Pest Megyei Hirlap, 1960. szeptember (4. évfolyam, 206-231. szám)

1960-09-18 / 221. szám

rrsr WEC VEI í^trfap I960. SZEPTEMBER 18, VASÁRNAP ALKOTÓMŰHELY B i izarr? Nem. Még akkor sem, ha nem is olyan régen' bizarrnak kiáltotta ki az egyik újságíró. Hajlik felé, az igaz. De megmarad mindig a határon belül. A közérthetőség, a jó ízlés ha­tárain belül. Hogy hajlik a különleges felé? Ez is igaz. Én mégis Inkább úgy jellemezném: szenvedélyesen keresi az új formákat. Hogy ez a forma­keresés olykor tévútra vi­szi? Igaz. De minden új ve- rítékes harc árán születik. S a küzdelemben jócskán akadnak buktatók, kisiklá­sok. Mégis. Egészében vizs­gálva Szánthó Imre művé­szetét, csak az elismerés hangján szólhatunk róla. Fiatal ember még. Har­Egy kis ízelítő a karika­túrákból. mincöt esztendős. ..Szakmá­ját” tekintve: textiltervező immár tizenhat esztendeje a Goldbergerben. Ecsetje üde mintákat varázsol leányaink és asszonyaink kelméire. Kedvvel és szívvel csinálja ezt, hivatásának mégis a grafikát tekinti. S zentendrei lakása és mű­terme akár múzeumnak is bediene. A falakon képek, képek mindenütt. Munkácsy, SZÁNTHÓ IMRE Medmyánszki, Rudnai, Aba Novák, Márfy, Hincz fest­ményei és rajzai. S köztük, szerényen meighúzódva, né­hány abból a több száz kép­ből, amely Szánthó Imre eddigi munkásságát fémjel­zi. Akvarellek, grafikák, ka­rikatúrák. Elsősorban karikaturistá­nak vallja magát. S hozzáte­hetjük bátran: jó szemű és jó tollú karikaturistának. Rajzai bizonyítják ezt. Mégis, mint karikaturistát ismerik a legkevésbé. A Ludas Ma­tyi ez ideiig még „nem fe­dezte fel” és más országos la.pok sem. Annál inkább ta­lálkozhatunk karikatúráival a német Freie Weít-ben és a szovjet Krokogyil-ban. Am mindez hiába jelent rangot, megjelenési lehetőséget annál kevésbé. Miért? Nehéz len­ne erre válaszolni. Egy bi­zonyos: ideje lenne már Szánthó Imrét, a karikaturis­volt. Mindössze néhány erő­teljes vonás egy-egy portré — mégis beszédes, mi több, jellegzetes valamennyi. Mint például az olasz fiú portré­Ellenkező végletben mozog Hédi — Ág Éva — és Bertus titkárnő — Antal lla — já­téka. Hédi a kelleténél job­ban önmagát mutogató. Ber­tus titkárnő mértéken túl mozgalmas, úgy, hogy a fő­szereppé sikeredett epizódsze­rep ilyen tálalása még inkább megingatja a műfajilag amúgy is labilis operettet. A rendező, s a soron következő előadások hivatottak az egyensúlyt meg­teremteni. Jól helyére talált Rákos Kati, aki most a pletykálók egyik támasza, s egyenjogúsításra áhítozó vőlegényének diktá­tora. Sok helyütt sziporkázó volt Bende László játéka a Pletykafészek Illatszergyár igazgatójának szerepében. Ber­kes főszaglásznak — Bihari Zoltán — nehéz szerepe van. Hagy ambícióval, s még vál­takozó szerencsével birkózik vele. Sárosi Mid jól oldja meg a főbérlönő szerepét. Meg kell dicsérni Bercsényi Tibornak a körülményekhez alkalmazkodó, s mégis ügyes díszleteit. Annál meglepőbb a szegénysége a rövid, szabad­ban lejátszódó jelenet díszle­tének. Az elől lógó festett rá* szón a természetben jelenlevő páddal primitív érzést kelt. Inkább jelzett díszletet még vidékre is, mint ezt! Végül örömmel üdvözöljük azt a tényt, hogy váltott ren­dezőkkel dolgozik a Petőfi Színpad. Nagy haszna lesz az elkövetkezőkben a színészi já­tékszínvonal emelésénél. De addig is „minden szeretetet megérdemel az együttes" — hogy a rendező elégedett sza­vaival éljek. S a közönség ehhez mellékeli majd a meg­érdemelt tapsot is. Tóth György Szentendre — mint vissza­térő téma. VAD AD! JULIA: A csillagkép együtt szép Kerekes András: M O S O LY Az este jött részvéítelen, egy tömbbe összeállt a nap, kényszerét vetkezi a kényelem a hűvös háztetők alatt. Halkulsz te is. Ma nem tudom mit ér benned. Ha megáraszt egy pillanat, tán félrehív a szelídebb ígéret, hogy elkarolja tőlem sorsodat. Hisz futnál —de nélkülem hiányozni se tudsz, s e csontodig szorult igát már csak magaddal ránthatod ki. Minden lét ennyire őrzi magát. Nem hiszek dühödnek, hiába könny, komorság, — nyugodt vagyok A magány az arcod ha sírni rántja, nem hiszem el. Hajnali mosolyod ismerem én, híd, feszült akarat az, két makacs harag közt kegyelem, igazság, kimondhatatlan szavak. Csak így ismerlek. — S hogy részvA este lett, csend, s körös-körül már minden részeire mállott, most hirtelen egy ház mögül kibukkant nyugtalan hiányod. (kNWWVWWVsV két holdat állandóan locsol­na. Dolgozott hát szakadásig. Amit nem bírt az erszénye, azt mind az erejéből akarta kihozni. Nem akart lemarad­ni, kellett a dicsőség a lelké­nek, szívének. A felesége, ez az áldott, szelíd lélek, vele tartott mindenben, mert olyan jó ember nincs még egy, mint az ö ura. Szénahordás volt éppen. Jól ápolt lovakkal mentek a takarmányért, de közben oda-odapillantottak a kö­zösre. — Nem dolgozzák agyon magukat — jegyezte meg az asszony a lovas gereblye lát­tán, és önkéntelenül is fájó oldalát tapogatta, amely — úgy érezte — menten kisza­kad, A férje hozzáhajolt, meg­csókolta — Ne bolondozz, meglát­nak — röstellte el magát az asszony, bár jólesett ez a gyengédség, és azt is tudta, ez azért volt, mert kaszált is, mivel a férje is erősen pa­naszkodott a derelcára, Odaálltak a kocsival az el­ső boglya mellé. — Te menj a szekérre, én maid adogatom — szólt a férfi. — Csak vinyúzz a sar­koknál, jól tűrd meg. sze­leim A rakodó szekér úgy pült, hogy abban hibát keresve sem lehetett. Már a harmadik kis boglya végénél tartottak, amikor az asz- szemy keserves nyögést, majd huppanást hallott, és nem- érkezett fel a vella szé­na, hiába tartotta eléje vellá- ját a megfelelő oldalon. — Mihály!? — Nem jött válasz. Mi lehet az urával? Kia­bálna, de kinek? — Jaj, istenem! — nyögte kétségbeesetten és lecsúszott a földre. — A derekam — sóhajtotta alig hallhatóan a férje. — Segítség!... Se-e-gí-it- ség! — ordította, ahogyan a torkán kifért. A közösbeliek meghallot­ták a segélykiáltást Előbb három férfi, egyenként, ahogy tudomást szereztek a vészről. Sántáné a férje fölé kuporo­dott, de még egy ital vizük sem volt, csak sírt és motyo­gott, maga- sem tudta, mit. — Mihály bátyám! — ha­jolt oda az első közösbeli ember. — A derelMm... — Fiúk. ledobni — muta­tott a szekérre —, egy-kettő! Sánta Mihály feküdt im­már szépen, kiegyenesítve, % — Most lettem végre a ma­gam ura. Voltam én eleget a más kapcája — ezzel érvelt, tért ki a hívás elöl. És mit sem törődve a világ, a falu dolgával, dolgozott látástól vakulásig a maga kis földjén. Az eredmény sem maradt el, az igaz. Sokan tartották pél­daképüknek, szerették, be­csülték. A tanácstól dicsére­tet kapott, amiért adóját min­dig elsőnek rendezte a falu­ban. Hanem egyszer, na~ pon a faluban magára maradt. Az egész község az újonnan ala­kult, meg a régi szövetke­zetbe lépett, öt akarták el­nöknek az új szövetkezet élé­re, de hiába* volt minden szép szó, hajthatatlan maradt, maga sem tudta már miért. A barátai, az egV'ori társak még hívogatták egy ideig, de lassan aztán megunták ők is a sok hiába való beszédet, és elfordultak tőle. Lekötötte őket is a maguk gondja, baja. Sánta Mihály ást vette ész­re, hogy teljesen egyedül van, olyan egyedül, mint amilyen egyedül áll kicsi háza a Sző­lőhegy alján. Keserűségében szinte lehetetlen dolgon törte a fejé. Egyedül akart egy olyan kutat a földjére, amely l Són/o Ferenc, 4 mert olyan volt most, mint \ kicsi korában, kétnapi keser- \ gés után odaállt az igazgató 4 elé: Szeretnék hazamenni?!... 4 — és mondott volna még va- ^ lamit, de a torkát sirás foj- % togatta. % — No, fiam!... mi van? ... ^ ülj le és mondd el! — S £ félkarjával magához ölelte <* £ gyámoltalan fiút.. „ \ Sánta Mihály,. Fe.rcnc £ ' ja es anyja, '/ Gyötrönyben élnek, ott is 4 születtek. Egyetlen gyermekü- 4 két Pestre adták, hogy tanul­tján mesterséget, legyen belőle t iparos ember, és nem olyan t nyomorult, mint ők. maguk, t Azt a kicsi házat, ott a Sző- t lőhegy alján, meg hozzá azt a $ nyomorúságos öt holdat csak ^ az Isten a megmondhatója, $ hogy kaparták össze ketten, ^ húsz esztendő alatt. Egyikük ^ sem örökölt semmit. Gazdák- ^ nál voltak cselédek, még há- 4 zasságuk után is. 4 Innen eredt, ez volt az oka 4 annak, amire most jutottak. 4 Volt már szövetkezet a fa- 4 Inban, igaz, nem nagy, nem 4 híres, dehát a falu is kicsi. 4 Hívták Sántát :» ír akkor, de í ő hallani se akart róla. Olasz fiú — portré a moszkvai VIT-ről. tát is felfedezni. Ez első­sorban az országos lapok feladata lenne. Szánthó Imrét a megyében elsősorban mint illusztrátort ismerik. Rajzai szinte hét­ről hétre megtalálhatók la­punk hasábjain, mint az el­beszélések, tárcáik illusztrá­ciói. Nehéz lenne felsorol­ni valamennyi tusrajzát, amelyek a Nyolcadik utas, a Pusztai csönd vagy más elbeszélések keltette érze­lem- és gondolatvilágot szé­lesítették, gazdagították. Egy bizonyos: ezek az illusztrá­ciók mindannyiszor szerves részét képezték az elbeszélé­seknek. E zúttal mégsem elsősor­ban az illusztrátor Szánthó Imréről szeretnék szólni. Inkább az önálló mű­vekről, amelyek a legtöbb esetben — újságíró-nyelvre lefordítva — a riport fris­seségével hatnak. Itt van­nak például a moszkvai VIT-ről készített portrék. Néger, olasz, kínai, hindu, angol, s csak ő tudja pon­tosan, hány nemzet fiait örökítette meg ezen a so­káig emlékezetes találkozón, amelynek maga is részese Nyár. ja. A hagyományos hegyes olasz sapka, s a rátüzdelt, mintegy másfél kilónyi jel­vény híven tükrözi a köny- nyedség, játékosság és a szí­nes csillogás felé hajló olasz nép lelkületét. Szánthó Imre sokfelé meg­fordult már Európában. Moszkva, Leningrad, Brüsz- szel, Prága, Becs, Kijev — tanulmányútjai egy-egy ér­dekes, művészileg is gyü­mölcsöző állomása. Sok raj­za, vázlata örökíti e világ­városok népeinek életét, sok­színűségét. A fiatal rajzoló mégis elsősorban szűkebb pátriájának, Szentendrének és a Dunakanyarnak avatott tollú és ceruzájú művésze. Legkedvesebb témái közé máig is Szentendre patinás utcaképei, s a városka vál­tozó élete tartozik. De nem egyszer ihleti meg a festői szépségű Dunakanyar. * Itt készítette Nyár című, fi- 4 nomvonalú képét is. Százával sorakoznak a te- 4 hetséges fiatal művész asz- f tálában a rajzok. A Pest 4 megyei Hírlap, de még a ^ Dunatáj című antológia is f kevés ahhoz, hogy valameny- | nyi rajza napvilágot lásson, j Igaz, több kiállításon szere- ^ pelt már, s a szentendrei kul- j tufális napok keretében meg- ^ nyíló kiállításon is talál- \ kozhatunk rajzaival. ^ M égis. Mindez kevés. Na-J gyobb teret, nyilvános- S ságot szeretne kapni, s jog- < gal. Tervei is vannak ezzel J kapcsolatban, s nyomban hoz- 5 zátehetem: önzetlen tervek.! Szeretné, ha háza állandó ki- < állítóterme lenne az ország \ legkiválóbb karikaturistái-! nak. Két nagyméretű szobá- \ ját áldozná fel erre a célra. 5 Az állandó karikatúra-kiállí-! tás létrehozásához az „alap- ! anyag” már kezében van. < Szenvedélye ugyanis a leg- \ kiválóbb karikaturisták raj- \ zainak összegyűjtése. Szűr-! Szabó, Réber, Fodor, Sze-« pes, Gáspár, Kassó és má-! sok karikatúrái „fémjelzik”; gyűjteményét. Ha a városi; tanács és az Idegenforgalmi« Hivatal is segítené, tavasszal; megnyithatnák Szentendrén < az első állandó magyar ka-; rikatúra-kiállítást. Nemcsak; a Mállító művészek látnák; hasznát ennek, de maga a j város is, hiszen egy ilyen ki-; állítás kétségkívül idegen-; forgalmi látványosság lenne,\ s ez megnövelhetné a vá-; rosba érkező magyar és kül- \ földi turisták számát. Valóra válnak tervei? Nem \ tudni még. Mindenesetre bíz- ; nia kell Szánthó Imrének, \ hogy előbb-utóbb nemcsak a j mi lapunk figyel majd fel ; munkásságára, művészetére, j Addig is azonban dolgoznia j kell szorgalmasan. Dolgozni, j alkotni még akkor is, ha; ezek a művek — egyelőre — \ nem ■'mind látnak napvilágot. \ Egy alkalommal Szánthó lm- ; ra azt válaszolta egy újság- \ író kérdésére, hogy „legszí- 5 vesékben csak . a kész -képet ? nézném”. Való igaz, hogy a í nyilvánosság bizonyos mér- j vű hiánya —• s nyomban \ hozzátehetem: a meg nem ;■ értés, amellyel egyesek fo- ? gadják — visszavetheti, eb .■ kedvetlenítheti. Mégsem le-: hét ez az uralkodó életében. ; munkásságában, különben \ előbb-utóbb olyan törést / szenved művészete, amely- £ bői már csak nagy küzdelem í árán szabadulhat meg. \ A szentendrei műterem 4. ma még nem olyan Iá- \ togatott, mint ahogyan azt £ ő szeretné. Bízunk azonban ^ elsősorban benne, s művésze- ^ tében. A bizalom pedig nagy ^ erő! Prukner Pál 4, ... de úgy, ahogy Bródi Ta­más operettjében — mindany- nyiunk között. Köztünk ma­radjon a hasoncímű darab bemutatásánál feljegyzett né­hány észrevétel, amelyet most szíves szándékkal és örömmel fogalmazok a Petőfi Színház bemutatója után. Magáról az operettről csak keveset: a pletyka és a sut­togás javító szándékú karika­túrája akar lenni. Nem a leg­szerencsésebben, de nem is elvetendő módon. Főbenjáró hibája, hogy szinte mindenkit az első vonalban mozgat, min­denki főszereplő, akár Bertus, a titkárnő, vagy az igazmondó főszaglász figurája. S mit alkotott belőle a me­gyei színház? Meglehetősen sokat. S ezért a tiszteletbeli első díjat a ren­dezőnek, Várady Györgynek kell átnyújtanunk. A függöny előtti játék, játék a közönség­hez, játék a zongoristával, ha­tározottan előnyére vált mind az operettnek, mind a színész­gárdának. Csak a jó oldalra helyezhet­jük Várady Györgynek azt az elképzelését is, hogy az ilyen jellegű műveket a szatíra felé irányítja. A Bállá Manyit alakító Fontos Magda közel kerül a nézőhöz a játék során. Nagy színpadainkon is ritkán látott természetes kedvességgel, mér­téktartó egyszerűséggel ala­kítja a rábízott szerepet, s ami szintén nem lényegtelen — operettről lévén szó — jól is énekel! A tehetetlen és túl- szerény tisztivselőt játszó Híd­végi Lajos még túlzottan sze­rény. De jól megtalálja majd magát, ha figurájának tehe­tetlensége egy kicsit mozgal­masabb lesz. BOLYONGÁS Egy ember bolyong az őszi ligetben, Arca ráncos, haja fehér. Előtte is, utána is Pereg a fákról a levél. A zörgő bokroknál néha megáll, Elmélázva pipára gyújt. Pipája is, mint ö maga, Oly-idejét múlt, elavult. Ha nem ismerném e bús bolyongót, Úgy szót is váltanék vele, De hát oly nagyon ismerős Pillantása, tekintete. Didergő lepkét, méhet ha lát, Szemében néha könny ragyog. — gyermekkoromtól kezdve ismerem — Ez a bolyongó ember én vagyok. Misik János Köztünk maradjon...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents