Pest Megyei Hírlap, 1960. május (4. évfolyam, 102-127. szám)

1960-05-10 / 109. szám

1960. MÄJUS 10. KEDD rest HF.cr '^Mirieso 5 A korszerű segédtanár: a film! vágyak, azt hiszem, t\ túlszárnyalnak a váci, dunakeszi, erdőkertesi kép­zőművész szakkörön. Akik ezekben rajzolgatnak, feste- getnek — többségükben legalábbis — a Műcsarnok­ról ábrándoznak; híve és remélve: sok-sok tanulás, hosszú gyakorlat után egy- szercsak „Valaki” észreve­szi a bennük lobogó tehet­ség-mécs fényét, és akkor... Olyan nagyon természe­tesek ezek a vágyak ... Hát él ezen a világon lelkes em­ber, aki — ha más nem te­szi — önmaga ne fúná, ne élesztgetné annak a bizo­nyos mécsnek a tüzet? Akadna olyan festegető- rajzolgató, aki nem szeret­né megalkotni a XX. század egyedülálló remekét? Ahogyan sétálok a váci művelődési ház kiállítási termében, nézem a kiállított képeket, szobrokat, kerá­miákat. arra gondolok: mi­lyen végtelen nagy szeretet­tel, milyen féltő izgalommal adták be munkáikat a KISZ felszabadulási képző- művészeti pályázatára azok akik kétszeresen is ezekre a falakra helyezték névkár­tyáikat ... egyszer az alko­tásban, egyszer papíron... Váciak, erdőtelkiek, pen- ciek, veresegyháziak; ipari tanuló, vagongyári munkás, diák, adminisztrátor, peda­gógus, katona ... Ahány kép vagy plasztika, majd­hogynem annyi foglalko­zás ... Siheder legénykék és aggastyánok.. Ahány kiáilitott pályamű, annyi életkor, annyi téma. N egyvenkilenc alkotás.» Vagy inkább kísérlet. Néhány sikeres és több ke­vésbé sikerült próbálkozás. Nehéz lenne itt pythiáskod­ni: megjövendölni, hogy ki karcolja majd szárnyával az eget, és ki hull vissza — az el sem ért, csak vélt — magasságokból a valóságra, arra ébredve, hogy nem érik sohasem igazi művész- szé... Talán csak néhány ké­pen; a vonalakban, a szí­nekben, a távlat érzékelte­tésében, a téma „megraga­dásának” módjában csillog az a valami, ami később eleven, gyújtó és melegítő tűzzé érhet. Mizser Pál ha­tásos (és kissé hatást is va­dászó) Requiem vázlata és Uszályai, Domin Károly Esti utcája és Gazdasági udvara, Újvári Erzsébet (erősen Gorka Lívia modo­rában korongolt és mintá­zott) kerámiái, Hambalek János rajzai — csak néhány nevet és művet kiragadva a többi közül — biztatóak. Igaz, ők már nem „új fel­fedezettek”. Egyik főisko­lás, másik képzőművészeti gimnáziumba jár, a harma­dik Gorka-tanítvány... Már elkötelezték magukat, gyűrűs arái a múzsának. s a többiek? Nem a nem említettek, ha­nem azok, akiknek festmé­nyén, kis szobrán nem süt át az a bizonyos belső fény. Ök hiába, görnyednek az agyag vagy a festőállvány mellett? Az ő vágyaik soha­sem érnek beteljesülést? A vágyak a mennyekben, mi magunk azonban a föl­dön járunk. A földön, ahol annyi a szép — táj is, vá­rosrészlet is, kép is, szobor is —, és ahol ezt a sok, ren­geteg sok szépet meg kell látni! Az öntevékeny, mű­kedvelő képzőművész (aki És koránt sem igazán művész!) a szakköri munka során, az állandó esztétikai képzés révén előbb látja meg, job­ban meglátja a szürke hét­köznapok és vörösbetűs ün­nepek, a tájak és tárlatok szépségeit. Előbb látja és jobban látja, mint a töb­biek ... Ha csak ezt adná a képzőművész szakkör, már sokat adna. Látókká tenni az embereket, fogékonnyá tenni őket a szép iránt, al­kalmassá tenni egyre több és több embert az igaz mű­vészet befogadására — olyan cél, amiért érdemes szervezni, fenntartani és szaporítani a képzőművész köröket, és amiért érdemes ott órákat, éveken át sok­sok órát eltölteni. És ha a rajzolgató, for­mázható növendék célja nem ez vagy nemcsak ez — nem baj. Az érés, a látás tisztulása, a művészi ítélőképesség kifejlődése ezekben az esetekben előbb-utóbb orvosolja a bajt. A szakköri növendék észreveszi, ő maga veszi észre: inkább néznie és lát­nia keli, mint alkotnia. £s akkor már „késő”, hogy ki­ábránduljon — önmagából kiábrándulva — a művésze­tekből! Akkor már tárlat­látogatóvá lett lesz, akkor már véleményt alkot és mond, vitázik, „lelki szer­vezete” szinte megköveteli a mindennapi kultúra-dó­zist. És a Műcsarnok nemcsak új kiállítóművészeket, ha­nem új nézőket is vár. Öbelőlük, a jelenlegi és volt ipari tanulókból, va­gongyári munkásokból, ka­tonákból, pedagógusokból, diákokból és a többiekböl verbuválódik majd (és nem­csak majd, hanem részben már ma is) a tárlatok kö­zönsége, az alkotást vásár­lók serege, a művészek ih­lető tábora. 1 " gy a vágyak — ha nem is úgy, ahogyan meg­születtek és ahogyan szülő­jük szerette volna —, de el­jutnak céljukhoz, a Mű­csarnokhoz. — ami — TALÁLKOZTAM AZ Farkas László-. Ores este Alkonyodik lassan, Magam vagyok itt Pedig az a lány a Szomszédban lakik. A lány, ki ha várna. Mennék örömest. A nyugati ég is Szenesedül kezd. Meggyűjtom a lámpát, S verset faragok. Az a buta bánat Versírásra ok, Hogy bár az a lány a Szomszédban lakik, Mégis a szobában Magam vagyok itt. Akivel csak beszéltem 'róla a monori iskolákban — a gimnáziumban és a két álta­lánosban — azt erősí tgette: — Igen, a film nagy­szerű segítője a pedagó­gusnak és a tanulónak. Megkönnyíti az összefog­lalást, nagyszerűen szem­léltet, élettel tölti meg az anyagot, a téma köny- nyebb megértését szol­gálja. Summázva és nem szó sze­rint idézve, ez, amit Halász János, a gimnázium földrajz­tanára, Marton János, az Ady Endre általános iskola rajztanára, Finta András, ugyanennek az iskolának fi­zikatanára, valamint Fülöpp Loránd, a Kossuth Lajos ál­talános iskola igazgatója el­mondott. Kissé részletesebben: A gimnázium földrajzta­nára: — Kiválóan összefoglalta az anyagot a csillagvilágról, az Európáról, a Szovjetunióról szóló oktatófilm. A csillag­világ például 11 óra anyagát ismételte át, tette érthetőbbé. Az általános iskolai rajzta­nár: — 14 filmet vetítettem a rajz és a művészettörténet anyagából. És nem hiába. So­kat kínlódtam például a he­tedikben a tárgy megfigyelte­tésével és a rajzolás munka­menetének elsajátításával. A gyerekek mindig „egyéni” utakat, ezzel együtt persze nehezebb módszereket keres­tek. Az egyik francia festő­művészről szóló film megfogta a gyerekeket. Harmincszáza­lékos volt a siker: az osztály egyharmada ezután már he­lyesen vázolta fel „természet után” az odaállított tárgyat, Az általános iskolai fizika­tanár: — A gőzgép bemutatásához nincs jó szemléltető eszkö­zünk. Amikor a gőzgépről szóló filmet levetítettem, job­ban megértették a diákok az anyagot, mint az előző évek­ben, film nélkül. Ebben az esetben nagyon könnyű volt lemérni a hatást a felelések­nél. De ez csak egy példa. Az idén a hetedikben is, a nyol­cadikban is öt-öt fizikai tár­gyú oktatófilmet vetítettem. Ugyanígy felhasználjuk a fil­met a földrajz, a növénytan, a matematika oktatásánál is. Az iskolaigazgató: — Mi sokat vetítünk, nem is mi, pedagógusok, hanem a gyerekek, ök kezelik a gépet. Haszna: a tanuló tényle­gesen látja, amiről hall, tehát sokkal inkább meg­érti az anyagot. Másod­szor: olyasmit is látnak, amit egyébként nem tud­nánk szemléltetni. Pél­dául idegen országokat vagy a' nagyolvasztó mű­ködését. Negyedszer: ér­dekesebbé tesszük a tan­órát. Végül, mivel a gyerekek a korszerű szemléltetés révén előbb értik meg az anyagot, lehetőség nyílik a tárgy bő­vebb ismertetésére, az alapo­sabb visszakérdezésre. Egy község három iskolájá­nak néhány pedagógusa le­tette a garast — a film mel­lett. De ez az elégedettség bizonyos fokú elégedetlenség­gel is társult. Vegyük csak sorra: Az első, elégedetlenséget kiváltó ok természetesen a teremhiány. Jó lenne, persze, hogy jó lenne minden isko­lában olyan állandó helyiség, ahol hurcolkodás és átrende­zés nélkül folyhatna a vetí­tés. Ez a panasz azonban olyan természetű, hogy (ki­véve talán az újonnan épülő gimnáziumot) még várni kell az orvoslásával. A Kossuth Lajos általános iskola a pél­da: ha nehezen is, de a vetí­tés megoldható még helyszű­kében is. A második panasz a vetítő­gépek vagy az erősítők állapo­tára vonatkozik. Az Adyban az első, amit Finta András említett: rossz állapotban van az erősítő. Azután: Fülöpp Lorand fel­sorolta, hogy mi mindent, kel­lene szemléltetni filmmel — de nincs mindenről film. Az a'só tagozatos osztá­lyok anyagához szinte egyáltalában nem kap­ható tekercs. És amit fel­sorol a filmjegyzék, az se érkezik minden esetben pontosan a kért időben, az anyag megtárgyalása­kor: kevés a kópia. A gyakorlati órákhoz nims segítőfilm: „Pedig milyen jó lenne — mondja Finla And­rás —, ha egy-egy rr.unkafo- gást és annak nagyüzemi al­kalmazását levetíthetnénk a gyerekeknek!” De ezek a panaszok mégis­csak pozitívumot tükröznek. Tudniillik azt az egyszerű tényt, hogy a panaszlóknak van vetítőgépük és így vagy úgy, vesződséggel vagy anél­kül, gyakrabban vagy ritkáb­ban használják is. Mit szólja­nak, hogyan panaszkodjanak azonban azok az iskolák, amelyek nélkülözik ezt a — mindenki által elismert — nagyszerű iskolai segédesz­közt?! Az egész monori járás­ban — Fülöpp Loránd szerint — mindössze a három monori iskolának. Maglódnak és a gyömrői úttörőháznak van vetítő­gépe! Bizonnyal nem lehet egy­szerre ellátni valamennyi is­kolánkat vetítőgéppel. De az is bizonyos, hogy kevesebbet törődnek a felsőbb oktatás­ügyi szervek ezzel, mint amennyit törődhetnének, ke­vesebbet tesznek (és vesznek), mint amennyit tehetnének (és vehetnének). Talán jobban meg kellene fontolni, hogy mivel érdemes felszerelni az iskolai szertára­kat ... Vegyünk-e drága pén­zért kitömött madarakat és csontvázakat vagy többet se­gítene, ha mindezeket nem élettelen állapotban (bár há­rom kiterjedésben), de élet- feltételeik, tevékenységük közben (bár két dimenzióban) mutatnánk be a tanulóknak? Végignéztem a filmjegyzé­ket. A fizikai oktatófilmek listája 26 néma- és 15 han­gosfilmet kínál. A biológiai oktatófilmek közül néhány (a kínálkozó 18 hangos- és 38 némafilm tört­része): a légy, a gerincesek vérkeringése, a szarvasmarha, egy gyűrű története, Pavlov, az agykéreg működése, a nö­vények élete, a tbc gyógyí­tása stb., stb. Emlékszem, még az én diák­időmre gondolva, milyen ne­hezen értettük meg a mágne­sességet, az asszimilációt, a vérkeringést, az elektromossá­got! Mennyivel megkönnyít- hetnénk az azóta teteme­sen megnövekedett anyag tanítását és elsajátíttatá­sát, azaz a gyermek és a pedagógus gondját, ha célul tűznénk ki — meg­valósítható tervvel meg­határozva a végrehajtás módját, ütemét és sor­rendjét — az iskolák fil- mesítését! Az Ady Endre iskola csak a biológiai és a fizika-mate­matikai oktatófilmekből negy­vennégyet, illletőleg huszon­kettőt rendelt és mint mond­ják, rendeltek volna még töb­bet is — ha lenne film. Még többet kérnek, követelnek a jóból, a hasznosból... Fel kell hát ébreszteni a többi is­kolában is az érdeklődést a korszerű szemléltető, oktató módszerek iránt! Nem arról van szó, hogy az állam lásson el minden egyes iskolát vetí­tőgéppel (bár ezt is program­ba kell majd venni, ha lesz elegendő anyagi eszközünk), de arról szó lehet, hogy a helyi tanácsok, a szülői munkaközösségek és az iskolák saját erőből gon­doskodjanak a ma már nélkülözhetetlen gépről és erősítőről. Vagy legalább diavetítőről — ami (ha lesz elegendő szám­ban diafilm) — ideiglenesen több a semminél. A tanügyi reformról éppen mostanában vitáznak a szak­emberek, sőt a szülőkhöz is elér a viták szele. Nos, ha már gyökeres reformot való­sítunk meg, ha korszerűsítjük iskoláinkat — a XX. század­hoz és a szocialista építéshez felemelve a tantervet, az élet­hez közelítve az oktatást —, a reform készítői erről, a filmről, se feledkezzenek meg. G. L. ^\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\N\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\^^^^ „ Egészen megújhódtam ezen az estén, s valami magas és tiszta érzések keltek föl ben­nem a művészet feladatáról.” (Móricz Zsigmond: Üj közön­ség, 1919.) — És mi lett azzal a leány- nyál, aki meggyilkolta a rend­őrkapitányt? — Hát nem nézte végig? — A második felvonás után hazamentem. Tudja, tanár né­ni, alig bírtam már magam... A föld lehúzza ám az embert! — Pedig éppen a harmadik felvonás volt a legszebb. A le­vélária ... — Én nem is tudom, miért van így, igazán, mindig a har­madik felvonás a legszebb ... De mesélje már el, tanár néni, mi történt a leánnyal! •— Hát tudja, Bözsi néni, az Angyalvárban... És Szűcs Emöné, a kar tali kézimunka szakkör vezetője, elmeséli: mi történt a Tosco harmadik felvonásában, Bar­tók Jánosné meg kerekre tá­gult szemmel hallgatja... Igaz, nem látja a televízió képer­nyőjét, amelyik Kartalra is el- \ viszi az Operaház előadásainak fényességét; nem hallja Puc- ícini muzsikáját, de legalább .megismeri Tosca és Cavara- Idossi tragikus történetének he­lfe jezését, és ez is valami. Mert Bözsi néni nem zenei • sznob, nem is lesz azzá soha- Isem. Ö nem hajbókol a bravú- j ros ellenpontozás, a magas cé, laz összhangzattan művészeté­inek; nem elemez, nem követi \ kottából az énekest és a zene­ikart... ö csak elmerül, ringa- í tózik a muzsika hullámaiban, % szívdobogva aggódik Cavara- ?dossiért, gyűlöli Scarpiát; lel- \ kéhez együtt találja meg az utat a zene és a mese... 1 Ha ez kevesebb is, mint az összhangzattan és a kotta is­merete, más tekintetben több mindezeknél. És mire Szücsné befejezi tör­ténetét, összegyűlnek a töb­biek. Ki fonott kiskosárban, ki ap­ró batyuban hozza a pamutot, mindenik hóna alatt hozza a hímzőrámát, és még valamit hoznak, valami láthatatlan és meg foghatatlant; érdeklődést a nagy, szép ismeretlen, a mu­zsika iránt. Elnehezült testű és kezű parasztasszonyok kevés kivé­tellel mindahányan. Ahogy hozzákezdenek az öltögetéshez, ujjaik között szinte elveszni látszik a tű, azt hihetnem, hogy hasonlóképpen elvész va­lahol a fülük mellett, a levegő­ben, a Rigolettó kórusmuzsiká­ja. Hiszen ezek az asszonyok egész életükben, éltük har- minc-negyven-ötv«n esztende­je alatt csak a teS1 .et-lelket ölő, robotos munka ritmusát is­merhették, mellé hébe-hóba valamit az „olcsóbb” muzsiká­ból: magyarnótát, táncdalokat, slágereket... De nem... Ügyesen, fürgén száll a tű az eresre dolgozott kezekben a Verdi-kórus rit­musára ... Az egyik asszony dúdolja is a dallamot. Ismeri már. És nemcsak is­meri: amit a zenéből meg­őriz az emlékezet, az kedves a fülnek, azt szereti is. Itt, a kézimunka-szakkör­ben vetették el ennek a sze­retetnek a magvát. Ez a mag kelt ki Bözsi néni lelkében, ez a szeretet vitte a televíziós készülékhez, a Toscá-hoz. Szűcs Ernőné gondolata volt: — Annyi szépet ad nékem a muzsika... Miért legyen ez a sok szép egyedül az enyém? Miért ne osztanám meg azokkal, akik eddig nem ismerték? És a kézimunka-foglalkozá­sok idején, hetenként kétszer, elhozta a lemezjátszót, felcso­magolt mellé lemezeket... Amíg az asszonyok öltöget- nek, jár a kristálytű a leme­zen, a tanár néni szájából pe­dig folyik a szó: ismerteti, magyarázza a zenét, a Car­ment, a Hunyadi Lászlót... — Tetszett-e, amit hallgat­tak? — kérdem az asszonyok­tól. Bereczki Istvánné válaszol, bár szeme rámcsodálkozik: hogyan kérdezhet valaki ilyet, ami természetes. — De mennyire! — És nem volt furcsa, egy­szerre ilyen „nehéz” zenét hallgatni? — Lépésről lépésre men­tünk előre — veti közbe Szücsné. És Bereczkiné: — Tudja, mi azelőtt bizony lekapcsoltuk a rádiót, ha ilyesmit adtak... Most meg ke­ressük benne, amit itt hallott- tünk ... De azért... Még ma is kutatnom kell a szót... — Miféle szót? — Hát... Hallottunk va­lami litányt... Most is rájárt a szám... Nyitányt hallot­tunk, de nekem csak a litánia kéretözik helyette a számra... Szóval elmondani nemigen tudjuk, mi az, amit a grama- fon játszik, de szeretni — igen-nagyon szeretjük! És kisvártatva: — Csak... már láthatnánk belőlük valamit... Azt a Hu­nyadit például... — Majd az ősszel elme­gyünk az Operába! — ígéri a tanár néni. Valóságos kórus sürgeti: — Az ősszel, az ősszel!... Az még messzi van!... Me­hetnénk akár a jövő héten!... Valamelyik vasárnap délelőtt! Szücsné szabadkozik, de ez a szabadkozás a diadal örö­métől gyengül: soha még szebb bizonyítványt nem állí­tottak ki munkája eredmé­nyességéről! A kézimunka­szakkörben forgatott lemezek beváltották azt, amit várt tő­lük. Tízegynéhány szövetice- zetes parasztasszony operába akar — nem szeretne, akar! — menni. És ha nagyon akarnak, mennek is. Igaz, Szücsnének van né­hány „mellékfoglalkozása”: kémia-matematika tanár, anya, feleség, háziasszony... De nem lenne tanár, ha nem érezné: ezek az asszo­nyok tudni akarnak, egyre többet tudni! Egy párbeszéd: — Ebben a világban — mondja Bereczki néni — még az öregek is tanulnak... — Ebben a világban nin­csenek öregek! — tiltakozom. — Különben — csatlakozik Szücsné —, ha negyveneszten­dős fejjel öregnek vallja ma­gát, engem is öregít! — Érezzük mi már a vén- séget! — kardoskodik Berecz­kiné. — De azért... műve­lődni jólesik. Ebben hát megegyeztünk. És abban, is, hogy az asz- szonytársaság nagyon várja az őszt, amikor ismét meg­kezdi ‘munkáját a szakkör, a nyári szünet után. Talán ak­kor már nemcsak tízegyné­hány asszony, hanem többen, a fiatalok közül is többen járnak majd a kézimunkázók, muzsikahallgatók közé és is­merkednek Szücsné tervei szerint a keresztszemes és a szálára varrott hímzéssel, ez­zel együtt — Erkellel, Pucci­nivel, Verdivel és Mascagni- val... Ennyi — elég lesz a jövő idényre. Elég-e? Könnyen lehetséges, hogy az asszonyok, az igazán érdekeltek, azt mondják majd: Nem! Még többet aka­runk! A megismerés vágya és le­hetősége végtelen. Azon sem csodálkoznék, ha ősztől ha­vonta tömött autóbuszok in­dulnának Kartalról Budapest­re... A buszok megállnak az Állami Operaház előtt a Nép­köztársaság útján, kikászálód­nak belőle a fejkendős pa- rasztasszonyok, férjükkel és gyermekeikkel, beülnek a né­zőtér vörös plüss zsöllyéibe és megbizonyosodnak róla: mi történt valójában azzal a leánnyal, aki leszúrta a rend­őrfőnököt ... Garami László Vágyak és lehetőségek

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents