Pest Megyei Hirlap, 1960. szeptember (4. évfolyam, 206-231. szám)

1960-09-25 / 227. szám

19««. SZEPTEMBER 25, VASÁRNAP fJ<~f££s4ap s További gondolatok: a prózáról és a máról A fentiekhez hasonló cím­mel Mészáros Ottó figyelemre méltó gondolatokat foglalt össze a Pest megyei Hírlap­ban. Cikksorozata olvastán el kell fojtanom magamban a vitatkozó kedvet, mert esz­mefuttatása lényegével fel­tétlenül egyetértek. Alábbi gondolataim csak írása utó­rezgéseinek tekinthaiők, még akkor is, ha itt-ott — rész­letkérdésekben — esetleg szembeszegülök mondaniva­lóival. Törekvésem azonban inkább csak kiegészíteni azo­kat. „Olykor az embert a hiány­érzet kényszeríti írásra” ír­ta Mészáros. — így igaz. Igaz még akkor is, ha tudván tud­juk, hogy „a ma Móriczát, aki elmondja mindazt korá­ról, amit Móricz Zsigmond elmondott”, még nem talál­tuk meg. A máról írni való­ban olyan „igény... — me­lyet ki kellene elégíteni.” Megtörténik ez a való­ságban? A megjelenő köny­vek tekintetében alig. Ha azonban jóindulatú vagyok és feltételezem, hogy a könyvek — a megírásukra fordított (igenis fizikai!) munka és idő folytán — va­lamennyivel természetsze­rűen a mindennapok után kullognak, akkor sem ment­hető mindez a napi- és heti­sajtó hasábjain napvilágot látó elbeszélések terén. Ked­velem a számokat és ezért végiglapoztam egyetlen iro­dalmi hetilapunk június 24 óta' kiadott második félévi példányait. A tizenhárom számban huszonhat elbeszé­lés jelent meg. Ezek Jcözül hét mai témájú, további há­rom pedig olyan, amelyek tárgya mai ugyan, de min­den különösebb megerőltetés nélkül áttehető lenne az utolsó harmincöt év bár­melyikébe. «.rXn-A rrtrvWvr tvVT ^ > \->n.V'* : Hogyan lehet az iro nap­jaik krónikása? A különbö­ző fórumokon lezajlott vi­ták részvevői többé-kevésbé egyetértettek abban, hogy csak úgy, „ha nem szakad el az élettől”, vagy egy má­sik közkeletű kifejezés sze­rint: „ha kimegy az életbe”. Bevallom, nekem mindig rej­télyes volt és azt hiszem mindörökre az marad, ho­gyan lehet az élettől halá­lozás nélkül „elszakadni” és máig sem tudom, hogyan kell oda „kimenni”? Az azonban valószínű, hogy egy-egy szűk munkaterületre bezár­kózott író ákarva-akarat'a­md is érietlenebbül áll szem­ben alakuló életünk sokré­tű jelenségeivel, mint az, aki vállalja annak kockázatát, hogy munkásságát és tehet­ségét (ha van), ezek felderí­tésére teszi fel. Ez sok uta­zást, fáradságot, országjá­rást igényel, bármennyire is igaz, hogy „gyalogolni jó”. Mindenkinek magának kell tudnia, hogy van-e ereje és képessége megbirkózni ezzel a feladattal. Ha azonban igen, akkor fix állástól való — hosszabb vagy rövidebb ideig" tartó — elszakadás nem feltétlenül végződik ,,a ká­véházak és eszpresszók fül­ledt, áporodott, s mindent, de nem mai, szocialista irodal­mat teremtő légkörben”. Vég­ződhet éjszakai vontató-uta­zásokban, cséplőgép melletti déli beszélgetésekben, ter­melőszövetkezeti zárszámadá­sok közti bogarászásokban, a falusi nép érzéseinek, vá­gyainak, véleményének (az sem lehetetlen, hogy nem mindig hízelgő véleményé­nek!) megismerésében, ki- tudakolásában és ami a leg­fontosabb: megörökítésében is. Szándékosan csak a fa­lut említem, mert különböző ^ személyes adottságok foly- ^ tán ezt érzem a magam ^ munkaterületének. Természe- tesen mindez ugyanígy vo- ^ .natkozik a munkásság éle- ^ tének megismerésére. A ^ fentiek summázásaként tehát í szabad legyen azt a szent- ^ ségtörő véleményemet leszö- ^ geznem, hogy én az irodai- íj mi ,,szabad úszást”; azt az 4 állapotot, amikor valaki csak 4 a tollából óhajt megélni; ^ nem érzem feltétlenül írói 4 és anyagi öngyilkosságnak. 4 Y „A művészet kísérje az éle- ; tét”, írja Mészáros Ottó. Is- j mét csák egyetértek állítása- \ val, melyet egy kínai példá- \ val is erősít. Van azonban ! egy bökkenő. Az élet jelen- \ ségeinek kísérésére légin- \ kább alkalmas irodalmi ri- \ port máig sem nyerte el azt í a megbecsülést, amit meg-! érdéinél. A közvélemény a j riport mögött — nehezen i érthető módon. — mindig: felszínességet sejt. Valója- j ban pedig nemcsak Stefan i Heym vagy . Móricz Zsig- í mond írt „a legmagasabb ixo- j dalom szintjén” riportot, ha- I nem gyakorta Urbán Ernő, j Cseres Tibor és sokan mások j is. Úgy érzem, hogy ha nem i is éppen napsugaras, de ezen j a téren valamicskét derűsebb ; KÖNYVESPOLC Albert Maltz: A tüzes nyí annak a hatalmas küzdelem­nek. amely az egész világon ;folyt a fasiszták ellen. A fo­lyamatot, a harcossá, ellen­állóvá válás izgalmas folya­matát Maltz apró részletesség­gel, nagy hitelességgel ábrá­zolja. Ez az elmélyült — a2 író nevéhez méltó — ábrázo­lásmód, valamint a könyv iz­galmas cselekményP. eleve jó olvasmánnyá tenné azt. De ez a könyv sokkai több ennél. Vádirat a fasizmus, a háború lelket ölő, embert pusztító lég- körp ellen. x azok ellen, akik mindezt létrehozták. Éppen ezért aktuális olvas­mány Maltz könyve. Figyel­meztető. hogy mindaz, ami a Harmadik Birodalomban tör­tént: nem ismétlődhetik meg. S hogy nP ismétlődhessék, azért nekünk kell harcolnunk. (Szépirodalmi Könyvkiadó.) Casanova: Emlékiratok A „nagy szoknyavadász”, ahogyan a köztudat Ca­sanova emlékét őrzi, most f memoáríróként lép a közön- \ ség elé, széttépve a legendát, \ amit — nem egyszer szándé- \ kosán — szőttek alakja köré. 5 Igaz, Casanova szerette a £ szép asszonyokat, s nem hát- \ rált meg szerelmi kalandok 5 elől sem. De mégis: életének, í sorsának nem ez volt fő al- í kötőeleme, nem ez volt jel- \ lemzője. Casanova művelt, \ felvilágosodott ember volt, £ aki sokat utazott, kapcsolat- \ ban \'olt kora jó néhány nagy £ férfiéval, államférfiakkal, mű- \ vészekkel. Megfordult Katalin 2 cárnő udvarában, volt a nagy \ gondolkodó, Voltaire házában, \ alig volt olyan hely Európá- \ ban, ahol ne fordult volna \ meg. í Emlékiratai éppen ezért ér- \ dekesek. Híradások a letűnt \ időből, olyan emlékek rögzí- \ tései, amelyekről csak héza- \ gos ismereteink vannak, s \ éppen ezért használhatjuk si- J kerrel a kor megismeréséhez \ Casanova emlékezéseit. Szel- J lemes, széles látókörű férfi £ írta az emlékezések sofait. \ Nemcsak stílusa, hanem mon­danivalójának rendszeres, lo- $ gikus felépítése is ezt bizo- £ nyitja. De ezt bizonyítja a \ dolgokról mondott ítélete, a \ világról, s az emberekről al- \ kötött egyéni véleménye is. \ Casanova végeredményben \ üres világfi — lett volna, ha í nem éppen szenvedélyes ér­deklődése viszi mindig más emberek közé, más tájakra. Ez a szenvedélyes érdeklődés, s a tapasztalatok hű rögzítése felmenti a világfiság vádja alól. Persze: szerelmi kaland­jai azért magukon viselik az „élni tudó” férfi jegyeit A könyv ízléses, szép kiállí­tása, a jól megválasztott kép­anyag az Auróra-sorozat di­cséretére válik. (Gondolat Ki­adó.) — m— Jankovich Ferenc: Villő P áfrányok aljáról előbúvó kis_ törpe, majd óriás, kinek a feje a felhők fölé nő, s kék szemében az ég világa ragyog. Ez Villő! S így énekel szél­zúgásból. levélsusogásból ma- dárcsicsergésból, patakcsobo­gásból támadt muzsikával: Hogy ki vagyok? Elmesé­lem ... Magam vagyok a Természet: Hol én vagyok ott az élet. A gombázásra indult apró gyerekek félő csodálattal hall­gatják a fenséges éneket a Bakony erdejében. S velük — Marikával, Petivel, Palkóval és Miskával — történik a csoda, hogy Villő kalapja mel­lett hosszú útra kelhetnek és megjárják a hét fejű sárkány szörnyű barlangjait. Villő. a finnugor monda­világ félig-meddig elfelejtett hőse. ő jelenik meg, előbb csak a pásztor öregapó most faragott csutoráján, majd a gyerekeknek. Villőben a ter­mészetet, s az örök jót találni meg: magát a békességet. Lába nyomán virág, forrás fakad, életre kel minden, ami csak felperzselődött, elpusztult a sárkány útjában. A sárkány­ban pedig mindenki felismeri a romboló erők urát. Ök vív­nak egymással az egész mesén át. S nem lehet másként, minthogy a jóságos Villő győ­zedelmeskedjék. ,i Jankovich Ferenc meséjét sokan meghallgatják, s elol­vassák majd a gyerekek kö­zül. De meséli szívesen maga a szép nyelvezetet élvező fel­nőtt is. Szóképei remekbe- sikerültek. Mégis, választékos nyelve? zete lesz a könyv hibaforrása is. Olvasás közben az volt az érzésem, hony a választékos­ságra törekvés olyan előkelő helyre jutott az író szándéká­ban, hogy a, me$ebonyolítás már valahová leszorult — Vil­lő derekáig. Különösen a könyv vége felé, a sárkánnyal történő leszámolás előjátéká­ban válik ez zavaróvá. Munka közben Meleg van. tágyrajok zúg­nak, látjuk szivárványzó röp­tűket az izzó levegőben. A járókelők elővigyázatosan lépkednek a szürke házak keskeny árnyékában: Santan­der tartományban vagyunk, Cavada városka főterén. Ca­nada főtere olyan, mint bármelyik spanyol vagy baszk kisvárosé. Még ma is elég festői, de amikor még nemzeti viseletben jártak a spanyolok, sokkal festőibb volt ez a városka is. Ma csak nagy, napfényes szárazság su­gározza be az éles szelek és szomorú emberek Spanyolor­szágát. A falak mögül ütemes, egy­hangú, erős zsivaj keveredik a légyzúgásba. Az iskola zsi­vaja. Az iskola belseje olyan, mint a világ bármelyik isko­lájáé. Komor, sivár falak — az iskola külseje is majd csak akkor lesz más, ha ma­ga a társadalom is megválto­zik — kis, fekete táblák négy­szögei, föléjük hajló, ugyan­csak fekete fejecskék sora és középütt a tanító, mint vala­mi óriás. Mint a világ minden taní­tója, csodálatos találékony­sággal és türelemmel igyek­szik a harminc kis fejecske figyelmét felkelteni és leköt­ni, hogy a mérhetetlen való­ság képének egy-egy részét beléjük tudja csepegtetni. A cavadaí tanítót naido- m,ero Zorivak hívták. Nyu­godt, egyszerű, szelíd ember volt, akiről mindenki azt tartotta, hogy maga a megtes­tesült lelkiismeretesség. Ha netán egyszer elkésett volna az iskolából, az emberek azt mondták volna: a toronyóra mutatja rosszul az időt. Mivel gondolkodásában épp­oly pontos és becsületes volt, mint életmódjában, eszméi — különösen azok, amelyek szolidaritásra és együttműkö­désre vonatkoztak — egyesek­nek nem tetszettek. Voltak, akik azt mondták: ez az ember vörös. Még azok is, akik szegény rabszolga ben­sőjükben megdöbbentek azon, hogy valaki egyszerre becsü­letes és vörös is lehet, még azok is, akarva-akaratlan, kénytelenek voltak tisztelni őt. Azonban Cavadának két jelentékeny egyénisége egé­szen másképpen viselkedett. E két sötét személy: a plébá­nos és a káplán volt. .Mint­hogy az emberiség jólétének és szabadságának ördögi el­vein kívül semmi egyéb ki­vetni valót nem találtak a tanító viselkedésében, annál jobban gyűlölték. Az iskola felügyelete a plé­bánosra és a káplánra tarto­zott, akik az iskolát afféle műhelynek tekintették, ahol a jövő nemzedéket tetszésük szerint formálhatják. Úgy gondolták, hogy jő kézben kell tartani a jelent, nehogy a jövendő kicsússzék kar­maik közül. Nemrégen egy Francisco Ferrer nevű tanító elhatároz­IÍENRI BARBUSSE: A TANÍTÓ hogy figyelt és megértette, amit hallott, felkelt a pádból és azt mondta: — Plébános úr, az emberek egyenlők. ta, hogy a spanyol iskolákat felszabadítja a papság sötét befolyása alól. Ferrert föbe- lőtték. A golyók kioltották életét, mielőtt világgá tudta volna kiáltani életének leg­főbb tartalmát: éljen a tan- szabadság! E győzelem után a spanyol papság a királyi házra tá­maszkodva — amelynek arc­képsorozata pompázó és för­telmes degeneráltak gyűjte­ménye — még féktelenebb haraggal vetette magát az is­kolákra. Ugyanezt a támo­gatást megkapta a papság a diktatúrától is. Ahol ka­tonatisztek a királyok, ott va­lójában a papság uralkodik. Egy ország, amelynek ilyen vezető rétege van, az inkvi­zíció sötét korszakába kezd visszasüllyedni. Az ilyen té­nyekkel szemben vajmi nehe­zen tudják fenntartani sötét és ostoba elméletüket azok az ékesszavú szónokok, akik el akarják hitetni a néppel, hogy a haladás elévülhetetlen törvénye folytán máris nap­ról napra szabadabb és boldo­gabb. A plébános és a káplán ■— ofci főnökét mint árnyék kö­vette — engesztelhetetlen gyű­löletet érzett a túlságosan ko­moly és függetlenül gondolko­dó tanító iránt, akit annál veszélyesebbnek tartottak, mert a lakosság körében ro­konszenves volt. Minthogy sem cselekedeteiben, sem szavaiban nem tudtak semmi olyant találni, ami valóban felforgatásra irányult vol­na, más módszerhez folyamod­tak. A mai szerencsétlen Spa­nyolországban a plébánosok­nak szabad bejáratuk van az iskolába, hogy ellenőrizzék az oktatás menetét. Azon Q napon, amelyikről beszélek, a tanítás javában folyt, amikor az ajtónyílás vi­lágos négyszögében megje­lent két sötét ember. Az ajtó közelében maradtak és fi­gyeltek. Zori minden izgalom nél­kül folytatta a tanítást. A kis Juanitót feleltette éppen, aki talán nem figyelt a kérdésre és akadozva válaszolt: — Az igazság... az egyen­lőség ... A plébános két hatalmas ugrással a fiúcska előtt ter­mett. — Mit mondottál? — kér­dezte dühösen. ( Míg Juanitónak zavarában és ijedtében nyitva maradt a szája, az osztály legjobb ta­nulója, a tizennégy esztendős Ruiz, meg akarta mutatni, — Nem igaz! — tört ki az ordítás a fekete ruhás ember­ből és odarontott a jó tanu­ló padja elé és öklét rázta annak orra előtt. — Nem igaz! Ez ellentét­ben van az egyház tanításá­val. Isten sohasem mondta, hogy az emberek egyenlők és Szent Pál kijelentette Isten nevében, hogy az emberek nem egyenlők! Úgy ordított, hogy az erek kidagadtak a halántékán, aj­kai pedig kétfelé húzódtak, mint egy vicsorgó állaté — mialatt a káplán beérte tag­lejtésekkel és karjait az ég felé emelte. A tanító előrelépett és nyugodtan, határozottan meg­szólalt: — Engedelmet kérek, plé­bános úr — mondotta. — Még engedelmet is ad­jak! — üvöltött a pap. — Hogy hazugságot beszéljen és a gyermekeket is megtanítsa azokra? Ha azt állítja, hogy az emberek egyenlők, akkor szembeszáll az isteni akarat­tal, amely hazugságnak mond­ja ezt az állítást. Megértet­te? —■ Gyerekek! Figyeljetek rám: hazudik a tanítótok! — Hallgasson! — kiáltott a tanító. Elsápadt, tekintete megmerevedett és keze resz­ketni kezdett. De a pap még jobban kez­dett ordítani. — Hazudik! Hazugságra tanítja a gyermekeket! Gya- lázza az egyházat! Miféle igazságról merészel beszélni maga? Keresztényeknek nem beszélhetünk az igazságról, ez nem órájuk tartozik, mert az igazság istennél van. Nekik csak a hitről és a szeretetről szabad beszélni! Olyan durva gyűlölettel ej­tette ki még a szeretet szót is, hogy a gyermekek megré­mülve, izgatottan felálltak, a tanító szinte visszahőkölt és még sápadtabb lett, szemei tágranyíltak. Önuralmát el­veszítve dadogta: — Nyomorult. Alighogy kiejtette ezt a szót, a káplán rávetette ma­gát a tanítóra, lefogta kar­jait. Mégis eldördült két lö­vés. A plébános úgy roskadt össze, mint egy zsák, a káp­lán felbukott és a földön fet- rengett. A tanító, amikor felocsú­dott, megrémült és a har­madik golyót önmagába re­pítette. Lezuhant melléjük. így halt meg 1926-ban egy nagy ország egyik tanítója, aki az igazságról mert be­szélni a gyerekeknek. Ez a történet néhány bátor újságban megjelent. A nagy világlapok persze, egy szót sem közöltek erről, hiszen is­merjük célúikat, elrejteni azt, ami a világban történik. a helyzet, mint mai életünk- \ nek egyéb írói műfajokban ; történő ábrázolásánál. 5 Az irodalmi riport készí- \ tésének kettős a haszna. Az jj olvasó a kavargó élet sűrű- ; jéböl merített olvasmány- ; hoz, az író pedig olyan él- ményanyaghoz jut, amelyet £ később maradandóbb művek megalkotásánál hasznosíthat. £ Korántsem állítom, hogy j irodalmi riportok készítése ; az egyedül üdvözítő út a kor- / szerű irodalom felé. Két- ^ ségtelen, hogy a korszerű ^ irodalom elsősorban a tar- ^ talom korszerűségét jelenti. ^ Noha jól tudom, hogy ez ^ egyetlen — mai témáktól ^ tartózkodó — írót sem ser- ^ kent majd alkotásra, befe- ^ jezésül hadd említsek még 2 egy apróságot: 2 Aiszkülosztól, Apuleiuson \ át, Rabelaison, Villonon, Vol- tairen, Balzacon, Tolsztojon, \ sőt Dosztojevszkijen kérész- ^ tül, egész Roger Martin du ^ Gard-ig és Solohovig jósze- ^ rint minden nagy író a maga £ koráról, a máról írt... ^ Ordas Iván $ a z Olcsó Könyvtár új kö- teleként Maltz háborús regényét veszi kézbe az ol­vasó. Maltz, a neves amerikai haladó író, akinek könyvei — többek között a Holnap is nap lesz — nagy sikert arattak a magyar könyvpiacon, e köny­vében a Harmadik Birodalom fojtó, iszonyú légkörébe viszi az olvasót. A tüzes nyíl cselekménye koncentrációs táborban játszó­dik, hősei a foglyok, azok az emberek, akik a legelemibb jogokkal sem rendelkeznek, akiket a Harmadik Birodalom szörnyetegei állatok számára is kibírhatatlan körülmények közé kényszerítettek. íj>e ezek az emberek, az ilyen körülmé­nyek ellenére is, nem adják fel a harcot. Közöttük ott vannak azok. akik mindig élenjárói voltak a harcnak, akik a leg­nehezebb körülmények között is megtartották emberségüket, s hitüket a jobb holnapban. Ezek az emberek harcot kez­denek. Harcot fogvatartóik, a fasizmus ellen. Harcot, amely ugyan nem a világot váltja meg, mégis harc. apró része Látogatás Gorka Líviánál

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents