Pest Megyei Hirlap, 1960. január (4. évfolyam, 1-26. szám)
1960-01-24 / 20. szám
* Ugyanaz — egy mondatban — Megtaláltad? Messze van? Mit mondott? A báesika nem felelt. Kimerültén szuszogott, harákolt, nyögdéeselt. Ahhoz sem volt ereje, hogy kihámozza magát kabátjából, csak leereszkedett vagy inkább ledöccent a presszóasztal mellé a székre. A gyermeknyivé aszalódott asszony azonban nem hagyta kipihegni. — No, mondd már, Sándorkám, megtaláltad? Sándorka, aki már legalább ötven esztendeje Sándor és vagy harminc éve Sándor bácsi, fáradtan suttogta: — Rögtön mindent elmesélek... Majd ... Kérj egy duplát! — Egy szimplát — rendelkezett az asszony és odasugta férjének: — Duplát?! A te Szíveddel?! Azután körülnézett és megállapodott szeme egy, éppen most felszabaduló, sarok- asztalnál. — Üljünk át oda! Ott jobb lesz ... A bácsika meg- adóan bólintott ezüstglóriás fejével: — Üljünk ... Elhelyezkedtek. — Most aztán megélj ! — szorongatta az a§s2orry. — 'Megtaláltad? — Megtaláltam — intette inkább, mint mondta az öregúr. — Messze van? — Nekem nem, neked igen! — hety- kélkedett a férfi. — Te! Sándor!!! És milyen ember? — Nagyon rokonszenves ... És fiatal... Azt hiszem, ügyes. — Van olyan, mint a Radó? — 'Mindig az a Radó! — az öregúrba visszatért a lélek, olyannyira, hogy már házsártoskodott. — Mert te csak abban a Radóban bízol! Pedig ő is ezeknek adja ki a munkát, csak az árát kéri meg jobban ... — Ennél menynyibe kerül? — Nem kérdeztem ... Nem törhettem rá mindjárt ezzel... — Jaj, de buta vagy, Sándorkám! — A.zért mégis rámbíztad, hogy beszéljek vele! Az asszony megkereste az ura kezét. — Hát persze... És mondd, mikor mehetünk? — Akár azonnal. — Jössz velem? — Ha akarod... — Persze, hogy akarom! Te csacsi! Hát akkor... — Akkor előbb ... Tudod ... Addig hozzák a kávét. — Jó, igazad van. Sándorkám, te mindenre gondolsz! Az asszony felci- helődött, elsuhogott. A férfi maradt. Peje mellére bukott. Elszenderült. De nem juthatott azonban tovább az ébrenlét és álom küszöbénél, mert amint a felszolgálónő letette a kávét az asztalra, minden figyelmeztetés nélkül felriadt a kanál halk csörrenésétől. Mire kihámozta a cukrot, megitta a két kortynyi italt, már visszatotyogott hozzá felesége és le- töppent a székre. — Nos? — Mehetünk — mondta az asszony. De nem mozdult. Keresett valamit, egy szót, egy gondolatot, hogy a presz- szó biztonságát és langyos melegét élvezhesse még egy picit. — És mondd ... Nem lenne jó, ha ... Szóval elmondanám neki, hogy nyelvtanárnő vagyok, sokan járnak hozzám és küldök majd neki kundschaftokat? — Fizetek! — ci- helődött az öregúr és már kabátját gombolgatva válaszolt: — Azt hiszem.... elmondhatod... Talán olcsóbban számítja meg így Meglehet... A felszolgálóhoz fordult: — Volt egy szimplám . 1. És neked? KÉMÉNY ERZSEBET: Piaci vásáriás kis erköl rurik, kerüljük ki ezeket a csábító sátrakat! Vgy! Itt már józanabb dolgok következnek: káposzta, sárgarépa, zöldségféle. I Buzgón vásárolok, csak.a,t0~ !---------------------- jasvetelnel i dőzöm tovább. A fizetésnél ugyanis az eladó két forint harminc fillérrel, egy tojás árával kevesebbet számol. Becsületes vagyok, szólok neki. Megköszöni szépen. — Nekem is jólesne — monfelemelkedett a priccaről jöttére. — Na? Elek mellé húzódik, felkönyököl a szalmán. — Barátom, olyan melle van... Az isten hinné ezekről a parasztlányokról. Ezek úgy elhasználódnak a kapálásban ... v Dusnoki suttogva tudakolja a részleteket. Elek élőszóval szállítja neki naponta a szerelmi történeteket, s a tanyasi Don Juan nem is cifrázza úgy a mondatait, mint a regények. Radnai rájuk néz és kiköp maga elé. — Nem is tudom, meiyikő- tök a mocskosabb? Te, vagy Dusnoki? — S egy pillanatra szembefordul velük, mert hátha azoknak verekedhet- nékjük támad. Hát lássák őt teljes mellszélességben és gondolják meg a dolgot. így éri őket az ebédidő. Az ajtón Eszter szól be, aki — ha végzett a tej szeparálással, meg a köpüléssel — ebédet főz a tizenöt embernek. — Ki jön az ebédért? Burján pattan szó nélkül. Mert úgyis mindegyik a másiktól várná, hogy menjen. A „kölykök” meg még nem érkeztek vissza. Hát majd megy ő. Addig se látja, hallja az embereket ott bent a szálláson. Megy Eszter mellett, fogja az óriás lábos egyik fülét, s most nincs kedve Eszter játékához, aki minden ötödik lépésre nagy ívben kifordítja az edényt, hogy a másiknak ropog belé az ujja. Eszter is érzi, hogy valami baj felhőzi Burján gondolatait. Kerülgeti, körüljárja szavakkal ezt a szomorú embert, a lábos túlsó oldaláról. — Süt ám a nap szaktárs. Csak magának csorog az eső... Burján ránéz az örökké jókedvű lányi-a. Fiatal ember ő még. negyvenen innen, s most egy percre meg tud feledkezni arról a nyomorúságos dologról. Persze azért valakinek jólesik elmondani mégis, hogy mi nyomja. — Baj van, Eszter, nincs kavics! — Ennyi az egész? — kacag fel a lány, s mégis megpörgeti a lábost. — . .. Hát itt van magának mindjárt egy ... — s lábujjaival felcsippent egy kövecskét, úgy nyújtja talppal fordulva az embernek. A daráló mögött a nyári konyha. Nem nagyon használják, csak cséplés idején, ha sokan dolgoznak belül a tanyán. Az építkezés idejére üzembe helyezték, hogy Eszter ne unatkozzék. Telemeri a hatalmas edényt. A felcsapó gőz elfátyolozza az arcát. — Mondja már, milyen ember ez az Elek? Burján akkorát rúg egy ott heverő zsákba, hogy az kiröppen, szalad az égnek, szétugratva a kutyákat, pedig már gyülekeztek szépen a konyha körül az ételszagra. De most iszkolnak ettől a rejtelmes madártól. Azért már le tudta fogni a hangját, hogy ne füstölögjön belőle az indulat. — Hogy milyen? Hát.... Kőműves ember. Jó kőműves ember — s szinte vonszolja maga után a lábossal Esztert. Az úton szófián, csak belül bugyborékol benne a keserűség ez ellen a vacak világ ellen, amelyben benne van a pökhendi Radnai, az aljas szoknyapecér Elek, Dusnoki a pocsék gondolataival, a mindig elégedetlen, pénzéhes Fábián — ez az egész ásítozó banda, köztük az örökké bölcselkedő, nagyképű , vén Meskóval, meg a szalmaláng Murányival. Hát persze, a kavics ... Mindennek az az oka, hogy csak éppen a kavics nincs benne ebben a világban. Mert sose derült volna ki. hogy Elek ilyen, meg Fábián olyan, hogy Dusnoki mire gondolhat malterkeverés közben. S az sem, hogy benne ilyen mérgek vannak. Az Úton lépked fölfelé a négy kölyök. Burján egy pil- ■ lanatrn megállt a lábos fülé- i vei a kezében. „Talán ezek” — gondolja. Mint négy viháncoló csikó, kitörtek a korlátok mögül és kevés nekik a mező rohanó lábuk alá. Segédmunkások voltak, de akár kanalat adhatott volna a kezükbe. Mohón, szomjasan tanultak mindent, kérő szemekkel Burján felé, hogy feladatot bízzon végre rájuk, leckét, amiből vizsgázni lehet. Talán ők szenvedtek legtöbbet az első tétlen napokban. Egy kissé úgy érezték, hogy be vannak csapva: dolgozni jöttek ide, ki a tanyára. Városhoz, utcákhoz, magas házakhoz szokott szemük kitágult a tájra, fülük hamar megszokta, hogy a gyári szirénák helyett a bika bődül el kora reggel az istállóban, versengve ástak, s dobálták ki a földet, amikor egyszerre csak abbamaradt minden. Órák hosszat álltak az ajtóban, az ablak előtt, aztán kiszaladtak, még simábbra faragták az árkok falát és egy- szercsak nem volt már semmi tennivaló tovább. Akkor az egyik, a kis szeplős Ottó, eltűnt hajnalban, s csak ebédhez került elő. Délután magával vitte Gyuszit, s este kuncogva tértek meg a szállásra. Aznap friss cserepeket kapott a daráló tetőzete. Másnap egy öreg istálló lemál- lott vakolását hozták helyre, már tudták, hogy a rákövetkező napra a disznóólak kifutóját javíthatják. S azon a reggelen ott találták az ólaknál a másik két kölyköt: Balázst és Palit. Az ég tudja, hogy azok honnan szimatolták ki, hogy itt a tanyán azért még lehet dolgozni, ha nincs is kavics. S ettől a pillanattól dugdosták, rejtegették egymás elől, ha tennivalóra bukkantak: repedező falakra, korhadó gerendára, kéményből hullott téglákra, s vihogva szaladtak tovább, amikor az elnök hálát emlegetett. Tegnap kezdték a falut járni, mert a tanyán már nem tudtak mit csinál pi. Ottó Gyuszival, Balázs Palival. Ácsoltak, faragtak, tyúkólat raktak, s széldöntött kéményeket egyenesítettek újjá. Délben vidáman hazatrappol- tak a szállásra ebédhez, s estig megint nem látták őket. „Talán ezek” — gondolta Burján. Még szűzen a dühöktől, irigységtől, a világba vetett makacs hittel, hogy tenni mindig jó valamit, ingyen is, mert hisz az az élet. Ezekből még lehet valaki, munkás, alkotni, tanulni, teremteni vágyó ember. Kölykök még, más nyelven beszélnek, mint amazok ott bent, valami titkot tudnak, amit ők, a vénebbek nem is sejtenek. És Burján hirtelen öregnek, tehetetlen, mankóra érett bénának érezte magát. Az ekédnél Radnai vitte a szót. Szinte fröcskölte az indulatait. Szavainak mérgező habja mindenkit elért, légióként a kölyköket, akik el akartak menekülni ebből a börtönből: — Ha azt hiszitek, hogy ... Röhög rajtatok az egész falu ... Potyamunka ... Persze, olyan is! A fiúk kanalazták a leyest, ismerték Radnait, tudták, féltékenységből beszél, mert hogy nem ő találta fel a munkát. Ottó állta legkevésbé a csipkelődést. — Mit fáj az magának? Még marad munka a faluban. A tökalsó sem fog sírni maga után ... Radnai letette a kanalat és lassan felemelkedett a pádról. Hosszú léptekkel indult a szeplők felé. Burján már ott állt a gyerek mellett, szinte kívánta, hogy végre történjék valami. Várta, hogy Radnai széles tenyere megemelkedjék. Ütni akart ő is, ezt a nyomorultat, aki levázol mindent: embert, becsületet, tisztességet. Olyan erőt érzett magában, hogy Radnai pihe lesz, ha moccan. A csönd fél percig szinte bírhatatlan volt. Radnai Burjánra akasztotta tekintetét, a többiek kettejükre. Ottó kezében, félúton a szája és a tányér között, a kanál. Félt és szégyellte magát, hogy vihart támasztott, mert ebből most valami rettenetes következik ... A morgás távolról érkezett hozzájuk, de a mezőn sebesen száll a hang. Kapaszkodón, nehéz úton hallat ilyet a motor. S ahogy közeledett, zihált, rengett már alatta a föld. Bent a szálláson felszakadt a csend lepedője. — Autó... — mondta valaki, s ez olyan volt, mint a kutya vakkantása, ha ismerős lépteket hall közeledni. — Kettő is.;; — mondta valaki más, és Ottó úgy, kanállal a markában, kiugrott az ajtón. A nehéz kocsik bedübörögtek a szállás mögött a tanyába. Az ajtóban Ottó vi- sítozott: — A kavics!... A kavics! De jó, hogy a lapátokat már napokkal ezelőtt odakészítették a gép mellé. Hogyan talált volna rájuk ez a csomó ember ilyen hirtelen, amikor egymást taposva ugráltak az autók kavicspúpjá- ra. s a rengeteg apró kő csörögve pattant szét a földön, ahogy lapátjukat emelték. Még Ottó nyakába is jutott, ahogy körültáncolta a még dohogó, hatalmas teherautót. A kocsi végéből Radnai rámolta ki a rakományt: — Ide, kölykök... — ordította túl az énekszót. mert valaki, láthatatlan karmester, nótára biztatta ezt a sokféle embert. S lenyújtotta lapátja nyelét Ottónak. Esy rántással felhúzta maga mellé. röhögött. szélesen, tele szájjal, s derékig mártotta a fiút a kavicsba. Ottó pislogva bámult fel erre a toronytestre, száía görbült. mint aki nem tudja mév, hogy sírni, vagy nevetni fog-e? Aztán finomkodva beletúrt ő is a kövekbe. Mert a leveses kanál még \ mindig a kezében volt... 1 Isten őrizz! öt forint! Nahát nem vagyok én rászorulva senki öt forintjára! Mégis, gondolkodóba ejtett ez a titokzatos dolog. Hátha valami rejtett hatalom így akar kisegíteni hóvégi zavaromból. S én visz- szautasitom, sőt, ellököm a segítő kezet! Az almánál történt. Teljes öt forinttal többet adott vissza a szerencsétlen eladó. Hogyan árulhat a piacon, ha nem tud számolni? Mégiscsak bosz- szantó! Kísértésbe hozza az embert! De én becsületes vagyok. Nehezen, de mégis sikerült megértetnem a szerencsétlennel, hogy rosszul adott vissza. A harmadik eset azonban már egészen megmagyarázhatatlan. Túrót és tejfölt vettem — csupa vaj volt mind a kettő! — és amint a fizetés után arrébb akarok lépni, az a jó arcú asszonyka, aki árulta, utánam kiált: — Ezt meg elejtette! —• Visszanézek, húszforintost lobogtat felém, egy ropogós, gusztusos húszforintost. Na nem! Ez már mégiscsak sok! Hol az erény, mely ekkora csábításra makulátlanul megőrizhető? Hol az a főidre szállt angyal, akit el nem buktat egy ilyen alkalom! Visszaléptem! Vissza én! Hebegtem valamit, zavartan mosolyogtam és elinaltam. De mennyire! Megveszekedett bolond volnék, ha felvilágosítanám ezt a szegény jóindulatú libácskát, akinek az arcán csak úgy fénylik a vélt jótett feletti öröm. Dehogy szólok neki! Ha őí boldoggá teszi, miért ne fogadnám el ezt a drága, szépséges húsz forintocskát, pű, pú, apadj anyád idejöjjön!... Ami a lelkiismeretemet illeti? Hát nem küzdöttem eleget? Talán éppen becsületességemmel érdemeltem ki ezt a szerencsét vagy a menyecske szabadult rnóg így, csoda révén, az árdrágítás hozta sápok egy részétől. Volt valami törvényszerűség ebben az . egészben! y 1 | Mosí aztán haza! — f¥v, ----------------------- — Azért ^ idefelé frissebben mozogtam, f, Cudar nehéz ez a szatyor. A % kosár se kiskutya! Leteszem £ egy kicsit, jobbkarom már £ egészen elzsibbadt. é — Míg kifújom magam, y „kasszát” csinálok — gondo- •? lom. Előveszem pénztárcámat á, és valahogyan mindjárt fúr- ji csónak találom a dolgot, f, Több pénzemnek kellene len- nie! A Szerencsek úszással íj természetesen. Most már ko- '■/. molyán nekilátok. Számolok. Jobbról, balról, elölről, hátulról, mindig ugyanannyi. £ Lássuk csak! Száz forintom 2 volt egyben, meg úgy négy í forintnyi apróm. Tojás, tiíró, í zöldség, bab, kenyér; hiába, •S Nem több húsz forinttal. Nem több! Rémes! Rögtön érzem, hogy van lelkiismeretem. $ Előbb szóltál volna, betyár! % Most itt állok a gyalázatban, $ elkövettem egy bűnt, amit el $ sem követtem, de mégis el... £ Szóval azért meghülyülni £ nem kell! % Akárhogy is forgatom, élőt- tem áll a meztelen igazság. Sőt: Igazság! Nagy I-vel. Toldatosán elvettem, elfogadtam $ a másét. Az mindegy, hogy ^ tulajdonképpen az enyém ^ volt. Es még én libuskáztam íj le magamban azt a rendes, £ becsületes fiatalasszonykát! £ Nélküle most nézhetném meg- í fogyatkozott forintjaimat a j pénztárcámban! % Alázatosan fölszedem halj tyuimat a földről és lesütött <! szemekkel, megrendülve ön- Íj magamba vetett hitemben, í bandukolok hazafelé. y \ I Dfilhüí! az uram fürkér, ----------- szóén rámtekint, a zután megkérdezi: í — Történt valami? % — Nem. semmi — legyin^ tek kedvetlenül. \ — Nem sikerült a vásár% lás? — faggat tovább. % — De — Válaszolok szűkí szavúan. í Csak nem rrióndom meg \ neki, hogy egy húszasért, a : sarát húsz forintosomért előadtam a becsületemet! dóm én, fülig érő szájjal. — Csupa jóindulat vagyok, nyájasság, szeretet... A könnyeimet törölgetem titokban és gyorsan elsietek, hogy elejét vegyem a további hálálkodás- nak. Hogyisne! Még érzem amint hátamat végigsimogatja a szerencsés árus megbecsülést sugárzó tekintete. Szerencsés ... örülhet, hogy pont velem akadt össze. Mert a többiek ... Mindenesetre nem mindenki cselekedett volna így'Hanem a következő esetnél már majdnem '' meginogtam. Nem azért, hiszen öt forintért nem adnám el a becsületemet. I _ Vénre! — Sóhajtok fel !----------—lés karomra fűz öm a kosarat, meg a nylonhálót. Négy gyereket rendbe- tettem, reggelit készítettem, begyújtottam, az ágyneműt összeraktam és magamat is „utcaképes” állapotba hoztam — nem kicsiség. Még egyszer körülnézek: minden rendben van, indulhatunk! A kisfiámmal még összepuszizkodunk az óvoda ajtajában, azután megköny- nyebbülve nekiiramodom. Most még nagyon hetyke a járásom. Át a téren, azután a másikon és már ott is vagyok a piacon. Még szerencse, hogy ; ilyen közel van. Ezt a tanácsháza előtt meg is beszé- : lem egy asszony-ismerősöm- | mel, futólag. Megtárgyaljuk j még a tojás kellemetlenül ; emelkedő árát, hogy a gyere- i kekkel mennyi baj van, no : meg a férjekkel. Többet nem i beszélünk, mert sietünk : mind a ketten. Ö, a boldog, ; már bevásárolt. Hja, neki \ csak két gyereke van. Azok \ is ... No, de ne szólj szám, : nem fáj fejem! \ Ügetek tovább. Hamar bele- \ jutok a legnagyobb zsivaj \ kellős közepébe. Rengeteg \ áru van itt, alig férnek el a : sátrak egymás mellett. Ko- sarasok, szitások, kefések, I kézimunkák, háziáldások, sár- ; na és kék papagájok kalitkák- i ban, harisnya és nylonken- ! dő, tükrök, seprűk, lacikony- j hák ínycsiklandóan illatozó \sült hurkával és fokhagymás \ kolbásszal; fényes plasztik- l táskák, bádogkannák, cserép- \ edények, culcorlcák, játékok, ! rongyszőnyeg... És ez még ! nem is az igazi piac, ez csak ; a rag ászt ék. Asszony legyen í a talpán, aki ellent tud állni ; ennyi varázslatos holminak ; s épségben és hiánytalanul ! megőrzi pénztárcája tartal- í mát az eljövendő komolyabb ; kiadásokra, amelyek a heti ; kosztoi célozzák, hogy az egész J család meg legyen elégedve. Jó, jő; hónap vége felé já— Én már _ rendeztem ... — Akkor egy szimpla ... — Forint nyolcvan ... Fizetett. — Mennyit adtál? — firtatta az asz- szony. — Hármat. — Szamár! Már én adtam borravalót! Könnyelmű vagy, Sándorkám! — Menjünk! — Jó. De csak ült tovább. És kérdezett: — Jaj, a legfontosabbat nem is mondtad! Mikor lesz készen? — Azt mondta, megvárhatjuk... — Akkor jó ... És olyan lesz, mint volt? Mint amielőtt eltörött? — Olyan. Még erősebb! De induljunk, mert tizenegyre vár. Az asszonyka — mit tehetett volna — feltápászkodott és tétova evező mozdulatokkal kereste az elé tartott kabát ujját. ★ A fogtechnikus —, valóban fiatal, rokonszenves fiatalember — benyitott a laboratóriumba és az ajtót gondosan becsukva maga után, egy kis csomagot tett segédje elé. — Vulkanizálja ünié1’ ái^ól'^ari' bát a protézist, várják! Garami László
