Pest Megyei Hirlap, 1959. december (3. évfolyam, 282-306. szám)

1959-12-29 / 304. szám

1959. DECEMBER 29. KEDD PitT Miere» 'ztfirlnfl Hogy nagyobbat léphessünk előre... Ismeretes, hogy az elkövetkező évek iparfejlesztési poli­tikájának középpontjában új üzemek létesítése helyett a meglevők korszerűsítése, gépparkunk fejlesztése áll. A ter­melékenységet növelő célgépek, automaták és félautomaták széleskörű alkalmazása nagy feladatot ró szerszámgépipa­runkra, s annak bölcsőjére, a Szerszámgépfejlesztési Inté­zetre. Karkész Sándor kutatómérnöktől, az intézet párt­titkárától kértünk felvilágosítást arról, milyen gondjaik • van­nak, s hogyan készültek fel as iparág előtt álló nagy fel­adatokra? helyére a fővárosba? Ez lehetővé tenné a szoro­sabb kapcsolatok meg­teremtését a kooperációs szervekkel és megoldaná a szakember-gondjainkat. — Igazságtalan volnék, ha elhallgatnám, hogy az utóbbi két évben rendkívül sokat fej­lődött az intézet. De a to­vábbi fejlődéshez, ahlhoz, hogy szerszámgépeink versenyképe­sek legyenek a világpiacon, s ahhoz, hogy megfelelhessünk az ötéves tervben reánk ki­szabott feladatoknak, ez már nem elég. Nem jó az, ha min­dent magunknak kell megter­veznünk, feltalálnunk, hiszen az nagyon költséges. Most, ha egy műszerre van szükségünk, magunk csináljuk meg — na­gyon drágán. Szabadalom­vásárlással. mintaimporttal, a hosszas kísérletező- és kutató­munka költségeinél jóval ol­csóbb tanulmányutakkal sok­kal gyorsabban, nagyobb lép­tekkel haladhatnánk előre. Természetesen nem egy-két hetes tanulmányutakra gondo­lok — jelenleg csak ilyenek­re van lehetőség —, (hanem néhány hónapos, esetleg fél­éves szakemfoercserékre a ba­ráti országokkal. — Feltétlenül meg kellene oldani a szakkáderképzést is: ismét tanszéket kellene biztosítani a Műegyetemen a szerszámgépiparnak. Nem véletlen az, hogy a KGST szerszátmgépipari szekciójának tavaszi ülése javasolta: az iparágban foglalkoztatottak összlétszámához viszonyítva emeljék tíz százalékra a szer- számgéptervezők arányát. Ez az arány Magyarországon je­lenleg- 3 százalék! Végül, a legfontosabb: ki-; emelt iparággá kellene nyilvá­nítani a szerszámgépipart. Az a különös helyzet áll fenn ugyanis, hogy a műszeripar kiemelt iparág, a miénk pe­dig, ahol azokat a gépeket ál­lítják elő, amelyekkel a mű­szereket gyártják, nem az. Mi tulajdonképpen a termelőesz­közök termelőeszközeit gyárt­juk. Márpedig, elöregedett gépekkel, hiányos műszer- készlettel hogyan állítsunk elő korszerű, magas terme­lékenységet biztosító, verseny- képes termelőeszközöket? Ha kiemelt iparág lenne a szerszámgépipar, meg­oldódnának a beruházási gondok, a mintaimport és a szabadalom-vásárlás problémái. — Befejezésül hadd említ­sem meg, hogy gondjainkat iparigazgatóságunk ismeri, s megoldásukat Is támogatná, fezekről a gondokról beszéltem a pártkongresszuson is. Bízom benne: alhcgyan az utóbbi években intézetünk sokat fej­lődött és eddigi faladatainkat mindig sikerrel megoldottuk, ugyanúgy 1960-as tervünket is teljesíteni fogjuk. De mi sze­retnénk nagyobbat lépni előre, olcsóbban és eredményesebben dolgozni — fejezte be nyilat­kozatát Karkész Sándor elv­társ. Csapágyjavító részleggel bővül a Maglódi Gépgyár tJj részleggel bővül január­tól kezdve a Maglódi Gépgyár: ide telepítik át a korábban Diósdon működő csapágyjavító üzemet. Eddig a Diósdi Csap- ágygyárhoz tartozott a 25 dol­gozót foglalkoztató részleg. a jövőben Maglódon javítják majd a hibás golyós- és kúp- görgős-csapágyakat. Az üzem- telepítés már megkezdődött, átszállították a gépeket, jelen­leg a dolgozók betanítása fo­lyik. A csapágygyáriak messzeme­nő támogatást adnak a mag- lódiaknak, hogy minél zavarta­lanabbá kezdhessenek mun­káihoz. Korábban a Maglódi Gépgyár új részlegének dolgo­zói Diósdon ismerkedtek a csapágygyártás technológiájá­val, most néhány csapágygyá- rí szakember jár ki rendszere­sen Maglódra. A Maglódi Gépgyár csapágyjavító üzem­része január 3-án kezd a csap­ágyjavításhoz. Felkészülés a hóesésre Munkára készen állnak az ország különböző részein a nagy hótakarítógépek Részül a Légy jó mindhalálig diaváltozaía Jó hírek százötvenezer diavetítő tulajdonosnak Az ünnepek alatt számos gyermek karácsonyfája alatt mint első számú „sztár” díszel­gett a dia-vetítőgép. S a gépek mellett sorakoztak a frissen vásárolt filmek: a Twist Oli­vér, az Egri Csillagok, a Ludas Matyi vagy éppen az Ezeregy­éjszaka egy-egy csodálatos me­séje, színes vagy fekete-fehér változatban, kinek hogyan en­gedte az erszénye. Ez adta az indítékot arra, hogy munka­társunk felkeresse Keresztes Mihálynét, a Diafilmgyártó Vállalat igazgatóját, hogy ter­veikről érdeklődjön. — Vállalatunk októberben ünnepelte fennállásának, öt- esztendős évfordulóját. Szá­munkra sikerekben gazdag öt 'év volt ez: nyolcszáznegyven- hét féle filmet készítettünk, összesen három- és negyedmil­lió példánybanI A gyártott fil­mek fele fekete-fehér, a . fele pedig színes. Á vásárlóid 'igén­nyé diktálta ezt az arányt. Ma már egyre inkább a színes fil­meket keresik kis vásárlóink. A váci Forte-gyár jóvoltából — ők szállítják számunkra a szí­nes filmanyagot — ma már minden igényt kielégíthetünk. Pedig nem könnyű a dolgunk. Százötvenezer diavetítő tulaj­donost tartunk számon! — Ebben az esztendőben harmincöt mesefilmet és har­mincnyolc ismeretterjesztő fil­met készítettünk — mondja Erdős Imréné főszerkesztő. — S az elkövetkező esztendő első negyedévének termése is gaz­dagnak ígérkezik. A legkiseb­bek részére kiadjuk a Kincske­reső kis ködmön színes válto­zatát, az Eltévedt kiscica és az Esőcseppecskék című mese fil­met. Ar. iskolások részére Pe­tőfi Apostola, két részben, és Móricz örökszép regényének változata, a Légy jó mindhalá­lig. Voinich Bögöly című re­gényét már láthattuk filmen Vihar Itália felett címmel. Most elkészítjük dia-változat­ban is. Színes rajzos összeállí­tást készítünk József Attila gyermekkoráról. A modern technika kedvelői biztosan szí­vesen veszik majd a Szputnyi- kok. űrrakéták című filmünket tkakúgy, mint a Madame Curie életéről készült filmet. S ha már az éjetrajza'khái tartunk, rövidesen megjelenik Balzac és Puskin élettörténete, vala­mint a Petőfi és József Attila film új változata. A földrajzi sorozatban Budapest, Komló, Szeged és a Margitsziget neve­zetességeivel ismerkedhetnek majd a diafilmek, barátai. A Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium útügyi osztálya befejezte a téli előkészülete­ket. Harmincöt hótoló gép­kocsi, 23 hómaró, 28 hószóró került ki a legveszélyesebb útszakaszokra. Mindenütt van elegendő üzemanyag, pótalkatrész és az országutakon ele­gendő homokot is tárol­tak a síkos utak szórásá­ra. A tanácsokkal és a bányákkal is megbeszélték a tennivaló­kat. Ha egyes országrészen a számítottnál is nagyobb hófúvás lenne, a nagy gépeket a veszélyeztetett területekre gyorsan átcsoportosítják. A MÁV-nál még az őszi forgalom idején hozzálát­tak a téli munkák előkészí­téséhez. Egész sor intézke­dés látott napvilágot, s a leg­utóbbi időkben az ország kü­lönböző részén brigádok vizs­gálták, hogy az utasításokat az állomások és a különböző szolgálati helyek hogyan haj­tották végre. Ott, ahol mu­lasztást tapasztaltak, azonnal intézkedtek. A télen az egyik legnagyobb gond a személy- vonatok fűtése, tekintve, hogy nincs elegendő kazánkocsi. Ezen úgy segítenek, hogy a szertelvényeket indulás előtt „előfűtik”. A törekvés az, hogy fél­időben is — hacsak nem lesz nagy havazás és hó- vihar — a személyvonatok menetrend szerint, pon­tosan közlekednek. A fűtőházakban elegendő megfelelő minőségű szén áll rendelkezésre. A pályafenntartási szolgá­lat is megtette a szükséges in­tézkedéseket. Amint az idő­járás- megkívánja, munkához lát az országos figyelőszolgá­lat, ami azt eredményezi, hogy egészen rövid időn belül a MÁV vezérigazgatóság pon­tos képet nyer a kisebb vagy nagyobb forgalmi akadályok­ról, továbbá arról, hpgy egyes vidékeken milyen a hó­helyzet, a szélirány, számolni kell-e hófúvással. Az eddigi ellenőrzések azt mutatták, hogy a MÁV igazgatóságok mindenütt gondos, alapos munkát végeztek a hideg idő beállta előtt és zordabb idő­járás esetén is a legfontö-' sabb vasútvonalakon fenn tudják tartani a forgalmat. Nagy hófúvások, havazások alkalmával a személyforga­lom lebonyolításán túl el­sősorban az élelmiszert, a tü­zelőanyagot és a kohászati alapanyagokat továbbítják. Az idén első ízben — kí­sérletként — a Ferencvá­rosi pályaudvaron vál­tómelegítőt helyeznek üzembe, amely villany­nyal működik és amely hóeséskor, vagy fagy esetén felmelegíti a vál­tót. Ha a kísérlet beválik, akkor télen maid mindenütt ennek az újításnak segítségével old­ják meg a váltók tisztántar­tását. A MÁVAUT a hideg idő beállta előtt átvizsgáltatta a kocsikat és minden autóbusz­ban rendbehozták a fűtőbe­rendezéseket. A telepeken elegendő hólánc, lapát, fagy­álló gázolaj áll rendelkezésre* gondoskodtak arról is, hogy a távolsági vonalak végállomá­sain az autóbuszvezetők és kalauzok meleg szálláshelyhez jussanak. Az autóbuszüzem is megszervezte a hóügyeleti szolgálatot, s így a MÄVAUT központja mindig pontosan tudja tá­jékoztatni az utasokat a forgalom alakulásáról, a hóviszonyokról. A MÁVAUT-nak nemcsak ha­vazások idején nehéz biztosí­tani a forgalmat, hanem csú- szós-sikos utakon is óvatosan kell közlekedniük a kocsik­nak. A veszélyes kanyarok * felhintésére az országutak mentén salakprizmákat he­lyeztek el. Helyreállítják Csemő határában a szélmalmot A Pest megyei Csemő köz­ség határában a kupái major­ban öreg szélmalom idézi az alföldi szélmolnárok emlékét. Az élmúlt évtizedek vasfoga erősen kikezdte a malmot, "fa­lai már omladoznak, de a Pest megyei Tanács úgy talál­ta, hogy érdemes megmente­ni az utókornak. A tervek szerint az öreg szélmalmot — amelyet időközben műemlék­ké nyilvánítottak — helyre­állítják. A malomban tájmú­zeumot rendeznek be. Disznótorban nagyapámnál godalmas kérdés, „hát vihar­lámpást nem hozott nagy­apám?’’ de észrevettem, hogy felesleges, mert villanykörték világítják meg az utat, vagyis a falu, amelyben nagyapá- mék élnék, ismét előrelépett. — Látom, csizmát húztál — nézett nagyapám a lábam­ra. — Kár volt, mert járda vezet el a házunk előtt. A nyáron építettük. Az anyagot a tanács vette a községfej­lesztési alapból, a munkát pedig az utca lakói végezték el. Láttad volna csak, ahogy nagyanyáddal együtt a mi szakaszunkat csináltuk ... Egy napig tartott az egész, nem mondom, másnap mindket­tőnknek fájt a dereka, de nem törődtünk vele, fontos, hogy ezt is megértük. Amint beléptünk a szobába, csakhamar kiderült, hogy tit­kon, nagyanyám is érkezése­met remélte, mert az asztalon már ott gőzölgött a fahéjjal ízesített forralt bor, s mellette ott állt a vacsora is, amely sülthurka, meg sültkolbász volt, nagyapám ugyanis előző nap az egyik szomszéduknál böllérkedett s onnét kap­ták kóstolóként. Amíg nagyanyám az evőeszközöket az asztalra rakta, tekintetem körüljárattam a lakásban. Csupa jólismert kép minde­nütt. Az ágy, a kanapé, a nagytükör, a falióra, melynek az ütőkoloncát emlékezetem óta mindig ugyanaz az öt anyacsavar helyettesíti. Egy­idős ’ ez a berendezés nagy­apámén házasságával, azóta együtt kopnak, együtt öreged­nek. Csupán a bekeretezett és az ágy fölé akasztott katonai elbocsátó levél, az „obsit” fia­talabb a lakás többi tárgyánál, noha már annak is jó ide­je, hogy kiadták nagy­apámnak. No, persze a fény­képek is jócskán megszapo­rodtak, a régi fakó képek mellett az unokák katonakori, esküvői képei sorakoznak, me­lyek néhány év óta az egyre- másra szaporodó pufók arcú dédunokák fényképeivel egé­szülnek ki. Vacsora után nagyapám így szólt hozzám: — No, fiam, tudod-e még hajtani a köszörűkóvet? — Hogyne tudnám — felel­tem vidáman, mert erről a munkáról régi gyerekkori em­lékek egész sora jutott eszem­be. Haj, de sokat veszeked­tünk testvéreimmel azon, hogy ki hajtsa a köszörűkövet. Mert akkoriban csak nagyon ritkán, legfeljebb minden második esztendőben adatott meg. hogy disznótort üljön a család. De nemcsak emiatt veszekedtünk, hanem azért is, mert nagy ki­tüntetés számba ment, akit nagyapám köszörűhajtónak ki­jelölt. Mert nem elég ám az, hogy leülünk a köszörű mellé, oszt’ a ..kallantyúját” körbe- körbe forgatjuk. Nyugodt, egyenletes, tempóban kell azt csinálni, együttműködve azzal, aki a késeket a vizes köszörű- kövön élesíti. Ezt a műveletet minden esetben a disznóölést megelőző este csináltuk, a köszörűhajtásra pedig nagy­apám legtöbbször engem jelelt ki, pedig lett volna kik között válogatnia, hisz akkoriban már vagy tíz unokát számlált a család. Kilenc kést meg egy baltát köszörültünk meg aznap es­te. Mialatt a fényes pengék a nedves kövön borotvaélessé váltak, nagyapám elmondta, hogy a nyugdíja mellé az id' i is megszerzi a 120 mun­kaegységet, aztán, hogy a háétáji szőlő ebben az év­ben keveset termett, de ne ijedjek meg, annyi bora azért lett, amennyivel a disznóto­ros káposztát leöblíthetjük. Végül a hajnalban kés alá kerülő hízóról beszélt, amely becslése szerint felül van a két mázsán, meg arról, hogy már gondoskodott a jövő téli hízónak valóról is. Igaz, hogy még mindössze négyhónapos, de majd megnő az, fő, hogy az akolban van, neki ugyan­is nincs nyugta, ha üresen áll a disznóól. Másnap ötkor nagyapám kisüstivel telt pohárral éb­resztett s csak ekkor árulta el, hogy a háztáji szőlőben termett gyümölcs cefréjéből, meg a törkölyből 80 liter pá­linkát főzetett az őszön, ami­ből 60 litert mindjárt eladott, a többit meghagyta magának reggelenkénti kortyolgatásra. Időközben Illés bátyám, az anyám öccse és János bá­tyám, nagyapám egyik veje is megérkezett, hogy segítse­nek a hízó lefülelésénél és feldolgozásánál. A leszúrás műveletét nagyapám ezúttal is magának tartotta fenn. Ko­pott pengéjű böllérkését a — Különös dolog a fejlődés: örökké mozgásban levő, min­dig változó folyamat. Tíz \ év­vel ezelőtt itt mintagépgyár volt; kis kapacitású tervező­irodával és kutatóosztállyal, s egy aránytalanul nagy ter­melőüzemmel. Időközben az intézet sokat fejlődött: elektro­mos, hydraulikus, gépkísérleti, technológiai és vegyészeti la­boratóriumok létesültek, s traktor pótalkatrész helyett prototípusokat, célgépeket, s dinamikus kiegyensúlyozógé­peket kezdtünk gyártani. Mindezeket magunk tervezzük és itt kísérletezzük ki. Csak­hogy: mire kutató- és tervező­részlegünk kibővült, megerő­södött, elhasználódtak termelő­üzemünk gépei s nagy részük ma már pontatlan. Ez pedig nagy nagy baj ott, ahol olyan gépek és prototípusok készül­nek, amelyek sokkal nagyobb pontosságot igényelnek, mint ahogyan azok a gépek dolgoz­nak, amelyeken előállítjuk őket. — Éppen a szakadatlan fejlődés velejárója, hogy ami néhány évvei ezelőtt tökéletes és kielégítő volt, ma már nem elég: a to­vábbi fejlődéshez, a szer­számgépgyártás technikai színvonalának emeléséhez jelenlegi műszerkész­letünk már nem kielégítő. — Lehetetlen volna ipar­águnk előtt álló feladatokról beszélni anélkül, hogy ne em­lítenénk meg azokat a gátló körülményeket, amelyek ne­hezítik az előrehaladást. Úgy érzem, feltétlenül szólnom kell a szakkáderképzésről és az utánpótlásról. Néhány évvel ezelőtt a Műegyetemen meg­szüntették a szerszárrigép tan­széket, s azóta sem működik.' Régebben ebben az iparágban dolgozó szakembereink jórésze más munkaterületre került. Egyedül nálunk, az intézetben 10 év alatt összesen 384 szak­embert vettek fel. Ma mind­össze 174 dolgozik itt közülük; kétszáztizen elmentek. — Legtöbbjük távozásának oka a rossz közlekedés volt. Intézetünk a fővároshoz (föld­rajzilag közel, de közlekedés; szempontjából igen messze j esik. Az autóbuszok ritkán: közlekednek, befogadóképessé- : gük csekély, s az utazás Ihosz-Í szadalmas. Akik elmentek tő- í lünk, Budapesten sokkal ké- í nyelmesebben megközelíthető; munkahelyet találtak —j ugyanazért a fizetésért. Éppen; a közlekedési gondok kapcsán j merült fel bennünk a kérdés: ! mi keresnivalója van az ország í egyetlen Szerszámgépfejleszté- í sí Intézetének Halászteleken,; egy több száz holdos konyha-! kertészet kellős közepén? Az; összes baráti országokban a; fővárosiban székelnek a test-; vérintézetek, s ez így logikus.; Hiszen bennünket ezer szál! köt Budapesthez. Onnan bízta-j sítjuk szakmunkás szükségle-! tünket, hiszen mi csak nagyi szakmai gyakorlattal rendelke- í ző, kvalifikált szakmunkáso-; kát foglalkoztatunk. Naponta; húsz-harminc emberünknek; akad hivatalos ügye a fővá-i rosban. A mi felügyeletünk! alatt áll a Technika Háza, ál-! landó kapcsolatunk van a Mű-! egyetemmel, a Kofhó- és Gép-; ipari Minisztériummal, a Kő-j bányai Szerszámgépgyárral, az; iparigazgatósággal, a Buda-; pesti Szerszámgépgyárral és a; különböző kutatóintézetekkel. ■ — Tisztában vagyunk az! ipar decentralizálásának fon- i tossáigával. Megértjük és he- i lyeseljük, hogy vidékre tele- i pitik az üzemek egy részét, i mert azok így közelebb kerül- i nek nyersanyagbázisukhoz, lesz helyük terjeszkedni, s a környékről fedezik munkaerő szükségletüket. Nálunk azon­ban egyik körülmény sem áll fenn: nekünk nem kell nyers­anyagbázis, nem akarunk ter­jeszkedni, s nem alkalmazha­tunk segéd- vagy betanított munkásokat. Miért ne költözhetnénk mi egy vidékre telepített üzem Öreg ember már az én no.gy- apám, a jövő év júliusában tölti be a nyolcvanadikat, de amikor egy esztendővel ez­előtt meglátogattam, még egyenes derékkal és fürgén lépkedett mellettem ■ a Foh- ner-kocsmába, hogy a talál­kozás örömére, egy kupica kisüstit felhörpintsünk. Üt­közően szünet nélkül beszélt. Elmondta, hogy a tsz — amelynek egyik alapító tagja, majd juhászszámadója, végül immár öt esztendeje nyugdí­jasa — új istállóval és vil­lanyvezetékkel gyarapodott, aztán meg arról beszélt, hogy jó dolog ez a nyugdíj, csak unalmas. Ezen úgy próbál se­gíteni, hogy hajnali ötkor változatlanul együtt ébred utódjával, a mostani juhász- szál, kiballag vele a ho- dályba, tesz-vesz a juhok kö­rül, segít a körmölésnél, az éltetésnél, amiért munkaegy­séget írnak be neki, mivel­hogy a juhász is, meg a ve­zetőség is örül a tapasztalt nyugdíjas juhász közreműkö­désének. Egy év után, a napokban ismét meglátogattam nagy­apámat. Előzőleg ugyanis le­vél érkezett tőle, melyben közölte, hogy nincs étvágya a háztáji hízónak, ezért — lágy idő ide — lágy idő oda — levágja, menjek haza a disz­nótorra. Este érkeztem meg, szakadó esőben. Nagyapám a 'kovácsműhely előtti autóbusz­megállónál várakozott rám. — Nagyanyád azt mondta, ;ne jöjjek elébed, mert ebben ja ronda időben biztosan nem \indultál el. De nem hallgat­tam rá, gondoltam, nem ura- \ sódtól tán’ el annyira, hogy \ egy kis eső elől meghátrálsz. • Már a számom volt az ag­csizmaszárába dugta, aztán kiadta az utasítást: — Illés, János, ti a lefo­gásnál segíttek! Több ember nem kell, mert úgy nem fér­nénk hozzá. Te meg fiam — fordult hozzám — egy tálba felfogod a vért, de vigyázz, úgy ne járj, mint nagyanyád, akinek a tavalyi hízó a tele tálat kirúgta a kezéből. Előírásszerűén történt min­den és délben már csak a perzselés helye körül szima­toló kutyák jelezték, hogy ennél a háznál hízót vágtak. A munka hátralevő része bent a lakásban történt, ahol a csa­ládhoz tartozó asszonyok, nagyanyára irányításával a bél tisztítását, a fej, a máj, a tüdő, meg a rizskása főzé­sét, a férfiak pedig a szalon­na letisztogatását, a kolbász­ba való hús feldarabolását és darálását végezték. A fű­szerezés, a sóval, paprikával, borssal való elkeverés mun­kája nagyapámra várt, aki fehér kötényt kötve maga elé, nagy gyakorlattal végezte ezt a feladatot. Este 7 órakor már vacsora mellett ült a család. A menü a következőkből állt: orjale- ves csigatésztával, főtt hús ecetes tormával, töltött ká­poszta, hurka, kolbász, hájas­pogácsa. Nagyapám nem tar­tozik az érzékenykedő embe­rek közé. de amint a borral telt poharakat először emel­tük koccintásra, úgy vettem é.zre, mintha a szemében könny csillogna. Nem tudom, mi csalta elő a könnyet: az-e, hogy együtt látta a családot, vagy az, hogy nyolcvan éves létére a vendéglátó házigazda szerepét tölthette be? Én azt hiszem, mind a kettő. Ari Kálmán

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents