Pest Megyei Hirlap, 1959. december (3. évfolyam, 282-306. szám)
1959-12-13 / 293. szám
Mondják: a szerencse szeszélyes. Tetézzük meg ezt a bölcsességet azzal, hogy a szerencsés ember is az. A szerencsés embert pedig Pulya Gersonnak hívták. Olyan ez a név, amilyet már csak végső esetben kapar elő a humortalan humorista, gondolván, hogy a groteszk név mindent pótol a tréfában. Az igazság viszont az, hogy csak a tapintat vezérel abban, hogy a valóságos nevén nevezzem a történet főszereplőit, s azt is sebtiben közölnöm kell, hogy a humorról ezúttal eleve lemondtam, tehát annak még protéziséről sem kell gondoskodnom. Pulya Gersont valahogyan hasonlóképpen hívták, a pulyasággal annyira azonosan, hogy higgyék el: Pu- lyáként is megfelel ő. Ennyi vonatkozik vezetéknevére. Ami a Gersont illeti, az már nehezebb ügy. Szülei valami nagy karéjt akartak harapni ebből a világból, amikor olyan nevet ragasztottak a kicsi bölcsőjére, amivel kiemelkedik, megnő, óriásira terebélyesedik majd ez a pöttöm ember; magasra emeli, feltornyosítja, minden Pulyák között. Az öreg Pulya nyilván egyebet sem hagyhatott magzatára, mint ezt a szép cifra nevet, amit valami ó-kalendáriumból böngészhetett ki, s ítélt méltónak fiához. És még csak nem is Gerzson, hanem Gerson lett, ilyen bársonyos hangzású, puhán ejthető, suttogható, sóhajtani- való Gerson. Az ifjú Pulya, ahogyan korosodott, egyre öntudatosab- ban viselte nevét. Azt nem írhatom róla, hogy amint növekedett, mert elemista korában még elfért bölcsőjében, s cipészsegéd korában végképp megállapodott méternyi voltában. Érdemes polgára volt már a Medve utcának, amikor végigkocogva a sarki borozó felé — teljes vasárnapi díszben, fekete ruha, kalap és óralánc dekorációjában, tisztelettudóan köszöntve az arra érdemeseket, fogadva mások üdvözletét, s betérve Márkus barátja hangulatos szaletlijeinek egyikébe, a kapuban álldogálók rendesen felemlegették mindazt, amiről ez az apró emberke nevezetes lett a környéken. Azt. hogy egyszer egy hivatalos levelet nem vett át, mert Pólyának címezte a tudatlan írnok, ámbár a Gerson és a cím egyezett; vagy azt a másikat, amikor perbe szállt a cég- táblafestövei, aki „Pulya Gerzson cipészmesster”-t mázolt piciny műhelye fölé, korántHiVu/ait-*' így élt, sem a „messter”-ért, hanem keresztnevének torzítása címént. Egyébként: szíves, őszinte, igazságos, egyszerű lélek volt, módjával szerette az embereket, az életet, s a hűvös gyenesdiási rizlinget. Télidőben ingyen talpalt végig vagy féltucat gyerekcipőt havonta, ha szólította rá a sarki tanító, mert a szegényebb sorsúnknak végképp elvásott már a cipőjük a grund jegén. majd ötven esztendeig, szenvedélyek é$, különösebb vágyak nélkül, emyedetle- nül kalapálva naphosszat magányosan és egykedvűen, bölcs belenyugvással, hogy társta- lanságra ítéltetett, hiszen a teremtő apró termetén kívül valami olyan ortopéd ábrá- zattal is ellátta, amire már- már büszke is lehetne az ember. Pedig keresett, szépen, s akadt olyan ablak, nem is egy, a csöndes utcák földszintes házain, amit kitártak volna előtte, ha éppen kopogtatni lett volna kedve rajta. De Gerson meghunyászkodva vonult el előttük, felismerve kirekesztettségét a kövérek, szépek és magasak birodalmából. Egy vasárnap megvásárolta azt a lottószelvényt a Medveborozóban, amely beleszólt sorsába. A sajnálatramél- tóan hórihorgas embernek, aki asztalához lépett a szerencsét kínálva, még egy fröccsöt is hozatott, mert hogy olyan bánatosnak festett dalia mivoltában. így virradt arra a csodálatos napra a Medve utca, amelyen sokaktól ellenőrzötten kiderült, hogy Pulya Gerson egy valóságos, hamisítatlan négytalálat tulajdonosa. Nyíltak az ablakok maguktól is. Gerson hatvanezer forintja — ennyivel boldogították a héten a négy- találatosokat — csodálatos ábrándok létrája lett. S mintha ő maga is egy ici-picit nőtt volna azokban a napokban. Vevőköre szaporodott, kiváltképp elviruló hajadonök- ból, bánatba facsarodott özvegyekből, s egyszer a Pasarétről hozott talpalnivalót hozzá egy többszörösen elvált házfelügyelőnő. lettel hajtottak fejet Gerson stílusérzéke előtt. Mert az ifjú asszonyka olyan elképesztően rút volt, olyan észbontóan gacsos lábú, horpadt mellű és szemölcsöktől pöty- työzött, amilyenre csak éjt nappallá téve lehetett rábukkanni Nagy-Budapest területén. — A feleségem... — mutatle arcáról a szemölcsöket. A Csalogány utcában a pedikűrös még ma is emlegeti azt a kárhozatos napot, amelyen Gersonné lábát megápolta. Híre járt annak is, hogy a Gyorskocsi utcában fél órát válogatott a körömlakkok között. A Mecset-cukrászdában már napi törzsvendégként emlegették, aki végigeszi a pultot délutánonként, s szemlátomást tűnnek el horpadásai válláról, melléről derekáról, gömbölyödik, mint a kismacska, ha nyitott speiz- ablakra bukkan. Gerson görnyedten, szemlesütve kalapált az ablak mögött. S a hetedik vasárnapon, a Medvében, egy szőkére varázsolt, rajzolt szemöldökű, erősen illatozó démon emelgette kézcsókra piros körmeit Pulya oldalán, az asztalnál tisztelgő széptevők felé. Az asszony irgalmatlanul, kegyetlenül, ellentmondást nem túróén, tapintatlanul elszépült Gerson mellől a hatvanezer forintok árnyékában. Pulya — mint mondják — nehezen viseli méltatlan sorsát, s nemegyszer felemás cipőket ad ki a kuncsaftoknak. Mesélik, hogy mostaná----------------ban hétköznap i s tántorogva lép ki a Medvéből, zárórakor. S míg mámorát alussza, a kicsi műhely kilincsén még délidőben is kint a cédula; „Családi okok miatt zárva”. Gerson egy hétfőn nem nyitott ki- A kilincsen cédulát kapkodott a szél: „Családi okok miatt zárva”. S három nap múlva ketten ültek a kicsiny műPESOLD FERENC: A KOCSI LÁBUJJHEGYEN FUTOTT helyben. Gerson az ablak előtt az apró székbe süppedve, szemét sem emelve a lába közé szorított bakancsról; mögötte a helyiség sö- tétebb zónájában egy lény szöszmötölt, kezében valami sárgafedeles regénnyel. Az utca csak vasárnap pillanthatta meg a jövevényt, s tiszteCsorrós vezette a kocsit. Istenverte rossz az út ezen a szakaszon. Az öttonnás úgy hányta a farát jobbra-balra, akár molett hölgy a táncban. — Mindjárt szétesünk ... — morogta Csomós és fején le- föl táncolt a sofőrsapka. Szájszögletben cigaretta füs- tölgött, hamuja a kék munkanadrágot mocskolta. A nagy orr oldalt kormányozta a fejet, s az ajtó lehúzott ablakán kifelé bukfencezett a csikk. Bandika behúnyt szemmel üvöltött egy érzelgős tangót. Nagy tenyerével az arcához kapott és kilesett: — Azt hittem, esik... majd szerzek egy hamutartót — és folytatta az éneket. — Gyújts rá te is. — Árt a hangomnak. — Azt már ugyan semmi sem teszi tönkre. Bandika lemezt váltott. Dél-amerikai melódia rohant kifelé a domború mellből. A hátsó falon koppant a feje. A svájci sapkán keresztül va- kargatta. — Mintha loptuk volna a talicskát, úgy megyünk. — Mondtam, hogy taggyűlés van — felelte Csomós. — Azért egy öblítésre megállhatnánk. — Esetleg kiugrunk. ha istállóban lesz a csikó. Bandika visszatért Dél- Amerikához. Vitatkozni nem érdemes. Ha Csomós valamit bevesz a fejébe, azt daruval se lehet onnan kiemelni. Ismeri. Három éve járnak együtt. Összeismerkedésiik nagyon komikus volt. A portás azt mondta: várjon fél nyolcig és majd meglátjuk.;. De rossz helyen állt. Az emberek jöttek, s ahogyan szaladt a mutató, egyre sebesebben, idegesebben. Lökdösték, kerülgették. — A betonból nőtt ki?! — érdeklődött egy szövőlány, megkerülve a fiút.* — Mi köze hozzá?! — csattant a felelet. — Ha eljönnél vélem a kávéházba, beszélnék véled, te szőke gyerek! — mondta Mari néni, de fenyegetően megemelt ujjábán nem volt biztatás. A portás az udvarra küldte. Morogva ment és dacosan olvasta a versenyfelhívást. Csomós motorja beugrott. a kocsi idegesen rázta magát. Azután engedelmesen indult. Rátülkölt a fiúra. Az olvasott. Még egyet tülkölt. Olvasott. Csomós hátralökte a sofőrsapkát, és kilépett a kocsiból. Megkopogtatta a fiú vállát. — Mit akar? — fordult a fiú ellenségesen feléje. — Egy kis helyet... — Nem fér el?! — Én igen, de a kocsi, kis- komám ... — mutatott a masinára. — Sok bajuk van velem — morgott Szabó András, mielőtt a járdára lépett. — A járdáról lelöknek, innen meg vissza. A vidéki nem ember? — Az attól függ, honnan jön? — Tolnából! Az nem jó?! — Jó, csak messze van. És mihez értesz? — Mezei munkához __ — Az itt pipafüst — eltaposta a szájsarkából kilökött csikket és odaszólt a portásnak: — Józsi! Ez a fiú jó lesz nekem, nincs kocsikísérőm. így lett Csomós János árnyéka a Bandika. Akár az újévi malat, visított a fék, s az öttonnás megállt a szövőgyár kapujában. A portás utat nyitott. — Vége? — Letelt mára — s a kocsi gurult a garázs felé. Leállítani a motort, kulcsokat zsebre, kabátot föl, puff neki! Becsapni az ajtókat, megrugdosni körbe a gumikat, nem eresztenek-e. És kész. — Megyünk öblíteni? — kérdezte Bandika, helyreigazítva a nadrágját. Mellette állt tettre készen a másik két kísérő is. — Mehetünk... — bólintott Csomós és a málna- fröccsre gondolt. A tizennégy- maligános szódavíz csípős ízére. Elindultak. — Jánoskám! Csomós elvtárs! — a fődiszpécser futtában kiabált. — Lenne egy gyors fuvar, soron kívül! — De... — Kelenföldre, a pályaudvarra ... Gyapot érkezett. — Igen ám... ta be a Medvében. A pincér szájtátva helyezte az asztalra a kétszer két decit és riadtan menekült a konyha irányába. Az események rohanva követték egymást. A következő héten a fodrásznál látták Ger- sonnét, a Kacsa utcában. On- doláltatott. Aztán a közértes felesége hozta a hírt, hogy a a kozmetikusnál, egy fülkében pillantotta meg, amint éppen villanygéppel aratták — Tudom, Csomóskám, tudom: letelt a szolgálat. Én se szívesen ... De ha muszáj... — Taggyűlés van máma. — Elintéztem. Beleegyeztek, hogy elmenjen. — Ha beleegyeztek, akkor indíts! — s fordult vissza a kocsihoz. Kulcsot elő, kizárt mindent, nyitotta az ajtót, s a lépcsőre hágott. Bandika ott állt, ahol hagyták. — Veled mi van? — kérdezte a fiútól. — Mi lenne? Nem megyek! — Miért nem? — Mert nem vagyok állati akit látástól vakulásig hajtanak! Maga mehet, ha akar, én nem! — Ne marháskodj, édes fiam. — Hagyja csak a lelkibeszédet. Torkig vagyok az egésszel. Ledolgoztam a magamét?! Akkor pedig hagyjanak békében! Nem megyek! Csomós visszalépett. — Mit ordítsz, te bolond? — Letelt a munkaidőm, azért ordítok, ha tudni akarja! Menjen, ha akar, én maradok! — Nem érted, hogy kell az anyag? — Nem fog elszaladni. Megvár holnap reggel is. — De reggel már itt kell, te fafejű, és nem Kelenföl- dön. Ezt nem érted? — Mindent értek. Hagyjanak békében és kész. — Tehát nem jössz? — a kérdés mögött fenyegetés lapult. Bandika érezte, és mégis kimondta: — Nem. — Jó — bólintott Csomós és visszalépett a kocsi lépBaranyi Ferenc: Egyszer majd minden összeköt Ölelésünkben összeér talán a szív, talán a vér. Az éjszakában összeköt talán a fény, talán a köd. Mi hát, mi egybetart, a lánc? Talán szeretsz. Tán csak kívánsz. Mindegy. Most hozzám tartozol. S enyém leszel valamikor. Egyszer majd minden összeköt: a szív, a fény — a vér, a köd. Dubravecz Attila: Rába, Rába... Rába, Rába sebes Rába. Mért vagyok én olyan árva? Távol az én kedvesemtől mért égek a szerelemtől? Rába, Rába sebes Rába. Habjaidnak csobbanása vigye sóhajomat hozzá. Sóhajomat vigye hozzá. Rába, Rába sebes Rába. Csillag fénylik a sodrába. Viszi a víz csillag fényét, hozzád mennék, hogyha kérnéd. Rába, Rába gyöngyös Rába. Csillag ragyog a sodrába. Viszi a víz esillag fényét, viszi a víz szemem könnyét... Farkas László: ESŐ A fátylas eső mossa, mossa A poros faleveleket, Csöpp gyöngyök hullnak a homokra, A víz a lombról lepereg. Egy csillogó csepp ide pottyan, Egy pillanat csak az egész, Míg felszívódik a homokban, A lábom előtt elenyész. S jön már a másik, harmadik s a Tizedik és a századik... A homok issza, issza, issza A cseppeket... Esik, esik... Hát látod, ez kell. Érted? Érzed? Készülj fel! Szomjas a homok. Készülj! Ne félj, ez nem enyészet! Lent dús gyökérzet kanyarog. Esik. A lombot mossa, mossa A gyöngyöző víz, lepereg A sívó, porhanyó homokra, És fénylenek a levelek.
