Pest Megyei Hirlap, 1961. január (5. évfolyam, 1-26. szám)

1961-01-08 / 7. szám

PEST MECVU «r­f££w«$ag) 1961 JANITÄR 8. VA15RVJJ REFLEKTORFÉNYBEN Horváth Ferenc H a verset mond és hallga­tod, olyan, mintha folyó­parton ülnél és néznéd a víz változó tükrét. Beszédének minden színe, csobbanása más és más, neked mégis meg­nyugvást ad — a minden sal­langtól megtisztított művészet megnyugtató élményét. Jófor­mán szinte eszköztelenül mondja a verset és a prózát egyaránt, de ez az eszközte- lenség — mint kiderül — hallatlanul nagy energiát, fá­radságot igényel. A közönség már csak a kész műsort látja. Ül a nézőtéren, ■esetleg savanyúcukorkát maj­szol, és nem is tudja elkép­zelni, hogy az a sok-sok vers­sor hogyan telepedhet egy ember emlékezetébe, és ho­gyan lehet, hogy egy ember annyi szépséget tudjon kibon­tani és megmutatni a sorok mögül. Mert a pódium más, mint a színpad... A színpa­Tenkely Vera: AZ UTOLSÓ CSENGETÉS S én szépen rendre elme­séltem mindent, eszembe ju­tott az egész. Ahogy kikecmeregtem iz- zadtan a folyosóra, egyenest az öreghez tartottam. Ott szi­varozott egy ablakmélyedés­ben. — Barta bácsi! Honnan tudta? — Hunnan? Hunnan? Ha tanul az ember, akkor tud! — dohogott. — Mondtam, hogy senkiházi lesz belőled! — és ezzel elfordult, kieresztette a füstöt az ablakon. Láttam rajta, hogy komo­lyan haragszik. Aztán évekig be sem sza­goltam az iskolába, pedig — szégyenebb a krumplilopásnál — ott jártam el naponta előtte. Egyszer aztán visszatértem az Alma Materbe, mert hogy tanár lett belőlem, s oda­küldtek tanítani. Minden meg­változott. A tantestület is, persze, a diákok is, csak kettő maradt a régi: az iskola és a pedellus. Akkor vettem észre, hogy ők egyet jelentenek. Az igazgató ugyan új. De a fő­igazgató — a régi. Megint a folyosón futot­tunk össze. Hónom alatt ku­corgóit az osztálykönyv, szo­rongó szívvel mentem az első órámra. Egyedül. — Hát... te? — nehezen mondta ki a te-t. — Te mas­carcone ... — nevetett. Ügy szorongatott örömében, mint Janó a lepényt. — Mondtam, hogy még büszke leszek rád! — förmedt rám, mintha én tagadnám. Olyan meleget éreztem a szívem tájékán, hogy sűrűn kellett pislognom miatta. El is indultam az osztály felé, de megállított. — Idehallgasson, tanár úr! — furcsa volt a magázás. — Én ebben az iskolában nem­csak diákokat láttam ám sír­ni... Tanárkönnyeket is lát­tam ... Nem szégyen az, ha valakinek szíve van, no!... Csak sírjál nyugodtan — és sírt... Nem várta meg, míg újjá- színesül az iskola. Elment. A köpenye zsebében egy ellen, őrzőt találtak. Aláírta egy szi­gorú papa helyett az intőt. Földkupacok koppannak a koporsón és szüntelenül szól a lélekharang. y * | Olomszürke, vastag köd Ó ülte meg a várost. Belecsim- Ó paszkodott a sötét. Imbolygó falakok toporogtak a ravata- í lozó előtt, bent a család, s í kint, ahogy eszméltünk, vala- Ó mennyien ismerősök. $ — ... Circum dedérum ... Ó — énekelte a pap. Nyirkos hi- Ó deg borzongatott, fázósan ösz- Ó szehúztam a kabátom. Közöm- Ó bös.en álltam. Nem fájt. Nem Ó érkezett hozzám a halál. Még Ó akkor is, amikor megindult a Ó gyászmenet, tompa kábulat. Ó ban csak az egérszürkére vé- Ó nült iskolát láttam magam Ó előtt. Most kong az üresség- 2 tői és zárva a kapu. Mindenki > itt menetel a ködben. A fiúk $ osztályonként egy.egy nagy | koszorút cipelnek. A kórus Verdi gyászzenéjét zümmögi. ^ Előttem értelmetlen szó lett a ^ halál. $ Mióta ismerem az öreget, ó Emlékezetemben már alig fü­rdőm kettéválasztani iskolába Ó járásomat. Nem is emlékszem, Ó meddig jártam oda mint diák, Ó s mióta, mint tanár. Valahogy Ó egybefolyik minden. De diák- óságom és tanárságom első Ónapjára olyan tisztán emlék- Ó szem, mintha tegnap lett ó volna. ó Ó Tizenkét éves szilaj gyer- % kőc voltam, amikor először Ó nyargaltam végig az iskolá- Ó, ban, s hogy, hogy nem, nagy Ópechemre mindjárt egy óriás Ó pocaknak szaladtam. Nagy sö- Ó tétkék köpeny takarta. S Ó ahogy felnéztem a pocak Ófölé, egy vaskos bajuszt lát- 't tam fityegni, egyvonalba sza- ? ladt száj fölött, s a gazdáján y, még két marcona szemöldök. i Ugyancsak belémszorult a •; félsz, mert sejtelmem sem volt, hogy mindez kié lehet. $ — A bácsi kicsoda? — szól­tam, hogy könnyebbítsem a csendet. — Hm? Üj fiú vagy? — kér­dezett rám. : Fábián Zoltán: ! A SZEMÜVEGES HADNAGY kőződni kezdtek. A többiek nem, csak mímelték, megját­szották, miközben rá-ráles- tek a géppisztolyos örökre. Dél körül járt az idő. A for­róságnak súlya volt, és vasta­gon csurgott, akár az olvadt vasérc. Árnyék sehol. Magá­nos vörösfenyő állt a barakk végénél, de ritkás lombján áttűzött a perzselő napfény. A cipőjét nem merte levetni sen­ki, mert a szikrázó homok mart, égetett. — Tolmács! — szólt az őr­mester, s a szamukláló fog­lyok felé biccentett. A tolmács megrezzent, üvöl- teni kezdett: — Gyerünk, gyerünk! Nem érünk rá! Az asszonyok rámeredtek; ki gyűlölködő váddal, ki meg csak szomorúan. — Hitvány szolga! — mond­ta valaki hátul. A tolmács meghallotta. Kö­vér. tespedt arca elvörösö­dött: — Csend, tetves banda! Csak járjon a pofátok! — és tömzsi öklével megfenyegette őket. Az őrmester bosszúsan rán­totta össze bozontos, vörös szemöldökét. — Halts Maul! — sziszegte oda a tolmácsnak, s ingerül­ten magyarázott neki valamit. Az behúzta rövid nyakát, meghunyászkodva hallgatott, majd hadarva fordítani kezd­te: — Az őrmester úr azt mond­ja. ne idegeskedjék senki. Vet­kőzzenek gyorsan le, hogy minél hamarább túl legyenek a fürdésen meg a fertőtlení­tésen. A férfiak közömbösen hall­gatták. de az asszonyok, lá­nyok hálásan rámosolyogtak az őrmesterre, s kárörvendve néztek farkasszemet a tol­máccsal: némelyik még hal­kan fel is kaccantott és mu­togatott rá. Ö úgy tett. mintha nem venné észre: zsebkendő­jével legyezgette magát. Most már hamar levetkőz­tek. Az asszonyok kis csopor­tokba bújtak össze, egymás felé fordultak, vagy magu­kon hagytak egy-egy ruhada­rabot, hogy rejtsék szemérmü­ket. , Mielőtt az őrmester szólt, intett volna, a tolmács rájuk kiáltott: — Pucérra! — és kirántotta a szélről álló fiatalasszony ke­zéből a maga elé fogott kom­binát. A moraj újból felzúdult, de az őrök lejjebb billentet­ték a géppisztolyt, s pár pil­lanat múlva ott ácsoroe‘-'k mindnyájan mezítelenül a tű­ző napon, fel-felkapva talpu­kat a parázs homokról. Az őrmester tenyerét a de­rékszíj mögé dugta, s a hü­velykujjával intett. — Futás! — kiáltotta a tol­mács rögtön, és sunyin elvi- gyorodott, A tömeg meglódult, de né­hány bátortalan lépés után alaktalan masszává csomóso­dott. Nem akart első lenni senki. — Mi lesz?! Ne lazsáljunk! — ordított a tolmács, « meg­lökte a melléje sodródott szik­kadt öregembert. Az elvágódott, de a követ­Szőke lány kező pillanatban már emel­kedett is fel s riadt, kapkodó szuszogással futni kezdett. A többiek utána. A hadnagy ott állt a barakk alig lépésnyi árnyékában. Fél­vállal nekidűlt az ajtófélná- nak. Vastag szemüvege mö­gül úgy figyelte a mezítelenül futó foglyokat, mintha vala­honnan a Holdból, távcsövön át látná. Sovány, keskeny ar­ca meg sem rezdült. csak savó. kék szeme vibrált, lüktetett. haladt el előtte. Üde, töretlen teste volt. Nem kap­kodta ide-oda a tekintetét, mint a többiek, nézett maga eié a lángoló homokra, s sza­ladt kecses, szökkenő léptek­kel. akár egy őzgida. Az őrmester odabólintott a tolmácsnak: az leállította a futást, s arccal a barakknak sorba állította őket. A had­nagy előjött az árnyékból. Kimért, nyugodt léptekkel. Szeme a szőke lányon volt, fehér testéből ki sötétlő ólén. A vastag üveglencsék mögül nem látszott szem" villanása, s mindenki azt hitte: őt nézi. Moccant volna kerf'-’ hogy mellük, combjuk elé kapják, de a szemüveg villogott, moz­dapesti műsorok anyagából nekik kellett kiválogatni, hogy melyik verset akarják és me­lyiket nem, legtöbbször a leg­érdektelenebbet nem akarták hallani. Ezért nem hiszek abban, hogy vidéken más mű­sorösszeállítást kellene adni a közönségnek, és persze abban sem, hogy színvonaltalanabb darabokat is elő kell adni. Azon az alapon, hogy a vá­rosban úgyis csak egy színház van, azt megtölti a közönség, hiszen milyen más darabot nézhetne meg? Nincs és nem is lehet külön vidéki és pesti közönség, legalábbis nem eb­ben a kategóriában. Ha a megkülönböztetés alatt az igényességet értjük, Pesten ugyanúgy található vidéki, mint vidéken pesti közönség... És ha túlsók szó esett vers­ről és előadóművészetről, ab­ban nem a színház mellőzése, hanem a pódium műfajának szeretete és értése a vétkes. Pedig színházi tervei is van­nak: szeretne parasztokat, jó parasztfigurákat alakítani. — Sajnos, ritkán adódik rá lehetőség... J anuár harmincad:kán tart­ják önálló estjének ne­gyedik ismétlését az Egyetemi Színpadon. Ennek örül. És ké­szül rá. Olyan szeretettel és igyekezettel olvasgat minden verset, mintha először venné a kezébe. Búcsúzás közben arra gon­doltam, hogy a színház és az előadóművészet közötti kap­csolat talán leginkább ahhoz a szobrászhoz hasonlítható, aki megöregedve mestersége gyakorlásában, mellőzni tud már minden külsőséget, alak­jai — ebben az esetben a versek, novellák — önmagu­kért beszélnek, a művész belső ereje mozgatja őket, és ehhez nem ad segítséget sem díszlet, sem maszk, sem illú­zió.:. Horváth Ferencnek már ez az élete. Viczián Erzsébet Polgár István: VISEGRÁDI EMLÉK Hunyorgató csillagok sugara szitált fényt a nyugtalan Dunára, sodort a víz, köves partra loccsant, áthullámzott rajta egy boros hang. Hús halacskák — megvillanó pettyek — ugrándozós esti táncba kezdtek, hajó dudált, hat rakott uszálya nehézkesen imbolygott utána. Szellő támadt, csenevész csak, vékony, átbújt bármi keskeny hasadékon, ingem ujján hónom alá kúszott — fülem körül hegedült egy szúnyog. Pádon ültem, szemem messze révedt. bejárta a túlsó-parti révet, üdülőkből nevetés és nóta kerengőzött, egymásbafonódva. Pádon ültem — körül csupa pázsit. Mozdulatlan hallgattam, sokáig s mikor lassan hazafelé mentem, ez a vers már itt zsongott szívember Vattás porban huppogott a lábam, kivert kutya ballagott utánam, jó szót várva, szeretetre vágyva ugrált körül: legyek a gazdája. Óvatosan csuktam be az ajtót — álmodtak a nyugodalmas alvók: martinászok, tisztviselők, írók, ahol hajdan gyárosok és bárók,.. Nyári éjjel — surrog a fa lombja, idehajlik nyitott ablakomba, ágain át leskelődő csillag — ezüst a fa, ezüst almát ringat. don a rendező és a színész rendelkezésére áll minden il­lúziót keltő kellék, á pódiu­mon pedig csak az ünnepi köntösbe öltöztetett szavak, emberi érzések vannak, és a tiszteletükre szintén ünneplő­be öltözött előadó; akinek fél­bemaradt mozdulat, pillanat­nyi szünet az, ami a színész- pék.a. díszlet.és a maszk ., , Ez az egyszerűségre törek­vés a művészetben, nem ha­tárolható el a magánember! egyszerűségétől. Szavai, mon-i datai — s úgy hiszem, gon-; dolatai is — pontosan formál-i tak, olyan ember szokott így | beszélni, aki tudja, honnan j indul el, hová tart, és mit; akar. Most már tudja. De ka-; maszkora és fiatalsága —\ mint legtöbbünknek — nyug-! tálán kereséssel, az igazi hi-! vatás utáni kutatással volt \ tele. A tizennyolc esztendős i látszerészsegédet kézenfogták i és magukkal vitték a költőki verseik világába, és ez a világ sokkal közelebb állt hozzá, sokkal inkább megtalálta benne a helyét, mint bárhol másutt. Tizenkilenc éves volt, amikor beiratkozott az akadé­miára. Huszonhárom éves ko­rában kapott színészdiplomát; és hamarosan pályakezdésé­nek huszonötödik évforduló­járól emlékezhet meg. M it jelentett ez a huszonöt év? Szerepet, sok-sok szerepet, sok' kínlódást és sok magáratalálást. Eszközök meg­találását, formák felbukkaná­sát, s a biztonság megszerzését, hogy — különösen önálló est­jein — évek óta teljesen el tudja felejteni, kik ülnek a nézőtéren. Ö az egyik alapító tagja az irodalmi színpadnak is. Évek­kel ezelőtt hívtak össze elő­ször ankétot ebben az ügyben, jó néhány verselő, versmondó és irodalombarát beszélgetett az irodalmi színpad megte­remtésének szükségességéről; amely aztán mindenütt sike­rült — éppen a napokban ad­ták hírül az újságok, hogy az országban százötven ilyen színpad működik —, csak Bu­dapesten nem... És az sem lehet véletlen, hogy míg az egyetemi színpad ötszáz sze­mélyes termét mindig megtöl­tik az érdeklődők, addig az irodalmi színpadon másfél év óta egyetlenegyszer sem lépett fel hazánk egyik leghivatot- tabb versmondója. Cigarettára gyújt. Budapest. Két évvel ezelőtt megbeteged­tek a hangszálai — azóta tudja, hogy az ilyesmivel nem lehet tréfálni... — Társaimmal többször vé­gigturnéztuk már az országot. Versekkel. Mindenütt érde­kelte az embereket. Ha a bu­— Igenis. — Hát akkor én vagyok Barta Vilmos, a pedellus, másként főigazgató! Az ó-t valahogy énekelte a nyomaték kedvéért. A felső­sök röhöglek, tetszett nekik, hogy az öreg így mondja, mi­vel ők ragasztották rá ezt a nevet. Később tapasztaltam, hogy mennyire ráillik, hiszen nem volt ember fia, aki úgy ismerte az iskola ügyes-bajos dolgait, mint Barta bácsi. Va­lahogy az iskola a kölyköknek is mindig Barta bácsit jelen­tette. Ez a tapasztalás azon­ban későbbi volt. Tanár ko­romban. Kravatlin csípett, nem in­tézte el olyan sebtiben a be­mutatkozást. — Mascarcone matriculata — dörmögte. — Tudod-e, mit jelent? — Hogyne tudnám! — fe­leltem kelletlenül. — Nem azért tanulok latint. — Nahát akkor, vedd tudo­másul, hogy vagy büszke le­szek rád, vagy nagy senty lesz belőled! Értetted? — Igenis. — Örültem a sza­badulásnak. Ugyancsak szorí­tás ökle volt az öregnek. Ismeretségünktől jó ba­rátságban voltunk, egészen a maturandusig. Akkor aztán elrontottam az ügyemet nála. A párizsi kommünt húztam történelemből, s izgalmamban folyvást összekevertem a nagy francia forradalommal. Az öreg meg ott sertepertélt* ki-be a teremből, segíteni szeretett volna rajtunk, ez látszott rajta. Az írásbelire is palacsintába tekerve hozta be a puskát. Most meg vizet ho­zott, poharat vitt ki. Hol egyik tanárnak súgott vala­mit, hol másiknak. Egyszóval többet volt bent, mint kint. Én meg ott nyöglődtem a pá­rizsi kommünnel, alig tudtam valami értelmeset kihozni. Ja- t kobinusok, girondisták, Mira­■ beau, Lafayette, Robespiere, ! minden és mindenki eszembe \ jutott a forradalomból, de a ■ párizsi Kommünről semmi. ! Nem tudtam az időben elhe- ! lyezni. Az is bosszantott, hogy j Barta bácsi tanúja a kinlódá- ! somnak. Mód felett szégyell- 1 tem előtte a dolgot, örültem, i amikor kifelé kászálódott. Va- ; tárni tálcával a kezében baj- ! molódott, háttal a tanároknak, \ és egyszer csak egy pillanatra í megállt, szemben velem. A száját mozgatta. Mit akarhat? ; — Ezernyolcszázhetvenegy í március tizennyolc! Frankel ! Leó! — ezeket olvastam le a í szájáról. Elképedtem. Honnan tud- ; hatja? Az elnök belekérdezett a meglepetésembe: — Mikor kezdődött a párizsi kommün? Mi mindent *----------------­------- lengyel nép! N em lehet szabadulni a láger­történetektől. ★ * menet vt tak, akik rögtön földre enged­ték csomagjukat, mások meg tovább szorongatták a hónuk alatt, vagy igazgatták a hátu­kon. — Levetkőzni! — kiáltotta a tolmács. Mocorgás, sustorgás tá­madt. Legtöbben asszonyok, lányok voltak, de akadt kö­zöttük férfi is, gyerek is. To­porogtak riadtan és sugdosód- tak, de nem vetkőztek. — Schnell! — mondta unot­tan az őrmester a tolmács­nak. Az rögtön, szolgálatkészen fordította: — Gyorsan! Gyorsan! — és ismételgette vég nélkül, türel­metlenül. Akik elöl álltak, s jobban szem előtt voltak, tétován vet­VVVVV\XVVVW\VVXVNV\\\\\\\\\\\\VV\V\\X\V\\VW\VV\\VV\V\\VWVV\VV\\\WW\\WV> A Goldmark-ház Keszthelyen

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents