és tavasszal sár,- latyak. De azért szép volt. Emlékezni rá különösen szép. A szomszédunkban lakott Jutka. Lehetett vagy hatéves, én meg ha eggyel több. Nyúlfarknyi copfja volt. Kunkori. Talán azt szerettem meg benne. Hogy olyan mókásan libegett, ha együtt futottunk a réten. Pedig sokáig játszottuk a haragszom rád-ot. Miért? Azt hiszem, egyikünk sem tudta. Egészen addig, míg apám két szép piros léggömböt nem hozott Pestről. Az egyiket Jutkánál)! ajándékozta. (Orroltam is rá akkor — ki neki apám!) Szeleburdi egy teremtés volt. Tíz perei g, ha egészben maradt az a szép piros léggömb. Nekieresztette a rózsabokornak s pakk... vége volt. Hogy itatta az egereket! Egész kis tó nőtt a lakkcip&k körül nagy bánatában. Megsajnáltam. Olyan védtelen bolt, olyan csalódott. Nékiadtam. az enyémet, pedig a szívem majd belehasadt. Rámcsodálkozott. Nem akarta hinni. Itt van, fogd már! — rivall- tam rá s a kezébe nyomtam a léggömb spárgáját. Tényleg az enyém? — tamáskodott még mindig. A tied! Nekem nem kell! A férfiak\ már nem játszanak! — idézte apám. Te már tényleg férfi vagy? Az leszek, nemsokára! Akkor feleséget is kell választanod! Hát persze! És... és kit...? Találok én! Újra elpityeredett: Biztosan szebb lesz, mint én. Hát... Brü- hühü... És... ha téged választanálak? Igazán? Mondd, igazán? — s masza- tos kezefejével végigtörölte könnyázott szemét. Szerelem volt? Nem tudom. Csak azt tudom, amikor néhány hét múlva felpakoltunk a teherautóra, nagyon fájt a szívem. A csöppnyi ablakból sokáig bámultam még vesebben végigültem volna minden előadást. Minden nap. Minden héten. Szerettem. Kamaszos lobogással. Öt, az elérhetetlent. A meg- foghatatlant. És közben halálosan féltékeny voltam mindenkire, aki velem együtt a moziban ült. Hogy hallgatták a hangját. Osztozhattak a mosolyában. De talán azért mar- dosott leginkább a féltékenység, hogy láthatták karcsú lábát, amikor forgás közben övig röppent könnyű szoknyája. A leg szive sebben mindenkit kizavartam volna a moziból. Vagy befogtam volna a szemét. Esténként arról álmodoztam, hogy holnap biztos találkozom vele az utcán. Szólni biztos nem merek majd, csak követem titkon, észrevétlenül. Szerettem volna látni a házat, ahol lakik. Hogy el- küldhessem neki legdrágább kincsemet, kis könyvtáramat. Talán kezet is nyújt. És én megfoghatom a kezét. Mint évekkel később megtudtam, Pasaréten lakott. Én pedig csak erzsébetvárosi srác voltam. Ha úgy tetszik — csikágói, ahogy a mi városrészünket nevezték akkortájt. fedeztem támaszkodó alakját. Eléje álltam, átfogtam derekát. Nem lepődött meg. Magához húzott és ... megcsókolt. Egy pillanat volt az egész. Aztán ellökött s akkora pofont kaptam, hogy a pince boltívén ott táncolt az egész csillagos égbolt. Ez volt az első csók. Hiába erőltetem az eszem, máig sem emlékszem az ízére. r i ázitanítóskodtam. . Zsu- 'II zsa tizennégy volt és nyolcadikos. Én tizenhat és hatodik gimnazista. Már felnőttnek éreztem magam. Zsuzsa is annak akart tűnni a szememben, de ... csak kislány maradt. Gyerek. Ráadásul: a tanítvány. Egyszer, társaságban, zálogosdit játszottunk. Jó volt. A csillagvizs- gálást kedveltem a legjobban. Ketten a sötétben, tanúk nélkül. Úgy lehetett igazán csókolózni. Csak Zsuzsával bántam úgy, ahogy gyerekkel szokás. Csók he- . lyett testvéri puszit kapott. Mégis. Attól kezdve mindig zálogost akart játszani. Csak velem. Nem füllött hozzá a fogam. Talán azért, mert olyan gyerek. Meg aztán a tisztesség: szülei vakon megbíztak bennem. Pedig szép lány volt. Bimbózó lány. Olyan játékra termett. Csalc- hát a férfiúi gőg! Történt mégis, néhány héttel később, hogy egy hétre Agáfdra utaz tak, s nekem, nem emlékszem már pontosan, miért, utánuk kellett karikáznom. Délután kettesben maradtunk, anyja hivatalos volt a bárátnőihöz, s most már nem volt kibúvó a zálogosdi elöl. Újra puszi lett az oly nagyon várt csókból s megint csak egy jókora pofon, mint két évvel ezelőtt Icától. Ellenkező előjellel. S a kísérő szöveg: Buta szamár! Hetekig nem beszéltünk azután. S később, amikor szót is értettünk, afféle udvariaskodás volt csupán. A régi barátság soha többé 'nem tért vissza. Ma sem. Első szerelmek... Ki tudja, szerelem volt-e • valamennyi. Inkább csak a gyerek kíváncsisága, mohósága: felfedezni a nagy titkot, a szerelem csodáját. Titok? Gyermeki szemmel nézve kétségtelen. Csoda? Inkább varázslat, de szép varázslat. Mégis, emlékként a legszebb. Emlékként örök. A csúcsról búcsút int a hó, a gazda tisztít, éget. Vén fűz alá a vontató kihozza majd a stéget. A kékség jó időt üzen, a füzrügyek bomclnak. Pár nap még, s duzzadó vizen zászlós hajók dalolnak. \ Vén ember, új fény hull reád, fakadhatsz-é panaszra? Hallod? kurjant az unokád s kiront a vad tavaszba? A hírhozó Tudom, megnő s megárad majd a fény, pacsirtát röppent ég felé a rét, dalok fakadnak zöld ágak hegyén s hallom völgyünk wartburgi versenyét, Aranymálinkó, nyaktekercs, rigó, kakukk, pintyőke, gerle versenyez: a növekedő fényben ragyogó új forradalom ujjongása ez. Olyankor hallgatsz, éber cinkeszó, s ha szólsz, a hang a nagy koncertbe vesz. De te voltál az első hírhozó, te zengted itt, hogy elmúlnak a tirannus telek. S míg a futó köd foszlósát lesem, kicsi madárkám, így köszöntelek: bátorítom, poétám, vátészem! Tavasz áltatása Nincs szebb, mint az ég ruhája Ha az erdőn majális van, Néha felhő száll reája, Vagy alatta villám villan. De a kékség, semmit kétség, Az égről letörölhetetlen, S nincs szebb, mint az az egy csillag, Melyet együtt néznek ketten. Nincs halál és nincs öregség, Nincs nyomor és nincs betegség. Nem lehet, hogy ki ma tetszik. Holnapután már ne tessék. Nem lehet, hogy két ifjú szív. Mely ma forrón egybeolvad. Egymáshoz hűtlenné váljék, S ne ismerje egymást holnap. Nem igaz, hogy ősz jön, tél jön, S vége lesz a szép tavasznak, Nem igaz, hogy van oly ember. Ki nem boldog, s nem dúsgazdag, Nem igaz, hogy van, ki előtt Minden kapu becsukódott... Ezt azoknak írtam, akik Ma kapták az első csókot. Mihail Iszakovszkij: Tavasz 1 Eltűnt a hó. Kizöldültek a földek. Szekér zörög megint a hídon át. A fényben részeg verebek fürödnek s virágjaikkal intő almafák. Es minden udvar friss zajokkal árad, minden eleven fut, sürög-forog. Kinn a pusztán már számlálják a nyájat a télire szegődött pásztorok. Tavasz, tavasz éled, zihál köröttem. Tavasz, tavasz — zsongása messze száll. A kakas hetykén háztetőre röppen s olyat rikolt, hogy visszhangzik a táj. Nyitva az ablak. Langy szelek repesnek. A víz fölött halk párák szállanak. Víg napsugárnak örvend most a gyermek s az életen tűnődik most az agg. í xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx M ár harmadik hete a pince penészes boltíve volt az ég s a jószagú föld, a füves pázsit a durva cementpadló. Dehát nem lehet, olyan mélyre menni vagy olyan magasra, ahová ne érne el Ámor nyílvesszője. Megsebzett " engem is. Icának hívták. A szememben — földreszállt tündér. Tizenhat éves. Én tizennégy voltam. Véletlenül tudtam meg, hogy van a pincének egy félreeső zuga, amit a nagyok, a tizenhat évesek, Csók utcának neveztek el. Nekünk — tabu volt. Egyszer mégis oda merészkedtem. Ica után. A sarkon megtorpantam. Valaki már várta. Halkan beszélgettek, kuncogtak, aztán csönd lett, hosszú csönd. Lélegzetvisszafojtva vártam. Szívem a torkomban dobogott. Mit csinálhat Ica? Mennyi idő telt így, nem tudom. Fáztam, a fogam összekoccant, lábam elzsibbadt a mozdulatlanságban. Akkor valaki elsuhant mellettem. Nem Ica volt. Meg- éreztem. A szívem: hangosan dobbant. Megijedtem, hogy led meghallja. Nem hallotta meg. > Halkan fütyüré- izett. Besurrantam a sötét folyosóra. Szemem hozzászokott a sötéthez, hamar fel----------.... ..v..,v»vvvV\«\\\WVVVVVV\\VV\\WV D e hirtelen felnézett és könyökére támaszkodott: — Hallod, Olavi! Mondd, hallottál-e már arról, hogy az ember meghalhat boldogságában? , — Nem, ilyesmiről sohasem hallottam. De miért...? — De hogyha .valaki igazán boldog? , — Nem, azt hiszem, még akkor sem. — De hiszen bánatába nagyon sok ember belehal, és ha valaki akar...? üijongás, megindultság és ____E_!__ elerzekenyules k ábította el Olavit. — Zelnicevirág! — kiáltotta és őrült öleléssel szorította magához a leányt. — Senki sem olyan, mint te! És ha bele lehetne halni a boldogságba, én sem kívánnék mást. — Szeretnél hát te is ve- i lem...? 5 — Szeretnék ... belefulladni í illatodba, hajad forró simoga-J tásába! És ez jobb volna mind nekem, mind mások- ^ nak... | __________________... ......«««TOVWVVWVWW l őlük, tudom, hogy vannak ilyen emlékek. És te mindig magadnál hordanád és gondolnál reám akkor is, amikor már mást szeretsz. — Ö, Istenem, Zelnicevirág! Nem is tudom, örüljek-e vagy sírjak, amikor így beszélsz. De csak a tavaszi éj homályban beszélsz így. Mikor félsüt a nap, másként gondolkozol. — Nem, a sírban sem. — És lásd, ez olyan gyerekes. Neked is kell talán valami látható jel tőlem emlékeztetőül, hogy boldog voltál velem? — Nem. — Miért kell hát nekem? — Nem, nem kell, ha így beszélsz. Gyerek vagyok. Bocsáss meg, Olavi, ne légy szomorú; nem kérek mást, csak hogy szerethesselek téged. — És én téged, minden kérdés, gondolkodás nélkül. — Igen, igen. És visszagondolni egész életemben arra a boldogságra, amelyet te adtál nekem és megőrizni, mint szent titkot, Tiég a halálban is, és áldani téged... — Hogy mondhatsz ilyet? — szólt rémült hangon. — Hisz ez esztelenség! — Az, esztelenség ... De ha tudnád, mennyire szeretlek! Szólj egyetlen szót és én elhagyom otthonom, apám, anyám, s járok, mint a koldus, faluról falura, nyomorban. — S nem szégyellned az emberek előtt? — Nem szégyenleném? Mit bánom én az embereket, mit tudják ők, hogy mi a szerelem! — Zelnicevirág! — szólt Olavi; felemelte a leány le- csüggesztett fejét és mélyen a szemébe nézett. — Szép volna ez? — Nem, nem — felelte a leány és ismét lehajtotta fejét. — De én szeretnék valamit tenni, valamit áldozni érted. Elhallgatott egy pillanatig, de azután felragyogott a szeme: — Olavi, most már tudom, hogy mit teszek! Levágom a legszebb hajfürtjeimet, s te csináltatsz valami emléket be^XXXXXXXXXXXXXVvXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX' dod-e...? ■*- szólt a lány hévvel, reszkető hangon. — Mit, mit? De a leány nem tudott egy szót sem szólam, sírva fakadt, égő arcát az ifjú keblére rejtette és zokogott, gyenge teste remegett. — Mi az? Miért sírsz,- én Zelnicevirágom? A leány csak zokogott, gyenge teste remegett. — Én magam sem tudom... mert nem tudok annyit adni neked, amennyit szeretnék. — De hiszen te többet adtál, mint amennyit remélni mertem! — Nem, annyit mégsem, mint amennyit szeretnék! Miért nem követelsz tőlem többet? Parancsold nekem, hogy haljak meg veled egyiftt, és én megyek és belevetem magam, ha kell, a viharzó tóba. Vagy fojts meg engem, itt, ebben a helyben ... Az ifjú úgy érezte, hogy----------- tűz mellett ül. A b enne szétáradó, meleget sugárzó boldogság hirtelen elakadt és égetett, mint a szikra.
