Pest Megyei Hirlap, 1959. december (3. évfolyam, 282-306. szám)

1959-12-25 / 303. szám

Trtdms * typídésfzf^. Jííik&f- cl kán cimgxik Szabálytalan kritika a Pest megyei Petőfi Színpad előadásáról PRÍM ja. Kár, hogy több benne a \ városi, mint a parasztlány. \ Bakos Tamás (Imre, a fiuk) \ a városban, a gép mellett ta- j lálta meg élete értelmét, hi- j vatását. Ezt elhisszük neki, \ mint ahogy azt is, hogy a; lányért képes volt a régi kon- \ venciókkal szakítani és azt j is, hogy más szemmel — ap-; jától kissé elidegenedve — né- \ zi a világot. De amivel adó- \ sunk maradt: a figura meg-í formálásának töretlensége, az ! átélés folytonossága. Az át-! élés néha kihagy, érzések he- i lyett csak jelzéseket kapunk, i Balogh Katalin szemmel lát- ; hatóan küszködik a lányanya \ halványan megírt szerepével. ( A lány korábbi botlását túl- j zott alázatossággal próbálja; ellensúlyozni. Ez azért nem; jó, mert kényes helyzetén be-; lül — és ennek ellenére — ő ; határozottan értékes ember, \ olyan, akibe Imre beleszeret- \ hét. A helyes magatartás: az \ első jelenete. ; Galgóczy Imre, a városba menekülő, földet lenéző sze- ; relmes parasztfiatal szerepé-; ben túl darabos, nyers. Csak; jelenetei vannak; például aj nagy összeveszés és a harma- j dik felvonásbeli találkozása j Janival, amikor érzi és éli$ szerepét. j Károlyi Vilmos rövidsége $ ellenére is jól érzékelteti sze- \ repe kettősségét. Az elnököt, ; aki a szövetkezet érdekében ( meg akarja nyerni a föld £ minden fortélyát ismerő Hor- j váth Gáspárt — és a hirtelen £ haragú, önfejű embert, aki ^ makacsul, mereven és tü- ^ re'metlenül — a vitában pro- ^ vokálást látva — ront rá a ^ földjéhez, elveihez ragaszkodó ^ parasztra. Szerepét nem kri- ^ tikéval játssza: elfogadja, át- ^ éli. így tudja megmutatni az j író mondanivalóját: csak az z lehet jó elnök, aki nemcsak ^ a földhöz ért, hanem meg- ^ érti, türelemmel, szeretettel próbálja megnyerni az em- ^ bereitet. á y Lantos István jó indulatok- ^ kai hozza az első felvonás- ^ ban a csábítót, a volt nagy­gazda Asztalost. A második felvonásban őszinte, szép pillanatai vannak, mint idő­közben megtört, gondolko­dásra kényszerült embernek. Murányi József hogy a házmester észrevegye őket. Ez sikerült is, sőt még jobban, mint ahogyan várták, mert kérdést is kaptak: — Színházba tetszenek? — Igen, az Operába. Premier van. ­Minden oszlopnál megálltak és tanulták a szereplők szín­házi neveit. Limánova grófnő­ről tudták, hogy anyja Tatjána kisasszonynak és tudták, hogy Moszkovszkij herceg a har­mincadik gárdaezred főhad­nagya. A séta egy kicsit hosszúnak ígérkezett. Az üzletek már le­húzott redőnyök alatt várták a holnapot, kirakatok előtt álldogálva sem pihenhettek. — Most lehet vége az első felvonásnak — mondta a férj órájára nézve. — Üljünk le erre a padra. Az Andrássy úton voltak. Pihentek egy darabig, nézték a reklámégők játékát, vakít- tatták szemüket a kígyózó fény vonalakkal. Az autóbuszok már nem oly telve rohantak, fáradt kalauzok• imbolyogtak bennük. — Sétáljunk egy felvonást. És sétáltak a Liget felé. A lengő látcsővel, a színházi köpeny adta illúzióval és las­san kiértek a Ligetbe. Itt megint leültek egy padra, jól kipihenték magukat, még ze­nét is kaptak ajándékba a kö­zeli vendéglőből. A kiszabott idő nagyobb ré­sze letelt. — Haza? — kérdezte az asszony. — Nem. Ha már ennyit fá­radtunk, akkor szagoljuk is meg a színházat. Éppen szállingózni kezdett a közönség, mikor az Operaház­hoz értek, azok a gazdagok, akik páholyokból jöttek, vagy akik külön borravalóért elő­készíttették felöltőiket a ruha­tárossal. A férj és feleség besurrant az előcsarnokba. A levegő lá­zas volt, talán hőmérővel is ki lehetett volna mutatni hő­emelkedését. Láthatatlan kotta­fejek röpködtek a levegőben, amely részeg volt a fénytől és az estélyi ruhák illatától. Piros ajkak, lángoló arcok moso­lyogtak egymásra, selymek zizegtek és prémek hivalkod­tak. Fehér ingplasztronok, fekete pillenyakkendők lebeg­tek hölgyeik után. s forogtak körülöttük megbabonázva. — Gyerünk — mondta az asszony, mikor már elvihar- zott az elegáncia. A portás még köszönt is ne­kik. Valakivel összetéveszt­hette őket, de lehet, hogy a színházi köpenynek szólt kö­szöntése. Az autók eltöfögtek, a fe­kete emberbolyt elnyelték az utcák, nyugodtan lehetett megint sétálni hazafelé. Egész úton nem szóltak egy szót sem. A fény nemcsak a szemüket kápráztatta el, ha­nem a hangjukat is elvette. Jó volt most karonfogva men­ni, egymást tartani, egymást érezni. A tréfa jól sikerült, csak éppen hogy elszomorítot­ták vele magukat. Csak a kapu előtt jött meg a férfi szava: — Vidám arcot kérek — szóíí mosolyogva és becsenge­tett. A házmester csoszogva jött, kinézett a lesőlyukon és be­engedte a negyedik emelet öreg lakóit. — Szép volt? Szép volt? —- kérdezte érdeklődve, láthatóan megnövekedett tisztelettel. — Gyönyörű! — felelte lel­kesen a férfi. — Nincs párja egy ilyen operai előadásnak! A liftbe lépve, tüntetőleg--------------------------- dúdolni k ezdett egy dallamot, amely olyan régi volt, mint a fele­sége színházi köpenye és olyan szomorú, mint egy soha nem látott, soha nem hallott opera. 4 : elsőrangú szabóktól kerültek : ki, így fel tudták venni a ; harcot az idővel. Több, mint két éve nem voltak színházban. Naponta elsétáltak a hir­detőoszlopok előtt, olvasták a hangversenyirodák hirdetéseit és a színlapokat. Meg-meg- álltak egy-egy ismert dalmű színlapja előtt,' végigböngész­ték a szereplőket, helyeseltek, vagy kifogásoltak, míg közben a lelkűk mögötti messze szín­padról feléjük zúgott a múlt idők orchesztere. Szép április végi este jött, az akácfák már a Körúton is zöldbe borultak. Az emberek elfelejtették a télikabátokat, a szájak önkéntelenül füttyre csücsörödtek, a kirakatokban hencegni kezdett a legújabb tavaszi divat. •— Van egy eszmém — mondta a férfi, mikor lené­zett a negyedik emeleti ablak­ból a zsivajgó utcára. — Bizonyosan jó az az esz­me — bókolt a felesége. — Nagyon kedves vagy. Egy kicsit bohém, groteszk az esz­me, de ma az egész világ bolond, miért legyünk mi örökké józanok? Vagyis, hogy rövid legyek: tegyünk úgy, mintha színházba mennénk. — Hogyan? — Tegyünk úgy. Tudniillik a háziak előtt tegyünk úgy és a házmester előtt tegyünk úgy. A házmesternek bizo­nyára nagyon lesújtó vélemé­nye van rólunk, hogy minden este, két év óta, már tíz óra előtt itthon vagyunk. Az Operában ma premier van, gyorsan elindulunk, te felve­szed a színházi köpenyedet, az mindent eltakar és szépen, rangoson nekivágunk a kőr­útoknak. A látcsövet úgy len­getem majd a kezemben, hogy a házmester, vagy a felesége okvetlenül észreveszi. Azután megyünk, megyünk, sétálunk, közben leülünk az átszeli pa­dokra és egyszer csak színház­aién lesz. — Vége lesz az előadás­nak ... — Igen, vége lesz az elő­adásnak és jövünk haza... — A színházból... — A színházból. Remélem, ez elég színház ... A kapu alatt lassan mentek, már nem is megyek iskolá­ba ... A falnak fordultam, me­gint bőgni kezdtem. Fájt a lábamon a seb, az üzletbe jöttek-mentek, de ügyet sem vetettek rám. Végül Bakos úr jött ki értem, s megsímo- gatta a fejem: — Ejnye, kölök ... baj... baj... Betuszkolt az üzletbe Ha­mar hátravitt a raktár mel­letti kalickába Knapp úrhoz. Anyám ott szorongott, rojto­sodó, kockás sálját igazgatta, nem nézett rám. — Szóval, szóval Pista fiam ... igen, igen ... anyád... anyukád elmondta ... persze hibás vagy... de talán mi is ... szóval nem kell szól­ni, csak Bakos úr tudja ... majd segít elvinni most a kosarat, ne szólj róla. édes­anyád 40 pengőt kifizetett... szóval, szóval... úgyis akar­tam neked adni tíz pengőt... karácsonyra, a munkádért, meg a fiamnak is ... segí­tesz ... szóval... Belezavarodott, elhallgatott. Nem álltam tovább: — Ugye, ugye maradhatok? — Hát, hát igen, persze, ugye jobban vigyázzál... vi­gyázzon Pista... Karácsonykor babfőzeléket ettünk, kolbásszal. A pici fe­nyőn itt-ott szomorkodott egy- egy szaloncukor. S a ruha he­lyén a sárga, a hólében mos­dott narancsok. Amikor anyám felém nyújtotta, el­sírta magát. Apám félrefor­dulva keserveset sóhajtott, s én a könnyektől sósnak érez­tem a narancs ízét... a sírástól levegőt is alig kap­tam. Ö szedte össze, amit lehetett, a kerékpárra tusz­kolt, ölembe nyomta a kosa­rat, s nógatott, hogy menjek már, még annyit hallottam: — Majd én eltakarítom ... nehogy kiabáljon a házmes­ter ... Hazamentem. Hát hová is menjek? A lépcsőn alig bír­tam felvinni, a még mindig csepegő kosarat, pedig alig volt benne valami. Anyám összecspata a ke­zét, amikor meglátott: — Úristen! Hogy nézel ki? A kabátom sáros volt, a nadrágom véres, most lát­tam csak, hogy a pedál a hú­somba is beletépett. — Ez mi? Anyám a kosarat nézte, majd újra engem, s mindent megértett. — Mennyi... mennyi ez? — ötven ... ötven pengő ... Nem bírtam tovább. Oda­vetettem magam a mellére, s az addig csendben folyó köny- nyek helyeit jajgatva tört ki belőlem a zokogás. Anyám bekötötte a lábam. Láttam, maga sem tudja, mi­hez kapjon, végül a szobában matatott, s kijött: — Harminc... harmincöt pengő ... a ruhád ... Ö is elsírta magát. De gyor­san letörölte a könnyeit. — Megfizetjük mi... csak ne tegyen ki Knapp úr... Velem jött. Kinnhagyott az üzlet előtt, ő ment csak be. Topogtam, s reszkettem a fé­lelemtől. Elküldenek ... el... holnap Egyetlen egy jó szó se. Sen­ki. Végül egy idősebb nő guggolt le hozzám, akkor lát­tam. hogy Csornai doktor úr szakácsnéja. — Jaj, Pistike ... nagy baj... Bólogattam csak, hiszen úr, s hirtelen az jutott eszem­be, hogy milyen hülye, minek kérdez olyat, amit úgyis lát. — Bikfic ... — Na majd adnak neked... — Nyugodjon meg: megfi­zettetik vc4p... /Második éve laktak már a------------------------ nagy bérpa­lotában. A negyedik emeleten volt egy kis lakásuk. Azelőtt első emeleten laktak mindig, sőt még régebben villájuk is volt Budán. De azután elment minden, elkótyavetyélték a drága holmikat, még a zon­gora is elrohant tőlük. Pedig annyira szerették a zenét! Éle­tük legboldogabb órái azok voltak, mikor meghitt kettes­ben négykezest játszottak. D ehát, a szerencse nyugodt, békés időkben is forgandó. Még jó, hogy megmaradt az a kis nyugdíj. Jó beosztással el lehetett tengődni vele, per­sze össze kellett húzózkodni egy kicsit. Azaz egy kicsit nagyon. Szórakozásra már nem fu­totta. Ruházkodásra sem,. Jó, hegy a ruhatár régi darabjai r izzó lírája, indulatai — feled­tetni tudják ezeket a hiányos­ságokat. Ezt igazolja — szabálytalan kritika lévén ideírom —, hogy a bemutató nézői: edzett, szín­házhoz szokott megyei és já­rási kulturális emberek, ön­feledten nevettek, szipogtak és sírtak a nézőtéren, és a szünetekben úgy vitatkoztak, beszélgettek a darabról, elő­adásról, mint a való, a min­dennap látott élet egy kiraga­dott, nyomot hagyó és elgon­dolkoztató részletéről. Ez — természetesen — Föl­deák Róbert rendezői munká­ját is dicséri, aki Bercsényi Tibor díszletében jó tempó­jú, összefogott, világos elő­adást állított a színpadra. A második felvonás sikerült legkevésbé, de ebben főleg a szövegkönyv a ludas. A harmadik felvonásban Zsiga vallomásra tanítása és maga a vallomás: túlhajtott, erősen ejti a szép produkció nívóját. A legjobb alakítás kétség­kívül a főszerepet játszó idősb Tóvári Pálé. Egy tömbből, átélten és őszintén faragja ki Horváth Gáspár a kemény és makacs, ön­emésztő és gyötrődő egyéni gazda alakját. Szép, ahogy összecsap a makacs, hirtelen- haragú szövetkezeti elnökkel, ahogy fiát és annak lány­anya menyasszonyát elker­geti, de alakítása a harmadik felvonásban, a nagy kibékü­lésben éri el csúcspontját. A feleségét játszó Antal Ha jó partnernek bizonyul. Hihetően, egyszerű eszközök­kel formálja meg a kedves, csendes, egész szívével férje mellett álló, de férjét és a vele szembekerült gyerekeit egyaránt szerető parasztasz- szonyt. Játékának és lé­nyének i kedvességét a má­sodik felvonásban érezzük legjobban. Kollár Lívia — a lányuk — komoly problémákkal vias­kodik, nekikeseredve, de főleg bájosan, kedvesen, humorosan — ahogy a szerepe megkíván­véli: könnyebb. Akit hivatás- tudata hajt a géphez — men­jen! De aki csak a felszíni csillogás, a látszat, a „köny- nvebbség”. a havi bér ked­véért szakít eddigi életével — az az igazi, teljes embert kívánó feladata elől menekül, (gondoljuk el, hány ilyen ta­laj tálán ember utazik naponta a megyében, élete értékeseb­bik felétől és sok hasznos órá­tól megfosztva önmagát.) A harmadik: egy, az évszá­zadok sötétjében kialakult, íratlan törvények közül: a lányanya problémája. A lányanya, akit az öregek tör­vénye kiközösít, de akit az új generáció, már emberi ér­téke alapján ítél meg. ' A most bemutatott darab — a csehszlovák, állami dí­jas Egri Viktor másfél éve írt színműve — ezeket a prob­lémákat taglalja. Köznapi problémákat, amelyek né­mely sematikus darabban bi­zony megkeserítették az em­ber szájízét. De itt — nem. Egri az avatott drámaíró biztos kezé­vel — igaz, néha csak írói rutinjával — nyúl ezekhez a kényes kérdésekhez. S tolla alatt drámává sűrűsödnek a problémák; élő, gyötrődő, szenvedő, szerető: emberséges emberek születnek., Emberek, akik ma élnek — és éppen ezért: irgalmatlanul és szük­ségszerűen találkoznak a ma égető, nagy kérdéseivel. Jó ez a színmű. Még akkor is, ha a sok megoldandó fel­adat elveszi az írótól a mé­lyítés, a helyzetek, a figurák több síkú kibontásának még teljesebb, még jobban ható lehetőségét; és annak ellenére jó, hogy a csábító Asztalos­nak és törvénytelen gyereké­nek — a darab szempontjából fontos — további sorsát, a harmadik felvonásban az író önkényesed elejti. De ami a sokszor váratlan, néha elnagyolt és talán túl késznek látszó helyzeteken át­süt és helyenként robban: őszintesége, embersége, re­mek színei, a párbeszédek fel­Szabálytalan kritika, mint ahogyan a színház, az együt­tes is szabálytalan, különbö­zik a megszokott színházaktól. Nem állandó, otthonos falak közt játszanak, még csak nem is a jól felszerelt faluszínház körülményei között alkotnak ezek a művészek. Legtöbbször is istenhátamögé járnak, ahol a Déryné Színház sem vállal előadást. Kegyetlen — külö­nösen az érzékeny színészi, énekesi toroknak kegyetlen — körülmények között utaznak (bár ha minden jól megy, még decemberben kapnak egy autóbuszt) — s az előadás előtti nyugodt elmélyülés he­lyett maguk állítják fel a díszleteket, rakják helyre a bútorokat, kellékeket, vagy (jobb híján) maguk seprik fel a kultúrtermet. Aztán elő­fordul az is, hogy játék; köz­ben a közönség hangosan korrigálja az őket érintő és sokszor keserves problémákat. Mert egy sereg kérdés iz­zik a megyében s a kultúra terjesztésén kívül az a Petőfi Színpad feladata, hogy a művészet nyelvén válaszoljon ezekre az égető gondokra, kérdésekre — az értelemhez és az érzelmekhez is szólva. Az egyik ilyen kérdés: a mezőgazdaság szocialista át­szervezése. A nemzedékek alatt kialakult paraszti ál­mok, melyeket a földosztás realizált, az „enyém”-re ne­velt jellemek most látszólag szembekerülnek a társadalmi szükségszerűséggel, az egyéni­leg dolgozó paraszt tényleges érdekeivel. Talán azért is, mert a „hivatalos emberek” egynéhánya nem éli át, nem tudja teljesen magáévá tenni, megérteni, emberi oldaláról megfogni a hagyományos ,,enyém”-hez ragaszkodó pa­rasztok gyötrődését, vívódá- 'sát. A másik: az új életforma keresése. A parasztfiatalok egy része megunta, lenézi a paraszti munkát, s szinte be­menekül a városba, a gép mellé. Menekül a saját, vagy a „közös” földje elől, mene­kül, mert a város más — úgy

Next

/
Thumbnails
Contents