Pest Megyei Hirlap, 1960. december (4. évfolyam, 283-308. szám)

1960-12-25 / 304. szám

,9w- DECEMBER 25. VASÁRNAP ?1 AI ELSŐ LEVÉL A járási ügyészség veze­------- tője kiszignálta a z aktákat. A legutolsóra ezt írta: dr. Szabó. Egy óra múl­va már a fiatal ügyésznő, dr. Szabó Erzsébet, asztalán feküdt az ügyirat. Figyel mesen elolvasta a szűkszavú rendőrségi jegyzőkönyvet. Nem lesz itt semmi kompliká­ció. Egyszerű közveszélyes munkakerülés. Hat hónaptól két évig- terjedhető börtön. Most kihallgatja ezt a huli­gánt, holnap elkészíti a vád­iratot, aztán már csak a tár­gyaláson akad vele dolga. Telefonon adott utasításé ra N. Lászlót hamarosan elő­vezetik. Szép szál, vállas, ti­zenkilenc éves legény áll az ügyésznő előtt. Ruhája csupa kosz és rongy. Ilyen topron­gyos alakot ma már elvétve sem igen lehet látni. Az ügyésznő valami titokzatos, sötét tragédiát sejt a fiatal­ember életében. Kérdéseire azonban csak rövid igen, nem, vagy tömör hallgatás a válasz. Az első kihallgatás után azzal már tisztában van, hogy N. László nem huligán. Másnap, harmadnap ismét elővezetteti a fiút. A negye­dik napon maga megy érte, együtt sétálnak fel az iro dába. Erzsóknak í — ügyész társai így becézik őt — egy­két csípős megjegyzést is le kell nyelnie a kollégáktól. Ilyesmiket: Nagyon megtet­szett magának ez a fiú? Az­tán: Ha nem lenne ilyen szép szál legény, akkor is ennyit foglalkozna vele? Ezen a napon megtörik a------------------------.jég. Az ü gyésznő a saját szüleiről beszél. Apjáról, a dorogi bá­nyászról, anyjáról, az áldott kicsi asszonyról. Aztán el­hallgat. A csendet széttörő kérdés váratlanul éri a fiút. básak vagyunk mi is, hogy nem vettük hamarább észre ezt a kallódó embert. De még nem késő, még mindig hely­rehozható. Az ügyészi kollektíva egy­kettőre megállapítja, hogy N. László személye és cselek­ménye nem veszélyes a társa­dalomra. Ebben az esetben a Bta. 56. paragrafusa alkal­mazható. Nem készül tehát vádirat. A kérdés azonban továbbra is nyitott: mi lesz, ha ismét az utcára kerül? Gyors telefon a vállalatod igazgatóihoz, hol tudnának alkalmazni egy segédmun­kást? Az egyetemi tangazda­ságban van hely. Másnapra elkészülnek a papírok, a sze­mélyazonossági és a munka­könyv. Az igazgató kocsival megy új segédmunkásáért. Egy kis meglepetést is visz magával. Fizetési előleget és segélyt. Amikor a pénzből az ügyésznővel együtt megve­szik a ruhát, cipőt, fehérne­műt és Laci magára szedi a számára szokatlan öltözé­ket, a fiú kisgyermekes örö­mén a könnyük csordul ki. N. László állami gazdasági rakodómunkás történetének azonban nincs vége. Szorgal­masan dolgozik, mindenki elégedett vele. Laci is vi­dám, boldog. Csak olyankor szomorodik el, amikor bérfi­zetésnél aláírás helyett ke­resztet rajzol a bérjegyzék­re. Az ügyészségre, ha ideje engedi, be-belátogat. Egy al­kalommal nagy titokzatosan szívességet kér az ügyésznő­től: tanítsa meg a nevét le- I írni. A következő bérfizetés­nél már nem kereszt jelzi fi­zetésének felvételét. Telnek a hónapok. Laci ________ most már ritkább v endég azwügyészségen. Ami­kor ismét , bemegy,, az ügyész­nő látja, hogy gondterhelt. Ki is böki bánatát. — Azt mondják rám, elv­társnő, hogy marha erős va-> gyök. Igaz is. Azt is mondják,, hogy ilyen ember, mint én, a bányában sokat tudna ke­be resni. Az elvtársnő apja nyász, nem beszélne vele? Szabó bácsi, az ügyésznő édesapja, az öreg dorogi bá­nyász pár nap alatt elintézi, hogy Laci áthelyezéssel oda­kerüljön. Először csapatcsil- lés, majd csillés lesz. Most szeptemberben pedig az esti általános iskolába is beirat­kozott. Már tud írni. Az első levelet dr. Szabó Erzsébet ügyész elvtársnőnek küldi: Kedves Elvtársnő! Nekem nincs senkim, akinek írjak, de az elvtársnő olyan nekem, mint magának az édesanyja. Én mindent nagyon szépen köszönök. Már van két ru­hám, hat ingem és télikabá­tom. Ha van időm, eljárok a klubba. Táncolni is megtanul­tam már. Mégegyszer min­dent köszönök és boldog ün­nepeket kívánok. Aláírás: N. László csillés. Győri Mihály Mederfenék — műanyagból Üzbekisztán egyik hatalmas sztyeppéjén 600 négyzetméter nagyságú mesterséges tavat lé­tesítettek, amelynek egész medrét vékony polietilén le­mezzel borították be. Az eljá­rásnak az a célja, hogy meg­akadályozza a víz beszívódá- sát a talajba és ezáltal minél több víz jusson az öntözendő területekre. Történelem előtti lámpa Franciaország délnyugati ré­szén egy barlangban a tudó­sok barlanglakó-korabeli lám­pát találtak. A barlang falán, egy kizsi­gerelt bölényt ábrázoló rajz alatti bemélyedésben, állt a rózsaszínű agyagból készült lámpa, belsejében széndarab­bal. A tudósok egy dán laborató­riumban izotópok segítségével állapították meg a lámpa „ko­rát“. Kiderült, hogy 17 000 évig „hevert“ a barlangban. Sikeres körvadászat Eescr határában Ecser környékén nagysikerű körvadászatot rendeztek a Pe­tőfi Vadásztársaság tagjai. Az elejtett tapsifülesek számat illetően nem a terepet jól ismerő helybeliek, hanem a meghí­vott vendégek szerepeltek jobban. Volt olyan vendégvadász, aki egy körben 9 nyulat lőtt. Több mint 300 „hosszúfülű” ke­rült terítékre. AI „ ÚTTÖRŰÉ“AI ÉRDEM Rúdra kerülnek a tapsifülesek — Maga mit tud a szüleiről, Laci? A szavak csak lassan szí- . vódnak fel az agynak azokba a tekervényeibe, ahol az ér­zelmek székelnek, hogy végül is megfátyolozzák a fiú sze­mét. — Semmit. Nem ismertem éket. Lelencgyerek voltam. Öt pengőt fizetett értem az állam a nevelőszülőknek. Töredezett mondatokban előtárul a szörnyű kép. N. Laci első emléke a lelencház, ahol sok kis társával élt együtt. Aztán a darócruha, ami a falura került kis le­lencet megkülönböztette a többi gyerektől. Majd: 1945. A nagygazdánál a kis disznó­pásztorra bízott jószág eíbi- tangolt. A gazda vasvillát vá­gott hozzá. Lábán, a vastag- húsban öt szörnyű forradás, a villa öt ágának nyoma. Is­kolába a ,,nevelőszülők” soha nem járatták, írni, olvasni nem tud. Később az emberré cseperedő fiú hol itt, hol ott cselédeskedik. Tizenhat éves, s zem él ya zon osság i igazol­ványt kellene váltania. Igen ám. de ahhoz állandó lakás­bejelentő szükséges. Állandó lakás? Szalmakazlakban hál. alkalmi munkából él. Egv hétig sincs egy helyen. Dől gozni szeretne, de iratok nél kül sehol nem tudják alkal mazni. Élete egészen mostanáii így hányódik törvényen és társadalmon kívül. A sta­tisztikák és nyilvántartások N. Lászlóról nem vesznek tudomást. A népszámlálás adatai is tévesek! Most de­rül ki, hogy egy lélekkel töb­ben vagyunk ebben az or­szágban! Az iiiiyésznő jelentést _____________tesz a vezető­ü gyésznek. Kollégáinak is el­mondja a megdöbbentő tör­ténetet. Dr. Szabó Erzsébe­tet már nem ugratják munka­társai. A vád képviselői most azon töprengenek, hogyan le­hetne egyenesbe hozni ezt az elrontott életet. Nem. N. Laci itt a bűnös, hanem az a letűnt társadalom, amely már kisgyermek korában kitaszí­totta soraiból. S annyiból hi­Az iskolai nap­közi otthonban hangzott el az alábbi párbeszéd: — Meg is mon­dom az osztályfő­nök úrnak! Az mégsem járja, hogy én csak hár­mast kaptam ugyanarra a dol­gozatra ... — Mit hábo- rogsz! A legtöbb srác akármikor kiegyezik egy hár inassal. — No, jó. De Slupek ugyanarra négyest kapott, te meg ötöst! — Hogy-hogy ugyanarra?... — Igen, ugyan­arra. Mert ha nem tudnád, Slu­pek a te dolgoza­todat másolta le, én pedig a Slupe- két... — És még te ugrálsz? Mások a hármasért is meg­izzadtak ... — Nem erről van szó! Már az is disznóság, hogy Slupeké négyes lett, de még na­gyobb, hogy én nála is rosszabbat ■ kaptam. Mi ez, ha nem kivétele­zés. — Pontosan fo­galmaztál. Ez való­ban kivételezés. — Na látod, magad is elisme­red. Hát ezért szólok az osztály­főnöknek. — Várj, ne siesd el a dolgot! Mindjárt megma­gyarázom, hogy ez miért igazsá­gos . .. Hát ide­figyelj! Elisme­red-e, hogy az én dolgozatom ere­deti? Azt el. — Hát azt, hogy Slupeké már má­solat? — Azt is. — Na látod! A tiéd viszont má­sodkézből való harmadik. Vilá­gos, hogy az ere­deti, ha ötöst ér­demel, a másolat már csak négyest, de a másolatról készült másolat csupán hármas osztályzatra tart­hat igényt.., » — Igenám, de az sem rosszabb, mint a te dolgo­zatod! — Ezt nem mondtam. Csak­hogy az „úttörő” é?i vagyok. Vagy ha úgy tetszik, feltaláló ... Az ötössel csak a ta­lálmányomat fi­zették meg! A. E. Összegyűjtik az elejtett vadat. (MTI Foto — Kácsor László felv.) ISZOGATTUNK a többiek után és munka­kezdéskor kevés híja volt, hogy az ekevasat bele nem taszította a tulajdon lábfe­jébe. Gerö Feri, a munka­csapat vezetője (azóta KISZ- titkár), akkor még csak ke­ményen összeteremtette és Gabics Sanyi _ a kocs­mai jelenet egyik szereplője — borissza gyerek volt. Ha egyszer iváshoz kezdett, nem ismert mértéket, addig abba nem hagyta, míg a jó szom­szédoknak nem sikerült vala­hogy hazatámogatniok. Ez gyakorta lábbal előre, sarog- lyára téve történt. Mind e közben Sanyi nem volt duhaj kedvű, garázda, ami szerencse is. Amikor nem jutott alkohol közelébe, párját ritkítóan ügyes, szorgos kezű gazda volt: Egészen az első pohár borig. Ezt aztán a többi kö­vette, a sok évi italozást pe­dig az, hogy Gabics Sanyi fo­kozatosan lerongyolódott és fél esztendővel a termelőszö­vetkezet megalakulása előtt, hét holdnyi jóféle földje elle­nére, egy valamirevaló csiz­mát sem tudott csináltatni. Azután megalakult a ter­melőszövetkezet és a nagyivó legény a közösségi munkában egyszerre csak nem várt, rendkívüli gyönyörűséget ta­lált. Most egyszerre tizenegy, később tizenhat korabeli le­génnyel indulhatott kifelé a határba. Tizenhat fogat szán­tott ugyanabban a táblában és amikor déli pihenőre tér­tek, tizenhatod magukkal fo­gyasztották a mezsgyeszéli fák tövében az ebédet. Vidá­man telt az idő. Sanyi éli:ezte a közös munkát és senki nem tagadhatta, hogy lelkiismere­tesen. oclaadóan végezte. Egészen addig a bizonyos szerda hajnalig, amikor egy kis demizson elfogyasztott szlankamenka jóvoltából kor- nyadozva, bóbiskolva hajtott kizavarta a tábla szélére aludni. A harmadik, negye­dik, majd hetedik alkalom­mal azonban a többi tizenöt fiatal egy akarattal körül- állta Sanyit és minden erő­szakoskodás nélkül, de hatá­rozottan odébb irányítoták egy fél dűlővel. — Már pediglen, egyko- mám! — mondta Gergő Fe­ri — te mivelünk addig nem dolgozol, amíg csak. örökidőkre abba nem hß­gyod az ivást. Bennünket, kiszeseket nem hozol szé­gyenbe, meg hírbe azzal, hogy úgy imbőlyogsz közöt­tünk dologidőben, akár a hosszúra kötött borjú! Eredj át amoda, ott van egy darab üres föld, azt szántsd meg magad. És ezután is majd mindig találunk neked . kü­lön munkát. Egyedül aztán ölelgetheted a demizscmt, a te munlcaegységed bánja, nem a miénk! Sanyi nem volt ingerlé­keny gyerek, de most az egy­szer talpra állt benne a vélt öntudat. Öt akarják nevelni? A huszonöt éves öreglegényt? Hát kik ezek? Dacosan elvo­nult a másik táblába és ép­pen ezért nem hallhatta, amit Gergő Feri már a,z első negyedórában megjósolt a többieknek: — Meglátjátok, nem bírja sokáig egyedül! Jó fiú ez, a légynek se vét, meg ha zan, derekasan dolgos Csak neki használunk, ha le­szoktatjuk az ivásról. És leszoktatták ... Sanyi: — Tudja. eleinte csak eldöcögtem egyedül. Nem először csináltam, szán­tottam én magányosan éve­kig. De. most áthallatszott amazoktól a beszélgetés, dél­időben a tréfa. adom.ázás, nevetés, én meg nézhettem a lábosom fenekét, vagy a kék eget egyedül. Később meg szekerezhettem haza, megint egyedül. Ha meg kedvem tar­totta, kezdhettem inni a kocsmában, ismét csak egye­dül. Mert Gergő Feri még jo­is. arra is rábeszélta a többieket, hogy egy asztalhoz se ülje­nek le velem és egy szót se szóljanak hozzám, ha nem tartok mértéket. így aztán én voltam a magányos tsz- tag! Hát kérdem én, drága elvtársam, kinek van kedve ehhez? Végtére is nem azért hoztam én azt a hét holdat a közösbe, hogy továbbra is szálegyedül dolgozzak! Higy- gye el, még a bor sem esett jól egymagambom! Aztán, csak a nagy ég tudja miért, egy szép napon, itt, szombat este, a dugig zsúfolt kocs­mában, hangos szóval ren­deltem egy nagymálnát. Hát akár hiszi, akár nem, olyan csend lett egyszeriben, akár a templomban. Aztán az a bolond, a Deák Sanyi, egy­szerre csak elordítja ma­gát, hogy „az én kontómra, Károly bácsi!”, és mire ész­bekaptam volna, már mind­annyian a nyakamban vol­tak. Veregették a villám, ro­pogtattak, gratuláltak, hogy — így mondták — benőtt a fe­jem lágya. Végül megitattak velem vagy nyolc nagymál­nát és szavamat vették, hogy két álló esztendeig nem iszok mást, csak kútvizet, vagy ezt. Újságíró: — És sikerült megállni? — Sanyi: — Már nyolc hó­napja, igen. Aztán tudja, csak a kezdet volt nehéz. Egyedül lenni azonban még nehezebb volt. Egyedül — a közösben! Még a hátam is borsózik, ha visszagondolok rá. Újságíró: — Elhiszem. Ha­nem tudja mit? Erre . koccin­tunk egyet! És koccintottak. Nagymálnával. Ordas Iváu • .X» X-* xxxx xxvvvxx^XVWXWWWWWWWWWV' A történet úgy kezdődik, mint egy színdarab első jele­nete. Az újságíró hétkilomé­teres gyalogúttal a háta mö­gött, szélfúvottan, átfázva ér­kezik és leplezetlen örömmel fordul be a faluszéli italbolt hívogató ajtaján. A szín tehát egy kocsma, lócákkal, kecske- lábú asztallal, betyárkorbó maradt kármentővel, egy csa■ possal és két vendéggel. A: egyik vendég, az újságíró, aki mennyei gyönyörűséggel kor­tyolja a hegy felforralt levét. A másik egy zsákemelésre termett vállú, tatár képű fia­talember, aki — láss csodát, hazánk népe! — halvány­rózsaszínű málnaszörpöt szo­pogat. A beszélgetés, mint kocsmaszobákban országszerte annyiszor, az italok minősé­jének találgatásával kezdő­nk. Újságíró (az asztal végén ilöre köszönti borát): — Egészségére! A fiatalember komor udvariassággal mál­láspoharat emel): — Egészsé­gére! Újságíró (némi töpren- jés után): — Nem erős? A iatalember (kortyol): — Meg- árja. Dupla málnával kér­em. Újságíró (a csábító szeg- űszegillatot árasztó poharára nutat): — Meghívhatom? A iatalember (bánatosan meg- ■ázza a fejét és torkába, dönti : málnaszörp maradékát): — lajnos, nem lehet! Tudja, a öbbiek miatt... A többiek... Az újságíró ppen a többiek, az alig esz- sndeje termelőszövetkezetbe ömörűlt többség életét fír­atni jött a faluba. Mi sem rthetőbb tehát, mint hogy övidesen élénk beszélgetésbe rerül antialkoholista szom- zédjával. És ettől kezdve a örténet színdarabból kisebb íjta regénybe vált át...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents