Pest Megyei Hirlap, 1960. október (4. évfolyam, 232-245. szám)

1960-10-02 / 233. szám

nt st m fx.vei K Mírlav lf>60. OKTÓBER 2. VASÁRNAP FABIAN ZOLTÁN: Teneked mondom először FERFIPORTRE \\\\\\\\\\\\\\\\> Nádor József MAGYAR LÁSZLÓ: A mi doktorunk — Nagyon egyedül marad- tani — panaszolta sóhajtva a fekete nydkkendős férfi és kicsit remegett a keze, amint beljebb tolta az asztalon a hamutálcát. Néhány hét máivá a bel­városban találkoztak. Vélet­lenül. András arca már de­rűsebb volt. Megbeszélték, hogy valamelyik délután mo­ziba mennek. Tavasszal a fiú motorkirándulásra vitte Klá­rát. A hegyeket virággal hí­mezte már tele a május, az erdők is megelevenedtek. Egy szép napon pedig ... arra esz­méltek. hogy már nem tudják egymás nélkül elképzelni az életet. Ősszel házasodtak ösz- sze és Klára a fiú lakásába költözött. Gyönyörűen ,l,nf:u1lt “z ténként a kórházról beszélt, betegeiről, a nehéz esetekről. Bandi pedig a gyárról, a gé­pekről, merész újításairól. Klára arról álmodott, hogy falura mennek, egy kis falu körzeti orvosa lesz. Bandi, akinek már autója volt. on­nan jár be a gyárba. Aztán majd gyerekük is lesz. Pici emberpalánta. Bandi ilyen­kor mosolygott. Kicsit fölé­nyesen, de nem elutasítóan. Tavasz táján, lassú, átme­nettel, szinte észrevétlenül megváltozott minden, Bandi mind gyakrabban vacsorá­zott az üzemben. Rengeteg a dolga, mentegetödzött. Gyakran megesett hogy csak o hajnal hozta haza. Az­után a furcsa, idegen il­lat a férfi levetett ingén, az % belül az asszony, s kapott utá­na. Már nem érte el. H ideg volt a szobában, gyor­san szedte magára a ru­hát a férfi. A bombázásokkor betört ablaküveg helyén sárga lantornapapírok feszültek; át­fúrt rajtuk a szél, beszivárgott a köd, s minden ágyúdörrenés- ' re megrezzentek, mint a gye­rekek szája előtt a fésűre szo­rított selyempapír. Az asszony is kiszállt a me­leg paplan alól, dideregve bújt megnyirkosodott pongyolájába: — Várj — mondta —, főzök neked egy jó meleg teát. — Hagyd — intett az ura —, majd megcsinálom én. Az asszony kiment a kony­hába. Nyitva hagyta maga mö­gött az ajtót, hadd hallja a fér­je készülődésének zaját. Miért is nem lehet a hangokat ék­kőbe zárni?! — tűnődözött, — Akkor most felfűzném őket, s f a nyakamon hordanám. Most^ veszi fel a kabátját — figyelt^ be. — Most fésülködik. — S% óvatosan nyitotta ki a plantás-^ doboz fedelét. ff Kint a ház fölött: fju-ju-jiii... ff — Ezt hová lökjem? — jött^ ki a férfi, s mutatta a fésűből ff kiszedett, néhány hajszálat. ff Ezen sírni kellett. 'f — Na, csacsikéin! — mondta az ura, és megsimogatta. Kar-^ ján át a zokogás átrezdült a^ testébe. Fájt. Újból játszani ff kezdett: — Tudod mit kellene^ csinálnunk? f. y Az asszony nem kérdezte^ vissza, hogy mit. Leforrázta af plantafüvet, s kitöltötte a csé-2 szébe. 'f — Utaznunk kellene —f mondta tovább a férfi. | — Hová? ff A férfi töprengő arcot vá-2 gott, majd: 'ff _—'Nyíregyházára. Ott már £ nincs háború. — Itt még van. £ — A szülővárosom, s nem is ^ ismered. £ — Nem, valóban. ff — Tessék, így szeretsz te en- f. gém. ^ Az asszony végre elmosolyo- ff dott, borostyánfényű szemére ff pára ült: ff — Mivel menjünk? ^ — Mivel?! Gyorsvonattal. ff — Az drága. ff — Latod, erre nem is gon- ff doltam. — A fejét vakargatta. ff — Jó lesz nekünk a sze- 'f mély is. f. r ^-Elhallgattak. ^ A szomszéd lakásban valaki ff bekapcsolta a rádiót. Reggeli ff zene szólt, rekedt női hang^ énekelte: Egy szép, picike eszkimó a >> babám, ff Ott él, ahol a fóka terem fán. ff — Ne menj ki a házból —ff mondta a férfi. 'f Lehet, hogy cukrot oszta-2 nak. ff — Majd hozok én. ff — Mikor?! ff — Add ide a jegyeket! ff Az asszony nem adta. Sze- ^ mével- kétségbeesett szemével í megint kérdezte: Mikor?! 'ff — Csak Lőrinc alá visznek. í — Árkot ásni. A férfi lehajtotta a fejét, de f rögtön fel is emelte: ff — Szeretsz? ff Az asszony szemehéjával in- ^ tette: igen. ff — Mondd ki szóval! — Gör-^ esősen megmarkolta a vállát: 'f — Mondd ki! ff Szeretlek — akarta kiáltani ff az asszony. Nem tudta. ff A szobában csörgött az óra. ff — Hohó! — mondta a férfi 2 ismét tréfásan. — Erről meg- 'f felejtkeztünk. — Elengedte a '<f feleségét: — Elhalasztjuk az f utazást, nem baj? í V — Nem baj. í — Majd tavasszal. ^ — Igen. szép időben. 2 A férfi felvette vitorlavászon ; esőkabátját, begombolta s szo-f rosra húzta rajta az övét: ! — A jegyek mégis maradja- \ nak nálad. — Felesége elé állt: ! — Most csókolj meg! ; Az asszony belekapaszkodott ; az esőkabát gallérjába, a szája \ • megvonaglott. ! — Ne így — mondta az ura.! — Szépen. — Alig moccanó; mozdulattal bá r simította az; asszony arcából a hajat. Megcsókolták egymást. ‘ A csend csend volt és vég­telen. Lassan bukkantak fel belőle, mint a mélytengeri halak az óceán derengő sötét­jéből. Azt hallották meg elő­ször, hogy valaki ment lefelé a lépcsőn; nehéz, vasalt, kincs­tári bakancsa volt. Egymási'a akartak nézni. Nem néztek. Az asszony a fér­je álla alá fúrta a fejét, s pu­ha, apró csókokkal csókolgat­ni kezdte inas, azért mégis lá­nyosán sima nyakát. Ez jó volt, ettől el lehetett felejteni min­dent. De a vekkeróra ott kattogott szemben, az asztalon. Hallot­ták. A férfi beletúrt felesége vékonyszálú, barna hajába, s úgy szorította magához a fejét, hogy az már szinte fájt. — Mikor jössz haza? — kér­dezte az asszony halkan. — Szeretlek — felelte rá az ura. — Mikor jössz haza? — kér­dezte újból, de már kiáltva. — Szeretlek. Az asszony megadta magát: — Mit szeretsz rajtam? A férfi hallgatott; félt, hogy most ő kezd el arról beszélni. ■— Tudom, amikor megis­mertél, nem tetszettem neked — folytatta az asszony; egyre jobban belejátszotta magát a régi történetbe. — Nem sok jót tartottál felőlem. Azt mondtad — férje beszédmodo­rát utánozva, megvastagította a hangját —: „Olyan hosszú orrú nőt nem tudnék felesé­gül venni.“ — Honnan tudod?! — ült fel meglepetten a férfi. — Kiolvastam a szemedből. — Már kuncogni is volt ereje. A férje is elmosolyodott. Nézte az asszony borostyánf-á- nyű szemét: — Te! Te! — Odahajolt, megcsókolta a halántékát. Most az asszony emelkedett föléje, úgy nógatta: .............. — Mondd hát': miért'' sze­retsz? — Mert szép vagy. — Nem, nem — rázta oldal­ra billentett fejét az asszony, s kacagott; kacagott azzal a fi­nom kis zöngével, amely már több volt, mint kacagás. — Tudom, hogy nem vagyok szép, te is megmondtad. — Megrán­totta a vállát. A hetyke kis mozdulatban ez volt: úgy sze­retnék szép lenni... neked. F ent a várban eldördült az első ágyú. A gránát ott füttyögött el a házuk fö­lött: fju-ju-jiii... A becsapó­dás sokára, tompán dübbent. Valahol Lőrinc alatt. Úgy tettek, mintha nem hal­lották volna. A férfi kereste magában a szavakat, s nézte az asszonyt. Nézte. Egyik esze nem tudta megmondani a má- niknak: miért is szereti. — Szép a vállad — mondta végül. Megsimogatta felesége mezítelen vállát, amely úgy derengett elő a szoba félhomá­lyából, mintha nem is igazi váll, csak vágyképzelte látomás lenne. — A vállamárt szeretsz? — Azért is, meg — — Nem tudod? — Szomorú lett a hangja. Az ura nem vette észre: — Ha tudnám, ha meg tud­nám fogalmazni — válaszolta —, talán már nem is szeretné­lek. — Magához húzta az asz- szonyt, végigcsókolgatta a nya­kát, az arcát. Majd a fülét, hogy ne hallja kintről: fju-ju- jiii... Az asszony elnézett fölötte. Az órára. Rögtön el is kapta a tekintetét. Belekapaszkodott a férjébe, mind a tíz ujjával külön-külön; küszködött, hogy visszanyelje a sírását: — Meddig tart még? — Már nem sokáig. — Mióta hajtogatod! — A tavasz a miénk lesz. Hol van még a tavasz! — akarta mondani az asszony. De nem mondta. Emlékezete leg­aljáról ősi bájolóvers bukkant fel. „Föld, édesanya, teneked mondom először“1 — idézte magában, de tovább nem em­lékezett rá. És ez kétségbeejtő volt. A férfi hirtelen mozdulattal felkelt: — öltözöm. — Ne még! Ne! — kiáltotta — El ne felejtsd — emelte f fel a férfi az ujját — utazunk. 'f — Majd tavasszal — mo-| solygott az asszony. £ — Igen, szép időben. — Az- ^ zal vette a sarokból a rövid- f, nyelű utászásót. s kattant mö- f götte az ajtó. Hallatszott, hogy $ fut lefelé a lépcsőn, rövid,, já- £ tékos léptekkel, ahogyan más- $ kor is szokott. ; Az asszony hangosan mon-! dani kezdte: ! — „Föld. édesanya, teneked ; mondom először”. — Akkor! vette észre: a tea. ; /-iveiji ittad meg a teádat —; li akart utána kiáltani, de! már nem hallotta az ura lép-: teit. A várban dörögtek az \ ágyúk, a gránátok a ház fölött: fju-ju-jiii, s odabent az aszta- : Ion kattogott a vekkeróra. ' : í Kali néni, « ; _____ teg, apró lepe­\ sekkel tipegett az ajtó felé, \ de ott megállt és tétován né- ; zett vissza az orvosnőre. ! — Menjen csak nyugodtan \ a patikába, aztán minden ! reggel, délben és este ve­1 gyen be egy-egy szemet az í orvosságból. Egy hét múlva í már nem is emlékszik rá, í hogy beteg volt — biztatta t szelíd, bársonyos szóval dr. ; Erdélyi Klára és szórakozott \ mozdulatokkal ■ rakosgatta % rendbe fehér asztalán orvosi Z holmiját. / £ Egyedül maradt. Keze fá­ff radtan állt meg az asztal fé- £ nyesre lakkozott, hűvös lap- £ ján. Hosszú pillanatokig szin­ti te gondolat nélkül nézett a f csukott ajtóra, majd mélyet f sóhajtva, az ablak felé for- Z dúlt. Madár röppent el az Z/ ablak előtt. ff Kimélyült a csönd és a ff pici rendelőben széttárta ff szárnyait a magányosság, f; Szinte jéggé fagyott benne a ff levegő. Lassú mozdulattal f, nyúlt a táskáért. Indulni ff kell a délutáni vizitre. Vár- ff ják a betegek. Már a ki­ff tincsre tette kezét, de aztán Z mozdulatlanná merevedett, y ff Megrettent attól. ami az Z ajtó mögött vár rá. A még 2 nagyobb csöndtől, a még el­viselhetetlenebb magányos­ságtól. Homlokát az ajtó lapjához szorította. Gondolatban fel­ró mlett a múlt... Látta magát, szí' — ■ vehez szo­rítva diplomáját, részeg-bol- dogan lép ki az egyetem ka­puján. Kicsit szégyellte is magát, gyerekesnek érezte c benne feszülő boldogságot. A klinikai, majd a kórhá­zi szolgálat, persze nem volt egészen olyan, mint amilyen­nek elképzelte. Főleg a kol­légákkal volt néha baj, a fél­té kény ség ükkel, ir igy kedésük­kel, Főnökeit, az adjunktu­sokat, az osztályos főorvoso­kat is másmilyeneknek gon­dolta az egyetemi évek alatt megszállottabbafcnak. orvo- sabbaknak, Különösebb ba'j mégsem volt velük. Három év röpült el így az életéből. Ezek az évek nevelték igazi orvossá, Akkor jött Bandi. Kocsi:------- — - András gépész­m érnök. A kórházban ismer­kedtek Össze, ahol az őrei Kocsis néni hónapokig a be­tege volt. Komoly, jólelkí fiú volt. A látogatási napo­kat sohasem mulasztotta el ét el nem mozdult volna édes­anyja be1 en'imin mellől a lá­togatási idő lejártáig. A nagy darab, komoly férfi fiúi szeretete, gyöngédsége — mindig virágot hozott édes­anyjának — romantikus zo­máncot kapott a kórház or- vosságszagú levegőjében. Va­lósággal beleszerettek az ápo­lónők, látogatási órák alatt mondvacsinált ürügyekkel rajzoltak Kocsis néni körül.-Egyszer azon kapta magát, hogy ő is nagyobb örömmel orvoskodik a beteg körül, amikor tudja, hogy fia ül az ágya mellett. Egyre gyakrab­ban és hosszasabban beszélget­tek. Megesett, hogy Bandi a látogatási idő után bekopog­tatott alorvosi szobájába és anyja állapotáról érdeklő­dött. De később, ahogy múl­tak a hetek, már könyvek­ről, színházról. operaelőadá­sokról is beszélgettek. Kocsis néni gyógyíthatatlan beteg volt. Hétről hétre sor­vadt. Az orvosi tudomány legfeljebb haldoklásának üte­mét fékezhette. Végül, egy szomorú, őszei éji napon, csön­desen elaludt. András őszinte szívvel gyá­szolta. A temetés után né­hány nappal meglátogatta Klárát a kórházban és né­hány halk, szomorú szóval megköszönte törődését. A kis alorvosi szobában üldögéltek néhány percig. MEGYEI TÜKÖR Egy agronómus hétköznapja Közönséges hét köz nap. : Legfeljebb csak részleteiben ; különbözik a hét többi nap- I jától, az elfoglaltság foká- \ ban semmi esetre sem. ; Sógorom, az agronómus né- ; hány perccel öt óra előtt < kel. A konyhában mosak- ! szik, megborotválkozik az ; ajtóra akasztott tükör előtt. \ Nesztelenül hagyja el a há- ! zat, ügyel, hogy fel ne éb- ; vessze feleségét és két gye- ; vekét. Ilyesformán a reggeli- 1 zés is elhalasztódik, rend- 1 szerint végérvényesen. Ké- \ sőbb már ritkán akad érke- \ zése visszajönni egy falás szalonnára. Pedig a munka- \ helye szerencsére száz mé- ternyire sincs, a Csepel hét- \ szám használatlanul áll a í kamrában. y £ Ideiglenes munkahely: — a ^ tanács nagyterme. A terme- £ lőszövetkezet idén tavasszal ff. — több egybeolvadásából — ff alakult. A régieknek: az Al- ff kotmánynak, Dimitrovnak, ff Micsurinnak, Petőfinek és a ^ többinek, külön-külön volt ^ ugyan irodája, de a 6000 f, holdra duzzadt területhez ff alaposan megszaporodott ad- f; minisztrációs létszám is tár- í; sült. y f Sógorom „központi agro- '/ nómus”, amely titulus mö- f gött azonban csak a hozzá ff nem értők sejtenek kényel- ^ mes, rubrikákat böngésző, ^ gépkocsikat irányító üzem- ff gazdászí teendőket. A való- £ ság távol van a kötött mun- f kaidőtől és lényegesen cíf- f rább. \ A munkanap azzai kez. ff dődik', hogy fűtőzésül a két ff kocsma valamelyikében le- ff hajt egy torokkaparó félde- ff cit. A tanácsház főkapuja ff még nincs nyitva, tehát liá- f, túlról, a bikaistálló felől kell ff megközelíteni az irodát. A ff vésztörvényszék módjára egy- ff más mellé sorakoztatott asz- ff talok egyikéből vaskos dosz- ff szié kerül elő. A dossziéból % szerződésmásolat és a len- ff minősítés szabványa. A len ff minősítése ugyan az átvevő ff dolga, de az átvevővel vi- ff tatkozni nemcsak szokás, ha­V f nem kötelesség is, mert egy fj kategóriával alább sorolás ff súlyos ezreket vehet ki a ier- £ melőszövetkezeti tagok zse- ^ béből. Sógorom maga is a f; termelőszövetkezet tagja, ff Ilyesformán az iratok a me- £ zőgazdászi felszerelés egyik ff lényeges kellékének mélyé- re, az aktatáskába kerülnek, sógorom pedig a táskával együtt a menetrendszerű au­tóbuszba. A falunak nincs vasútállomása, a legközeleb- bihez nyolc kilométert kell buszozni. A vagonok már a rakodóra tolva várnak, ami­kor fél hétkor kezet szorít az átvevővel. Egyelőre és még kerek egy óra hosszat ket­ten várnak, ülnek a beton­lépcsőn és cigarettáznak. Só­gorom közben csöndes átko­kat mormol, hiszen a szeke­reknek már itt kellene len- niök. Végül megjönnek « szekerek, kezdődik a má- zsálás, minősítés, rakodás. Az átvevők általában nem örven­denek túl nagy közszeretet­nek termelőszövetkezeti kö­rökben, de ez a mostani lé­nyegesen különb, mint a töb­bi. A reggel óta elszívott tíz­egynéhány cigaretth nem, ép­pen laktató táplálék, sógo­rom farkaséhesen tér haza. A lakás természetesen üres, az asszony dolgozik, a gyere­kek bölcsődében. A tűzhe­lyen azonban ott a paprikás­krumpli, bőséges kolbásszal, ami az ilyen ételek módjára szerencsére eléggé megőrizte a meleget. Nem kell tűz­gyújtással bajlódni s az már azért is jó, inert fél három­kor vezetőségi ülés van és előtte akad még egy-két el­rendezni való. A vezetőségi ülés meglepő módon rövid. Háromnegyed hatkor a tá­volabbi üzemegységekben la­kók már szedelőzködnek és a többiek vitája egyszerű be­szélgetéssé lankad. Hatkor azonban megcsendül a tele­fon és közlik az „örömhírt”, hogy q süldLőátvétel nem a szomszédos vasútállomáson, hanem a 43 kilométerre le­vő járási székhelyen lesz. Oda fogattal már nem juthatnak el időben, így ,gyors rakodás a gépkocsira és esti fél ki­lenc tájban érnek célba. A rakodó környéke sötél, az átvevő — ha egyáltalán itt volt — nyilván már haza­ment. A süldőket így is lerak­ják, berekesztik és egy em­ber ott marad hajnalig őrnek. A lerakás nem éppen szóra­koztató foglalkozás. Csupán egy távoli lámpa világít úgy- chogy. Az agronómus épp úgy fogja az állatok fülét és vonszolja a visító jószá­got, mint az állatgondozók. Indulás haza. Agronómus és állatgondozó egyaránt holtfáradt. Sógorom a vezető mellett elszunnyad kis időre, de ez csak bóbiskolás, nem igazi, pihentető álom. Ti­zenegy után érnek haza. Mos­dás, vacsora: — éjfélt mu­tat az óra, mire ágyba kerül. Mindez nem különlegesen hajszás, valamiféle „rendkí­vüli világnap”, egyszerű hét­köznap csupán. Esete nem szélsőséges példa, inkább meglehetősen hű jellemzője sok száz kollégája elfoglalt- sági-átlagának. Emlékszem jól, négy-öt évvel ezelőtt, amikor egy nyolc kilomé­terre levő pusztai tsz a,gro- nómusa volt, lényegesen fá- radalmasabban teltek napjai. Sógorom szekrényében tiszteletre méltó szakkönyv­tár sorakozik. Legénykorunk­ban kollégák voltunk, jól emlékszem, hogy nem sajnál­ta a pénzt a legdrágább szak­könyvekre sem. Szabad per­ceiben érthető módon első­sorban ezekben lapozgat. Szervezett formában ezt az időtöltést szakmai tovább­képzésnek nevezik. Tudom azonban, hogy valamikor „néptanító” szeretett volna lenni, máig is élénken ér­deklődik az irodalom iránt. Felesége szintén. A községi könyvtár megyeszerte kiváló hírű, a könyvtáros még arra is kapható, hogy a restebb ol­vasóknak helyükbe vigye a nekik szánt könyveket. A fa­lubeli agronómusokkal azon­ban akarva-akaratlan legin­kább csak barátságos köszö­nőviszonyban van. Szépiro­dalmi művek olvasására egy­szerűen nincs idő. Legalább­is borsóvetéstől a cukorrépa beszállításóÁg és a zárszám­adásig fizikailag nincs. Mű­vek alatt elsősorban könyvek értendők. Folyóiratokról ugyanis szó sincs. A folyó­iratok alig-alig jutnak el a faluba. A napilapok szépiro­dalmi részében ritkán lel örömöt. Főleg azokban nem, amelyek róla, a falusi élet mindennapjairól szólnak. Pe­dig elsősorban ezeknek a ro­vatoknak kellene az ő és a hozzá hasonlók, az „újság­olvasó” emberek novella, el­beszélés, karcolat igényeit kielégíteniök. Marad a film (ritkábban) és a rádió (vasár­nap délutánonként). A rádió falunak szánt műsoráról egyébként nincs túl hízelgő véleménye. Elég ez? Mindketten egyet­értettünk abban, hogy kevés. Ordas Iván

Next

/
Thumbnails
Contents