Pest Megyei Hírlap, 1960. április (4. évfolyam, 78-101. szám)
1960-04-03 / 80. szám
I. RÉSZ, I. JELENET* Saán: Országút, valahol egy körbezárt nagyvárostól 20— 30 kilométerre. Amikor a függöny felmegy, katonai dzsippel készít elő induláshoz vezetője. A motorházat fehér zászlóval takarja le a szélvédő mellé, hosszú, vékony rúdra, könnyű fehér zászlót erősít. A vezetőn kívül még egy altiszt van a színen, a kilométerkövön ül és tábori lapot olvas. Déluláni szürkület. GK.-VEZETÖ (a zászlóval bajlódik): Gyere már ide, egyedül nem tudom felerősíteni, mert vagy tartom vagy drótozom. ALTISZT (Felkel, a lapot óvatosan a zsebébe csúsztatja.) GK.-VEZETÖ: Levelet kaptál, barátocslcám? ALTISZT: Én mindennap kapok hírt hazulról. GK.-VEZETŰ: Ne bolondozz! Egy hete nem hoztunk postát. Hogy kaphattál éppen te levelet?! Mutasd! Mit írnak? ALTISZT: Csak azt, amit mindennap. Jól vannak, várnak haza ... meg boldog új évet kívánnak... meg jó egészséget... A kislányom az idén kap először bizonyítványt az iskolában... tudod, első osztályos már... GK.-VEZETÖ: Akkor már ő is tud írni. ALTISZT: Tud .. . amikor én kezdtem az iskolát, újévre már én is tudtam. GK.-VEZETÖ: Mutasd! Hadd látom,, hogy ír! ALTISZT (előveszi a lapot): Tessék... GK.-VEZETÖ: Ezt kaptad? (Vizsgálja.) Hiszen erről leázott az írás! Még a címzés sem látszik. ALTISZT (visszateszi a lapot): Leázott... ezelőtt két évvel, A Volgában . .. GK.-VEZETÖ: Két éve? ALTISZT: Ez volt az utolsó lap tőlük . . . GK.-VEZETÖ (hosszabb csend után): No, fogd meg a zászló rijdját! ALTISZT (megfogja, közben beszélni kezd): Azért mégis úgy van, ahogy mondtam. Ha kezembe veszem azt a lapot, érzem, hogy úgy van. Ha nem is kapok levelet, akkor is úgy van. Mert hogy lenne? Ha éheznek, úgy sem írnák meg, ha fáradtak, úgy sem keserítenének vele... a gyerek meg olyan, mint a fa ... ahogy jönnek az évek, nő... akár tudok róla, akár nem. Nő, okosodik, mire hazakerülök, okos nagylány lesz belőle... nélkülem is. GK.-VEZETÖ: Igen, barátocs- kám. nélkülünk is. De ki adhatja vissza azokat az éveket, amit elmulasztottunk. Ilyenkor a lagaranyo- sabbak. Nyiladozik az értelmük, ezer miértre kérnek választ... ALTISZT: Én is sokszor elképzelem ... égőszemű, virgonc. kis kölyök volt utoljám .. . (igyekszik kitörni ebből a hangulatból). No, drótozd már fel, nemsokára indulunk! GK.-VEZETÖ: Ha itt lenne a fiam, biztosan megkérdezné, mit csinálok, miért kell idekötni ezt a zászlót, és miért nem vörös, miért fehér? Te, hogy magyaráznád, meg neki? ALTISZT: Micsodát? GK.-VEZETÖ: Mondjuk azt, hogy miért fehér és miért nem vörös ez a zászló. ALTISZT: Hát először is o.z ölembe ültetném (szinte gyönyörködik a gondolatban), megnyomnám a pisze orrát... Te, én nem tudom kitől örökölte az orrát! Talán az anyámtól, anhak láttam egy gyermekkori képét ... GK.-VEZETÖ: Vigyázz, jön a kapitány! ALTISZT: Csak kötözd nyugodtan. Nem harapós. GK.-VEZETÖ: Ismered? ALTISZT: Fél éve már. Idevalósi. Magyar. GK.-VEZETÖ: Akkor biztosan azért lvüldik őt (befejezi a drótozást). ALTISZT: Maga jelentkezett. KAPITÁNY: Jónapot fiúk! Minden rendben? ALTISZT: Igenis! KAPITÁNY: A kocsi is? GK.-VEZETÖ: Igenis, kapitány elvtárs. KAPITÁNY (óráját nézi): Még van néhány percünk az indulásig. Örsi Ferenc: A KAPITÁNY GK.-VEZETÖ: Hosszú út lesz? KAPITÁNY: Áttol f ügg . .. Aki huszonöt éve ment ei innen, az aZ utolsó perceket óráknak, a métereket kilométereknek érzi. Egyébként 20 kilométer. GK.-VEZETÖ: Huszonöt éve? KAPITÁNY: 1919. novemberében. GK.-VEZETÖ: Hány éves volv akkor? KAPITÁNY: Tizennyolc ... De most végére érek a hosszú útnak. Haza érkezem ... Haza .. . GK.-VEZETÖ: Mekkora ez a város? KAPITÁNY: Nagy. GK.-VEZETÖ: És t milyen? Szép? KAPITÁNY: Szép? Mihez tudnám hasonlítani. .. Talán mint.., Lyon... talán Barcelona ... Nem is tudok hozzá hasonlót. Nekem a legszebb! ALTISZT: Európa legszebb folyója szeli ketté, egyik része hegyre kapaszkodik __ K APITÁNY (elneveti magát): Hallod? Ö már jól ismeri. ALTISZT: Fél éve vagyok a kapitány elvtárs mellett.. Úgy odatalálnék akárhová ebben a városban, mint Szaratovban. Annyit mesélt már... KAPITÁNY: No látod. . . (nevet és barátságosan hát- bavágja az altisztet. Közben felerősödik a csatazaj, valamennyien figyelnek, a kapitány az órájára pillant. Hirtelen, megszűnik az ágyúdörgés.) Két perc múlva indulunk. GK.-VEZETÖ (A kongó némaságot megtörve): Üljünk le! Hová ül, kapitány elvtárs? KAPITÁNY: Előre. Azzal is közelebb vagyok egy fél méterrel. (Beülnek, nézi az óráját.) GK.-VEZETÖ: Tizennyolc éves korában volt itt utoljára? KAPITÁNY: Akkor... GK.-VEZETÖ: És akkor miért ment el innen? KAPITÁNY (hátrafordul a Elmögötte ülő altiszthez). meséled te? ALTISZT (nevet): ígérem, nem szólok bele, csak mesélje! KAPITÁNY (Az órájára pillant, nagyon határozottan parancsot ad): Indulás! (fel- berreg az autó — a szél lobogtatja a ' fehér zászlót, az autózúgásból kihallat- szik a kapitány hangja). Soha még nem nyílott annyi őszirózsa, mint akkor, októberben. A tanterem nyitott ablakán úgy tódult be az illata, mintha tavaszt ígért volna. Történelemóra volt, a falon még lógott Károly király színes képe. A második padban sovány, szőke fiú ült... (Az autó zúgása elnyomta a hangját, távolról hangszórók hangját hozza a szél): HANGSZÖRÖK: Budapest népe! Meg akarunk menteni benneteket az ostrom szörnyűségeitől, meg akarjuk menteni gyönyörű kát a pusztulástól, mentért küldünk ... meutert küldünk ... meutert küldünk. elsötétedik a színpad, azután kivilágosodva megelevenedik a tanterem képe). II. RÉSZ, 7. JELENET. Szín: az autó már középen áll, alig izzó reflektorokkal, lobogó zászlóval, szemben a közönséggel, halkan zúg a motor. KAPITÁNY (az arcát világítja meg egy fénycsóva): És most a hosszú út a végére ér ... hazajöttem__ haza! É n nem tudhatom, nektek mit jelent; nekem: mindenem ez a kis ország. Nem városto- Parla- . Parla- Parla- (Közben tudhatom, hogy mit jelent nektek majd ez a város: én: az álmaimhoz térek meg, amikor hazaérek. Bármerre jártam a világban, a nappalok munkája, harca után ha elnyomott az álom, mindig idehaza jártam. Ezerszer álltam a házunk kapujában, ahol iskolába menet csókkal búcsúztatott anyám, a villamoson, szaladtam fel a lépcsőkön, ültem a padban, s nemegyszer feleltem történelemből. Ott sütkéreztem a rakparton és ha meguntam, lapos kövekkel hacsáztam a vízen. Ugráltam a hegy szikláin, lebegős, nagy álomugrásokkal, éreztem a munkásnegyedek széngáz- és hagymaszagát... De most hazaértem ... Talán csak néhány óra és kézzel foghatom mindazt, ami eddig álom volt... (elhallgat, a motorzúgás felerősödik, a hangszórók ismét hallatszanak). GK.-VEZETÖ: Akkor hát most boldog? KAPITÁNY: Mérhetetlenül boldog vagyok. Talán sikerül megmentenünk a várost, amely ezelőtt 25 esztendővel elűzött, és mégis annyi álmomat őrzi, de minden álomnál szebb, hogy én hozhatom meg ide a békét. (Hangszórók szólnak, majd hirtelen nagy dörrenés.) ALTISZT: Vigyázz! (Űjabb dörrenés, a kocsi reflektorai felizzanak, aztán teljesen sötét lesz, majd egyetlen fénysugárban a fehér zászlót magasra tartva áll a kapitány. A gépkocsivezető és az altiszt támogatja.) GK.-vezető: Hát érdemes volt értük?! KAPITÁNY: Érdemes! (A fény felcsúszik a fehér zászlóra, majd lemegy a függöny.) * így ezzel a jelenettel kezdődik Örsi Ferenc kétrészes színpadi legendája, az igaz legenda Steinmetz kapitányról, a béke követéről, akit Vecsésnél kaszáltak le a fasiszták. A színmű végigvezeti a nézőt a kapitány életútjának egyik legfontosabb szakaszán. Megmutatja hogyan teszi forradalmárrá a fiatal még iskolás proletárgyereket a történelmi helyzet, a Párt, a kommunisták példája. A mű a hős indulását — ifjúkori megváltozását — részletes elemzéssel, szinte pszichológusi aprólékossággal mutatja be. Ahová elért; a felnőtt harcost, a kapitányt, a parlamentert — csak a keretjátékban ismerjük meg. A mű utolsó jelenete az első kép folytatása. A fürdető teknő kísértetjárása Úsztatja habjan az utcatömeg, viszik haza nagy boldogan: Ma este már abban fürösztenek. Én meg — hogy látom — arra sajdulok, hogy a koporsó is csaknem ilyen. S emlékszem ... teknő, akkor ... régen, negyvennégyben nem volt kapható, de kis koporsó, az igen, mert tízszer annyi volt az ára, pedig ugyancsak fából volt az is, s még vékonyabb is volt a fája. ... S meghalt szegényke... nem, mert teknője nem akadt, de, mert hogy nem volt még teknője sem, tudom, mint törvényt: ínség idején a fakoporsó könnyen kapható, de fürdető teknő az nehezen. ... Meghalt hamar a kis legény ... Teknőcske nem jutott neki, de csak azért nem — még most is hiszem —, hogy a fájából koporsó legyen. Munkazaj tavaszi kertben Tavalyi száraz gyom-halom tüzének füstje terjedez. Az is segít a fák között keverni a tavasz-szagot. Csillan a fényben sima hant, simul hozzá jó trágyaszag, lovat menesztő nógatás s távolból pulyka-vihogás ... Most munka minden kertre jut, egy ásó bárhol dolgozik, s zaja a teljes munkazaj falun, a kertek hantjain, és mégis sokkal csendesebb, mint városban az utcacsönd. S ha áll az ásó és derék, hogy lopjon rokkant pihenést, a napsütésbe rejtezett sok-sok méh lengő kórusa, mint fátyollá szőtt, dús kacaj az egyetlen nagy munkazaj. AZ ELLEUSÍG fordult rövid tereferére. A malmos is — idős ember, tömött ősz bajusszal, bozontos üstökkel, igen nagyhangú, de amúgy ványadt testű és kö- högős — görcsös botjával hadonászva meg-megállt a kerítésnél, s hozta a híreket az öregasszonynak. Erősen fújtatott, a szóvégeket lenyelte, s ezért úgy tűnt, hogy a szavakat is csak kiköhögi magából. — ... Hitler rádióbeszéde... az új titkos fegyverek használatáért nem őt terheli a felelősség, ért engem, Csévi néni? Az ellenség nem fogadta el az ő békejobbját __ — Nem, ugye... A malmos nagyot harákolt, botját magasba emelte. — Az angol népet eltörli a föld színéről. De előbb az orosszal... Minden rossz onnan. .. Oroszországból, ért engem? — Onnan, persze... Akkor a malmos ment tovább a szekérúton, két sor sárguló lombozatú akác között, s nehéz botjával a földet döf- ködte. Más alkalommal meg a postamester éppen özvegy Csévi- né kiskapuja előtt gyújtott szivarra. Alacsony, vastag ember volt. nyaka kivörösödött a keménygallérból, s hangja mintha pincéből görgött volna fölfelé. Ellenzőül emelt tenyere mögött mondta, nagyokat szippantgatva: — No, Csévi néni, a fiát azóta elpusztították volna az oroszok, örüljön, hogy olyan szépen végezte. — Elpusztították volna, ugye... — El hát. Farkasok azok, nem emberek. Esténként, sötétedéskor, a tornácon üldögélve sirdogált az öregasszony, a hideg idő beálltával meg a konyha langyos tűzhelye mellett guny- nyasztva. Elpusztult a fia, az egyetlen. Menye, unokái Debrecenben. És pusztul a ház is. A két hold bevetetlen, a kis veteményes a ház mögött ez idén krumplit se igen adott már, mert egyedül nem győzi a kapálást, gyomlálást, öntözést. A tehenet elhajtották a németek, és ha az ember így magában búslakodik is utána, hangos szót nem ejt róla, mert a malmos elmagyarázta, hogy a német szövetségese a magyarnak, s a hábcrúban állat is kell, nemcsak ember. Az öregasszony bólogatott s mondta, mint a leckét, még az ujjain is számlálgatta: az orosz, az angol ellenség, a német meg szövetségese a magyarnak. A november csúf esőzést hozott; leesett a hó, majd elolvadt, a széles utca hepehupáit csillogó, fekete sárréteg borította. Vaskos, szürke fellegek alatt a jegyző, a postamester. a malmos gondterhelt arccal, sietősen kerülgette a pocsolyákat, meg a községháza előtti nagy gránáttölcsért, ahogy bekopogtattak egymáshoz fontos tanácskozásra. A falusi asszonyok meg az, öregek az udvaron, az istállóban tevékenykedtek — fiatal férfi nemigen volt a faluban — este behúzódtak a konyhába, szinte üres volt az utca. Özvegy Csévi Mártonná nagyon magányos lett ott a faluszéli házban, s ha vizet húzott a kerekes kútból, ha fát hasogatott a kis fészer előtt vagy a tornác lépcsőjéről magot szórt a négy tarka tyúknak, az utca felé lesett: nem közeledik-e valaki, akivel szót válthat. December elején egy-egy felpakolt szekér vonult a náza előtt bútorfélével. edénnyel, batyukkal. Az öregasszony kiegyenesedett, nézett a megrakott szekér után: csak nem a postamesterék? Ugyan hová igyekeznek? Kiáltott, de a nagy zörgés-zakatolásban válasz nem érkezett. Elment a malmos, és egy napon a jegyző is arra hajtott e! családostul. Az öregasszony vitte a vízzel telt kannát a tornác felé, ki-kiloccsantotta, ahogy csoszogott görnyedezve; fony- nyadt ajka sebesen mozgott, mintha imádságot mormolna, a konyhában meg eleredt a nyelve, míg jött-ment. rakosgatott. A nagy magányosságban jólesett hallaná: a saját hangját. Olykor nagykendöbe bugyolálta magát, a kerítéshez állott, úgy leste a kihalt utcán a lépteket, s mindenkire lecsapott a kérdéssel: — Mondja már, szomszéd, mi van a világban? — Mi volna? Eső meg hó, sár latyak. — Hát a jegyző úrék hová A falu végén, ahol a föl_ dek között göröngyös szekérút vezet a szomszéd községbe, lakott Csévi Mártonná özvegyasszony. Egyetlen fia — meglett ember volt már, dere- sedő — egy évvel ezelőtt halt meg Orbánéban, A menye a tavasz végefelé, az első távoli ágyúszóra vette három nagyocska gyermekét s Debrecenbe költözött a szüleihez, mert hát „városon mégis biztosabb” — így mondta. — Az öregasszony ráhagyta: az hát, biztosabb; ahogyan egyéb beszédet is helybenhagyott, ha valaki beszólt kerítése fölött vagy éppenséggel az udvarára (Szánthó Imre illusztrációja) Németh Emil:
