Pest Megyei Hirlap, 1960. január (4. évfolyam, 1-26. szám)
1960-01-24 / 20. szám
— Zsiga bácsi elmegy — közölte barátom, amikor a Körúton találkoztunk és túlestünk a lapocltaropogtatáson. Meglepve néztem rá: — Hát mégis rászánta magát az öreg? — Rá. Anti addig írt, addig csalogatta, míg végül is megkapta az útlevelet és Kézi nénivel együtt két hónapon belül indulnak. Felnézhetnél hozzájuk, jólesne az öregeknek, meg aztán körül is nézhetsz egy kicsit, mert árulják a lakásberendezést. Engem a kíváncsiság vitt, feleségemet a vásárolhati tárgyak érdekelték. Kettőnk keresetéből mindig volt egy kis dugpénze, amiből hol futószőnyeggel, hol villamos kávéfőzővel gazdagította Bajza utcai birodalmunkat. Útközben elmeséltem neki, hová megyünk. Zsiga bácsi apám ferblipartnere volt, Kézi néni anyámmal együtt kézimunkázgalott, kávézga- tott, kicserélve körük apró- cseprő pletykáit. Két gyerekük volt. Klári az idősebb. Anti a fiatalabb. Anti meg én együtt jártuk az Alkotmány utcai kereskedelmit, s a szülök barátsága révén mi is kenyerespájtások voltunk. Klári messze esett tőlünk. Tizenkét évvel volt idősebb Antinál, férjhez menendő lány már akkor, amikor mi először ültünk be az elemi iskola padjai közé. Férjhezmenen- dő volt, de nem ment férjhez. Pedig fejedelmi megjelenésű, fekete szépség volt még 1944-ben is, amikor már a negyvenedik éve felé haladt. Nem jutott el odáig. Úgy karácsony körül kenyérért igyekezett a sarki fűszereshez, amikor egy becsapódott akna tett pontot kiismerhetetlen élete után. A szülök ezzel második gyermeküket is elvesztették. Anti ugyan nem halt meg, de a háború kitörésének idején érzékeny búcsút vett szerelteitől és egy sötét este néhány elszánt társával átlépte a határt. Rendkívüli oka nem sok volt rá az ismert „rendes" okokon kívül: ereiben egy bizonyos százalék „nem árja” vér keringett, de ez elég volt ahhoz, hogy lobogó önérzete ne bírja el a legkisebb megaláztatást sem. Kanadába ment gyermektelen* nagybátyjához, apja öccséhez, aki a tűnő évtizedek során tisztes vagyonkát szerzett az egyik városkában, ahol textil- üzleteit tartott. A szülők itt maradtak, egyedül. Lányuk tragikus halála, kései fiúk távozása a világ másik végébe megtörte őket. A negyvene^ években sokat járogattam hozzájuk, hogy Antiról — akivel gyakran leveleztem — elbeszélgessünk. Azután gyérültek, ritkultak ezek a látogatások. Isten malmai lassan őrölnek — mondja egy régi közmondás. Bizony a tér és az idő, meg egy kis harctér, egy kis fogság, kibombázottság, szüleim elvesztése, később a házasságom, a gyerekek születése, a mindennapi élet gondjai egyre ritkították, majd megszakították a kapcsolatokat mind Antival, mind Zsiga bácsiékkal, eltekintve ■ egy- egy ünnepi üdvözlőlaptól. Bizony kicsit feszélyezve éreztem magam, amikor becsöngettünk az Üllői úti bérház második emeleti lakásának jól ismert ajtaján. A fe- szélyezettségre azonban semmi okunk nem volt. A két öreg — nagyon megfehéred- tek szegénykék — kitörő örömmel fogadott. Feleségemet is nagy szeretettel üdvözölték, sütemény és kávé került terítékre — és terítékre került az én régi barátom egész élete. Dicsekedve hoztak fényképeket a feleségéről — angol nőt vett el — meg a három gyerekről, a házról meg a Fordról, egymás szájából ragadva ki a szót, meséltek szüntelenül. . Lopva körülnéztem. Nem változott itt semmi. Minden bútor, minden szőnyeg, minden kép a régi helyén. A néni lánykori festménye, a bácsi diplomája — mérnök az öreg — a játszadozó angóracicák, s egy tulajdonképpen itt búcsúzunk igazán. A Keleti tele lesz fontoskodó, nagyhangú rokonnal ... — El, fiam. A mi éveink meg vannak számlálva. A fiammal szeretnék még együtt élni, megölelni, megszorítani a kezét, elgagyogni a gyerekekkel, az unokáimmal, Most húsz éve hogy Anti elment. Ezért is biztatott, ostromolt bennünket, hogy induljunk hozzá. Egy hónap múlva hajóra szállunk, megvan már a jegy is. Mert repülőbe nem ülök ... Kiszaladt a számon: — És itthagyják a ... — Mit hagyok iti? Egy szomorú sírt? Hát istenem, ezt az egyet nem könnyű, de az élőért el kell hagyni a holtat. Rézi néni felzokogott, feleségem az asszonyok vigaszta- lásra kész ösztönével simoga- tóan bújt hozzá. — Ezen kívül mi van? Ettől a pár ócska bútortól sem köny- nyű megválni, de meg lehet. A barátok elszélednek, elhullanak. A rokonok... több az érdek, mint a !kötelék. Maholnap kettecskén maradtunk volna, elhagyottan, elfelejtetten, s ha valamelyikünk örökre behúny- ja a szemét, jaj a másiknak, mert öreg korban keserves az árvaság. Hát nincs igazam, fiam? — kapaszkodott belém segélykérőén a szava. Nem volt szívem mást mondani. Hiszen igaza van, de... Idegen nyelv, idegen meny, angol unokák — magyarul egy kukkot se tudnak —, szokatlan éghajlat, szokatlan ételek, állandó alkalmazkodás, nem könnyű dolog ez!... De csak ennyit mondtam; — Azt hiszem, igaza van, Zsiga bácsi! Szedelözködtünk, a gyerekek egy maguk maradtak otthon, s — észre sem vettük — beszélgetésünk belenyúlt az estébe. Meg kellett azonban ígérnünk, hogy hamarosan feljövünk ismét. Lenn az utcán jöttünk rá, hogy egyikünk se szólt: vennénk mi is valamit a feloszlatott lakásból. • Egy hét múlva ismét náluk jártunk. A lakást megbolygatott állapotban találtuk. A nagy, piros szőnyeg — menynyit játszottunk rajta Antival! a szélén két drapp csík futott, az volt a sín — már elkelt. Elment a szép velencei tükör, meg egy-két más bútordarab. Sajnos, Zsiga bácsiék nem voltak egyedül. Három-négy távoli rokon nyüzsgött a kis lakásban. Nagy hangon rendezkedtek, vitáztak egy idegennel, aki mindent ócsárolt. Alkudoztak. Zsiga bácsiék fáradt szemmel követték a vitát. Bele se szólták. Érkezésünk láthatóan felvidította őket, de szavuk szomorú maradt: — Tudod, fiam, amikor az első bútordarabokat, a kopott posztójú kártyaasztalt meg a két fotelt elvitte a sarki kárpitos, belesajdult a szívem. Egy életet elkártyázgattam mellette ... Nem hittem volna, mennyire tud fájni egy kristályváza, hamutartó meg egy díszpárna hiánya. No, nem vagyok érzelgős, szenilis bolond... Rézi, ne. pityeredj már mindenen, ez az öreg menyecske mindenen pityereg . .. tudom, ide tanúnak? De — úgy látszik — fogytán vannak a könnyek. Zsiga bácsi mesél. könnyes-mosolygós emlékeket a két gyerekről: az élőről és a holtról. A temető kapujában gyönyörű koszorút vesznek, Zsiga bácsi egy kis vagyont fizet ki, hiszen kora tavasz van. Utoljára teszi — üti meg a szívemet a gondolat. Én is veszek illendőségből egy csokor ibolyát, és látom, jólesik nekik. A sírnál Zsiga bácsi köny- nyei omlanak, s én gyengéden karonfogva vezetem el a két öreget. Nem ellenkeznek, vissza-visszafordulnak, amíg az egyik lejtős kanyarnál el nem tűnik a sír. Zsiga bácsi a taxit a lakásomhoz vezényli: fel kell mennem a feleségemért. Vacsorára hív a szálloda éttermébe. Búcsúest. Zsiga bácsi gavallér: vacsorát rendel borral, pezsgővel, egy kicsit be is csípnek. Mint egy öreg világfi, udvarol az asszonyoknak: az ő ősz párjának és az én gesztenyebarnámnak. ’Ti Másnap hajnalban természetesen mi is kinn voltunk az állomáson. A két öreg o folyosó széles ablakában állt. A hemzsegő rokonok gyűrűjét csak nehezen tudtuk áttörni, s feleségem egy csokorka harmatos ibolyát nyújtott át Rézi néninek, amitől az ö szeme is harmatos lett. Bizonyára a tegnapi farkasréti ibolyákra gondolt. Én Antinak egy üveg kisüsti pálinkát küldtem. Azután félrehúzódtunk és figyeltük a szokványos jelenetet. — Húzzátok fel indulás után az ablakokat, huzatot ne kapjatok! — A csomagokra vigyázzatok! — Bécsben vegyetek déligyümölcsöt az útra! — Megvannak a jegyek? — írjatok! A végén már csak ezt ismételték hűdötten. — Nemzetközi gyorsvonat indul Győr—Hegyeshalom— Becsbe a csarnok harmadik vágányáról, három perc múlva. Most, szinte észrevétlenül, megmozdul a kocsisor. Mindenki utolsó tanácsokat kiáltoz. Elénk ér az ablak. Egy pillanatra megszoríthatom még Zsiga bácsi lenyújtott kezét. s ugyanakkor Rézi néni elsikoltja magát: — Menjetek ki néha Klárihoz! Többet nem hallunk. A Kandó felgyorsulva gördül ki a pullman-kocsikkal a csarnokból. A két ősz fej beleolvad a hajnali ködbe. Elmentek az elmúlásba. • Szótlanul ballagunk, mintha temetésről jönnénk, szorosan összekarolva. A pályaudvar előtt megszólal a feleségem: — Vegyél két sóskiflit, nem is reggeliztünk. új kép: színes fotográfia An- tiékról. Barátom valamikor hollófekete lobogó ha ja annyira megritkult és megszürkült, hogy önkéntelenül a kép melletti velencei tükörre szaladt tekintetem riadtan. Csak nagysokára kérdezhettem meg: — Es Zsiga bácsi, tényleg elmennek? Rézi néni szeme riadtan rebbent. Zsiga bácsi is egy oktávval lejjebb eresztette a hangot. hogy ez vele jár, de hiába, hetvenen túl nem könnyű a búcsú. Az egyik rákon itt közbeszólt, hogy nem akarjuk-e megvenni a kovácsolt vascsillárt, (amire mellesleg tényleg fájt a fogunk), nyilván azzal a szándékkal, hogy a vadul hadakozó idegenből még egy ötvenest kipréseljen. Az idegen megtört, s feleségem lemondó sóhajjal nézett rám. Benne volt a tekintetében: — Nem lehet... Nem tudunk mi itt vásárolni!... Úgy éreztük magunkat, mintha halotti toron lennénk. Zsiga bácsi folytatta a gyászbeszédet: — Mindennap búcsúzom valamitől. Amikor ráérünk, járjuk az utcákat, tereket. Széna tér, no ezt már nem látjuk többet. Ludovika-kert: itt indult el Anti először. Az az utcasarok — megvonaglik az arca — ...szegény Klárikám... Búcsúzom mindentől. Vigadó tér: megvannak a jegyek, itt se járok többet. Az utolsó fekete a cukrászdában... Nem 'könnyű dolog ez, f iam! — Mit ad ezért a festményért — emelte le az angóra- macskás képet az egyik ügy- buzgó rokon. Elmenekültünk, de megígértük, hogy még az elutazásuk előtti napon jelentkezünk. Hazafelé menet mentegetőzve mondtam feleségemnek: — Megint nem vettünk semmit, de — azt hiszem — már nem is tudnánk. Azután hazáig arról beszélgettünk, hogy most lényegesen kevesebb szó esett Antiékról és Kanadáról, de lényegesen több az itthagyandó emlékekről. • Utolsó látogatásunk felért egy temetéssel. A kis lakásban már csak néhány rozoga szék maradt, meg a sok évtized ösz- szegyűlt limloma. A szoba közepén a nagy hajúkoffer. A vámtisztviselők már átvizsgálták, s most a szállítmányozó vállalat emberei nagy hórukkozás meg szentségelés közepette húzzák a kijárat felé. Egy pár bőrönd a fal mellett, kézitáska, szatyor. A nyüzsgő rokonok rosz- szul palástolt mohósággal osztoznak a két kis öregnek kincseket érő, a múltat, az ifjúságot idéző apróságokon, amiket már nem lehetett, vagy a rokonok sem akartak eladni. Zsiga bácsi. Rézi néni korukat meghazudtoló új ruhában ügyefogyottan állnak a szoba közepén. Rézi nénin a kosztüm, Zsiga bácsin a modern, egy kicsit fiatalos mintájú sportruha csak kiemeli öregségüket. Rézi néni sír, Zsiga bácsi ősz bajusza végét harapdálja. Nagyon megtörtek. Beszélgetni nemigen tudunk. A legrettenetesebb pillanatok következnek. A szomszédból már taxiért telefonáltak. Szállodába megy a két öreg és holnap hajnalban elindulnak. Zsiga bácsi félrehúzott. — Ez a tiétek, fiam. — Valamit, talán egy vitrintárgyat nyom a kezembe. Égeti a markomat, de nem lehet visszaadni, hiába szabódom. Leírhatatlan jelenet: búcsú a lakástól. Rézi néni magába roskadtan zokog és Zsiga bácsi sem tudja a könnyeket visszatartani. De a taxi lenn áll, órája ketyeg, és a rokonok kérlelhetetlenek. Persze, igazuk van, jobb is így! Lenn a kocsinál Zsiga bácsi váratlanul erélyes. Az összes rokont hazaküldi, ragaszkodik hozzá, hogy én kísérjem el. Feleségem is hazamegy a gyerekekhez, mi pedig a szállodába. Zsiga bácsi ott sem engedi el a taxit, lerakjuk a csomagokat a portán, Rézi néni ki se száll. Mi visszalépünk a kocsiba, s Zsiga bácsi bemondja a címet: — Farkasréti temető. A hátamon szaladgál a hideg. Istenkém, hát én kellek táncolunk. Zsiga bácsi meg anekdótázik, már katonakori élményeinél tart, amikor rádöbbenünk az idő múlására. — Le kell feküdni, Zsiga bácsi. korán indul az expressz. hosszú út következik! — Hát hiszen épp ez a nehéz, fiam — mondja. —• Mi TOKAJI GYÖRGY: KAVICS Burján már pontosan is- ; merte a képet. Néhányan a i priccsen hevernek, Meskó. az ; ács szalmával tömi a kicsi ; kályhát, szalonnát pirít tíz- toraira. Virág harisnyát stop- ; pol, vagy az ingét foltozza. : A sarokban néhányan ultiz- i nak. Dusnoki valami pony- ; varegénybe bújik. Lesz, aki i alszik, a többi meg valahol í kint tekereg a tanyán az is1 tállók körül, nézi a fejést, ; vagy hanyattdobva magát, ! sütteti arcát a kora nyári j nappal. Persze, a fiatalok is ; odamászkálnak valahol. De ők ; legalább, ha megjönnek, ri- j csajukkal felverik a szállás • áporodott csendjét. Aztán be• lép ő. Dusnoki kibújik a ! könyvéből, a makk ász meg- í áll a levegőben, iYIeskó sza- í lonnája odaég, s az alvók hor- í kantanak az ajtó csapódásá- ; ra. Ránéznek, ő egy pilla- ínatra visszanéz rájuk, már ; nem is szól hozzájuk. csak j legyint. Azután hanyatt fek- jszik ágyán, s bámul-bámul a 'levegőbe. Miért lenne ma ; másképp, amikor így megy ;már egy hete. Reggel bemegy }a faluba, a tsz irodájába, | feltelefonál ja Rudapestet, on- Jnan meghallja mindennap ! ugyanazt a szöveget, hogy f „amint lehet” küldik a kavi- ; csőt. Úgy. látszik, nem lehet. Mert hetedik napja, hogy elkészültek az épület földmun- j káival, a cement, homok* a $ tégla ott hever, olyan min- ^ taszerűen összehordva, fel- £ rakva, ahogyan csak ráérő £ emberek dolgoznak. A mész J régen beoltva, hófehér tömb2 be dermedve a gödörben, a £ fa- meg vasanyag úgy sora- £ kozik egymás mellett, mintha £ valami harsány hangú őrmes- JÍ tér merevítette volna őket vigyázzba. A betonkeverő — óriási, tátott ásító száj — várja táplálékát, mellette sarog- lyák, lapátok sora, hogy minden kéznél legyen, ha majd fröcsköl elő a gépből a lágy, folyós betonmassza, hogy megteljenek az árkok, gödrök, s emelkedjenek fölé a falak, oszlopok. Ott hát a cement, a tartályban poshad a víz. Csak a kavics sehol. Kedd, szerda, csütörtök, péntek és már megint kedd. Ki felel ezért, kit kell megrázni, szájontörölni és a fülébe ordítani: Ember, ott érik a gabona, hegyesedik a kukorica, itt magtár épülne, sürgősen, mert amott a földön jól dolgoztak a' parasztok. Mi van még? Pár hónap és ennek az épülő két emeletnek be kell nyelnie kétezer hold magjait. Nő, terbélyese- dik a szövetkezet, sok a serény kezű ember, akik esténként körüláliják az árkokat, nézik, halad-e a munka? Már nem is nézik. Csóválják a fejüket csodálkozó szemekkel, benyitnak az építők szállására. látják a heverő, tétlen embereket és nem kérdeznek semmit. Nincs kavics. Ki látott betont kavics nélkül? Senki! Hát akkor mi történjen? Burján. a brigádvezető telefonál, egy tucat ember alszik, olvas, kártyázik, udvarol a tanyasi lányoknak. Este — akinek pénze, kedve van — benn cselleng a faluban, a kocsmában, s másnap újra meg újra ugyanez. Mert nincs kavics. Az építésvezető sem mutat kozik napok óta. Na, nem voltak elragadtatva, amikor megtudták. hogy most pár hóna; óta Murányi intézi a sorsukat Ügyes ember, érti a szakmáját, szinte robban a munkakedvtől, amíg elindítja az építkezést. Jó szaktárs, aki verekszik az emberekért - néhány napig. Aztán már nézni is rossz, úgy vakarózik, úgy vi- szolyog a munkától. Mi történik vele? Lehervad, támolyog, mint a versenyző, aki csak a rövid távot birja tüdővel, s most kilométereket kell futnia. Jön. jön, egyre ritkábban, ellenőrzi a munkát, maga is beáll néha a falazáshoz pár órára, s büszkén feltesz a balkarjára hat-hét , téglát, rakja villámsebesen, csak bírják ellátni malterrel. Egyszerre csak otthagyja a falat, lehajítja a téglákat, s kilohol a világba. Szóval, nem jó munkás. Valahol egy pesti eszpresszóban égi magtárakat tervez papirosra, magasztos, képességeihez méltó feladatokról álmodik, és itt a tanyán elakad a munka, mert nincs kavics. Burján fél. Ea a társaság jól összeverődött. Pár éve dolgoznak együtt, már hírük van: gyorsak, pontosak, jól dolgoznak. Állami gazdaságok, termelőszövetkezetek, falvak, tanyák emlékeznek rájuk. Ahol sürgős volt a munka, ott megjelent a brigád, a minisztérium telefonált már utánuk, ők becsomagoltak dolguk végeztével: utaztak az ország másik sarkába, építem. Ismerik egymás mozdulatait, szemevil- lanúsát. a bosszús, meg jókedvű kis hangokat munka közben. De hát most itt hevernek, kavics nélkül. Burján fél. mert ilyet még nem tapasztalt. A hangulat bizakodó volt két-há- rom. napig. Megesett persze máskor is. hogy késet; valami 'szállítmány; De volt más tennivaló. Most az elején akadtak el. s a hangulat gyalázatos. Nem hisznek neki, még kevésbé a pestieknek, Murányinak. Romlik,, kopik, mállik, foszladozik a nemes anyag, ami ösz- szetartotta őket: a közös munka jó szelleme. Radnai kezdte el, ugratta Virágot: — S ha már nem lesz lyukas harisnyád, akkor mit csinálsz? Ez a Radnai valami lecsúszott ember volt. Erős, mint a bivaly. Gúnyos, nagyhangú, de ha megdühödik, maga elvon- szoi egy vasbeton gerendát. Segédmunkás, aki rendet teremt és tart a többiek között. Úgy dolgozik, mintha sportolna, s este vérig sérti a többieket az intelligenciájával. Persze már nem törődnek vele, de most jobb lenne, ha tartaná a száját. Fintorog naphosszat, veri a blattot és megjegyzéseket tesz a „szervezettség hiányáról”. — Ez van az egész vonalon. Ezért eszi a fene a rendszert... Burján dühöng, de hát semmit sem tehet. A szervezés, úgy látszik, tényleg rossz. Virág csak stoppol, s magában gyűlölködik. Meskó kaparja a szalonna égett részeit. A legidősebb a társaságban, s joga van bölcsnek lenni. — Akinek nem tetszik, megtalálja az utat a vasúthoz! — s megtörli kopasz fejét. Koponyája gyöngyözni kezd, ha éppen ideges. Az alvók riadoznak a szóváltásra. s Fábián, mintha 1 csak erről álmodott volna, megszólal: — Csak azt szeretném tudni. hogy ki fizeti a különbséget? Mert nekem nem mindegy. hogy álló órát fizetnek teljesítmény helyett... Dusnoki végzett a könyvével. Felhajftja a polcra a többi közé. Nyújtózik, feje alá kulcsolja a kezét, s a száján báva vigyorral emésztheti az undorító szerelmi történetet, aminek végéhez ért a füzetes resénvben. Elek most jép be az ajtón. Első pillantása Dusnokié, aki FAZEKAS MÁTYÁS: IBÚCSÚZKODÁSOK
