Pest Megyei Hirlap, 1960. szeptember (4. évfolyam, 206-231. szám)
1960-09-04 / 209. szám
rest WEG VEI I960. SZEPTEMBER 4, VASÁRNAP Néhány gondolat — a prózáról és a máról FÁBIÁN ZOLTÁN: Olykor az embert a hiányérzet kényszeríti írásra. A hiányérzet, amely sokszor többet jelent bizonyos fokú ki-elégítétlenségnél. Azt jelenti, hogy az‘ embernek olyasam hiányzik, amely nélkülözhetetlen az előbbre jutáshoz, a szélesebb horizonthoz. Ez adta kezembe a tollat, hogy néhány, lehet, hogy szubjektív és vitatható gondolatomat papírra vessem a ma és a próza viszonyáról, arról, hogyan találja vagy nem találja meg az ember a mai magyar prózában a mai magyar valóságot. Mindezt nem a tan-áros okoskodás, hanem az egyszerű olvasó szemével. I. tetetten tárgyilagos az a stílus, ahogyan manapság valahogy divat írni. Pedig írni csak szenvedély- lyel lehet. A sorozatban szerepel olyan izgalmas, konfliktusokkal teli esemény is, mint a falun végbement nagy átalakulás. Galambos Lajos Gonoszlcá- tyű című regénye azonban csak vázlat, s nem egy tekintetben téves vázlat erről a folyamatról. Aki ezekben a hónapokban ott élt falun, tudja, hogy nem egészen így történtek a dolgok. Persze: lehet eltérés részletkérdésekben. De alapvető jellemzőkben: nem. Galambos könyvének pedig ez a baja. Túlzottan éles benne a határvonal a rossz paraszt és a jó paraszt között — már elnézést az egyszerűsítésért — az emberek feketék-fehérek. Pedig ilyen emberek nincsenek. Még a legpozitívabb hős sem tiszta „fehér”. Mert ha az lenne, akkor már nem hős, hanem eszencia. Amit az élet ismét csak nem ismer. BESZÉLGETÉS MAGAMMAL, SZÜLETÉSNAPOMON Cegléden irodalmi estet tartottak néhány hónappal ezelőtt. Sikeres est volt ez, nemcsak a műsoron szereplő fiatal írók és költők számára, hanem sikeres volt a hallgató közönség létszámát tekintve is. De egyet az egész közönség hiányolt: a mát! Mert az embereik szeretnek olvasni, hallani mindenről. De elsősorban arról, amiben élnek, amivel küzdenek, ami fölött győznek. A máról. Nem szempont ez, n.em irodalompolitikái „feladat”, amit a feladat jellegéért keli hangsúlyozni. Hanem igény — amelyet ki kellene elégíteni! Mégpedig olyan igény, amely követelő feladatként áll az írók elé, a legmagasabb ítélőszék, a közönség részéről. Teljesítik-e? Jó néhány könyvet végigolvastam az elmúlt hónapokban, s végigolvastam az irodalmi lapokat ás. Az ember örömmel és izgalommal fedez fel írókat és írásokat, amelyek a máról, s _ nejki^ szólnak. ~Éye»'1 izgalom volt például elolvasni a Kortársban Tliilr- zó Gábor: Leningrádi éjszakák című kisregényét. De ilyen írás Kamondy László (álnév! Tóth László, fiatal, nagyon tehetséges novellistánkat rejti!) kisregényét, szintén a Kortársban, amelyet az folytatásokban közöl. Lehet-e a máról nagyon érdekes, izgalmas, húsbavágó írást adni? A felelet nem kétséges. A példák is bizonyítják, hogy lehet. Mégis: kevés. S olykor, ami van, az is félresikerült, hamis. A Magvető sorozatot, indított fiatal írók számára. Érdekes, izgalmas sorozat — lehetne. De pillanatnyilag nem az. Néhány kötet ugyan még nem alap az ítélkezésre, de az eddigiek olyanok, amire az olvasó úgy reagál: elmegy ... Nem ragadja, nem rántja magával, nem gyújtja fel képzeletét, nem vált ki belőle lelkesedést, vagy ellenkezést. Hidegen hagyja. Hidegen,' mert szenvtelen, eről^XxXXXXXXX'XXXXXX.XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXNXXXXX^vXXXWvXXXVvVXXXXX.XXX.^ I \ QUASIMODO: A halott gitárok Az én földem folyók fölött terül el, a tenger közelében, sehol másutt nem csendül ilyen halkan a hang, mint itt, hol csigáktól elnehezült káka közt bolyong tétova lábam. Igen, ez már az ősz: szaggatott szélben halott gitárok ríkatják fekete szájukra feszült húrjaikat, s egy kéz tüzes ujjakkal tépázva futkos. A hold tükrében narancsmellű lányok fésülködnek. Ki sír? Ki veri ostorral lovait a vörös levegőben? Megállunk majd ezen a parton a fűláncok mentén, és te szerelmem ne vígy engem e végtelen tükör elé: éneklő fiúk nézik magukat benne és vizek és égbenyúló fák. Ki sír? Nem én, hidd el: a folyók fölött kétségbeesett ostorcsapások futnak át, sötét lovak és villámok, kénszínű fénnyé’ Nem én: az én fajtám kései lángolnak, holdjai, sebei égnek. Hallom a tengert Már hallom éjszakákon át a tengert, lágy zúgás, fenn s lenn, fövenyparton végig. Agyamba zárt hang ez. visszhangot verve, mely az időből felmerült s e folyton síró sirály-panasz — talán a tornyok madarai, miket az április zúdít a sík vidék ölébe. Már ez a hang elhoz közelembe téged; és akarom, hogy hozzád is elérjen innen az emlékek visszhangja, tompán mint itt ez a sötét tengermorajlás. Eiskine Caldwell; TiKKADT NYÁR Jessé arra ébredt, hogy-------- az istránglánc csőr. r en kint az udvaron. Felkönyökölt és a szappanfa felé, Nótásra pillantott. Nótás a fa körül mászkált, és a láncot a szappanja törzsére tekergette. Amikor tovább már nem tudta tekerni, újból lehevert. Jesse égő, vérvörös szemmel addig bámulta Nótást, amíg már egyszerűen nem bírta tovább. Ujja bütykét szemgödrébe nyomta, s a fájdalom kissé kiállt. Nótás föltápászkodott, mintha lábra akarna állni. De ehelyett, akár a részeg ember, egész testével előrebukott. Jesse úgy érezte, valahányszor Nótás megcsörrenti a láncot, a vér újból, meg újból a fejébe tóduT. Miközben az állatot figyelte, azon töprengett, mi lesz a gyapottal. Egy teljes héten át egyre zuhogott az eső, épp amikor a gyapotot kapálni kellett volna és mielőtt Jesse még behozhatta az időveszteséget, a gyom már a fejére nőtt. Lizzie múlt évben napszúrást kapott, és ha csak tizenöthúsz percet töltött napon, máris rosszul lett. Nem. tudott segíteni a kapálásban és senki se volt, hogy segítsen. Még egy árva néger sem akadt a ház körül. NXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX'.XXXX''NXXXXXXXXXXXX' Jesse a gyapotföldre bámult és most látta csak, milyen keveset végzett délelőtt, napkelte óta. Fogalma se volt, hogyan is irthatná ki az aszályfüvet, mielőtt még meg- fullasztja a gyapotcserjéket. Az istránglánc újból csör- rent egyet. Jesse négykézláb a tornác végébe mászott, leült és Nótást bámulta. Lizzie megint kijött az ajtóba és rászólt, hogy jöjjön be, egye meg az ebédjét, de Jesse még csak nem is hallotta, mit mond. Nótás a hátára fordult, fejét a szappanfa törzsének támasztotta. Jesse a tornác végében ülve ide-oda lóbálta lábát, ujja bütykével szemét dörzsöl- gette és megpróbált tisztán gondolkodni. A hőség még itt a törnáctető árnyékában is vakította. Szeme égett, akár c, forró gesztenye. Amikor Nótás újból megcsördítette a láncot, Jesse az izzó levegőn át arrafelé nézett, de addigra Nótás már nem volt egyéb, csupán kék folt, odakint az udvaron. Termése elpusztul. mert nincs, aki segítsen gyomot irtani, hogy az aszály fű meg ne fojtsd a gyapotcserjéket. Jesse föltápászkodott a tornác vénéből, fölmászott a lépcsőn és az előszobába ment. Vadászpuskája ott állt az ajtó mögött, a sarokban. Mindig megtöltve tartotta és ezért meg se nézte, van-e töltény a tárban. — Tönkremegy az ebéded, Jesse — szólt rá az asszony, valahonnét od-abentről. Jesse nem válaszolt. Kint a napon, a hőségben,---------------------- Jesse szinte l átta maga. előtt, ahogy az aszályfű kiszorítja az életet a gyapotból. Az udvar túlsó végébe futott, ki a. földre és rugdosni kezdte a gyapotcserjéket, meg a gyomot. De a gyom még ekkor is úgy pattant vissza, akár az ágyúgolyói. A gyökerükről leszakított gyapotcserjék csakhamar fonnyadozni kezdtek a déli forróságban. Mire Jesse félrefordult, már össze is zsugorodtak. elhaltak. Jesse visszament az udvarba és az istrángláncba rúgott. A lánc egyik vége a szappanfához volt kötve, a másik meg kapcson lógott Nótás nyakában. Jesse a fának támasztotta puskáját és a kapoccsal bíbelődött. Miközben a lánc fölé hajolt, Lizzie újból kijött a tornácra. — Mit akarsz azzal a puskával, Jesse? — kérdezte az asszony és tenyerével beárnyékolta szemét. Es hogy nem kapott feleletet, leszaladt a lépcsőn és az udvaron át a szappanfa felé rohant. Addigra Jesse már kinyitotta a kapcsot. Fölragadta a puskát és egyet rántott a láncon. Azután még egyet, erőÉrtelmiségi, paraszt, perifériális alak szép számmal akad (elég ehhez elővenni a tavaly megjelent kétkötetes prózai antológiát!), gyermekét gyűlölő szülő, iszákos apa, elzüllött leány tömegével akad. De a munkás, aki józan. aki becsülettel dolgozik, aki csak országot épít, az nem téma? Abban nincs semmi érdekes? Óljakor nagyon keserű lesz az ember szájaíze. Mert úgy érzi, azt nem adják meg neki, ami a legfontosabb. Azt nem ábrázolják, ami a vezetőerő, ami nélkül semmi sem történt, s nem is fog történni ebben az országban. A munkásokat ábrázolni, harcukat megírni, az irodalomban megörökíteni őket — kötelesség. Az irodalom kötelessége. És a mai magyar prózának itt vannak súlyos mulasztásai. Mészáros Ottó (Folytatjuk) M a van a születésnapom. A harmincegyedik. Itt ülöm meg a Kungsgatanon, fényes, zajos vendéglőben. Zene szól, táncolnak, s én, kis társaságban vacsorára várva, képes folyóiratot nézegetek. Genetikai szaklap. Mindig érdekelt az átöröklés, a kromoszómák és gének titkos rendje, de így, születésnapon, külön vonzása van ennek a tudománynak. A laikus szem számára furcsa és érthetetlen rajzok sorakoznak a lap oldalain: az északnak és délnek rendeződő kromoszómapárok hajtűi, a géniek fűzérben lógó gyöngyei. Csak a mikroszkóppal toldott szem láthatja őket, de magukban hordozzák leendő ösztöneinket, akarásainkat — a lesz-embert. És mi történik, ha a kromoszómák haj tűje eltörik, vagy egy parányi gén lehullik a fonálról s elgurul? Mi történik akkor? Keserves leckét adott róla Hirosima. Gyerekek születtek, akiknek nincs kezük, nincs lábuk. Gyerekek, akik már nem is gyerekek, csak csont- és húsmasszák, akiknek feje helyén értelmetlen száj tátog. Amorfok — adott nekik nevet, terminus technikust a tudomány. Hideg, közömbös szó. De mi van mögötte! Mit fed! Hány meg csúfolt csók és ölelés, hány gyereket akaró, legszebb gondolat vált amorffá benne! Alaktalanok — mondja a genetika. Az emberiség élő temetői. Élnek, de már meghaltak bennük az ősök — nem szülnek új nemzedéket. Csak esznek és ürítkeznek. De miért ilyenek? Mi történt velük? S emmi különös. Csak any- nyi, hogy valami sugár, amelyről addig azt sem tudták, hogy van, átütötte a gének gyöngyfejét. Egy pillanat volt az egész, átütötte, akár a tű, s már ki is villant a testből a gerincen át. Sugár? Igen, sugár. Radioaktív sugár, így nevezik. De te hogyan nevezed? Te, aki most ülöd harmincegyedik születésnapodat e szörnyű képek fölött. Sugár? Csak sugár? Semmi több? Talán már a te agyad is amorffá vált, s nem tudnád, honnan ez a sugár, miből?! Látod, tudod. Akkor mondd ki: bomba. Mondd 3d és kiáltsd: atombomba. Üvöltsd: háború! Szól a zene, a méla dzsessz. Mögöttem a parketten táncolnak. Szőke nők, szőke férfiak, fcarcsúak, lassúak — svédek. Előttem a tányérban kicsi rákok. Itt van a lapban, hogy Bikini szigete mellett, az első hidrogénbornba-kísérleték után új halfajták keletkeztek, s újféle rákok. A tenger kegyetlen, az amorfokat megfojtotta, csak azok maradtak életben, amelyek bírták sós ölelését. És az ember? Hogyan van ez az embernél? Olvasom: „A másik csoportba tartoznak azok a mutációk, amelyek fokozatosan megváltoztatják a fajta öröklődő tulajdonságait. Az emberi faj jellege, öröklődő tulajdonságai sok-sok évezredes fejlődés során alakultak ki. A környezet sugárzásának emelkedése azzal a következménnyel is járhat, hogy a sugárártalom öröklődése folytán az ember gvökeresen megváltozik. És itt teljes bizonytalanságban vagyunk. Nem lehet megjósolni, hogy milyenek lesznek ezek a változások, és milyen módon befolyásolják majd az emberi társadalom fejlődését.” A hány felrobbant atom- és hidrogénbomba, annyi millió és millió újabb sugár. Sugár, amely át akarja ütni testedet, és át is üti, hogy vagy amorffá tegye gyermekeidet, vagy kiforgasson utódaidban magadból. Mi volt ehhez a toronyba zárt Erik és vízparton síró Carinája kínja?! S te, amíg ezen gondolkozol, nyugodtan eszegeted a szószos rákot? Még ahhoz is van kedved, hogy mosolyogva megköszönd a születés- napi jókívánságokat, és koccints a magad egészségére? Miért nem üvöltesz?! Az illem, a jól-neveltség tart visz- sza? És ha holnap hullanak majd a bombák, s vágódnak szerteszét a sugarak, akkor is illedelmes leszel és jólnevelt? De barátom, akkor már késő lesz. Akkor már hiába üvöltesz, hiába ordítozol. Agyadat, gerincedet, csírasejtjeidet át- meg átverik a sugarak, s örülhetsz, ha élve hagynak. Örülhetsz, ha megengedik, hogy majd meglásd, mily szörnyűségek születnek csókodból: amorf testek, rák- fejű csigák, meduzalebemyegű szájak. Ezzé leszel. Érted ?! Most pedig menj, kérd fel táncolni a szomszédnődet; láthatod, milyen hívogatóan mosolyog rád, s milyen szomjas szemmel nézi a táncoló- kat. Nem tudsz táncolni? Akkor mondj neki szépeket, biztosan örül majd, s ez is elcsi- títja háborgó lelkiismeretedet. Ugye, nem gondoltad tavaly, hogy jövőre ilyen szép születésnapod lesz? Kevesen mondhatják el. hogy európai körutazásuk során Stockholmban, a Kungsgatanon ülték meg születésük harmincegyedik évfordulói át. Gyönyörködj hát az idegen világban! N ézd azt a virágot ott, ott, a szomszéd asztalon. Tulipán. Halványpiros tulipán. Könnyedén lehajtja fejét, mintha csengetne. Figyeld csak, talán meg is hallod a hangját, ahogy a porzók nekiverődnek porcelán szirmainak. Biztosan reggel hozták Hollandiából. Repülővel. A bombákat is repülőgépek hozzák. Repülők meg rakéták- Azt mondod, hagyjuk már ezt. De lehet?! Az ellenforradalom gonosz, aljas napjainak megelevenítő- ^ se nemcsak megtisztelő írói ^ faladat, hanem nagyon répsze- ^ rű is. Nem bizonyítja ezt sem- ;! mi jobban, mint az e témájú ^ könyvek sikere. Berkest And- £ rás, Molnár Géza, Zalka % András könyvei, a maguk éré- nyeivel, hibáival sikerek let- ^ tefc. öröm volt olvasni Föl- $ deák János könyvét is. ^ Mégis: kevés ez. Mert nem ^ eléggé átfogó, társadalmilag ^ nem eléggé „háttereit” köny- 6 vek ezek. Csak kis gócok ke- ^ rülnek vizsgálat alá. Nem ? szólva arról, hogy itt is ki- á sért a fekete-fehér, az egy- 7 szerűsítés. Pedig a frontok, s £ az emberek belseje azokban a ^ napokban korántsem volt ilyen egyszerű, ennyire vilá- f gos. Persze; ezek a könyvek a ^ közvetlen múltról szólnak, ^ azaz a mát ábrázolják. Ezért 7 nyereséget, előbbre lépést je- ^ lentenek. Nem véletlen, hogy ^ a könyvek zömét, ha korra ^ nem is, de írói múltat te- kintve, fiatat írók írták. Aho- gyám a költészetben, a próza- £ ban is megfigyelhető egy hon- í- foglalás. Uj nemzedék megjelenése a porondon. Hogy a közönség hiányolja- e az öregek távollétét? Igen. Mert érdekes ugyan olvasni tőlük a húszas évekről, a szá- ÍJ zadfordulóról, a horthysta vi- £ Mg kiadett-iskolá járói, sőt: bibliai legendákról is, de mindennél érdekesebb olvas- <; mány lenne a húszas évek >• szegényparasztja helyett a \ ma parasztjáról, az ezerholda- £ kon j ól-rosszul rendezkedő £ termelőszövetkezeti parasztról £ y olvasni. Mert érdekes ugyan £ a sok, régi, olykor nagyon j szellemes kávéházi adoma; és anekdota, de még érdeke- \ , sebb lenne a mai munkásról j ■ olvasni, arról a munkásról, \ aki a vállán tartja ezt az; \ egész országot, s akinek igazi í \ ábrázolását még ma sem te- : £ remtette meg az irodalom. £ Parasztírókból jobban ál- ! 2 lünk — hangoztatják. Igaz, \ í Tímár Máté, Gerö János és \ í mások, hogy csak a fiatalabb í | nemzedéket említsük, való- I y i ^ ban paraszti rók. De máért j £ lesznek „parasztírók” azok, j ^ akik városban születtek, i £ munkások között nevelkedtek, ^ miért viszik történetüket pa- ^ raszti környezetbe? (Hogy £ csak egy példát említsek: 2 Gerencsér Miklós.) v. /, Meg: igaz ugyan, hogy a ^ falun végbement változás ha- ^ talmas, nyugodtan mondhat- ^ juk, történelmi jelentőségű. ^ De vajon ennek a változós- £ nak előfeltételeit nem a város, £ a munlcásosztály teremtette ^ meg? Tegyük hozzá: nem ^ a munkásosztály alakítja, se- ^ gíti, támogatja ma is a falut, ^ hogy úrrá legyen a kezdeti és ^elkerülhetetlen nehézségeken? y ^ De hol vannak ezek a mun- / kasok? Mylene Demongeot, akit a Salemi boszorkányok című filmből ismerünk, a Tíz zászló alatt című új olasz film egyik jelenetében. % Olyan hőség volt, az, em~ —------------------------- bér s zinte megkergült. Az aszály fű gyorsabban nőtt, semhogy Jesse English kivághatta és elföldelhette volna, ötödik napja járta a tizenkét hold gyapotot, és már-már odáig jutott, hogy föladja a harcot. Délben, amikor felesége ebédelni hívta, Jesse kifogta a fűvágóból az öszvért és szabadjára eresztette. Az öszvér bizonytalanul indult el a pajta felé, úgy bukdácsolt a gyapotsorokon át, mintha ré- | szeg volna, Jesse szemei gyul- \ ladtak voltak a hőségtől. At- i tói félt, napszúrást kap. A há~ | zig még csak eljutott vala- \ hogy, de enni egy falatot se > tudott. Végignyújtózott a tor- \ nácon, és arcát, hogy meg- í védje az izzó naptól, szálma- ! kalapjával takarta le. Ügy ! érezte, soha többé nem tud \ innét fölkelni. \ Lizzie kijött az ajtóba és \ odaszólt Jessenek, jöjjön, ; egye meg az ételt, amit ké- ! szítéit neki. De Jesse még \ csak nem is válaszolt, és az \ asszony kisvártatva vissza- \ ment a házba. / ■ ----------------— ^ * A szerzőnek az Európa 1-cönyv$ kiadónál most megjelent Könyör- } síős a kelő Naphoz című novellás- / kötetéből.
