Pest Megyei Hírlap, 1960. május (4. évfolyam, 102-127. szám)
1960-05-15 / 114. szám
t Csimbok nem született szoba-kutyának. Hírneves pulinemzetségből származott, apja Sobri, anyja Kontyos. Télegyháza öreg gulyásának, Kanyó Gábornak subáján látta meg a napvilágot, persze nem azon a napon, amikor megszületett. A kutya-társadalom élete első két hetében, még nem nyitja ki a szemét. Talán így készül nagy feladatára, hogy alig is hányhatja be a tátikáit haláláig; sem éjjel, sem nappal nem nyughatik a *T-~. tolvajok, a kötözködök, a kétszínűéit, meg a bajkeverők miatt, sodrófa legyen a körösztapjuk! Kanyó Gábor kimagasló személy volt, bár nem termett ölesnek. Széles vállú, zömök, kissé görbe lábú, nehézkes marhapásztor volt Kanyó Gábor, kétfelé ágazó, vastag, őszes bajusszal, ami alatt a földkerekség legbüdösebb pipája füstölt. Azontúl csöndes, ritkásszavú, mint minden Kanyó, a termelőszövetkezeti értekezletek legrövidebb szónoklatainak elmon- dója. Ha szólásra emelkedett, megsodorta deres bajuszát, köszörült egyet a torkán, körülnézett és a mélyből konduló szavával enun- ciálta, hogy: — Helöslörh, Avval már le is ült, tömte a pipáját, hallgatott. Ilyen családból származott, takarékoskodtak ezek mindig is a szóval. Egyszer egy régi Kanyó megtudta, hogy egy környékbeli fuvarosgazda Pestre szekerez valami adok- veszek dologban. Az is Kanyó volt, de a család távolabbi ágából, a papfalusiból. Hát a télegyházi Kanyó felkéredz- kedett a szekérre, mert a leánya Budára ment férjhez, esztendeje nem látta, vinne nekik egy átalag bort, meg két jóravaló termetű sonkát. A papfalusi rokon rábilin- tott, aztán döcögtek együtt hallgatagon, méla pipázás közben. Lajosmizsénél megszólalt a télegyházi Kanyó: — Eső gyün. A papfalusi elgondolkodott ezen, az eget körülnézte és mikor Dabasra értek, már válaszolt is, azt mondja: — Mibül gondolod? A télegyházi meghúzza a vállát, poroszkáltak tovább az alföldi felhők alatt. Csak amikor Pest határában nyakukba szakadt egy özönvízre való zápor, vette ki a pipát a szájából és felelt: — Ebbül. Hát jó, a zömök kis gulyás szívesebben hallgatott, mint szónokolt, de mégis kimagasló ember volt, az bizony. Mert messze földön tudták róla, hogy senki fia nem árusít olyan pásztor-álomba való terelőpuli-kölyköket, mint ő. Dejszen vették is tőle, mint az olcsón lopott csizmát. Távoli vidékekről vándoroltak el hozzája a juhásznépek, meg a csordára ügyelő emberek, nagyokat alkudtak vele. Hanem a végén csak leszurkolták a kétszáz forintokat, hogyne, rendes pulikutya megér másfél bojtárt, ha nem többet. Tiszta sor, hogy Cslmbókból elsőrangú mirha vagy birkaszakcr'ö lett volna Kanyó mester keie alatt, ha közbe nem jön az a szombatesti családi katasztrófa. Azonban közbejött és görbére forgatta a sorsát. Hogy az elején kezdjem: Kontyos öt fiat vetett ezen a tavaszon. A gulyás hosz- szú töprengés után kiosztotta közöttük a becsületes neveket: Sírni, Mackó, Csim- bók, Baglyas, Nyafka... ne tessék könnyen venni ezt, kérem. Komoly állatismeret, de talán filozófikus átgondolás kelletik ahhoz, hogy a kutyakölyök a formájához, kiállásához, viselkedéséhez, talán azt mondhatnám: világszemléletéhez illően nyerjen nevet. Simi azért lett Simi, mert a szőre simábbra sikerült, mint ikertestvéreié; Nyaflca sem ujjból szopott név, dehogy! Ez a vaskos kis betyár még olyankor is nyüszített, mikor anyja legtelibb emlőjét szívta akkora igyekezettel, hogy szája két oldalán szaladt ki a tej. A Baglyas névvel felruházott újszülöttnek bámító összevisszaságban nőtt a bun- duskája, Mackó farkinca nélkül jött a világra, Csimbók pedig azért lett Csimbók, mert ő volt a legkisebb, akkora csak, mint a bog a borjúvezető kötélen. Hát nevetni kellett rajta bizistók, olyan pöttöm volt. Igen, de ez a maradék kis vakarcs ugyancsak meglepte a gazdáját. Mert ahogy kinyitotta a szemeit, nekifohászkodott és elkezdett élni. Élni és csaholni, akarni és merni — ki látott még ilyet, kéthetes kutyakölyökben? Szemfüles volt, mint valami ró- kaivadék és határozott, mint egy miniszteri biztos. Kurtán- furcsán eüökdöste testvéreit az emlőtől, ha étkezni altart, micsoda?... a kicsik verekedéseiben (amikért az okos puli-anya csöppet sem haragszik, mert vagy hallotta már ezt a szót „testedzés”, vagy állati ösztönéből tudja, hogy a gyermekkori erőfeszítésekből épül a felnőttek ereje), mondom, a verekedésekben mindig felül került Csimbók. Nyolchetes korában már szót értett, és mikor a tizenegyedik hetét taposta, ebben a fiatal korban teljességgel szokatlan, kemény fellépéssel teremtettézte össze a rakoncátlanabb kisborjúkat. Igaz, ugatása olyan volt csak, mint reménytelen szerelemben senyvedő kecskebékák brekegése, pek-pek, mindegy, nem ez a fontos. A fontos az, hogy méregacskó nekibuzdulással perdült a bocik elé, úgy, hogy a fincot rúgó mar- hafiak elrémültek a rikolto- zásától, és eszük nélkül menekültek az anyjukhoz. Kanyó Gábor kettészaladó bajuszát pödörgette, és álmélko- dott; nini, ez az ördögfióka menten szétpukkan a nagy rendcsináló buzgóságtól. Szombaton — pokolnak való rekkenő meleg nap volt — kijött a pásztor vastag felesége, hozta az egész hétre való élelmet, meg a tisztát. Rosszkedvű volt és fáradt. Úgy volt, hogy a szövetkezet teherautója ma hozza ki az új bikát, amit a halasi vásáron vett az elnök, annak a kocsinak a sofőrülésén trónolt volna 5 is. De a motorral valami baj esett, most javítják, hát gyalog kellett jönnie; négy és félórai úton cipekedeit a falutól idáig, a hatkilós kenyérrel meg a többi terével, az irgalmatlan napsütésben, hrrrh, mitől legyen jókedvű? Az ilyen pendelolvasztó hőség elbánik a kövérekkel, szinte sistereg az ember zsírja, mint a hízott lúdé a tepsiben. Már pedig örzse asz- szony kilencvenkilenc kilót nyomott csonttal-béllel, elég cipelni ekkora testet a falu farkáig is. Látta a gulyás, hogy az élete párja mérges kedvében van, hát fel akarta deríteni. Rámutatott Csimbókra és kijelentette: — Puli lössz ebbül a fé- rögbül. Örzse asszony ledobta a batyuját. — Hát mi lönne — vetette oda bosszúsan — hát mi lőhet pulianya kölyke? Talán kuvasz? Vagy komondor? Az ember rápillantott zsíros kalapja széle alól. Tudott volna felelni. Teszem azt, hogy látta ő a Perkucz fogházőrmester fiát, odúból malactolvaj lett, meg betört a szövetkezeti boltba is, szóval jól elgurult az apja mesterségétől. De minek mondja? Ismeretes dolog, hogy az ember, főképp a pénze- sebbje, négyszer annyit eszik, mint amennyire szüksége van. És ismeretes dolog, hogy az asszony, főként a vastagabbja, nyolcszor annyit beszél, mint amennyi kell. Mert miért? Mert azért, mivel az indulatait a soványabb nép mozgással, tevés-vevéssel veti ki magából. De a kövér nem lót- fut, főként forróságban, fél, hogy megizzad. No, a nyelve nem izzad meg, azt nyugodtan mozgathatja, azon keresztül kisuhinthatja az indulatokat. Hanem az okos ember tudja mindezt, és nem bolond a lángot fogott kazalt benzinnel oltani, örzse mérges a okozni. A pulikutyáját kritizálja, a háromszáz forintot érő kölköt (mert imént határozta el, hogy háromszázon alul nem vesztegeti, inkább megtartja). Azt sértegeti, amelyik a legjobb az alomból, Csimbókot, a nagyjövőjű, kis csahost. Sajnálta már, hogy választ lökött oda, evvel megcsinálta az utat örzsének, hogy lejtőre engedje a papul- lája kerekét. Ahunni, már indít! — Neköm kajbálhat, mikor látom, amit látok — harsogott a kövér feleség. — Azér, mer a maga kutyája, attul még lőhet hibás! Hibás? A’ nem is szó! Kancsal! Sandít mind a két szömivel. Ebbül lösz puli? Hát lőhet. De kancsal puli lösz. Úgy hát. Kancsal. Kanyó Gábor komoly dilemmában volt. Érezte, hogy valamit oda kell vágnia a kötözködö hitveséhez, de forróságért, a teherautóért, a cipekedésért. Egy kicsit kifújja magát, aztán megbékél. De Örzse nem békéit meg. Ült a subán, nézett erre, nézett arra — ha Kanyó oda- pillantott volna, könnyen megállapíthatja, hogy azt keresi, mibe kössön belé. És aki keres, talál. — Az, hát — pattogott a kilencvenkilenc kiló, míg tekintete rátapadt a Csimbók mulatságos kis pofájára — még hogy ebbül puli lössz! Nojszen furcsa pulinak készül! Ez a kölök .., mán percek óta nézőm... ilyet, még nem is láttam kutyába... ez kancsal! — Kancsal?? — Káposztás-kertbe néz. A pásztor éppen a bütykös tenyerébe verte a tízezer esztendős, szutykos cserép pipáját. Megállt a keze a levegőben, elszömyedve fordult és bámult, hol a feleségére, hol Csimbókra: — Kancsal az öreganyád! — Tudta, hogy evvel a mondattal sértőleg hat Örzse lelkivilágára, egyrészt, mert az asszony igen szereti öreganyját, másrészt az idős nő valóban kancsalít egy kevéssé. Enyhíteni akart hát a mondottakon. — Ki látott mán kancsal pulit? Én még soha. — Látott, vagy nem látott ■— bökte oda örzse — mi közöm hozzá? Ennek a ku- tyakölöknek körösztben áll a szöme. Nézze mög csak jól! A gulyás fölmarkolta a megrágalmazott Csimbókot, figyelte a tekintetét. Fordította jobbra, fordította balra, hirtelen farkasszemet nézett vele, a fejét csóválta. A kis állat szeme nem volt még kifejezett színű, sem barna, sem sárga, sem fekete ... azok a homályos nedvesen csillogó, kékesszürke árnyalatú kis gombok voltak, amilyenekkel kiskorú ebek bámulják a titokzatos világot. •— Hun kancsal ez?? — reccsent örzsére. — Tán a feneke lyukánál?? És közben tisztán látta a helyzetet. Az asszony civakodni akar. ö mindjárt észrevette, nem felelt a tüskölő- désére. De lám, a komisz, gyorsan meglelte az érzékeny pontot, ahol fájást tud .nem tudta, az élelmiszer-kosár legyen-e az, vagy Csimbók, akinél világravalóbb terclő-ivadékkal még nem találkozott. A tátintóját neki, pulivakarcs, amék tizenegyhetes korában már terel?! Ha az emberek falkájá- hoz tartozna, azt lehetne mondani rá: csodagyerek! Észbe kapott. Csak lassan, lassan! A kosárban megbújt jóságokra egy hete vár, az nem dobódik. A pulikö- lök pedig végképp nem dobódik, mert... mert az ember nem hajigái olyasmit, amit szeret. De továbbgondolva a dolgot: olyan nagy baj az, ha valaki egy picit kancsal? A tanácstitkár is kancsalít, mégis nagyhatalom a faluban. Ha csak. az lenne a hibája, hogy kancsal, senki- sem haragudna rá. Ott van a bibi, hogy fejébe szállt az állása. Úgy jár az utcán, mint a régi világban a szolgabíró, nem köszön az öregeknek, dölyfös. A tanácselnök egyszer már megmondta neki: „A népért vagy itt, nem megfordítva!” Hát ez hiba. De Csimbók, attól, hogy kancsal, még betöltheti a pásztor mellett a hivatalsegédi állást, teljes megelégedésre. örzsét azonban meg kell leckéztetnie. Zsertelődést kezdett minden ok nélkül. És csúnyán sárbataposta az ura büszkeségét. — Na jó — tette le gyöngéden a földre a kis szőrgombócot, még meg is simogatta, mint aki megbocsátja, hogy miatta voltak nehézségei percei, — most mán nem beszélők errül. De ha te aszondod, kancsal... — Az 'hát — csapott örzse a szavába. — Ország-világ látja. De milyen kancsal! — ... akkor ne is várd, hogy kétszáz forint pottyanjon érte. Kancsal kutyáért nem kér pénzt az ember. Az ilyen hibás állat ingyért adódik. Hát fogytak, fogyogattak a Kontyos szuka kölykei. Június közepén már csak Az Új Termés arcképcsarnoka ^\v\\\xv\\\\\\\\\\\\>v\\\\\\\v\\\\\\^^^^ állatkezelésről. Dicsérték a csordát, Kanyót, örzsét, mindent. A pásztor nagy szónoklatot vágott ki: — Hát rajtuk van a szórnom. Ennyit mondott, egy szóval sem többet. De a pestiek megtapsolták. Mikor a rögtönzött értekezlet befejeződött, egy fiatal- asszony nagy sivalkodást csapott Csimbók körül. Hogy ilyen édes-kedves kutyaköly- köt még nem látott, jaj, milyen aranyos szemecskéi vannak, meg a kis pamatos lábai, a nedvéé kis orra, a rózsaszínű nyelvecskéjé! — De szívesen elvinném magammal — ölelgette a kiskutyát. — Kétszáz forintért árulja — mosolygott az elnök. — A többit — szólt Kanyó. — Ez kancsal. Olcsón adódik. — Kancsal? Nahát, csakugyan! — nevetett a fiatalasz- szony. — Mi az ára? — E’ csók — felelt a pásztor, — Már adom is — ugrott hozzá a pesti nő. — Nem nekem — pironkodott Kanyó. — A feleségöm- nek. ö gyütt rá, hogy a Csimbók kancsal. örzse megkapta a csókot, a Csimbók volt otthon, szülőhelyén, az állítólagosán kancsal Csimbók. De ő aztán konokul ott nyargalászott a kilenc nyurga topolya alatt, a pásztorkunyhó körül. Két szombat-vasárnapon hallgatott erről a vastag örzse. Csak rá-rápillantott a szép, erős kölyökre, mint aki mondana valamit. Azonban mégsem mondott. Pedig lett volna mit. Például azt, hogy a négy eladott kiskutya ára, nyolcszáz forint, már átköltözött özvegy Verbókné bukszájába, a félangol süldő pedig átvádolt Verbókéktól Kanyóék óljába, ott lefetyeli vígan a moslékot. De a süldő ára ezer forint. Célszerű lenne hát eladni ezt a maradék ebet, hogy a hátralékos kétszázat megkapja az özvegy. Hanem hát nehéz efféle társalgásba kezdeni a történtek után. A harmadik szombaton nem bírta már örzse. Mikor a pásztor bekosztolta a tar- honyás levest, meg a paprikás húst. és elégedetten gyújtott pipára, az asszony megkérdezte: — Nem gyütt a héten senki puliért? — Gyütt — nyomkodta le a tüzet vén pipájában Kanyó és nagy füstöt bodo- rított a szúnyogok közé. — Kettő is. — Osztón? — nézett rá a vastag asszony. — Nem veszik ezt a Csimbókot — vont vállat a gulyás. — Mér? — Mer kancsal. Evvel a Csimbók-megbeszé- lés lezáródott. Az asszony gondterhelten bámult maga elé: elő kell teremtenie a kétszáz forintot, Verbókné ne híresztelje, hogy nehéz fizető. A baromfiól népe meg fog csökkenni, tán a tömés alatt levő lúd megy rá Csimbók testi hibájára, ölég buta dolog, hogy az ember ki sem mondhat valamit mérgében, amiből baj ne származnék. Jól megnézte ö azóta többször is a pulikölyket, rendesen áll a szeme. Ugylátszik, Gábor említi fel a vevők előtt, hogy kancsal. S aztán, persze, azok is látják. Ilyenek a népek. Vasárnap délelőtt agitációs emberek vették sorra a tanyákat. A kilenc topolya alatt is megállt egy társasgépkocsi, pestiek jöttek, meg a termelőszövetkezet vezetői. Beszéltek a békéről, a tervteljesítésről, a gondos pásztor fölemelte a földről Csimbókot, komolyan intelte: — Panaszt ne hajiak rád, tel A nagyreményű terelő-iva- dék pár perc múlva Pest felé száguldott a társaskocsin, örzse maga elé nízelt, Kanyó szótlanul pipált. Aztán megszólalt az asszony: — Kétszáz forintot adott oda ingyen. — Nem — mozgatta fejét az ura. — Egy kancsal kutyát. TÖRÖK REZSŐ — önmagáról: Abban az esztendő- : ben, amikor születtem — 1895 — halhatatlanok haltak : me«: Dumas, Renan, Engels, Pasteur. Egy ideig azt hit- j tern, az ő pótlásukra jöttem a világra. Ma már tudom, ■ hogy egyáltalában nem volt teám szükség. Az iskolából kikerülve rövid ideig színészkedtem. j Amikor első kis szerepemre készültem, íülönfogíak és j a harctérre vittek. Onnan írtam első novelláimat, buda- : pesti nagy lapokhoz. Később írtam egy sorozat regényt, j színdarabot. Kinyomtattak és játszottak tizenkét nyel- j ven. í Most vidéken élek — Visegrádon — kedves házam- : ban, nagy kertemben. Ások, kaszálok, kapálok; néha i írok is, ha megkérnek rá. Más bajom nincs.
