Pest Megyei Hirlap, 1959. szeptember (3. évfolyam, 204-229. szám)
1959-09-13 / 215. szám
t MÉSZÁROS OTTO: Kabóc lázadása Esetlen kis emberke volt. Alacsony, vézna, feje ijedten bólogatott vékony, fhosszú nyakán. Vörös volt, nagyon szeplős, és a vastag szemüveg fekete kerete csak még szembetűnőbbé tette égővörös haját. ' Túl volt a negyvenen. Élete nem bővelkedett eseményekben. Több, mint tíz évet Pet- ráss úr cipőüzletében segédke- dett, s lassan annak is tíz esztendeje lesz, hogy az állami szektorba került, Ugyanabban az áruházban van ma iy ahol elkezdte. A törzsvevők barátságosan köszöntik, s egyszer előfordult, hogy Kaposiné, akinek félretett egy exportból visszamaradt körömcipőt, meghívta hozzájuk vacsorádra. Évek óta nem volt sehol, így hát még esztendő múltán is örömmel gondolt vissza erre a kellemes estére. De nemcsak külseje volt szerencsétlen, hanem neve is. Ezzel ugratták, húzták, sokszor az elviselhetetlenség határán is túl a kollégái, de ö csak félszegen mosolygott, nem vette a dolgot a lelkére, amíg egyszer Szente titokza- toskodva össze nem trombitálta az egész cipőosztályt: — Kedves kollégák — kezdte. — Sok fejtörést okozott nekem, hogy a mi kedves Kabóc kartársunk honnan származhatott... Kabóc közbe akarta , vetni, hogy hiszen tudják, Hódmezővásárhelyen született, de Szente úgy, olyan lendületlet szónokolt, hogy nem jutott szóhoz. . — Kollégák, most végre sikerült megfejtenem a titkot! Színpadias mozdulatot tett, hátranyúlt a táskájához, és vaskos könyvet húzott elő. Felütötte a jelzett helyen, s fennhangon olvasta: — Kabócák. A félfödeles szárnyú rovarok rendjének az egyféleszárnyúak alrendjébe tartozó rovarcsalád, merőlegesen álló rövid fejjel, duzzadt homlokkal.. Szente szava röhögésbe fúlt. Tizenkét férfi vihogott vele, s Kabóc ott állt egyedül, vö- rösregyúlt képpel, s ahogy elrohant, csak villanásnyira látta a könyv felírását, amiből Szente olvasott: Pallas nagy lexi kon... Aznap nem szólt senkihez. Egy-két jobbérzésű kollégája csóválta ugyan a fejét, hogy túlzás volt Szente tréfája, defeat nem csinálhatták vissza a dolgot. Arra azonban nem gondolt senki, hogy ez adta az indító lökést Kabóc lázadásához. Este, fittyet hányva minden eddigi szokásának, csak éppen hazaugrott albérleti szobájába — olyan volt ez, mint igazi otthona, huszonegy éve lakott a kényelmes, bútorozott szobában — átöltözött, elhatározta, hogy valami jó helyen , megvacsorázik. Egy pillanatra ugyan felrémlett benne, hogy mi lesz az előfizetéses menüjével, holnap bizonyára megkérdik, mi volt vele, de vállrándítással elintézte a dolgot. Elindult. Sokba került a vacsora, nem bánta. Pénze van. éveken keresztül fizetése jó részét szépen összegyűjtögette, s amikor fizetett, nagylelkűen tíz forint borravalót adott a pincérnek. Az ugyan nem volt különösebben meghatódva, de ez már Kabócot nem érdekelte. Fütyörészve ment az utcán, tegnap még megrovó pillantásokkal mérte végig a su- hancoltat, akik fütyülnek az utcán, dehát hol van már a tegnap7... Eszpresszóba ment, feketét ivott, idegesen remegett a keze, úgy érezte, hogy mindenki őt lesi, hiszen volt annak tiz éve is, hogy ö ilyen helyre bement, de amikor körülsandított, látta, hogy az emberek nem törődnek vele. Ez bántotta is egy kicsit, s amikor a felszolgálónő mellette suhant el, jó hangosan odaszólt neki: — Egy fél rumot! összeszedte minden erejét, hogy ki ne köpje a méregerős italt, alig kapott levegőt, könny futott a szemébe. Régen nem érzett zsibbadás szaladt végig rajta, s ahogy hazafelé a járdát taposta, magában némi elégedettséget érzett. Morfondírozott. — Kabóca? Nahát, nesze neked kabóca! Tudok én élni, fütyülök rátok ... vihogjatok csak ... köszöntök ti még a kabócának ... Otthon, vetkőzés közben már kiszállt fejéből a rum mámora, ijedten vette számba, hogy elvert egy százast ma este, s bocsánatkérően nézett a megsárgult fényképre, amelyről rég eltemetett édesanyja mosolygott rá. Reggel percnyi pontossággal penn volt. S amikor egyikük feltette a szokásos kérdést, amire éveken keresztül csendben mondta ki a „sehoV’H, most jó hangosan vágta rá! — Hogy hol voltam? A Rózsafában megvacsoráztam, aztán lefekvés előtt ittam az Édesben egy duplát, rummal ... Valamennyien felkapták a fejüket. Nem nyitottak még, rámoltak, ceruzát hegyeztek, s ebben a csöndben a legtávolabbi pultnál levő Szente is hallhatta Kabóc hangját. — Mi? — kiabált vissza. — Jól hallok? Rumooot Majd egy pillanatnyi szünet után: — Szörp volt az, nem rum... kátrányszörp ... dehát van, akinek mindegy, csak lé legyen ... ' A többiek persze, nevettek. Kabócot meg elöntötte a düh, legszívesebben felpofozta volna Szentét.. A dühtől vörösen v rohant a raktárba, mintha ha- ^ laszthatatlan dolga lenne. Cél $ nélkül dobálta össze-vissza aj dobozokat. Fortyogott a mé-f. regtől: § — Hát szóval így... na józj van, hát tudok én más is len- 5; ni... gorombább a legdurvább £ pokrócnál... na, várjatok;; csak... piszok leszek, olyan, ^ hogy megüt benneteket a gu- § ta ... kinyitom én a szám, nem $ hagyom magam, van mit az 5 orrotok alá dörgölnöm ... Valaki belépett. Hirtelen J mérgében észre sem vette, ki i; az. Csak amikor hozzászólt, ^ akkor tekintett fel. Jucilca volt, j tanulólány a fehérnemű ősz- $ tályról. § — Mit akarsz — förmedt rá | Kabóc. I A lány meghökkent a go- ^ romba hangra, s megszeppen-\ ve válaszolt: j — Gyula bácsi... doboz kel- j lene... § — Gyula bácsi neked az án-§ gyod térde .. . doboz, hát mit $ képzeltek, a vevő sem kap, ti § meg hordjátok haza ... hát azt 5 hiszitek, hogy ami az áruházé, $ az a tietek is?!... Lopkodtok$ ... mint a cigányok!... A kislány kerekre nyílt sze- ^ mekkel csodálkozott rá Kabóc- § ra, nem értette, miért támad \ rá, mentegetőzni próbált: « ^ — En ... én csak ... s — Mi? Még szájalsz is... ^ kotródj innét... ^ Juci sírva szaladt el. Kabóc\ nem értette önmagát. Miért\ gorombáskodott voltaképpen\ ezzel a lánnyal? Hiszen Juci\ nem tehet semmiről. Nem Juci^ bántotta, hanem Szente, meg $ a többiek. > $ Fújt egyet, mérgét ás S2é-^ gyenét fújta ki egy szusszan-\ fásra, aztán visszament a töb-\ biekhez. A zsarátnok még füs-\ tölgött benne, de elhatározta,5 hogy nem lesz goromba. Hi-< szén o életében még nem bán-> tott senkii ... De másféle pon-\ dolatok is nyugtalanították:] hogyan kellene visszavágnia,] hogyan kellene befognia Szén-: te meg a többiek száját... S; amire visszatért a pultjához, már eszébe jutott valami. Megelégedetten \ dünnyögte: ' — Igen, így kell! — és nem is vette észre a nyitást. Csak amikor megállt előtte az első vevő, rezzent össze, s hirtelen mosolygódra vált az arca: — Igenis ... Negyvenkettes... fekete ... háromszázhuszas ... Két napig csend volt. A harmadik napon osztályértekezlet volt, s mar éppen be akarták fejezni, amikor Kabóc kicsit bátortalanul felnyújtotta a kezét, tíz esztendő óta először: — Tessék ... tessék, Kabóc kartárs... — Kérem,... kérem én sokat gondolkoztam, hogy milyen .. igen, milyen, fáradságos a raktárba való szaladgálás, s mindez azért, mert a vevő nem tud választani... nem találja azt a cipőt, amit a kirakatban látott... szóval én azt javasolnám, hogy az a pult — bökött a félreeső pult felé — tűnjön el onnét, s helyére, gondolom, felállíthatna az igazgatóság egy vitrint.., akkor ... akkor megkönnyeb- bedne a munlta ... Nem vitte le a szó végén a hangsúlyt, mindenki azt hitte, folytatja még, csak a sóhajról tudták meg, hogy befejezte. Az osztályvezető feljegyzett valamit a blokkjába, s bezárta az értekezletet. Kabócot harmadnap érte meglepetés, amikor nyitás előtt az osztály- vezető összehívta őket, s bejelentette, hogy Kabóc kartársat az áruház igazgatója jó javaslatáért, azaz ötletéért száz forint jutalomban részesíti. Kabóc hamar megtörölte a tenyerét a köpenybe, biztos kezet fognak vele ilyen ünnepélyes alkalomkor, szaporán pislogott, oda csetlett-botlott az osztályvezetőhöz, aki borítékot nyomott a kezébe, s ugyanakkor nyújtotta a kezét is. Igaz, a borítékot leejtette, mert különben nem tudott volna kezet nyújtani, de hamar felkapta, s lesütött szemmel iparkodott vissza a helyére, amikor hirtelen felsüvöltött Szente hangja: — Éljen Kabóc! — Éljen — kontráztak rá a többiek, nem minden érdek nélkül, mert alighogy véget ért az ünnepélyes aktus, máris invitálták, hogy ezt meg kell locsolni, zárás után tehát irány a Sörkert. Kabóc felségesen bólintott, s legnagyobb megrökönyödésükre kijelentette: — Állom a cechét! Reggelenként a vitrin valósággal mosolygott rá, tényleg sikere volt, a vevők nézegették, megkönnyebbedett a munka. Egy hét elteltével Szente odasiindörgött hozzá s akadozó hangon, ami igazán nem illett a hírhedt tréfamesterhez, kibökte: — Tudod... szóval hogyis- mondjam ... igazad volt ebben a vitrin dologban... tényleg ügyes ... igazad volt... s nekem ... nekem nem volt igazam abban a... abban a... szóval úgyis tudod. . . ne haragudj ... — hirtelen megragadta a kezét, megrázta, s hamar elszelelt. Kabóc ugyan nem tudta, hogy Szente megtérésében része volt az osztályvezetőnek is, akinek fülébe jutott az ízetlen tréfa, de azért örült, habár attól tartott, hogy valami suskus van mögötte. Rövidesen ki is derült, hogy igaza volt. — Hallom, hogy kibékültetek Szentével — mentek hozzá, s máris invitálták délutánra. Belement, de elhatározta, hogy ez az utolsó. Belőle nem lesz korhely. Amikor már felhajtottak két krigli sört, Kabóc hirtelen fel- emelkedett: ► — Kartársak, barátaim — kezdte az izgalomtól reszélös hangon. — En szívesen vettem a meghívástokat. Lehet, hogy én is hibás voltam abban... hogy... hogy eddig nem jöttünk igy össze... nem ismertük egymást... de ugye, hát engem annyit 'ugrattak... sőt: gúnyoltak is ... Lehajtotta a fejét, s nem vette észre, hogy a többiek le- súnyják a fejüket. — En nem is gondoltam erre ... ilyesmire, hogy velem ... — elcsuklott a hangja egy pillanatra, de megemberelte magát, s mondta tovább: — de én azt hiszem, hogy nem lehet mindennap ide járni. Hiszen ugye... én egyedülálló ember vagyok... dehát itt mindenkinek van családja... szóval... — egészen belepirult az izgalomba — én arra gondoltam, hogy családostól el kellene menni kirándulni, ha jóval... valahová... ha úgy gondoljátok, hogy... Leült. Egy pillanatig csend volt, aztán többen is kiabálni kezdtek: — Helyes... helyes.,. 'SSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSASSSSSSSSSSSSSSSSSJ^ * I Falu Tamás: — Úgyis nyúz a gyerek... — Visegrádra menjünk... A kirándulás szép volt. Kav bóc ugyan az elején összevissza ténfergett, egyik családtól a másikig, ae végül megtalálta a helyét, s nagyon jól érezte magát. Később — igaz, ebben része volt Kelemen vörös borának — még arra is kapható volt, hogy énekeljen. Kicsit bátortalan volt a hangja, de kellemes. Hazafelé már együtt daloltak a hajón, s másnap, ha volt egy kis szünet, a tegnapi napot emlegették. Es este, mikor sietett volna hazafelé, Szente csatlakozott hozzá. — Te ... Kabóc... Gyula ... Tudod, igazad volt, jól tetted, hogy fellázadtál... Es ... és szép volt tőled, hogy nem haragudtál ...De nem is ezt akarom mondani. Holnap, vasárnap, öregem, ha nincs terhed- re, gyere el hozzánk ebédre. ’ Az asszonnyal már elintéztem, rántott csirke lesz ...a kedvenc ételed... REGI MÁRCIUS A szobor körül sokan álltak. Dobszóval hívták meg a népet, Megjelent a képviselő űr És a masas szószékre lépett. \'agy ebéd volt a vendéglőben. Fogyasztották az olcsó lőrét, Az asztalfőn az urak ültek És hajtogatták: Egyenlőség! Szabadságira, testvériségre Fogad kozott a fehér asztal. S a földesúr leereszkedve Kezet fogott néhány paraszttal Szél futott át a keskeny utcákon, S együttfutott a fellegekkel. A márciusi szél már tudta, Hogy másképpen fog fújni egyszer. Villáminterjú a ízöke Boszorkánnyal állt a rendelkezésére. Negyvennyolc óra a szovjet fővárosban. A moszkvai filmfesztivál utolsó két napja... Jean 'Valéré filmjének, az Itélet-nek a bemutatójára érkezett. Erről indul köztünk a szó a Moszkva szálló halijában. — Az ítélet a francia ellenállás nagy napjaiból meríti témáját — meséli nagy komolyan és eltűnik arcáról az oly jellemző kislányos báj. — Hősei egyszerű francia emberek, akik egy náci ezredes életére tőinek, öt ember: két fiatal férfi és egy fiatal lány, egy idősebb háziasszony és egy bacsika. Az ő utolsó óráikról szól ez a drámai erejű filmtörténet. ' — Szívesen játszott benne? — A film hősei mindvégig igaz. becsületes emberek, ellenségei a háborúnak, a vérFérjével, Robert Hossein-nal a moszkvai filmfesztiválon ontás-nak. A lány' is, akinek szerepét alakítom. Ha semmi másért, már ezért szívesen vállaltam ezt a feladatot. — Ezúttal is a férjével együtt játszik? Elmosolyodik. — Mint már évek óta any- nuiszor. Robert a legideálisabb partner... — Egyszóval elégedett. — Több ennél. Boldog vagyok. Ügy is, mint színész, úgy is, mint feleség ... — Az első moszkvai fesztiválról mi a véleménye? — Sajnos, inem sokat láttam eddig sem a fesztiválból, sem Moszkvából. Szinte csak az utolsó percben érkezhettem, de így sem bántam meg. Moszkva gyönyörű, az emberek kedvesek, a gyerekek elragadok! Bocsásson meg a kérdésért, de ha jól tudom, ön orosz származású. Igen. Családi nevem Marina de Paljakov — Bajdarev. Apám neves énekes volt, anyám színésznő. — Az alma tehát nem esett messze a fájától. Derűsen felnevet. , — Mégsem anyám fedezett fel a film számára, hanem nővérem, Odille, aki szintén színész. O vitt először a filmgyárba. Még egészen kislány voltam. Tehát akkor kezdődött el karrierje? Megrázza a fejét. Hosszú, selymesen szőke haja fátyolként repked érdekes, vonzó arca körül. Olyan ebben a pillanatban, mint ahogy nem is olyan régen A boszorkány című filmben láttuk. — Sokkal később. Már tizennégy éves voltam, amikor először jutottam jelentősebb filmszerephez. Az első igazi sikert méois a Luxuslány című film főszerepe jelentette. 1952-ben forgattuk. Azután egymást követték a filmek: Hűtlen asszonyok, Első szerelem, Özönvíz előtt, A gonoszok a pokolba jutnak, Szerelmes -napok, A boszorkány, Bűn és bűnhödés és ki tudná hirtelenében felsorolni valamennyit. Eddig közel negyven film főszerepét játszottam. Elhallgat néhány pillanatra, majd ö kérdez: — Magyarországon játsszák a filmjeimet? Felelet helyett címeket sorolok: — Hűtlen asszonyok, Első szerelem. Özönvíz előtt, A boszorkány, Árban... Csillogó szemmel hallgatja, csak az utolsó filmcímre legyint. — Nagyon gyengén sikerült. Pedig egy koprodukciós filmtől mindig többet vár a néző. Két ország művészeinek munkájából nagyobb alkotásnak kell születnie. Majd kisvártatva megjegyzi még: — Talán legközelebb sikerül. Szóba került ugyanis egy újabb közös francia—csehszlovák film forgatása. — A tervei? x — Dolgozni és újra csak dolgozni. Még nagyon sok film főszerepét szeretném eljátszani. Igaz, emberi figurákat. Ezzel búcsúzunk. A liftajtóból még visszaszól: — Üdvözlöm a magyar mozilátogatókat! Prukner Pál 'SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSS, Derűs augusztusi vasárnap I délelőtt volt. Már harmadik \ napja róttam feleségemmel ; Moszkva utcáit és túl az első ■ ismerkedésen, mind gyekrab- ; ban tértünk le a megszokott i útvonalról. Ez volt a szeren- : csénk. A Moszkva szálló előtt ; arra lettünk figyelmesek, ! hogy pillanatok alatt össze- ; torlódnak az emberek és j szoros gyűrűbe fognak egy ■ kecses vonalú, fekete gép- ; kocsit. Papírok, ceruzák, tol- ! lak kerültek elő és máris ! megindult az ostrom egy ér- í dékes arcú, hosszú szőke hajú i asszony aláírásáért. S A gépkocsiban Madame ; Hossein ült, azaz, ahogy ná- 5 tünk ismerik: Marina Vlady... J Hosszú percekig tartott az J ostromzár. A bájos francia t filmszínésznő fáradhatatlanul 1 írta a nevét a papírlapokra 5 és képeslapokra, jegyzetfuze- 5 lekbe és emlékkönyvekbe. És c írta volna talán még este is. 5 ha nem sürgeti az idő. Ezút- 5 tál azonban mindössze 48 óra É __—
