Pest Megyei Hirlap, 1959. december (3. évfolyam, 282-306. szám)

1959-12-05 / 286. szám

1959. DECEMBER 5. SZOMBAT

"T^írlflP

3

Kádár János elvtárs válasza az első és a második napirendi pont vitájára

(Folytatás a 2. oldalról.)

képzeléshez. Ez az egyik, amit kérünk. A másik pedig a munka egyes szakaszai egymáshoz kapcsolódnak a szervezés és a megszilárdítás vonatkozásában is,

és erre is ügyelni kell.

Emlékeznek rá, egy évvel ezelőtt azt mondtuk: nem lehet a termelőszövetkezeti mozgalmat úgy szervezni, hogy előbb építsük fel a termelőszövetkezet központját, a melegházat, vagy a disznóólát és utána hívjuk oda az egyénileg dolgozó parasztokat: legyetek szívesek, sétáljatok be a termelőszövetkezetbe. Ez a felfogás komolytalan. A rendes parasztemberek nem is így képzelik az életet. Az anyagi eszközök előzetes biztosítása nem lehet feltétele a szocialista fejlesztésnek. Egy előfeltétel van: a politikai. Ha az nem lenne meg, nem lehetne termelőszövetkezetet létesíteni, mert

életerős termelőszövetkezeti mozgalom csak a parasztsággal egyetértésben jöhet létre. így viszont létrejöhet!

Emlékezzenek csak az ez évi tapasztalatokra. A télen és kora tavasszal alakult termelőszövetkezeteink élnek és dolgoznak: kivétel nélkül

mindegyik megvan és fejlődik. Lehet tehát a parasztsággal egyetértésben fejleszteni is, szilárdítani is a termelőszövetkezeteket. A politikai feltétel a fontos. De amint a szervezés előfeltétele nem lehet az előre biztosított anyagi eszköz, ugyanúgy nem lehet magukra hagyni a megalakult termelőszövetkezeteket sem. A megszervezés után azonnal hozzá kell látni a ' termelőszövetkezetek megszilárdításához.

A termelőszövetkezetek megszilárdítása szempontjából nagyon fontos, talán még az anyagiaknál is fontosabb, hogy milyen vezetőséget választanak.

A dolog nagyjából úgy áll — és ezt nyugodtan lehet mondani —, hogy a jelenleg még egyénileg dolgozó magyar parasztemberek tudják: termelőszövetkezeti parasztok lesznek. Általában már rá is adták erre a fejüket. Van még bennük maradiság, van még olyan is, hogy előbb férjhez adom a lányom, meg még 1—2 ezer forintot a takarékba nyomok, pár mázsa gabonát meg fel a padlásra és majd aztán ... A magyar paraszt nem fél már a termelőszövetkezettől, nem fél az államtól, bízik a pártban. Mitől fél tehát? Attól, hogy a termelőszövetkezet rossz vezetőt kap. És őszintén megmondva, elvtársak, kell is ettől egy kicsit tartani. Hiszen amilyen brigádvezetőt kifog magának az ember, aszerint van, vagy nincs létezése, mert azt még valahogy csak ki lehet bírni, egy ideig, ha egy országban mondjuk a központi bizottság titkára, vagy valamelyik miniszter „nehéz” ember. De ha a brigádvezető ilyen, azt nem lehet sokáig bírni;.. És a parasztember azt mondja: nem félek én attól a Dobitól, Münnich- től, Marosántól, meg Kádártól. Ök nem fognak engem bántani; három évig nem bántottak, miért bántanának ezután? De az nagyon fontos, hogyan bánik majd velem az elnök, meg a brigádvezető.

A múlt évi tapasztalatok e téren is nagyon hasznosak voltak.

Jó, hogy bátrak voltunk és azt mondtuk: keressétek ki magatoknak azt, akit elnöknek, brigádvezetőnek, vagy agronó- musnak akartok.

Elvtársak, megmondom őszintén, ebben a parasztok az elsőrendűen érdekelt felek és nem mi. ök dolgoznak majd azzal az emberrel, azzal a

vezetővel. Ha a brigádvezető jól dolgozik, nekik dolgozik jól, ha rosszul dolgozik, ők látják kárát. Ha komisz az ember, velük komisz, ha rendes, velük bánik jól. A paraszt nem ellensége önmagának, azért hát jól meggondolja, kire bízza ott magát. Többé-kevésbé a sorsát, a jövedelmét, a megélhetését.

— A tavalyi és az idei tapasztalatok jók, a szövetkezeti vezetők többsége bevált. És ez a jó tapasztalat most segíteni fog. A parasztok ugyanis a közbeeső időszakban nagyon figyelték, milyenek az elnökök, hogyan viselkednek és mit csinálnak a többiekkel. Természetesen volt olyan parasztember is, akit már hét esztendeje hívtak a termelőszövetkezetbe, és mindig azt mondta: „Én nem akarom, hogy nekem más parancsolgasson.” Aztán nagy nehezen belépett. Másnap úgy döntött a tagság, hogy ő legyen az elnök. Akkor meg attól esett kétségbe, hogy neki kell majd másoknak parancsolnia. Ilyen csoda is előfordul.

A vezetők többsége bevált és ez nagyon fontos, mert ismétlem: a parasztoknak most már nem a rendszerrel, nem a szocializmussal van alapvető problémájuk, hanem azon belül egyes részkérdésekkel. S néha bizony ezek a részkérdések is nagyon fontosak.

Nálunk már majd 15 éve népi demokrácia van. A rendszer jó volt, a népi hatalom jó volt, azonban előfordultak hibák is, amelyek időnként megbántottak egy- egy embert. Ezekben a dolgokban segíteni kell tehát a parasztembereknek. A legjobb segítség, ha bízunk bennük és bátrak vagyunk. Higy- gyék el elvtársak, a paraszt- emberek közül nem kevesen azt hitték, hogy mi legalább tíz esztendeig nern merünk rajuk bízni semmit, mert ők öt vagy hat évig vitatkoztak velünk: az idén lépjenek-e be a tsz-be vagy jövőre. S az a tény, hogy bízunk bennük és azt mondjuk: vállald el, meg fogod csinálni — olyan erkölcsi kötelezettséget jelent az embernek, amely őt sarkallja, hogy becsülettel meg is feleljen a bizalomnak.

— A mezőgazdaság szocialista átszervezésével egy időben — folytatta Kádár János — nagyon fontos a termelés fejlesztése is. Ellenségeink azt mondják erről: nem tudjuk megoldani, hogy a mezőgazdaságot szocialista útra vigyük és egyidejűleg a termelést is növeljük, fejlesszük. Hozzá kell tennem, hogy most már ellenségeink hangadói — mint például a Szabad Európa — sem mondják azt, hogy minek a termelő- szövetkezet, hanem olyasmiről vitatkoznak, hogy „nem győzik majd beruházással”, „nem tudják majd egyidejűleg fejleszteni a mezőgazda- sági hozamokat”, „a munkások életszínvonala sínyli meg” — szóval ilyen és ehhez hasonló „gondjaik” vannak nekik. Más síkra helyeződött át tehát a vita. Természetesen, komolyra fordítva a szót, a mezőgazdaság szocialista átszervezése és a hozamok egyidejű növelése nem könnyű feladat. Az idei eredmények azonban azt bizonyítják, hogy megoldható. A termelőszövetkezeti mozgalom ugyanis ebben az évben körülbelül háromszorosára nőtt, s a mezőgazdasági termelés is növekedett. Az idei terméseredményekben, a hozamok emelkedésében bizonyos kedvező időjárási körülmények is közrejátszottak, de nem javulhattak volna a mezőgazdasági termelés eredményei, ha nem mentek volna rendjén a dolgok.

Az úgynevezett kettős feladat végrehajtható, de nem könnyen. Ugyanis tény, hogy a falu szocialista átszervezése közben az egyéni parasztok termelési kedve bizonyos mértékig váltakozó. Érthető, ha egy parasztember gondolkodik és azt

mondja; másfél hónap múlva már a termelőszövetkezetben leszek, tehát nem vásárolok gazdaságom számára mezőgazdasági gépet és nem eszközlök beruházást. Az egyes parasztok termelési lendületében tehát jelentkezhetnek bizonyos közbeeső hullámvölgyek. Ez magától értetődik. De ezt a kiesést ki lehet és ki is kell pótolnunk a szocialista bázis segítségével.

Az a mezőgazdaság, amely mint a mienk, a szántóterület több mint felén már szocialista bázison áll, az állami gazdaságok és a termelőszövetkezetek termelési színvonalának fejlesztésével kiegyenlítheti, sőt túlszárnyalhatja az említett termelési megtorpanást.

Ezért a termelőszövetkezeteket tovább kell szilárdítani, a termelőszövetkezetektől több árut kell kapnia az országnak!

— Elvtársak! A néptömegek előtt ez a számvitel rendkívül egyszerű. Ezért önmaguknak is úgy tehetik fel a kérdést: többet ad-e a termelőszövetkezet a népnek, vagy nem ad többet? Ha a termelőszövetkezet nem képes több árut adni az országnak, akkor — megmondom őszintén — mindnyájan jobban tesszük, ha a fel- világosító szó helyett elmegyünk egy kicsit kapálni. Mert abból is kijöhet vagy tíz kiló kukorica — bár egy kicsit már kiestünk a folytonosságból. No, természetesen ez tréfa. A valóság:

a szocialista mezőgazdaság sokkal több árut ad a népnek, mint a kis- árutermelő gazdaság, az egyéni gazdálkodás. Ez így van és így is kell, hogy legyen.

A nyár elején a Győr megyei győztesek, az ország első szocialista megyéjének küldöttei bent jártak nálunk a Minisztertanácsban. Önérzetes emberek, igazuk is van, nem kis dolgot vittek véghez, s ebben az ő személyes munkájuknak nem kis része van. De azért mi feltettük nekik a kérdést, mondván: nos, a győzelem megvolt, meg is ünnepeltük azt, hogy Győr megye az első szocialista megye; de most gyerünk tovább egy lépéssel: több búzát fog-e adni Győr megye az országnak, mint tavaly? Ad-e több kukoricát, több sertéshúst, több marhahúst és több tejet? Az egész harc, az egész munka végső számvitele ugyanis ebben jelentkezik! Ha többet ad, akkor az egész nép azt fogja mondani: Hurrá! Gyerünk, próbáljunk még egykét szocialista megyét csinálni! Ha meg az sül ki belőle, hogy nem ad többet, akkor sok ember kérdezheti: minek szerveztük mi ezt a szocialista megyét, ha még több áruja sincs belőle az országnak?

— A kommunisták helyesen fogták fel a kérdést, Győr megye szövetkezeti parasztsága pedig méltóan válaszolt:

teljesítették terveiket, s a kongresszuson már joggal hivatkozhattak az eredményekre. Ez is része a falu szocialista átalakításának. Máris bebizonyosodott, hogy a szövetkezeti mozgalom fejlesztése, a falu szocialista átalakítása együtt jár a mezőgazda- sági termelés emelkedésével.

Azt szoktuk mondani — mégpedig belső meggyőződésből —, hogy a magyar paraszt munkaszerető, értelmes, az okos dolognak nem ellensége és ha akar, nagyszerű dolgokat csinál! Már az új termelőszövet- keztekben is nekifogtak a munkának és közülük sokan nagyon-nagyon szép dolgokat csináltak. Azt hiszem, ha parasztságunk szocialista útra lép és jó központi vezetéssel, jó helyi irányítással dolgozik, akkor mi arról a bizonyos 115 százalékos szintről — amelyet a mezőgazdasági termelés 1938-hoz képest elért — nagyon hamar előre megyünk.

Ezt a „hamart” természetesen években számoljuk.

Kádár elvtárs ezután a tudomány és a kultúra egyes kérdéseiről beszélt.

— Központi Bizottságunk — hangsúlyozta — tisztában van azzal, hogy az elvont tudományos kutatás is szükséges, kell olyan kutatómunka is, amelynek nincs meghatározott, közvetlen gazdasági célja. Ebből születhetnek olyan ismeretek, amelyek később a munka, a termelés és a technika fejlesztésének alapjaivá válnak.

Arra kérjük azonban a tudósokat, hogy a lehetőség szerint hangolják ösz- sze kutatómunkájukat a népgazdaság előtt álló feladatokkal.

A tudósok és nemcsak a tudósok, hanem más kutatók, mérnökök, technikusok is nagyon jól tudják most már; mi tisztában vagyunk azzal, hogy eredmény csak kísérletekből születhet. Sőt, a nagy eredmények nem is az első kísérletekből születnek. Tudjuk, hogy a nagy eredményekhez idő kell, munka kell, kísérletezni kell.

— Igazat adok Novcbátzky elvtársnak abban, amit ő úgy fejezett ki: tudomásul kell vennünk, hogy évről évre bővebb anyagi lehetőségeket kell a tudomány és a kutatás rendelkezésére bocsátanunk. Az emberi munka differenciáltsága növekszik,

mind nagyobb és nagyobb teret nyer a technika, az pedig nem fejlődhet tudományos kutatás nélkül. Világos tehát, hogy a tudományt és a kutatást évről évre nagyobb anyagi segítséggel kell támogatni.

Ez azonban csak az érem egyik oldala.

— Egyik beszélgetésünk alkalmával azt kértük az akadémikusoktól, a Magyar Tudományos Akadémia elnökségének tagjaitól, hogy legyenek olyan szívesek és az ideálist kapcsolják össze a reálissal. Ez a dolog másik oldala. Hogy képletesen fejezzem ki magamat,

nagyon jó az. ha a mi tudósaink gondolataikkal, merész elképzeléseikkel az egeket ostromolják, de lábukkal azért maradjanak a földön,

mert különben valami kalimpálás-féle jön ki a dologból.

— A magyar tudományos gárda ugyanis nemzetközileg jó színvonalat képvisel, csak az a baj, hogy egyik-másikuk kigondol olyan dolgokat, amelyek megvalósításához legalább is az Egyesült Államok vagy ha az kevés, a Szovjetunió lehetőségei kellenének, de némelyikük még olyat is elképzel, hogy mindkét ország lehetőségei kellenének a megvalósításukhoz, nem pedig a Magyar Népköztársaságé. Az ilyen tervekkel bizony nehezen boldogulunk. Nem követeljük és nem követelhetjük, hogy a prakticizmus útján botladozzanak. Nem azt kívánjuk, hogy mondjuk a Magyar Tudományos Akadémia a Gazdasági Bizottság egyik alcsoportjaként négykézláb járjon. Csak azt kérjük: az ideális törekvéseket — hiszen tudóstól nem is lehet kívánni, hogy ne a lehető legjobbra törjön — kapcsolják össze a mi reális lehetőségeinkkel.

Ha így tesznek, megvalósíthatjuk azt, hogy a tudomány évről évre igenis növekvő arányban kapjon támogatást a kormánytól.

— S hogy milyen lehetőségek állnak előttünk, arra csak egy példát. Bár nem jó korán dicsérni, mégis meg kell mondani: fagyon dicséretes és jó dolgokat lehet látni az Akadémia fizikai kutatóintézetében, amely még nem is nagyon régi. Az ott dolgozó tudósok kutatómunkájuk közben olyan műszereket állítanak elő, amelyek kísérleteikkel összefüggnek, s amelyeket már most exportálni is tudunk. Tehát egy elmé’eti kutatással foglalkozó intézmény gyakorlati munkájával, ügyességével, ötletessé- igévél előteremti saját fenntartási költségeinek egy részét — mégha kisebbik részét is. Azt hiszem, további tényleges eredménnyel járna, ha ezt a példát figyelembe vennék a

hasonló tudományos intézetekben.

— Szó esett itt a kultúra munkásairól is. Sokan beszéltek erről a kérdésről, tehát nem akarom részletezni, mert véleményem szerint Kállai elvtárs felszólalása meglehetős teljességgel tartalmazza az elvégzendő munka lényegét. Amit hozzá szeretnék fűzni, az a következő:

— Közismert, hogy van az írók, között egy-kettő, aki olyan ellenzék-féleségben van velünk. Ezen azt értjük, hogy dacosan nem csinál semmit. Nincsenek sokari, és kissé az olyan szomorú pelikánra emlékeztetnek, amelyik szárnya alá dugva fejét, féllábon állva gondolkodik: lépjen-e egyet a jövő héten? Nincsenek sokan, olyan kevesen .vannak, hogy meg is tudnám itt őket nevezni, de nem nevezem meg, mert nem akarom őket megbántani.

— Pár hónappal ezelőtt vitatkoztunk az „ellenzékieske- dő” író kartársakkal. A vita első stádiumában mi elsoroltuk az ő hibáikat, ők pedig a mi hibáinkat. Nekik az a fő problémájuk, hogy a párt vezet és még az irodalmat is irányítani akarja. Azóta már a második állásban rendezkedtek be és azt mondják: amit a Központi Bizottság mond, azzal mi egyetértünk, de lejjebb vannak olyanok, akik helytelen vonalat visznek. így diskuráltunk. Gon- tíblkoztam ■ és hallgattam őket, aztán azt mondtam; nézzétek, ne tegyünk egymásnak sok szemrehányást. Valahogyan ugyanis úgy ér- i zi az ember, hogy ti egy kicsit jobb pártot kaptatok, mint amilyent megérdemeltetek. Nekünk pedig olyan íróink vannak, amilyeneket mi megérdemlünk.

Ezek szerint nekünk is van itt mit jóvátennünk. Ha visz- szagondolunk az elmúlt 15 évre, megmondom őszintén, az is előfordult, hogy írókkal szemben nem helyesen jártunk el. Néha eleve bizalmatlanok voltunk velük, máskor feleslegesen sértegettük és megint máskor meg nem érdemelten dicsértük őket. Ennek a legszemléletesebb példája az a magyar író, akit — azt hiszem ismerik — a párt és a nép a tenyerén hordott, sőt, aki egy nagyon nagy, kimagasló nemzetközi irodalmi díjat is kapott. Azonkívül, hogy megkapta, még egy hiba van: azóta sem találtam olyan embert, aki vállalta volna, hogy ő terjesztette elő e naey kitüntetésre. Érdemtelenül élvezte azt, hogy a párt és a nép a tenyerén hordta. Később aztán — ahogy Nyugaton szeretik mondani — a „szabadságod” választotta. Ha az ő sorsára gondolok — önmagunkra is haragudnunk kell.

A még berzenkedő és velünk nem túlságosan jóban levő Íróinkat is reálisan kell nézni és ha dolgunk van velük, arra kell törekednünk, hogy a mi pozíciónk megtá- madhatatlan, igazságos legyen.

A továbbiakban a vezetés egyes kérdéseiről beszélt Kádár elvtárs. Hangsúlyozta, hogy a háromnapos vitában sok elismerő szó hangzott el a vezetésről, de volt bírálat is. Mindkettő nagyon fontos, mert az elismerés biztonságot, erőt ad a vezetésnek, erősíti azt a tudatot, hogy alapjában véve helyesen irányít; és sokat segít az is, ha bírálatot kap.

Söjtör elvtárs nagyon szépen határozta meg a vezetés lényegét, amikor — immár a nép vezetésére is értve a dolgot — azt mondta: a mi pártunk négyszázezer nyugodt és megfontolt ember, aki tudja, mit akar és helyesen irányítja a munkát. Azt hiszem, ez a megfogalmazás alapjában véve meg is állja a helyét egy kis kiegészítéssel.

Legyünk mi nyugodtak és megfontoltak, amikor a helyzetet kell elemezni és a feladatot kell meghatározni, de én azt ajánlom, hogy legyünk ingerültek és türelmetlenek, ha hibákkal találkozunk. És legyünk haragosak, ha ellenséggel vagy bűntettel találkozunk.

Mert hibák is vannak nálunk. Ezek részben revizionista, részben szektás eredetűek, részben azonban olyan tőről (akadtak, amelyeket már jóval előbb „feltaláltak”, mint akár a revizionizmust, akár a szektarianizmust. Ilyenek: a közönséges emberi butaság, a trehányság, a felelőtlenség — és ezek ellen is harcolnunik kell.

— Azt hiszem, az a legfontosabb, hogy pártunk minden egyes tagja a párt vonalának, a párt határozatainak megfelelően járjon el, a párt szellemének, erkölcsének ' megfelelően éljen és dolgozzék. Ez a döntő, ez a legfőbb a vezetés szempontjából.

— Az a döntő tehát, hogy a párt minden tagja egységesen járjon el. egy vonalat vigyen. És itt nem lehet alkudozni.

Ha valaki egyetért a párt politikájával, akkor értsen

egy^t annak egészével és cse’ek"dieri aszerint. Ha nem ért egyet, mondja meg.

Vitatkozzunk, beszélgessünk — aztán ha semmi sem segít. M

(Folytatás a 4. oldalon.)