Pest Megyei Hirlap, 1959. november (3. évfolyam, 257-281. szám)
1959-11-08 / 263. szám
A kettős ablak börtönfalai közt egy kései légy vergődött. Roppanva rohamozta az üvegtáblákat, visszahullott, azután újra kezdte. Mesz- sze az ablak előtt, az elérhetetlenül távoli park szegleténél, sárguló leveleket pergetett egy vén platán. Irt. A félkönyöknyi deszkalapon alig fért el az a kötegnyi papír, amelyet a rendőrtiszttől kapott, és még az otromba tintatartónak is helyet kellett szorítamat Jobbra-balra nem láthatott, mindkét oldalon írófülkék sorakoztak, mennyezetig érő, gyalulatlan deszkafallaL A fülkék sora üres volt, A rendőr körülötte sétált, hal mögötte, hol előtte bukkant föl. Csak ketten vergődtek a szobában. A légy az ablakok között, ő az asztalnál és körülöttük keringett a rendőr. Kezében gumibot. Amikor harmadszor verték félájultra, a rendőrtiszt váratlanul asztalra dobta a botot. •=» Nézze... — mondta halkan, szinte barátságosan. —- Maga értelmes ember, egyetemista. Én nem akarom magát tönkretenni, hiszen olyan fiatal. Eddig tapasztalhatta, ludunlt mi gorombáskodni, ha kell... Elég volt, ugye? Nos, tessék! Itt van ez a kazal papír, elmegy, leül egy nyugodt helyre és megír mindent. Érti? Mindent! Én nem bánom, ha azzal kezdi is, hogy megszületett, de ha szereti a tulajdon bőrét, ajánlom, végezze azzal, hogy mikor, ki Utal, hogyan került a mozgalomba, kit ismer, kik az ösz- szekötői... írásban talán könnyebb lesz, hiszen maga olyan szemérmes! Itt gúnyosan, lenézően elmosolyodott. — És tudja mit? Nem bánom, nem kell aláírnia. Ha értelmesen, rendesen és főleg használhatóan ír, megígérem: még ma este szedheti a sátorfáját és mehet haza! Helyes? Azóta írt. Szaporodtak a sűrű sorokkal teleírt lapok. Mint valami különös skizofrénnek, egyszerre járt az agyában az időhúzás gondolata és az, hogy bőven ömlő szavak tengerébe fojthassa a lényeget. Nem ír neveket, vagy ha megteszi is, egyik nevet se lehessen használni, mert a viselőjük meghalt, külföldön van, nem is létezik. Hat hét óta először érezte igazán, o sejtjei legmélyéig érezte, hogy minden perc nyereség, minden perc változást hozhat. Sanyi nevét akkor üvöltötte az ügyeletes, amikor őt kivezették a zárkából. Sanyi szintén egyetemista, emellett Sanyi író, újságíró ... Az a pszichológiával fertőzött rendőrtiszt talán őt is írni küldi. Csodák nincsenek, de néha a legkifogástalanabbul működő gépezetben is akadhat egy- egy csorba fogaskerék, a rendőrség emberölő malma is véthet hibát. Csak egy aprócska szemvillanás kellene, talán csak két szó, amit száj szegletből, mozdulatlan ajakkal a folyosón is oda lehet suttogni, vagy végső kétségbeesésben odakiáltani egymásnak, nem törődve semmivel, a következményekkel, a veréssel, megalázással. ami utána jön... És ha mindez csak fantazmagória, lázálom, kényszerképzet lenne, a tülcsigázott agy kába vágya, akkor is jobb itt fenn a világos és érthetetlen módon rácsozatlan szobában, mint odalent feküdni a szűk négy fal között, a bordákat ropogtató fapriccsen, egyedül, a párától izzadó vasajtó nézőnyílását fürkészve és varva a mindig váratlanul beleső kandi szemet. Negyvenkét- napja gyötrődött egymagában, és idáig nem látott senki mást, csak az őrt és a kihallgató rendőrtisztet. A teljes elszigeteltség bénító volt, a hajszolt gondolatok kínzób- bak a pofonoknál és a gumibotnál. A zárka csendje lázas rémképeket szült, vergődő éjszakákat. Hányszor felriadt féltében, hogy ha ébren nem is, de esetleg álmában neveket mond, neveket! Nevek körül keringett a kihallgatások minden kérdése. A faggaORDAS IVÁN A SZERELMESLEVE fások ezernyi buktatója, csapdája mind neveket várt. Ö pedig senkiről nem tudott semmit, ki bukott le, ki maradt szabadon, kivel mi történt? Amikor Sanyi nevét meghallotta a folyosón, úgy érezte mellkasát nyomban szétrepeszti a visszafojtott lélegzet. Sanyi itt? De hiszen akkor... Ha a rendőrtiszt csak kicsit is következetes, Sanyival épp úgy bánik, mint vele. Ismerte már a módszereket. A bevezető, közvetlen cél nélküli, egyedül csak megtörésre szolgáló első verést, a záporozó, látszólag össze-vissza kérdéseket, azután a gúzsbakötést, a pofonokat, majd a váratlan csendet, a „baráti” beszélge- . tések pillanatát, amikor cigarettával kínálták, sőt, egyszer még feketét is kapott. Ez az írni küldés valami új, de azért épp úgy beillik a rendszerbe, mint a cigaretta és a fekete. Igen! Sanyinak jönnie kell, Sanyit ide hozzák. Már maga az az aprócska tény is, ha Sanyit láthatná, erőt adna, lángra lobbantaná azt a hitét, azt a biztos tudatot, hogy nincs egyedül. írnia kell hát, időt húzni, írni és írni. . Irt. Görcsbe feszült ujjal, konokul, elkeseredetten. A toll szárazon és részvétlenül per- cegett a papíron. A légy elkeseredett buzgalommal ostromolta börtönét. A rendőr unatkozott. Hajnal óta szolgálatban volt, az előző éjszakát pedig szintén ébren töltötte, mert... szóval mert az Annust leste. Majdnem egész éjszakán át leskelödött! Azt már tudta, hogy Báróczy méltóságosék lakásának melyik részén van a cselédszoba, és abban a szobában éjjel félkettőig ’égett a villany. Aztán a nagy lámpát eloltották, de a halvány, rózsaszín árnyalatú derengés még sokáig kiszűrődött. Bizonyára valami kis éjjeliszekrény-lámpa fénye lehetett. A rendőrt elöntötte a forrő- ság valahányszor arra gondolt, hogy az a halvány rózsaszín lámpaernyő mi mindent boríthatott sejtelmes, hangulatteremtő félhomályba. Annus sudár, darázsderekú, ringó járású leány volt, szép hosszú lábakkal, akár valami kisasszony. Még a két melle is úgy táncolt a blúza alatt, he szabadnapon sétálni vagy éppen moziba mentek, akár valami finom dámáé. A rendőr, nehézkes, lomha, földet liorpasztó, súlyos léptekkel döcögött mellette, vörös lapáttenyereit lóbálva. Semmiképp sem az az álomkép, akit az ilyesfajta, karcsú, ringó- csípejű lányok titkon elképzelnek. Olyan férfi például, mint az, aki kora hajnalban, amikor már oltogatni kezdték a gázlámpákat, kisuhant a Báróczy-villa kapuján. Az magas volt, könnyű mozgású és dühítően filmszínész típus. Bizonyosan nem kellett minden második napon pisztoly- táskásán, karddal az oldalán huszonnégy órát egyvégté- ben szolgálatot teljesítenie, Őrjáratban bandukolnia, vagy lenn őriznie abban a koszos pincében azokat a tetves kommunistákat. Az egyenruhának egyetlen észrevehető előnye volt csak, az, hogy Annus szívesen parádézott vele végig az utcán, és hogy az egyenruha mindenhol, széles Magyarországon, nyugdíjképes embert rejtett. Annus célzott is egyszer, halványan a rendőrök fizetésére, meg a nyugdíjra, de ez volt minden. Az éjszakáit, most hogy a méltóságosék két hétre Sem- meringre mentek, mégis mással osztja meg. Mással, egy bőbeszédű, vevőkön köszörült nyelvű kereskedősegéddel. akinek olyan sima a frizurája, akár ha tehén nyalta volna végig, és bűzlik a pornódétól, pacsulitól. A rendőr bosszúsan suhogtatta a csuklójára szíjazott gumibotot. Azok beszélni tudnak, a bitangok, és mi más kell egy csinos lánynak, mint beszéd, bő lére eresztett, andalító beszéd, mézes bókok, epedő pillantások és zengzetes sze- relmeslevelek. Ami őt illeti, a vére is felforr arra a gondolatra, hogy egyszer az 6 zubbonya • lógjon ott Annus szobájában a szék hátán, és ő legyen az, aki megmutathassa, hogy szófukaron is többet ér egy férfi, mint holmi szajkózó, cserregő papagáj. De hát ö még egy valamire való bókot sem tud elsütni, ha meg netán egy szerelmeslevelet kell ösz- szeütnie, szolgálatmentes napjának a fele ceruzarágással telik, míg tíz-tizenkét sort úgy-ahogy felrajzolgat ormótlan betűivel valami szép rózsaszínes, vagy világoskék levélpapírra. Levélírás nélkül pedig nem megy a dolog. Levélnek lennie kell, minél szebbnek, szivhezszólóbbnak. Olyannak, amit egy szép lány valahol a fiókban vagy egy doboz mélyén megőriz, öszírhat. Ö pedig várhat , amíg ismét lejut az örszobára, amíg letelik a szolgálat, kialussza magát és megint Annus után nézhet. A Báróczy méltóságosék meg keddhez egy hétre itthon lesznek, akkor jóidőre megint megeszi a fene az egészet. Hja, sanyarú a rendőr sors! Megállt az ablak előtt és a gumibot végével megkoccintotta az üveget. A kis időre megpihent légy újult erővel rohant az üvegnek. — Sokat ír még? A kérdés váratlanul érte. Összerázkódott. Magát kérdeztem! Sokat ír még? A vöröshajú rendőr kimeredt szemmel nézett rá. A savószínű, vizenyős szemekből nem olvasott ki indulatot, csak mérhetetlen közönyt és unalmat. — Még csak az eleién vagyok, tizedes úr! A fogalmazó szegyűjt, szalaggal köt át, és ha a barátnőivel összejön, ka- carászva ugyan, de azért titokban mégis büszkén felolvas. Ez a bolond diák itt például már a hetedik oldalt firkálja tele, és olyan lendülettel ír, hogy a tisztességes embernek a háta is borsózik ha nézi. Fél a2 istenadta, hogy a fogalmazó úr megint végigver rajta, pedig úgysem kerüli el a sorsát, akárhányszor boködi is a tintatartót. Mi a fenének kellett neki kommunistáskod- n i, egy diáknak, egyetemi hallgatónak, aki már a legjobb úton van, hogy úr legyen belőle? Nem bírnak azzal a nagy intelligenciájukkal, az a bajuk ezeknek! A zsi- vány! De meg kell hagyni, írni azt tud. Csak úgy folynak kifelé a fekete sorok a tolla alól. A szegény ember már régen tudja, hogy vigyázni kell az olyannal, aki abból él, hogy tintával szép, tiszta papírlapokat piszkit be. Igaz, hogy a fogalmazó urat sem kell félteni, ő majd kiszedi ebből a sok zagyrmság- ból, amit kiszedni érdemes. Azért van neki két aranycsillag a gallérján, hogy gondolkozzék. De ennek a keszeggerincűnek legszívesebben már előlegbe végigvágna egyet a hátán, hogy igyekezzen, haladjon már a hazudo- zással. Szigorú parancs volt azonban, hogy hagyni kell: ha holnapután délig akar is írni, úr azt mondta, hogy részletes legyen. (Bosszant, hogy álldogálnod kell, mi? Szívesebben csépelnél a gumibottal, elhiszem, de most nem lehet. Parancs az parancs, komám!) — Na hiszen, ez elég részletes lesz — röhögött egyet a rendőr. — Aztán mondja, izé, sokat írt már életében maga? — Elég sokat! (Ha tudnád, hogy csak kézzel is mennyi röplapot másoltunk le, amíg nem volt sokszorosítógépünk!) — Levelet is? — Azt is, tizedes úr! Mindig szerettem levelezni. (Mi az ördögöt akarsz? Csalt nem gondolod, hogy fekete-levél kicsempészésére kérlek? Eny- nyire már nem vagyok kezdő, hogy bedüljek...) — Szerelmeslevelet írt-e már? — Ki ne írt volna? Addig ír ilyesmit az ember, amíg fiatal. (Addig ám, meg ameddig nem verték ki belőle gumibottal az utolsó értelmes gondolatot is. De miért beszélünk mi erről? Igaz ugyan, minden perc nyereség, csak beszélj, beszélj, múlik az idő!) — Olyan lánynak is, akit csak látásból ismert? — írok én olyannak is, akit soha nem láttam, ha jól elmagyarázza valaki a tulajdonságait az illetőnek. (Szóval innen fúj a szél? Szerelmeslevél kellene? Ne félj. kaphatsz tőlem akár hatoldalasat is.) Talán segíthetek tizedes úrnak valami ilyesmiben? A rendőr szeplői bíborvörösre gyűltök,. — Segíthet! — bökte ki kurtán. Majd, mintha ezzel az első szóval átsegítette volna magát a Szolgálati Szabályzat emelte korlátokon, összefüggőbben kezdett beszélni. Érzékletesen és nagy szóbőséggel leírta Annus formáit, küllemét. Szinte fröcsögött a nyála, amikor azokról a gyönyörökről beszélt, melyekben ez a tüneményes nő részesíthetné azt, akit ágyába fogad. Ö azonban nem, hogy az ágyában nem volt, hanem még a szobájában sem. Egyáltalán, néhány kart-karba öltött vasárnapi sétánál nem jutott többre. Pedig most lenne itt az ideje, amíg a gazdái külföldön vannak... — Szóval ért? — vágta el hirtelen a saját szóáradatát. — Maga is megijedt, hogy ilyen sokáig beszélt a letartóztatottal, —• Hiszen érti maga a csíziót... azért is van itt. És izé... ha jól sikerül a dolog, ma este dupla porciót kap a csajkába... — Kész nevetség! — gondolta. — Szerelmeslevelet írok a rendőrségen. Vajon akad-e majd valaki az elvtársak között, alii ezt elhiszi nekem? De azért hozzákezdett. Egy percig tornáztatta görcsbe dermedt ujjait, aztán leírta a megszólítást: — „Szerelmes Annusom!” Már az első mondatnál kiderült, hogy a feladat nem is olyan könnyű, mint gondolta. Erőszakkal kellett kiráznia magát a kihallgatások, a vallomástétel, az elhallgatás, az üvlegek és nevek világából. És még humorizált is magában: „Ez valóban íróhoz méltó feladat...” Ebben a pillanatban nyílott az ajtó és csak annyi ideje maradt, hogy tiszta lapot rántson a megkezdett szerelmes- levélre, amikor kápráztató gyorsasággal bekövetkezett a valószerűtlen: — a csoda. Egy szemviUanásnyira hátratekintett és az ajtóban megpillantotta Sanyit! Sanyit, kezében papírköteggél. Mögötte a roz- márbajuszú őrmester. Tekintetük összeakadt, arcukon az önuralom parancsolta mozdulatlanságba dermedt az újjon- gás. — Átveszi a letartóztatottat! — recsegte az őrmester. — Leülteti a másiknak háttal és gondosan ügyel, hogy egy szót se válthassanak egymással. Bokacsattogás. — Alázatosan jelentem, értettem őrmester úr! Valahol hátul reccsent a lóca. Sanyi leült. Az őrmester mögött becsukódott az ajtó. A szoba megtelt lázasan kavargó gondolatokkal. Gépiesen formált néhány hangzatos, szirupos frázist, aztán egyszerre nekibuzdult és megtáltosodva szántotta a papírt. Előbb írni kellett, hiszen a puhított állapotban levő vöröshajút vétek lett volna megvadítani. „Szerelmes Annusom! Innen, a nehéz szolgálat rövid pihenő idejéből írom Magának ezeket a sorokat. Gondolataim, mint mindig, ma is állandóan Maga körül szálltak. Hiszen ha szerelmes szívem idáig még nem is tudta szavakba formálni a telkemet teljesen betöltő érzéseket, Magának éreznie kell, hogy többet jelent a számomra, mint ezen a földön bárki. Fájdalom tölt el, amikor búcsúznunk kell és csak az öröm éltet, hogy kevés Szabadidőnkben nemsolcára ismét találkozunk. Szerelmes Annusom! Tegnap őrszolgálaton a Villám utcában jártam, és az egyik házon egy ötvös tábláját láttam kitéve. Úgy gondolom következő vasárnap elmehetnénk arra és vásárolhatnánk Magának valami kedvet emléket, ami mindig felidézze, hogy örökké a magáé.. ” A vöröshajú megállt és a válla fölött beleolvasott a levélbe. — Micsoda baromság ez? Honnan vegyek én pénzt ötvösholmikra? — A Villám utcában már 3 pengőért nagyon szép aranyozott medaillonokat lehet kapni! (Sanyi! Fi§yelj, könyörgöm, figyelj Sanyikám! A Villám utcában! Tudod, ott lakott Magdi.,.) A vörös morfondírozott. — Három pengőért... Na, az még nem olyan nagy pénz! • De tulajdonképpen hol a fenében van az a Villám utca? — A Néprajzi Múzeum mögött, a Könyves Kálmán körúttal párhuzamosan. Sanyi ebben a pillanatban megszólalt. Hangja egy árnyalattal rekedtebb volt a szokottnál, de azért nyugodt, erős. Nem, Sanyi nem tört meg, épp olyan megfontoltan beszél, mintha szemináriumot vezetne. — Bocsánatot kérek, tizedes úr, de a Villám utcai ötvösműhely megszűnt! Tehát Magdi lebukott! — Pofa be! — ordított képéből kikelve a vörös és marokra kapta a gumibotot. — Ki kérdezte magát?... Azaz, izé... honnan tudja maga, hogy mi van a Villám utcában? — Az FTC-pálya mellett laktam, onnan hoztak be. Ismerem az egész környéket, nincs arra egyetlen ötvösműhely sem. Szóval Sanyi illegális lakásának befellegzett és a Ganz- kömyéki elvtársak lebuktak vagy elköltöztek. Jól van Sanyikám, édes Sanyikám, épp ez volt a lényeg. Csak egy szót, egyetlen szót, aztán megnyugszom és nem hergeljük tovább ezt az áldott tinót. A rendőr felröffent: — Na, vigye a fenébe a tudományát! írjon valami mást!... Pedig nem is lett volna olyan rossz gondolat... 3—4 pengőt bármikor rászánnék Annuskára! Sanyi ismét megszólalt. Barátságos, csevegő hangja hallatára azt hihette volna az ember, hogy valamilyen bo- rozgató társaságban adomá- zik. — Bocsánatot kérek, tizedes úr, de a Váci út elején 2—3 olcsó ékszerész is van. Meg a Régi posta utcában is. A tizedes meghökkent. — Maga micsoda civilben? — kérdezte Sanyit. — Nyomdász vagyok, azonban se munkám, sem gépem. De akad néhány ötvössegéd haverom is! Gyorsan, villámgyorsan „fordította”, amit Sanyitól hallott: — Sanyi az építőmunkásokkal foglalkozott idáig. Még szerencse, hogy ez a vörös nem tudja, hogy egyetemista. Az építőknél tehát valami zűr van. Nagy ég. mi lehet ez?! Nem nézett Sanyira, amikor a csengöszóra felrendelt őr visszakísérte a zárkába. Pillantása búcsúzóul magához ölelte az egész szobát. A légy már elpihent az ablakban és a platánfa vedlő ágai közt búcsútüzet gyújtott a lebukó nap. A vörös rendőr állta a szavát. valóban dupla porció baba* löttyentett a csajkába. Reggelre megtalálta Sanyi szavainak magyarázatát is. Úgy van, nem lehet más. Sanyit sajtótérjesztésért kaphatták le, de a gépet nem sikerült megtalálniok. Széles, nyugodt mosoly futott végig az arcán. Aztán hangosan felnevetett. A rendőrségi folyosó, kon ritkán hallható hangra a. fogdaügyeletes is felfigyelt, váratlanul rányitotta az ajtót. — Mit röhög? — förmedt rá durván. Maga is szerette volna visz- szaszívni már, mire kicsúszott a száján a válasz. — Szépet álmodtam, szakaszvezető úr! A rendőr meghökkent. A fogdában nem szoktak szépet álmodni. — Uayan miről? — Egy szerelmeslevélről! — mondta nevetve és még akkor is nevetett, amikor a zárkaajtó bezárult mögötte és a kapott pofon vöröslő nyomát igyekezett hűteni, keze- fejével.
