Pest Megyei Hirlap, 1959. november (3. évfolyam, 257-281. szám)

1959-11-08 / 263. szám

A kettős ablak börtönfa­lai közt egy kései légy ver­gődött. Roppanva rohamoz­ta az üvegtáblákat, visszahul­lott, azután újra kezdte. Mesz- sze az ablak előtt, az elérhe­tetlenül távoli park szegleté­nél, sárguló leveleket perge­tett egy vén platán. Irt. A félkönyöknyi deszkalapon alig fért el az a kötegnyi pa­pír, amelyet a rendőrtiszttől kapott, és még az otromba tintatartónak is helyet kel­lett szorítamat Jobbra-balra nem láthatott, mindkét olda­lon írófülkék sorakoztak, mennyezetig érő, gyalulatlan deszkafallaL A fülkék sora üres volt, A rendőr körü­lötte sétált, hal mögötte, hol előtte bukkant föl. Csak ket­ten vergődtek a szobában. A légy az ablakok között, ő az asztalnál és körülöttük ke­ringett a rendőr. Kezében gumibot. Amikor harmadszor verték félájultra, a rendőrtiszt vá­ratlanul asztalra dobta a bo­tot. •=» Nézze... — mondta hal­kan, szinte barátságosan. —- Maga értelmes ember, egye­temista. Én nem akarom ma­gát tönkretenni, hiszen olyan fiatal. Eddig tapasztalhatta, ludunlt mi gorombáskodni, ha kell... Elég volt, ugye? Nos, tessék! Itt van ez a kazal pa­pír, elmegy, leül egy nyu­godt helyre és megír mindent. Érti? Mindent! Én nem bá­nom, ha azzal kezdi is, hogy megszületett, de ha szereti a tulajdon bőrét, ajánlom, vé­gezze azzal, hogy mikor, ki Utal, hogyan került a mozga­lomba, kit ismer, kik az ösz- szekötői... írásban talán könnyebb lesz, hiszen maga olyan szemérmes! Itt gúnyosan, lenézően el­mosolyodott. — És tudja mit? Nem bá­nom, nem kell aláírnia. Ha értelmesen, rendesen és fő­leg használhatóan ír, megígé­rem: még ma este szedheti a sátorfáját és mehet haza! He­lyes? Azóta írt. Szaporodtak a sűrű sorokkal teleírt lapok. Mint valami különös skizofrénnek, egy­szerre járt az agyában az idő­húzás gondolata és az, hogy bőven ömlő szavak tengerébe fojthassa a lényeget. Nem ír neveket, vagy ha megteszi is, egyik nevet se lehessen hasz­nálni, mert a viselőjük meg­halt, külföldön van, nem is létezik. Hat hét óta először érezte igazán, o sejtjei legmé­lyéig érezte, hogy minden perc nyereség, minden perc változást hozhat. Sanyi nevét akkor üvöl­tötte az ügyeletes, amikor őt kivezették a zárkából. Sanyi szintén egyetemista, emellett Sanyi író, újságíró ... Az a pszichológiával fertőzött rend­őrtiszt talán őt is írni küldi. Csodák nincsenek, de néha a legkifogástalanabbul működő gépezetben is akadhat egy- egy csorba fogaskerék, a rend­őrség emberölő malma is vét­het hibát. Csak egy aprócska szemvillanás kellene, talán csak két szó, amit száj szeg­letből, mozdulatlan ajakkal a folyosón is oda lehet suttog­ni, vagy végső kétségbeesés­ben odakiáltani egymásnak, nem törődve semmivel, a kö­vetkezményekkel, a veréssel, megalázással. ami utána jön... És ha mindez csak fantazma­gória, lázálom, kényszerkép­zet lenne, a tülcsigázott agy kába vágya, akkor is jobb itt fenn a világos és érthetetlen módon rácsozatlan szobában, mint odalent feküdni a szűk négy fal között, a bordákat ropogtató fapriccsen, egyedül, a párától izzadó vasajtó néző­nyílását fürkészve és varva a mindig váratlanul beleső kandi szemet. Negyvenkét- napja gyötrődött egymagá­ban, és idáig nem látott senki mást, csak az őrt és a kihall­gató rendőrtisztet. A teljes elszigeteltség bénító volt, a hajszolt gondolatok kínzób- bak a pofonoknál és a gumi­botnál. A zárka csendje lá­zas rémképeket szült, ver­gődő éjszakákat. Hányszor fel­riadt féltében, hogy ha ébren nem is, de esetleg álmában neveket mond, neveket! Nevek körül keringett a kihallgatá­sok minden kérdése. A fagga­ORDAS IVÁN A SZERELMESLEVE fások ezernyi buktatója, csap­dája mind neveket várt. Ö pedig senkiről nem tudott semmit, ki bukott le, ki ma­radt szabadon, kivel mi tör­tént? Amikor Sanyi nevét meg­hallotta a folyosón, úgy érezte mellkasát nyomban szétre­peszti a visszafojtott lélegzet. Sanyi itt? De hiszen akkor... Ha a rendőrtiszt csak kicsit is következetes, Sanyival épp úgy bánik, mint vele. Ismerte már a módszereket. A beve­zető, közvetlen cél nélküli, egyedül csak megtörésre szol­gáló első verést, a záporozó, látszólag össze-vissza kérdé­seket, azután a gúzsbakötést, a pofonokat, majd a váratlan csendet, a „baráti” beszélge- . tések pillanatát, amikor ci­garettával kínálták, sőt, egy­szer még feketét is kapott. Ez az írni küldés valami új, de azért épp úgy beillik a rend­szerbe, mint a cigaretta és a fekete. Igen! Sanyinak jönnie kell, Sanyit ide hozzák. Már maga az az aprócska tény is, ha Sanyit láthatná, erőt adna, lángra lobbantaná azt a hi­tét, azt a biztos tudatot, hogy nincs egyedül. írnia kell hát, időt húzni, írni és írni. . Irt. Görcsbe feszült ujjal, konokul, elkeseredetten. A toll szárazon és részvétlenül per- cegett a papíron. A légy elke­seredett buzgalommal ostro­molta börtönét. A rendőr unatkozott. Haj­nal óta szolgálatban volt, az előző éjszakát pedig szintén ébren töltötte, mert... szó­val mert az Annust leste. Majdnem egész éjszakán át leskelödött! Azt már tudta, hogy Báróczy méltóságosék lakásának melyik részén van a cselédszoba, és abban a szobában éjjel félkettőig ’égett a villany. Aztán a nagy lámpát eloltották, de a hal­vány, rózsaszín árnyalatú de­rengés még sokáig kiszűrő­dött. Bizonyára valami kis éjjeliszekrény-lámpa fénye le­hetett. A rendőrt elöntötte a forrő- ság valahányszor arra gon­dolt, hogy az a halvány rózsa­szín lámpaernyő mi mindent boríthatott sejtelmes, hangu­latteremtő félhomályba. An­nus sudár, darázsderekú, rin­gó járású leány volt, szép hosszú lábakkal, akár valami kisasszony. Még a két melle is úgy táncolt a blúza alatt, he szabadnapon sétálni vagy éppen moziba mentek, akár valami finom dámáé. A rend­őr, nehézkes, lomha, földet liorpasztó, súlyos léptekkel döcögött mellette, vörös lapát­tenyereit lóbálva. Semmi­képp sem az az álomkép, akit az ilyesfajta, karcsú, ringó- csípejű lányok titkon elkép­zelnek. Olyan férfi például, mint az, aki kora hajnalban, amikor már oltogatni kezd­ték a gázlámpákat, kisuhant a Báróczy-villa kapuján. Az magas volt, könnyű mozgású és dühítően filmszínész típus. Bizonyosan nem kellett min­den második napon pisztoly- táskásán, karddal az oldalán huszonnégy órát egyvégté- ben szolgálatot teljesítenie, Őrjáratban bandukolnia, vagy lenn őriznie abban a koszos pincében azokat a tetves kom­munistákat. Az egyenruhának egyetlen észrevehető előnye volt csak, az, hogy Annus szívesen parádézott vele vé­gig az utcán, és hogy az egyenruha mindenhol, széles Magyarországon, nyugdíjké­pes embert rejtett. Annus cél­zott is egyszer, halványan a rendőrök fizetésére, meg a nyugdíjra, de ez volt minden. Az éjszakáit, most hogy a méltóságosék két hétre Sem- meringre mentek, mégis más­sal osztja meg. Mással, egy bőbeszédű, vevőkön köszö­rült nyelvű kereskedősegéd­del. akinek olyan sima a fri­zurája, akár ha tehén nyalta volna végig, és bűzlik a po­rnódétól, pacsulitól. A rendőr bosszúsan suhog­tatta a csuklójára szíjazott gumibotot. Azok beszélni tudnak, a bi­tangok, és mi más kell egy csinos lánynak, mint beszéd, bő lére eresztett, andalító be­széd, mézes bókok, epedő pillantások és zengzetes sze- relmeslevelek. Ami őt illeti, a vére is felforr arra a gon­dolatra, hogy egyszer az 6 zubbonya • lógjon ott Annus szobájában a szék hátán, és ő legyen az, aki megmutathassa, hogy szófukaron is többet ér egy férfi, mint holmi szajkózó, cserregő papagáj. De hát ö még egy valamire való bókot sem tud elsütni, ha meg netán egy szerelmeslevelet kell ösz- szeütnie, szolgálatmentes nap­jának a fele ceruzarágással telik, míg tíz-tizenkét sort úgy-ahogy felrajzolgat or­mótlan betűivel valami szép rózsaszínes, vagy világoskék levélpapírra. Levélírás nél­kül pedig nem megy a dolog. Levélnek lennie kell, minél szebbnek, szivhezszólóbbnak. Olyannak, amit egy szép lány valahol a fiókban vagy egy doboz mélyén megőriz, ösz­írhat. Ö pedig várhat , amíg ismét lejut az örszobára, amíg letelik a szolgálat, kialussza magát és megint Annus után nézhet. A Báróczy méltósá­gosék meg keddhez egy hét­re itthon lesznek, akkor jó­időre megint megeszi a fene az egészet. Hja, sanyarú a rendőr sors! Megállt az ablak előtt és a gumibot végével megkoc­cintotta az üveget. A kis időre megpihent légy újult erővel rohant az üvegnek. — Sokat ír még? A kérdés váratlanul érte. Összerázkódott. Magát kérdeztem! Sokat ír még? A vöröshajú rendőr kime­redt szemmel nézett rá. A savószínű, vizenyős szemekből nem olvasott ki indulatot, csak mérhetetlen közönyt és unalmat. — Még csak az eleién va­gyok, tizedes úr! A fogalmazó szegyűjt, szalaggal köt át, és ha a barátnőivel összejön, ka- carászva ugyan, de azért ti­tokban mégis büszkén felol­vas. Ez a bolond diák itt például már a hetedik oldalt firkálja tele, és olyan lendülettel ír, hogy a tisztességes embernek a háta is borsózik ha nézi. Fél a2 istenadta, hogy a fogalma­zó úr megint végigver rajta, pedig úgysem kerüli el a sor­sát, akárhányszor boködi is a tintatartót. Mi a fenének kellett neki kommunistáskod- n i, egy diáknak, egyetemi hallgatónak, aki már a leg­jobb úton van, hogy úr le­gyen belőle? Nem bírnak az­zal a nagy intelligenciájukkal, az a bajuk ezeknek! A zsi- vány! De meg kell hagyni, írni azt tud. Csak úgy foly­nak kifelé a fekete sorok a tolla alól. A szegény ember már régen tudja, hogy vi­gyázni kell az olyannal, aki abból él, hogy tintával szép, tiszta papírlapokat piszkit be. Igaz, hogy a fogalmazó urat sem kell félteni, ő majd ki­szedi ebből a sok zagyrmság- ból, amit kiszedni érdemes. Azért van neki két arany­csillag a gallérján, hogy gon­dolkozzék. De ennek a ke­szeggerincűnek legszíveseb­ben már előlegbe végigvágna egyet a hátán, hogy igyekez­zen, haladjon már a hazudo- zással. Szigorú parancs volt azonban, hogy hagyni kell: ha holnapután délig akar is írni, úr azt mondta, hogy részletes legyen. (Bosszant, hogy álldo­gálnod kell, mi? Szívesebben csépelnél a gumibottal, elhi­szem, de most nem lehet. Pa­rancs az parancs, komám!) — Na hiszen, ez elég rész­letes lesz — röhögött egyet a rendőr. — Aztán mondja, izé, sokat írt már életében maga? — Elég sokat! (Ha tudnád, hogy csak kézzel is mennyi röplapot másoltunk le, amíg nem volt sokszorosítógépünk!) — Levelet is? — Azt is, tizedes úr! Min­dig szerettem levelezni. (Mi az ördögöt akarsz? Csalt nem gondolod, hogy fekete-levél kicsempészésére kérlek? Eny- nyire már nem vagyok kezdő, hogy bedüljek...) — Szerelmeslevelet írt-e már? — Ki ne írt volna? Addig ír ilyesmit az ember, amíg fiatal. (Addig ám, meg amed­dig nem verték ki belőle gumibottal az utolsó értelmes gondolatot is. De miért beszé­lünk mi erről? Igaz ugyan, minden perc nyereség, csak beszélj, beszélj, múlik az idő!) — Olyan lánynak is, akit csak látásból ismert? — írok én olyannak is, akit soha nem láttam, ha jól el­magyarázza valaki a tulaj­donságait az illetőnek. (Szóval innen fúj a szél? Szerelmes­levél kellene? Ne félj. kap­hatsz tőlem akár hatoldalasat is.) Talán segíthetek tizedes úr­nak valami ilyesmiben? A rendőr szeplői bíbor­vörösre gyűltök,. — Segíthet! — bökte ki kurtán. Majd, mintha ezzel az első szóval átsegítette volna magát a Szolgálati Szabályzat emelte korlátokon, összefüg­gőbben kezdett beszélni. Ér­zékletesen és nagy szóbőség­gel leírta Annus formáit, kül­lemét. Szinte fröcsögött a nyála, amikor azokról a gyö­nyörökről beszélt, melyekben ez a tüneményes nő részesít­hetné azt, akit ágyába fogad. Ö azonban nem, hogy az ágyában nem volt, hanem még a szobájában sem. Egy­általán, néhány kart-karba öl­tött vasárnapi sétánál nem jutott többre. Pedig most len­ne itt az ideje, amíg a gaz­dái külföldön vannak... — Szóval ért? — vágta el hirtelen a saját szóáradatát. — Maga is megijedt, hogy ilyen sokáig beszélt a letartóztatot­tal, —• Hiszen érti maga a csíziót... azért is van itt. És izé... ha jól sikerül a dolog, ma este dupla porciót kap a csajkába... — Kész nevetség! — gon­dolta. — Szerelmeslevelet írok a rendőrségen. Vajon akad-e majd valaki az elv­társak között, alii ezt elhiszi nekem? De azért hozzákezdett. Egy percig tornáztatta görcsbe dermedt ujjait, aztán leírta a megszólítást: — „Szerelmes Annusom!” Már az első mondatnál ki­derült, hogy a feladat nem is olyan könnyű, mint gondolta. Erőszakkal kellett kiráznia magát a kihallgatások, a val­lomástétel, az elhallgatás, az üvlegek és nevek világából. És még humorizált is magá­ban: „Ez valóban íróhoz méltó feladat...” Ebben a pillanatban nyílott az ajtó és csak annyi ideje maradt, hogy tiszta lapot ránt­son a megkezdett szerelmes- levélre, amikor kápráztató gyorsasággal bekövetkezett a valószerűtlen: — a csoda. Egy szemviUanásnyira hátratekin­tett és az ajtóban megpillan­totta Sanyit! Sanyit, kezében papírköteggél. Mögötte a roz- márbajuszú őrmester. Tekin­tetük összeakadt, arcukon az önuralom parancsolta mozdu­latlanságba dermedt az újjon- gás. — Átveszi a letartóztatottat! — recsegte az őrmester. — Le­ülteti a másiknak háttal és gondosan ügyel, hogy egy szót se válthassanak egymással. Bokacsattogás. — Alázatosan jelentem, ér­tettem őrmester úr! Valahol hátul reccsent a lóca. Sanyi leült. Az őrmester mögött becsukódott az ajtó. A szoba megtelt lázasan kavargó gondolatokkal. Gépiesen for­mált néhány hangzatos, sziru­pos frázist, aztán egyszerre nekibuzdult és megtáltosodva szántotta a papírt. Előbb írni kellett, hiszen a puhított álla­potban levő vöröshajút vétek lett volna megvadítani. „Szerelmes Annusom! Innen, a nehéz szolgálat rö­vid pihenő idejéből írom Ma­gának ezeket a sorokat. Gon­dolataim, mint mindig, ma is állandóan Maga körül száll­tak. Hiszen ha szerelmes szí­vem idáig még nem is tudta szavakba formálni a telkemet teljesen betöltő érzéseket, Ma­gának éreznie kell, hogy töb­bet jelent a számomra, mint ezen a földön bárki. Fájda­lom tölt el, amikor búcsúz­nunk kell és csak az öröm éltet, hogy kevés Szabad­időnkben nemsolcára ismét ta­lálkozunk. Szerelmes Annu­som! Tegnap őrszolgálaton a Villám utcában jártam, és az egyik házon egy ötvös tábláját láttam kitéve. Úgy gondolom következő vasárnap elmehet­nénk arra és vásárolhatnánk Magának valami kedvet em­léket, ami mindig felidézze, hogy örökké a magáé.. ” A vöröshajú megállt és a válla fölött beleolvasott a le­vélbe. — Micsoda baromság ez? Honnan vegyek én pénzt öt­vösholmikra? — A Villám utcában már 3 pengőért nagyon szép aranyo­zott medaillonokat lehet kap­ni! (Sanyi! Fi§yelj, könyör­göm, figyelj Sanyikám! A Villám utcában! Tudod, ott lakott Magdi.,.) A vörös morfondírozott. — Három pengőért... Na, az még nem olyan nagy pénz! • De tulajdonképpen hol a fené­ben van az a Villám utca? — A Néprajzi Múzeum mögött, a Könyves Kálmán körúttal párhuzamosan. Sanyi ebben a pillanatban megszólalt. Hangja egy árnya­lattal rekedtebb volt a szo­kottnál, de azért nyugodt, erős. Nem, Sanyi nem tört meg, épp olyan megfontoltan beszél, mintha szemináriumot vezetne. — Bocsánatot kérek, tizedes úr, de a Villám utcai ötvös­műhely megszűnt! Tehát Magdi lebukott! — Pofa be! — ordított képé­ből kikelve a vörös és marok­ra kapta a gumibotot. — Ki kérdezte magát?... Azaz, izé... honnan tudja maga, hogy mi van a Villám utcá­ban? — Az FTC-pálya mellett laktam, onnan hoztak be. Is­merem az egész környéket, nincs arra egyetlen ötvösmű­hely sem. Szóval Sanyi illegális laká­sának befellegzett és a Ganz- kömyéki elvtársak lebuktak vagy elköltöztek. Jól van Sa­nyikám, édes Sanyikám, épp ez volt a lényeg. Csak egy szót, egyetlen szót, aztán meg­nyugszom és nem hergeljük tovább ezt az áldott tinót. A rendőr felröffent: — Na, vigye a fenébe a tudományát! írjon valami mást!... Pedig nem is lett volna olyan rossz gondolat... 3—4 pengőt bármikor rászán­nék Annuskára! Sanyi ismét megszólalt. Ba­rátságos, csevegő hangja hal­latára azt hihette volna az ember, hogy valamilyen bo- rozgató társaságban adomá- zik. — Bocsánatot kérek, tizedes úr, de a Váci út elején 2—3 olcsó ékszerész is van. Meg a Régi posta utcában is. A tizedes meghökkent. — Maga micsoda civilben? — kérdezte Sanyit. — Nyomdász vagyok, azon­ban se munkám, sem gépem. De akad néhány ötvössegéd haverom is! Gyorsan, villámgyorsan „for­dította”, amit Sanyitól hallott: — Sanyi az építőmunkások­kal foglalkozott idáig. Még szerencse, hogy ez a vörös nem tudja, hogy egyetemista. Az építőknél tehát valami zűr van. Nagy ég. mi lehet ez?! Nem nézett Sanyira, amikor a csengöszóra felrendelt őr visszakísérte a zárkába. Pil­lantása búcsúzóul magához ölelte az egész szobát. A légy már elpihent az ablakban és a platánfa vedlő ágai közt búcsútüzet gyújtott a lebukó nap. A vörös rendőr állta a sza­vát. valóban dupla porció ba­ba* löttyentett a csajkába. Reggelre megtalálta Sanyi szavainak magyarázatát is. Úgy van, nem lehet más. Sa­nyit sajtótérjesztésért kaphat­ták le, de a gépet nem sike­rült megtalálniok. Széles, nyu­godt mosoly futott végig az arcán. Aztán hangosan fel­nevetett. A rendőrségi folyosó, kon ritkán hallható hangra a. fogdaügyeletes is felfigyelt, váratlanul rányitotta az ajtót. — Mit röhög? — förmedt rá durván. Maga is szerette volna visz- szaszívni már, mire kicsú­szott a száján a válasz. — Szépet álmodtam, sza­kaszvezető úr! A rendőr meghökkent. A fogdában nem szoktak szépet álmodni. — Uayan miről? — Egy szerelmeslevélről! — mondta nevetve és még akkor is nevetett, amikor a zárkaajtó bezárult mögötte és a kapott pofon vöröslő nyo­mát igyekezett hűteni, keze- fejével.

Next

/
Thumbnails
Contents