Pest Megyei Hírlap, 1960. június (4. évfolyam, 128-153. szám)
1960-06-24 / 148. szám
MST MfG»El k/úrlap I960. JÜNIUS 24. PfATFK Töprengések a népművelésről Hosszúra nyúló téli estéken nem egyszer beszélgettünk a magyar népművelés ügyszerető, önkéntes vidéki apostolaival arról, hogy szépszámmal akadnak még a népművelő munkának olyan tartalékai, melyeknek idáig nem szenteltünk kellő figyelmet. A .^hivatalból” is a népműveléshez elkötelezett pedagógusok mellett orvosok, gyógyszerészek, állatorvosok, egyre több akadémiai képesítésű tanácsi dolgozó és igen sok műszaki értelmiségi él falun. Életkörülményeik összehasonlíthatatlanul jobbak, mint amilyenekkel 1945 előtt bármelyik sorstársuk dicsekedhetett. Természetesen idealizmus lenne elvárni, hogy mindezek — hajlamuktól, rátermettségüktől' előadói talentumuktól függetlenül — most egyszeriben a népművelés, az ismeretterjesztés megszállottjaivá válnak. Kétségtelenül nem lesznek azok. Tapasztalatom szerint azonban kétségtelen az is, hogy javuló« életszínvonaluk, a fejlődő közkönyvtárak, gyarapodó filmszínházak, sokasodó rádiókészülékek és televíziók ellenére, még igen sok falusi értelmiségi ..eltemetett- nek” érzi magát lakóhelyén. Kedvetlen, munkájának csak hivatalosan rárótt részét végzi el úgy-ahogy, önképzését majdnem a nullára redukálja és így mihamarébb abba a lelki- állapotba kerül- amelyet egy vidéki gyógyszerész találóan így jellemzett előttem: „Hazamegy, megvacsorázik és alszik. Vasárnap pedig már ebéd után alszik.” Sokan es sokat írtak már erről.. Nem egyszer azzal kapcsolatban is, hogy a fiatalságnak egy nem elhanyagolható méretű része éppen a művelődési lehetőségek és az élén- kebb szellemi élet viszonylagos hiánya miatt igyekszik távolra kerülni a falutól, még akkor is, ha élethivatása egyenesen" vidéki“ életre predesztinálná. Egy állami gazdaság főállattenyésztője mondta nekem, hogy mindenki szívesebben végzi munkáját, ha érdeklődést tapasztal működése iránt. Ez a közhelyként ható megállapítás arra terelte a beszélgetést, amire úgy vélem, viszonylag ritkán gondolunk. Bármennyire is jobban a közösség szeme előtt zajlik áz egyes ember élete vidéken, az átlagos falusi semmivel sem tájékozottabb a körülötte élők hivatásáról, az egyes szakmák által kínált — és a kívülállóknak is érdekes — tudnivalókról, mint városi honfitársa. Éppen ezért ott, ahol még nincs erős gyökere az ismeretterjesztésnek, a munkát érdemes először helyi jellegű felvilágosításokkal kezdeni. Példa erre Asztalos István előadása az aszódi művelődési klubban, amelynek hallgatói megdöbbenve ismerték fel, hogy mily keveset tudtak községük egykori hírneves lakójáról: Petőfi Sándorról. Az előadást közkívánatra egy községbeli séta követte, meíynek során felkeresték Petőfi ittlak- tának emlékeit: — a házakat, melyek előtt naponta eljártak, anélkül, hogy ügyet vetettek volna azokra. Szadán előadássorozatot hirdettek azoknak az életéről, akikről a faluban utcákat neveztek el. Az eredmény meglepő érdeklődés, nagyfokú tájékozatlanság, sok hallgató és szép siker volt. Ennél az átlagon felüli jó gondolatnál azonban egyszerűbbek is kínálkoznak. A falusi értelmiségiek többsége érdekesen tud beszélni a maga szakterületéről és pohár bor vagy sör mellett ismeret- terjesztő előadásokat rögtönöz:— ha érdeklődést tapasztal. Több évi gyakorlatom példája bebizonyította előttem, hogy a legkevésbé komoly tárgyú beszélgetés is egykettőre elvont eszmecserévé változik, ha egyvalaki lökést ad a ritkábban hallott gondolatok lavinájának. A falusi ember nehezebben mozdul, nehezebben kérdez, ha úgy tetszik szemérmesebb mint a városi, de egyáltalán nem kevésbé tudásszomjas. Tévedés lenne azt hinni, hogy egy jól tájékozott tanácsi dolgozó ne tudna újat mondani például az ország közigazgatásának kialakulásáról, jelenlegi szervezetéről és működéséről. -Még a munkával leginkább túlzsúfolt orvosnak is akad egy-egy szabad éstéje, amikor néhány szót szólhatna az orvostudomány fejlődéséről, új gyógyszerekről és gyógyeljárásokról. Olyasformán mint Kruif tette a Baci- lusvadászokban vagy Fritz Kahn az Emberi test csodáiban. A társadalmi munkába egyébként is bekapcsolódott, tehát népszerű, orvosoknak — mint Kókán Gidai doktor — ez gyerekjáték lenne. A legtöbb gyógyszerésznek a kisujjában van, hogy a község határában milyen vadontermő gyógynövények akadnak, melyeknek mi a haszna, melyeket érdemes gyűjteni és milyen gyógynövényeket lenne célszerű rendszeresen termeszteni? (Máris, minden vezércikk-ízű bejelentés nélkül, a belterjes gazdálkodásnál vagyunk!) Az ismeretterjesztés ilyenforma (nem általam kitalált, hanem létező) formáihoz elsősorban ügyszeretet kell és áldozatkészség. Pénz legtöbbnyi- re csak lényegesen utóbb kerül. A valóság az; amit egyebek közt a letéti könyvtárak igen csekély összeggel honorált vezetőinek példája is bizonyít; fígy a sokak között Dombai Pál tanító Pilisszent- lászlón), hogy mindennapi életünk lényegesen több áldozat- készségre kínál példát, min,t amennyiről — attól félve, hogy szentimentálisaknak tűnünk — beszélni merünk. ^ an azonban tennivaló más téren is. A napisajtó hasábjain általában legalább két- havonként egyszer panaszkodunk, hogy a hajmeresztő giccsfestmények alkotói a városból úgy-ahogy kiszorulva, a vidéket árasztják eí ecsettermékeikkel. Sajnálatos módon olyan művelődési centrumnak szánt helyeket is, mint a jászkarajenői kultúr- ház, amelynek falát egyszerre két nagyméretű giccs-rep- rodukció is ékteleníti. Szép feladat lenne a minden, iskolával rendelkező településen ott élő rajztanároknak, hogy kisebb-nagyobb előadásokon, valóban művészi képek bemutatásával és megmagyarázásával igyekezzenek leszoktatni a falusi közönséget a pamutgombolyagot hajszoló cicák, a kajszult nyakú hattyúk és a sejtelmes holdfényben csillogó Olajfák-he- gyén révedező Krisztusok „élvezetéről’'. A Képzőművészeti Alap boltjaiban pompás, művészi levelfezőlapok és 12—25 forintért kitűnő reprodukciók kaphatók kerettel együtt. Egykét tucat ezekből elégséges lenne egy kisebb vándorkiállítás megszervezésére, amely faluról falura, rajztanárról rajztanárra szállhatna megyénkben. A falun élő értelmiségnek egy igen jelentős része utazott, világlátott. Családi fényképalbumok mélyén nemegyszer igen jó felvételek szuny- nyadnak külországokról, amelyeket jó, ha minden két évben egyszer szemlél végig valaki. Az IBUSZ kiadványai tömegével ajánlják a kül- és belföldi társasutazásokat. A kedvgerjesztéát azonban nem lehet egyedül csak az IBUSZ „hivatásos” közönségszervezőitől várni. Saját élményeik, emlékeik feleleyenítésével, fényképkincseik bemutatásával a világlátott értelmiségiek sokat tehetnének ennek érdekében. Falusi lakosságunk már régen túljutott azon az állapoton, amikor minden fillért adóra kellett tartalékolnin Országszerte tömegével állnak a régi kastélyok és kúriák — igaz, hogy nemegyszer meglehetős elhanyagolt állapotban —, amelyek most már a nép érdekeit szolgálják. Ezekhez valamikor majdnem kivétel nélkül park vagy szépen kezelt kert tartozott, sokszor értékes növényritkaságokkal. Kevés helyen őrizték meg ezeket az értékeket, de még ma is sok az olyan régi díszkert, melynek megmaradt növényanyagával meg lehetne kezdeni egy népkert létesítését. Ritkább esetben csak folytatni kellene a megkezdetteket, mint a gödöllői volt királyi parkban, amelynek egy része már valóban kezd emlékeztetni, egy parkra, de a másik (nagyobbik) kevés’ híja?'a szavannák kópét mutatja. Falvaink zömében a poros és legfeljebb csak akácfákkal szegélyezett „korzóján” kívül semmilyen lehetőség sincs a pihenő idő kulturált, szabadbani eltöltésére. Kínálkozó, szép szervezési feladat a népfront-bi- zottságoknaik, de az országszerte majdnem mindenhol (gépállomásokon, állami gazdaságokban és tsz-ekben) megtalálható okleveles kertészeknek is, akik egytől egyig szigorlati tantárgyként tanul • ták a kertépítést és kertművészetet. Ha pályafutásuk során nem is gyakorolták mesterségüknek ezt a szép ágát, mindenesetre többet értenek hozzá, mint falvainkban bárki. Ordas Iván A zöldajtós tantermekben most végzik az utolsó simításokat, s néhol még semmisem mutatja, hogy másnap itt kész kiállítás várja a bizonyára szép számú közönséget. — Holnapig még van egy egész nap, s egy egész éjszaka — mondja Maróthi József, a kiállítás rendezője — tehát hamarább elkészülünk. Valóban, a munka nagyját elvégezték már. Akár az egész kiállítást láthatom, s ahonnan hiányzik még valami, a készségesen kalauzoló Kriskó János magyarázata nyomán az is megelevenedik. — Célunk csak az, hogy a látogatók előtt felelevenitsük a múlt iskoláját, a tanítók és tanulók lehetőségeit, a közoktatás szellemét, s hogy mindenki önkéntelenül is hasonlítsa ösz- sze a mai megnőtt lehetőségekkel. Ha ezt elértük, mindent elértünk — mondja — miközben egy nagy tablóra régi, barna csoportképeket szegez fel: negyven-ötven tanuló egy tanító körül, riadt, szegényesen öltözött gyerekek — a múltból. A múlt iskolája — ez lehetne a címe a teremnek, ahol az összevissza faragott, megros- kadt, nehéz padokon rongyosszélű könyvek hevernek, népiskolai tankönyvek. „A valláserkölcs, mint a kultúrpolitika alapja” — ez volt a jelszó, egy szerződéslevél a bizonyíték. A tanítói teendők 90 százaléka az Közoktatási kiállítás Monoron egyházi kötelezettségek teljesítése; kötelesség, munka volt elég. Még 1935-ben is általános, hogy egy tanítónak negyven gyerek nevelésével kell foglalkoznia. Egy kérvény 1934-ből 14 havi fizetés elmaradást reklamál. A nagytiszteletű püspök úr 1935-ben megígéri, hogy sajátkezűleg intézkedik az ügyben, de a kérvényezőt nem sokkal biztatja. És a tanulók? Jórészük előbb-utóbb kimarad, cselédnek áll, vagy gyárba kerül. A törvény engedi, az iskola hozzájárul, ha a kérelem indokolt, akár mulasszon is a tanuló, csupán a vasárnapi istentisztelet látogatása kötelező. Az osztálykönyvek mutatják: alig-alig akad, ki végbizonyítványt kap, a tanfelügyelői jelentések sorra panaszkodnak a tömeges kimaradásokról. A Tanácsköztársaság alatt államosították az iskolákat. Munkásgimnáziumot, közös könyvtárat létesítettek és felállították az első nyolc osztályos iskolát. A kurzus visszaállította. M a a járás 11 500 általános iskolai tanulója már más körülmények között készülhet az életre. Negyvenegy, jórészt kibővített, gazdagon felszerelt iskola áll rendelkezésükre, két új iskolát most építenek. Megnőtt a tanítók száma: ma már csak 23 tanuló jut egy tanítóra. Csökkent a hiányzások, s az osztályozatlan tanulók száma, a gyermekek általános tudása pedig mérhetetlenül bővült. A most bevezetett politechnikai oktatás keretében készített különféle tárgyak, használati eszközök külön termet foglalnak el. A vecsési áll. általános iskola fotószakkörének néhány felvétele bármelyik fényképész dicséretére válna. A tanulók mai életét egy újabb teremben láthatjuk: az itt kiállított anyag az úttörő-mozgalom eredményeit dicséri. A falon hatalmas térképen számos bejelölés látható: a táborok és kirándulások alkalmával szinte mindenütt, megfordultak a gyerekek. De többen eljutottak Bulgáriába, Romániába is. Mindenütt a hozzáértéssel és segítőkészséggel végzett munka eredményeit látom: az egyik teremben egyébként a pedagógusok által készített szemléltető és kísérleti eszközöket állították ki. Minden bizonnyal nagy tetszést aratnak majd. A hat teremből álló kiállítás üdítő, gazdag • anyaggal rendelkező utolsó terme óvodásaink életének tükre. „Emlékek, kicsi ólomkatonák, kikért annyira ßövärogtam én” — írja József Attila. A ma gyermekének a játék már nem ilyen gondja, s nem ily keserű emléke lesz majd. A régi bádogbögréket porcelánok váltották fel, s a nyomorenyhítő akciók, karácsonyi csomagosztások és tündöklő grófné-latogatások jellemezte régi óvodai élet ma már csak újságcikkekben él, s hetven gyermek helyett ma már itt is csak 23-ra kell az óvónőnek felügyelnie. E z a terem szép példája annak, hogy milyen nagy szeretettel foglalkoznak az óvónők a rá juk bízottakkal. A rengeteg dekoratív játék, köztük szép számmal a kicsinyek alkotásai, a számolásra és mérésre előkészítő játékfigurák, és még sorolhatnám a kiállított anyag sokrétű, színes valóságát. — Mindent értük! — mondta az egyik óvónő, de az egész kiállítás tanulsága ez. Mindent értük. — Társadalmunk legifjabbjaiért. óvodásokért és iskolásokért, az új nemzedékért, hogy felnőve, majd ne oly keservesen induljanak tudásuk és tehetségük legjavát gyümölcsöz- tetni, mint apáiknak, nagyapáiknak kellett. Százados mulasztást pótolt tizenöt év. A kiállítás rendezői tehát elérték céljukat. Kerekes András csinálnak (mint ahogy csináltak társadalmi munkában eddig is az asztalosok, hogy megfelelne a pesti színházakban is. Bereczki Mihály bácsi, az asztalosüzem vezetője maga is régi dalárdista, szívesen támogatja a színpadon próbálkozó fiatalokat. A „keret” tehát megvan. És a tervek? Nagyon ésszerűek. Figyelembe veszik, hogy az üzemben valóban sok a bejáró, és különböző műszakban dolgoznak az emberek. Sokan tanulnak technikumban is. őket szorítja a tananyag, ilyenkor, nyár elején pedig a sok vizsga. Most itt a nyári szabadságok ideje is. Nehéz ebben a helyzetben az újrakezdés, de nekimennek, mégpedig nagyon praktikus — úgy vélem, másutt is alkalmazható — terv szerint. Nem választanak sok szereplőt, hosszadalmas próbákat és nagy művészi erőfeszítést igénylő színdarabot. Augusztus 20-ra együtt lesz a műsor, amelyben lesz egy- felvonásos színdarab, néhány vidám jelenet és szavalat, több énekszám, s egy-két ^számmal a népi táncosok is ^ szerepelnek. ^ A további elképzelések (eze- ^ két szintén alkalmazni lehet- ^ ne talán más üzemekben is): ^három-négy főből álló kis % csoportokat szerveznek min- Í den üzemrészben, egy mű- ^ szakban dolgozó fiatalokból. ^ így hamarosan négy önálló ^ színjátszó gárdával rendelkez- ^ nek és keresnek számukra ^ megfelelő egyfelvonásos dara- ^ bokát. Ennek a rendszernek ^ megvan az az előnye is, hogy ^ a csoportok versenyezhetnek £ egymással a gyáron belül. A ^ sz 'replők egy részét már megtalálták: Szlanka Béla, Mau- ^ rer Tibor, Szatai József, Vá- ^ radi Endréné, Szalai László ^ és Budai Zsuzsa az első ^ jelentkezők, ők keresik most # a betanulásra kerülő darabo- \ kát. * ^ Rendelkezésükre áll ehhez ^ a gyár 1800 kötetes könyvtára is, sőt, a balatonszemesi üze- ^ mi üdülő és a lakótelep klub- jának fiókkönyvtára... és jó ötleteket ^ kaphatnak többek között Sza- | tai Józseftől, a szerszám- üzem meósától, aki — mint 2 mondják — negyedévenként '/ körülbelül e^r forint értékű ^ könyvet vásárol saját könyv- ^ tára gyarapítására. A könyv- ^ vásárló törzsvendégek között ^ emlegetik Kovács Mihály- ^ nét, Bohunka Zoltánt, Eperje- ^ sí Ernőnét és egy fiatal fiút, ^ Farkas Jánost, aki a TMK / küldönce. Minden olcsó áron »> kiadott szépirodalmi könyvet ^ megvesz és tekintélyes, érté- ^ kés kis könyvtára van már. ^ Farkas Jancsi is olyan „rej- ^ tett tartalék” az üzemben, ^ akire most figyeltek fel: okos, ^tartalmas válaszokat adott a ^ nemrég lezajlott üzemi szellemi öttusa versenyen, melyet összekötöttek nagysike- ^ rű szavalóversennyel is. A ^ szellemi öttusán tíz pont volt ^ a legmagasabb eredmény, s a ^ részvevők között alig akadt, ^ aki nem érte el a hat pontot; ^ — Ki írta és ki zenésítette |meg Anyegint? ^ — Ki a szerző és mi annak ■ ^ a versnek a címe, amelyben ^ ez a sor olvasható: „Habár £ fölül a gálya, s alul a víznek ^ árja, azért a viz az úr” — ^ ilyen kérdések peregtek, s ^ hogy a válaszok nagy része ^ „telibe talált”, nem véletlen. | A szavalóversenyen ? £ tizennyolcán indultak és itt is fakadt rejtett tartalék, mert az ^ első négy között „ugrott ki” ^ Csitári Sándorné és Huve ^ Gertrud, akiről nem is sejtetnék eddig, hogy jó vers- ^ mondó. á A szellemi öttusaversenyt — közkívánatra — hamarosan ^ megismétlik. Bizonyára na- ^ gyón jól szórakoznak megint ^ a versenyzők és a közönség is. 'y, Tekintélyes eredmény ezen ^ a „vizsgán” a hatos átlag. £ Jól vizsgáznak. '/ K. K. A 6-os átlag szép siker - de nem öncél Kellemetlen „nyögve-nyelős” témáról beszélgetünk az Ikla- di Műszergyárban. — Kudarc ez, akárhogy néztük, de ki kell valahogy kec- meregni belőle — vakarja a fejét Szalai László, a szakszervezeti kultúrbizottság egyik tagja. — Az' a baj — magyarázta Rajta Erzsébet, az üzemi bizottság fiatal, szőke adminisztrátora — hogy ez olyan „szaladó” üzem. Munkaidő után összekapkodják a holmijukat, „megy a vonatom” ... irány az állomás. — Ez igaz, de ha el is utazik Pestre, meg a környékbeli falvakba az ott lakó 50 százalék — a másik fele itt él Ikla- don, meg a gyártól három kilométerre levő aszódi új lakótelepen. Az a baj, hogy rosszul választottuk meg a darabot I— fordul hozzám Kovács Mi- | hályné, az üzem könyvtárbizo- i mányosa — sokat akart a -szarka, de nem bírta a farka... fezért sóhajtozunk. — Ez az igazság, ezt be kell | látni — bólint rá Szalai i László. — Hetek óta próbáltuk már a Teremtés koronáját, Fehér Klára színdarabját, beleöltünk több mint ezer forintot és akkor vettük észre, hogy kevés hozzá az erőnk, nagy gyakorlattal rendelkező hivatásos színészeknek való ez a darab. Ráuntak az itteni fiatalok. Közben egész halom fényképet mutat Kovácsné. — Nézze meg ezeket: Heltai Jenő Néma leventéjének a fényképei. Tíz előadást rendeztünk belőle, mindig táblás házak előtt. Ez a próbákon is ment, meg az előadásokon is. Egy szó mint száz, az a kérdés, hogyan tovább? A pillanatnyi kudarc nem kedvetlenítette el az ikladiakat. „Valamennyien osztják Szalai László véleményét. — Ami az üzem vezetőit illeti, egyáltalán nem szűkmarkúak — mondja Soós Imre, az üzemi bizottság elnöke. ígéretünk van arra, hogy a színpad mögött öltözőket, kelléktárat építenek, ha lesz „mozgolódás”. Az üzem évi 34 ezer forintos kulturális alapjából jut a színjátszóknak is. Segítség van mindenfelől. Hogy mást ne mondjak; olyan díszleteket
