Pest Megyei Hirlap, 1959. november (3. évfolyam, 257-281. szám)
1959-11-17 / 270. szám
ÉN KIVÁNDOROLNÉK... Én kivándorolnék innen nagyon könnyen. Örök búcsút véve nem hullana könnyem, Csak kedves házamat magammal vihetnem, Melynek falaira felfutott a repkény. Hogyha elvihetném a tcmetőkertet. Hová ki-kijárok, ha a sors megkerget, Hogyha velem jönne az utca, a szomszéd, A határ, a község, — én kivándorolnék. Elmennék én könnyen, vissza sosem jönnék, Hogyha velem jönne egész áldott környék, Ha a vármegyét is hozzá csomagolnák És velem indulna egész Magyarország! Falu Tamás KRITIKA A KRITIKÁRÓL Szülői ház című filmről írt kritika ilyen. Ami Csérés Miklós kritikájának második bekezdésében idillien bájos falu, barátságos hajlék és egy kis kolhozközösség igézete, az a negyedik bekezdésben messziről és kívülről szemlélt faluvá, hibákkal megvert emberekké és riasztóvá válik, íme, az egyenletes adagolás: idilli igézet az egyik serpenyőben, riasztó jelenség a másikban! És így folytatja mindvégig. A „színvonalas, igényes alkotás”-ról (amely ugyan „nem mentes a hibáktól”) kiderül, hogy feladatát nem tudja megoldani és fő mondanivalóját nem tudja hihetővé tenni. Ez a kritikus szerint is „a film realizmusát gyöngíti”, hozzátenném: enyhén szólva. A műalkotásnak tükröznie kell az élet ellentmondásos mivoltát: hogyan oldja meg az élet ezeket az ellentmondásokat; hogyan bontakozik ki a jelenségek káoszából visszatarthatatlanul mindaz, ami fejlődő és előremutató. A műalkotás annyiban jó, amennyiben ezt híven tükrözi. A kritika pedig akkor jó, ha elsősorban azt szemléli, kutatja, elemzi és írja: helyesen mutat-e a műalkotás-tükör vagy pedig torzít. A Szülői ház — éppen azért, mert torzítja a szovjet fahi valóságát — nem sorolható a „színvonalas, igényes alkotások közé. Az ilyesmi előfordul. De annak nem szabadna előfordulnia, hogy a kritika oda sorolja az elhibázott művet, ahová az nem illik. Ezenfelül a szovjet filmgyártást sem népszerűsíti az ilyen, tompított hegyű „egyensúlykritika”. A szovjet filmgyártás rá sem szorul az ilyen „elnéző szeretef‘-re! A közönség pedig ... Nos, a közönség a szépítő kritikák elolvasása után akkor sem hisz a dicsérő kritikának. ha azt a mű valóban megérdemli. Nem segítene a betegen az a gyógyszerész, aki — attól való féltében, hogy a szer erős —• ; gondosan kiserpenyőzve az or- j vosságot, nagyhirtelen össze- \ keverné azt a hatóanyag ellen- \ szerével. A két gyógyszer —■ í amely külön-külön bizonyára \ hatásos lenne — így, össze- \ elegyítve, teljességgel közöm- \ bőssé lesz, akár be se vegye i a beteg. De ha mégis alcadna ! gyógyszerész, aki így tenne, l hamarosan a nyakára járná- í vak a betegek, hogy megétes• sék vele, amit kotyvasztott. t 17" ár, hogy a kritikus köny- \ /V nyebb (és hadd tegyem ; hozzá: egyúttal nehezebb) • helyzetben van. A szerző, az • alkotó várja, és nem hiába ; várja művének bírálatát. De a • kritikus írását a legritkább \ esetben követi hallható vagy \ olvasható visszhang. Ritka, \ hogy alapos, alkotó vita ala- \ kulna ki egy-egy kritikai kér- l dés vagy egy-egy konkrét bi- l rálát körül. Az Élet és Iroda- \ lom ugyan sorozatosan közöl a \ kritika helyzetéről szóló íráso- ! kai, de ezek a cikkek többsé- \ g&kben elvonatkoztatottak az < egyes, megjelent kritikáktól; \ elvi kérdéseket tárgyalnak — j általánosságban. Talán, hogy í így történik, nem kevés sze- í repe van annak a nézetnek, \ hogy általános elvi tűz mellett ; még senki sem égette meg a i körmét. \ Mégis, ez legalább valami. ! A kezdet, ami folytatásra vár. De a legtöbb tennivaló még- í sem a lapoké (kivéve irodalmi J folyóiratainkat), hanem az 5 egyes művészeti szövetségeké, { az újságírószövetségé is. Az \ írószövetség például mint el- sőrendű feladatát tűzze no.pt- 5 rendjére a kritikával való fog- \ lalkozást, a kritikusok vitáit, í hisz a kritika egyik legizmo- % sabb emelője lehet az irodalmi ( és művészeti életnek. > ( 1» •'layöződéseni, hogy a kri- ' írj tiküsok rendszeres kép- í zésén, szakismeretének elmé- $ lyítésén túl ezek az alkotó vi- í ták nagymértékben segítenék í szentendrei grafikus ismerő- í som (és hozzátehetem: minden í alkotóművész) kívánságának \ és jogos igényének teljesítését, í azt, hogy dicsérjünk vagy el- ^ marasztaljunk, de írjunk raü- \ veikről, mégpedig az igazat £ írjuk! ( Garami Lászlf Szánthó Imre: Csendélet ad a külsejére és ezt okosan teszi. A gondozott külső azt mutatja, hogy maga belülről is tud rendet tartani. Tudja-e, hogy ez micsoda? — S magasra emelt egy arasznyi nagyságú díszdobozt. — Manapság már senki sem viseli. Fiatal koromban elképzelhetetlen volt, hogy valaki nyakkendőt kössön tű nélkül. — Kinyitotta a dobozt és kifordított belőle egy nyakkendőtűt. Lehet, hogy a szára arany volt, de sokkal valószínűbb, hogy csak dublé. Sötétvörös türkiz ragyogott hetykén a felső részén a sokkal szerényebb fényű koral- lok társaságában. — Köszönöm! — hajtott illedelmesen fejet az epeköves. — No, öreg barátom, a maga bajuszáról meg az ujjai- ról azt látom, hogy nagyon is kedveli a dohányt — mutatott rá Szekeres Palánkira. A megszólított frissen felült az ágyban. Szekeres bácsi jobb kezében finoman kiégett tajtékpipát lengetett. — Akár hiszik, akár nem, hosszú éveken át ez volt a legkedvesebb barátom. Néhány napja ez a kedves barátom is elhagyott. Nem esik jól a pipálás. Nem akarok hozzá hűtlen lenni. Utolsó óráimban keresek neki egy új cimborát. Fogadja el, barátom! Palánki fürgén kifordult az ágyból s egy nagyon meleg kézfogás után magához ölelte a pipát. Már felmászott a helyére, amikor odamotyogta Szekeresnek. — Meg fogom becsülni! Nyugodt lehet. Mindig ilyen szépen metszett pipa volt a vágyam. A szoba elcsendesedett. Én belemélyedtem Tímár Mihály históriájába. Zoli a kitömött mókust piszkálta. Cserepes a medáliákat becéz- gette. Bíró bácsi a zsebórában gyönyörködött. Petrás beletűzte a nyakkendőtűt a paplanlepedőbe s úgy nézegette. Palánki bácsi egy cipőronggyal simogatta a pipát. Szekeres bácsi rácsapta a táskára a tetejét és jobb kezével betolta az ágy alá. Amilyen gyönge volt, alaposan megizzadt. De mintha sokkal nyugodtabb lett volna. Lefeküdt. A paplant a feje búbjáig felhúzta. Néhány perc múlva arra lettem figyelmes, hogy a mellettem levő ágy remeg. Odafigyeltem. Nemcsak az ágy remegett, de a paplan is. Szekeres bácsi sírt A műtét a körülményekhez képest igen megnyugtatóan folyt le. Szekeres bácsi halottsápad- tan feküdt az ágyon. Le- húnyt szemmel és mozdulatlanul. Mária nővér nedves törülközővel végigtörülgette az arcát és a homlokát. Másnap a súlyos beteg már annyira volt, hogy remegő, erőtlen kézzel nyúlt a pohárért. Délután egy nagyobb korty után megrázkódott és reszkető hangon motyogta. — Nincs ezeknek szívük. Legalább egy kis cukrot tehetnének ebbe a lőrébe. — Mi baja, Szekeres bácsi? — Semmi! Csak annyi, hogy ha már plánta teát ad- űíik orosz tea helyett, akkor legalább egy kicsit megédesíthetnék. — Ők tudják, hogy mi válik hasznára. Aludjon. Harmadnap reggelire kávét kapott, amit Mária nővér kanalazott a szájába. A déli rántottleves nagyon jólesett neki. — Valami rágósat nem kapok, kedves nővér? — motyogta ecetesen. — Hiszen ezektől a lőréktől egészen kiszáradok. — Csak csendesen, papa! Holnap már pépeset kap. Tíz nap múlva ehet akármit. — Meg is^ kellene azt érni, kedves. De arra nincsen reményem. Két nap múlva a passzíro- zott sárgarépafőzeléket már egyedül ette. Befejezésül még a kanalat is lenyalta. — Hús nincsen, nővérke? — morogta, amikor visszaadta az üres tányért. — Egy kis csibehús vérré válna bennem, mint a barátban a bontófésű. A negyedik napon Szekeres bácsi kilógatta á jobb lábát a paplan alól és vidáman lengette, amikor a főorvos belépett a terembe. — No, mi az öreg? Mit csinál? Tréningezik? — Unom az ágyat, főorvos úr! Én bizony felkelnék. — Azt már nem! De ha van kedve hozzá, tápászkod- jon fel és üljön ki az ágy szélére egy félórára. — Lehet abból egy óra is! — emelte fel a bácsi erőteljesen a fejét. A félórát legényesen kiállta. Egyik kezével az ágy szélére kapaszkodott, a másikkal az ágyvéget markolta. Hősiesen kibírta, amíg a borbély megborotválta. Másnap felkelt E1,ször csak néhány erőtlen lépésre volt hajlandó, de egyre biztosabb lett és határozottabb. Amikor az ágyához bicegett, s már az én ágyamnál járt, meglátta az éjjeliszekrényen a nekem ajándékozott Jókait. Gyors mozdulattal felkapta, és erőteljesen a párnája alá Vágta. Fogalmam sem volt arról, hogy miért tette, de ahhoz én túlságosan kényelmes vagyok, hogy megkérdezzem. Éjszaka arra lettem figyelmes, hogy az öreg feltapász- kodik és az éjjelilámpa bágyadt fényénél odatopog Bíró bácsi ágyához. A Ros- kopf-óra az éjjeliszekrény lapján ketyegett. Szekeres bácsi, se szó, se beszéd, odanyúlt érte,. füléhez emelte, majd megnyugodva, a markában az órával, a helyére topogott. A ^ mókus Zoli ágya alatt szerénykedett. Félszemmel lestem, hogy Szekeres bácsi mi módon emeli el onnan. Először felült és az ágy szélére csúszott. Két lábát ügyesen belegyömöszölte a papucsba, majd lassú guggolásba ereszkedett, miközben bal kezével a vaságy szélébe kapaszkodott. Jobb kezét végiglengette Zoli ágya alatt, mert nem tudta biztosan, hogy hol találhatja a kitömött állatot. Amikor megfogta, gyorsan a paplanja alá dugta. Majd szépen tempósan visszahúzódott a helyére. Kimerültén nyúlt el az ágyon s aznapra befejezte az erőlködést. A nyakkendőtűt és a medáliákat minden erőlködés nélkül visszakapta. Petrás a nagylelkű ember könnyedségével lépett másnap délelőtt Szekeres bácsi ágyához, és szótlanul letette az éjjeliszekrény szélére a tokot. A bácsi éppen a baloldalán feküdt. Hirtelen az epeköves felé fordult és karikára nyílt szemmel nézett rá. — Szóval visszaadja? — hebegte nagy zavarban. Petrás peckesen kihúzta magát és fölényesen válaszolt. — Nem vártam meg, hogy maga lopja vissza ezt az öreg vackot. Inkább visszaadom. Különben úgyis kidobtam volna az ablakon. — S azzal otthagyta a megrökönyödött öreget. A népboltosnak lúdtalpa volt a boltban való szaladgálástól. Természetes, hogy sosem sportolt és semmi érdeklődést nem mutatott a sport iránt. Petrás eljárását irányadónak tekintette a maga számára. Alig hurcolko- dott vissza az epeköves a helyére, Cserepes is kipör- gött az ágyából. Jobb kezében lengette a díszkartonra erősített medáliákat, bal kezével pedig ügyesen egyensúlyozott az ágyak között. Született kereskedő volt, aki mindig és mindenben csak udvariasan tudott az emberekkel bánni. Ezért ünnepélyesen meghajolt az öreg előtt és megilletődve motyogta: — Bácsikám! Látja, én mindig erősen hittem, hogy felgyógyul. Ezért soha, egy pillanatra sem tekintettem a magaménak az ajándékot. Visszaadom. Viselje hosz- szű ideig jó egészségben. Az öreg Palánki azonban kemény dió volt. Rengeteg időt töltött a folyosón, nagy gyönyörűséggel pöfékelt, és: szorgalmasan törülgette a : tajtékpipát egy tenyérnyi í szarvasbőrrel. Kellő időben; észrevette a veszedelmet,i amely a pipát fenyegette. So-! ha egy pillanatra le nem! tette, s amikor lefeküdt, ag- \ godalmasan a párnája alá | dugta. Szekeres bácsi gyorsan be- ; látta, hogy az eddigi mód-; szerrel nem éri el a cél-; ját. Utóbb is cselhez fo- í Ivamodott. Kihívta Palán- í kit a folyosóra, aki óvatos- \ Ságból nem vitte magával aj pipát, hanem a párnája! alatt hagyta. Mire visszajöt- j tek a betegszobába — a pipá-! nak nyoma veszett. Ez éppen egy nappal előbb : történt, hogy Szekeres bácsi: elhagyta a kórházat. Másnap! az öreg érzékenyen elbúcsú- \ zott tőlünk. Palánki nem! fogadta el a feléje nyújtott! kezet. \ Kovács Zolival kettesben \ kiballagtunk a folyosóra egy < kis nyugodt, baráti beszélge- > tésre. Szekeres bácsi áhítottal j tömte a pipáját, majd a fo- í gára vette. A gyufát Mária! nővér rántotta el a skatulyán,! s ugyancsak ő csapta a pipá- í ra a kupakot. A~ öreg vidáman koco- i gott a kijárat felé. A kapu- I nál kezet fogott az ápolónővel, í s anélkül, hogy visszatekintett : volna, elkocogott. Pipája i hetykén füstölt utána. Amikor Mária elhúzott mel- \ lettünk, megszólítottam. — Ugye, maga vette ki a j pipát Palánki bácsi párná- j ja alól? — Száz forintot ígért az \ öreg, ha megteszem. — Száz forint?! Szép pénz ilyen csekélységért. — Az bizony! De a vén piszkos nem adott egy fillért se. • így szólt Mária, s széleset levvintve bement a rendelőbe. Kovács Zoli csak nagysokára állapította meg: — Hm ... Úgy látszik, valóban meggyógyult az öreg. Makkegészséges! kirakodását ábrázolja, sötét színekkel, kékekre, feketékre felépítve Esti rakpart című olajfestményén”. Mit tanul ebből a kritikából, méltatásból vagy ismertetésből a művész és a néző? Hiszen a kritikának mindkét várakozó felet ki kell elégítenie, de az ilyen kritika egyiknek sem nyújt semmit. Mert ugyan mi a bizonyítéka a jó komponáló- és biztos formaérzéknek? Miféle elemzés az, hogy „motívumai mindig ízlésesek”? Vajon a részmotívumok ízlésessége vagy ízléstelensége (!) meghatározó erejű lehet egy műalkotás szemlélésekor? És a tárlatlátogató talán nem veszi észre, hogy Dániel Kornél sötét színekkel festette meg az Esti rakpart-ot? Dehogynem! Aki nem vak, az V. É. nélkül is látja, hogy a kék az kék és a fekete az fekete. De azt esetleg nem veszi észre, hogy a kékek és feketék eléggé kékek és eléggé feketék-e; hogy a színek és vonalak harmóniája az élet harmóniájának szimfóniáját harsogja-e; hogy a biztos formakészség miben nyilvánul meg; és hogy a kellemes hatású vízfestmény (távol legyen tőlem, hogy a művészt gyanúsítsam, hisz nem láttam művét, csak a példa kedvéért az említés) minden kellemes hatása ellenére nem giccs-e? tp g yensúly-kritika”... Nem találok szemléletesebb meghatározást, amivel azt a fajta bírálatot illethetném, amelyik a jót és a rosszat gondosan kimérve, hajszálra egyforma adagban tálalja, hogy az egyensúlyt a dicsérő és bíráló rész között megteremtse. A Filmvilág november elsejei számában megjelent, a teremtett lélek, aki szeretné, ha saját szülöttjét, édes gyermekeként szeretett művét bárki hibásnak, csúfnak vágy rossznak vélje. És mégis: a művészi alkotás milyensége nem „ízlés dolga”, tehát nem vonatkozik reá a „de gusti- bus non est disputandum” — os ízlésről nem lehet vitatkozni — mondás. Tehát a kritikusnak rokon- és ellenszenvet félretéve, személyes érzéseket kikapcsolva, a biztoskezű orvos módjára — azaz mindig segítő szándék- kal — bátran a dolgok lényegébe kell vágnia. t zt hiszem, többször mégis éppen a kritika visszahatásától fél a bíráló és ezért verejtékes munkával keresi azokat a mellékösvényeket, amelyeken járva — úgy véli — nem sért meg senkit, így a későbbiek során őt sem érheti majd az alkotó részéről szemrehányás. A legkitapo- sottabb mellékösvény: a sem- mitmondás. A marxista elemzés helyébe ilyenkor szépen hangzó jelzőkből szőtt függönyt bocsát a kritikus, elfed, ahelyett, hogy láttatna. Ilyen kritika volt az, ami lapunk november 6-i számában V. É. tollából jelent meg, az Észak-Pest megyei képzőművészek váci kiállításáról. „Festményei színpompás, lágy, érzelemgazdag fantáziájáról tanúskodnak. Jó komponáló és biztos formaJcészség jellemzi” — írja például Bornemissza Gézáról. „Jellemző művészi egyéniségére az üde, franciás könnyedség, motívumai mindig ízlésesek, kedvesek, harmonikusak” — méltatja Végh Dezsőt. „Kellemes hatású vízfestményei említést érdemelnek” — intézi el egy mondatban Biró Ádám . műveit. Dá,niel Kornél festményét így „elemzi”: „...a hajó jnsztendeje talán, hogy tL Szentendre utcácskáin kóborolva, összeakadtam az egyik odavaló fiatal, tehetséges grafikusművésszel. Éppen az ő kiállítását megnézendő döcögtem ki a HÉV-vel a városkába, így megörültem a kapóra jött találkozásnak. Megörültem, mert a művész kinyitotta a lezárt kiállítási helyiséget; és ő is örült, mert élőszóval a lelkemre köthette: írjak kritikát ka- 2 rikaiúráiról. ^ De, nehogy azt higgyem, ^ befolyásolni akar, a kérést $ megtoldotta egy mondattal: $ „Dicsérj vagy bírálj, egyre- $ megy. A fontos, hogy írjál % és az igazat írd!” Tömören fogalmazta meg $az igazságot, Végtelenül fon- $tos az alkotóművésznek — % legyen festő, író, színész, ren- $dező vagy muzsikus —, hogy $ művéről, művészetéről hírt $ adjon a kritika, még akkor ^ is, ha esetleg elmarasztalja $azt. Az elhallgatás — a leg- keményebb kritikánál is ke- ^ ményebb büntetés. £ De szentendrei grafikus- ^ művész ismerősöm mondása £ nemcsak az alkotó, hanem a ^közönség érdekét vizsgálva £is igaz. A közönség — a £ néző, hallgató, olvasó — £ nem egyszer éppen a kritikát £ olvasva értesül a mű megszületése vagy bemutatása fe- ^ löl. De ha már előzőleg megismerkedett volna is az elemezett műalkotással: a kritika e hozzásegíti a mélyebb megér- e téshez, a legfőbb eszmei mon- e áanivaló tisztázásához, eset- e leges előbbi, felszínes érték- | ítélete megváltoztatásához, he- e lyes újrafogalmazásához, í Hogy az elmarasztaló kritika olykor, igazsága ellenére $is, vihart kavar? Megtörién- á hét. Nincs anya, aki saját $ magzatában ne a szép, a jó Í, megtestesülését látná; nincs
