Pest Megyei Hirlap, 1959. szeptember (3. évfolyam, 204-229. szám)

1959-09-06 / 209. szám

Dékány Kálmán: '

EGYEDÜL

Amióta

Lacit beíratták a gimnáziumba, Sanyi nem bírt magával. A rövid nyár észrevétlenül repült és egyre csak az anyját zaklatta:

— Édes;

No?

.— Laci elmegy;

— Hát elmegy — mondta Édes; Fölokosítják az iskolában.

Sanyi újra kezdte:

— Édes,

—t No?

— Laci elmegy;

>— Nyughass már — mondta Édes. — Hát elmegy. Az a sorsa, hogy menjen. Neked meg az, hogy maradj.

Sanyi nem tudott nyugodni, nem vigasztalódott. Ujjain számolta, hány nap van még addig hátra; Három... Kettő... Már csak egy .;;

S utoljára kiültek este a kapu elé.

Fehér fényű, őszi csillagok ragyogtak az égen.

— Ott a Göncölszekér — mutatta Laci.

Az utca fölött ragyogott éppen.

— Hát mégis elmész? — nézte Sanyi a csillagokat.

«— El;:: Pedig úgy félek.

— Hát ne menj el, pajtikám. Minek mész el?

— Muszáj. Muszáj, Sanyikéin; Anyukám küld. Azt mondta, ember lesz belőlem. De én mégis félek... Mondd, mindenki fél, akiből ember lesz?

— Én nem 1— nyelte befelé a könnyeit Sanyi. — Ládd, én nem félek. Én csak attól félek, hogy elmész, egyetlen pajtikám.

Hallgattak. Holdvilág volt, fénylett az éjszaka. Valahol tücsök ciripelt, denevér suhant el a fejük felett;

— Lacikám! — csengett a kiáltás a házból. — Gyere be, kicsi fiam!

Laci kiegyenesedett.

— Szerbusz — mondta halk hangon, — Szerbusz, Sanyi- kám;

Sanyi egész éjjel nem tu-1 dótt aludni. Nyugtalanul forgolódott a szalmazsákon.

Vigyél magaddal, pajtikám! •— suttogta magában. — Ne j menj egyedül.- Csend volt, csak szuszogást! lehetett hallan»i. Édes sípolva i lélegzett, apja hortyógott, két | felnőtt bátyja mélyről, szag- i gaiottan lihegett. Mind ott j voltak egvrakáson a csepp j zsellérszobában.

A kicsiny, szurtos ablakra \ meresztette a szemét. A hold i fénye fakulni kezdett, aztán ! kilobbant. Az éjszaka sötéten | lebegett odakint.

Istenkém, elmegy — mar- s kolta meg a pokrócot, ami-! vei takaródzott. — Kivel ját- i szom én ezután? Kivel ülök! k] a kapuba?

Először találta magát szem- i

ben valamivel, amit nem ér- j

tett. Mért keli elválniok azok-!

*

nak, akik szeretik egymást?! Mért nem lehetnek mindig | együtt?

Virradt. Az ablakhoz kupo-;

rodott. Onnan nézte Laciék ]

ablakát; Villany gyűlt odaát, j

árnyékok rajzolódtak a füg-!

gönyre. Egy kar nyúlt fel, >

aztán lehullott. i

*

— Most kelnek — mondta j

hangosan, s gyorsan magára ] kapta göncét. Mezítláb osont! az udvarra, felkúszott a ke-; rílés tetejére, ahonnan be le- j hetett látni Laciék kertjébe. • Bodri nyugtalanul járt le s! fel a tornácon. Meg-megállt i az ajtó előtt, a kilincsre pis- i logott. I

, !

A nap éppen kibukkant!

'--------------- a háztető mögül,!

rózsaszínűre festette a homo- j kot a kocsiűton, Messziről i

lovak dobogása hallatszott, aztán feltűnt a hintó. Sárga, féderes kocsi; Mire a lovak folnyihogtak a ház előtt, Sanyi már kint volt az utcán. Nézte a búcsúzkodást.

Lacit sokáig csókolgatta anyukája. A kocsis felrakta a bakra' a csomagokat. Aztán Laci is felült, hátul, a bőrülésbe, ahol az intéző fia helyet adott neki;

A kocsis meglengette ostorát, a lovak közé vágott. A hintó megrándult, aztán már repült a homokon. Bodri szűkölve eredt utána.

Sanyj futni kezdett. A kerekek verték a. port, szemét- száját betömte, de futott, teljes erejéből futott a kutya mellett.

Laci hátra-hátrafordult:

— Álljunk meg — kérlelte az intéző fiát. — Vigyük el Sanyit egy darabon.

Akkor Bodri beérte a robogó hintót, s felugrott rá. Oda kuporodott a gyerekek lába elé. Az intéző fia megveregette a kutya pofáját, s kurtán odavetette Lacinak:

— Nincs hely a gyereknek.

Sanyi futott, nyelte a port.

Már fulladozott. A falu végén, a két jegenyefánál, ahol elkanyarodott az út a nagyvilág felé, nem bírta tovább az iramot. Lerogyott.

j Csak nézett, nézett a

■-------------------------- tavoiodo

végigFalu Tamás:

hintó után s valami rángott a belsejében.

— Hát csak menj — mar- kolászta a homokot. — Majd megbánod!... Menj csak egyedül.; s

Feje. fölött az őrtálló jegenyék zúgtak a hajnali szélben.

Négy évszak

Örüljek a madárdalnak Mikor bújni kezd a fű,

Mikör a tavasz beballag,

Száiljon rám boldog derű.

örüljek a tücsökdalnak Mikor zengve zeng a nyár,

Melybe lágyan besóhajtgat A szellő, mely lengve jár.

örüljek az őszi dalnak.

Mely a szőlőtőn terem,

S át a csendbe majd úgy haljak, Mint a dal a szüreten.

S idején a téli dalnak.

Melyet vihar orgonáz,

Szívedben fel-feitámadjak,

Mint kályhában a parázs.

Hegedűs László:

Sarjúkaszálds

Tüzelik a szegények fáját.

Nagy a máglya, izzik a lég.

Kérged a zabtarló. A sarjú elveszti lassan a színét.

A sárguló réten valaki derékig vetkőzve kaszál.

Sós lé csurog az arcon végig, még forróbb lesz tőle a száj.

A szél megfulladt. A felhők is elégtek a nagy láng alatt.

Már úgy ég a váll, mintha sütnék, a nyelv a foginyhez ragad.

Fájó tagjait egyengetve, megá'l. majd szétnéz a kaszás. Kaszáját a rend alá vágja.

S egy fűz mögé viszi a láz.

A korsóhoz lép. Mohón önti magába a hideg italt.

(Nem bor, csak forrásvíz, de tiszta, ebédig talán még kitart.)

Rágyújt és elterül a parton, oda nem éi* a nap nyila. Elmosolyodik. Eszébejut, hogy kaszát kért a kisfia..;

PADOK

Eső után

Várakozó állásponton

AZ ELSŐ NAP

összenézünk Nácival. Mért nem marad az ilyen az anyja szoknyája mellett?

Csakhogy a művezető észrevesz bennünket, s nem állhatja meg szó nélkül:

— Jöjjenek csak, szaktársak! Az enyvezőben vannak az ablakrámák, hordják fel az asztalosokhoz! ...

Másfél Óra eltelik, mire végzünk. Náci gépe áll, mellette az újfiú táblából, nézeget körbe, a gépeket figyeli: csattognak a szíjak, a maró éles forgácsokat fröcsköl szerte, a csiszoló szalagja alól felhőkben száll a por... Valahol megakad a pillantása, de zavartan elkapja a fejét Magam is arra nézek: Ica, az a kis szőke asszony nézi mosolyogva a fiút a fúrógép mellől

— Odanézz! — mutatom Tómnak.

Tóni elhúzza a száját.

— Gyere csak! — mondom, néhány fenyődeszkát nyalábotok fel, Tóni megmarkolja a végét.

A fickó mellett haladunk el.

— Igyekezzünk, mert aki lóg, azt kirúgják! — mondom. Jó hangosan, hogy a fiú is értse. Alig bírjuk visszafojtani a kacagást: a fiú olyan rémült arcot vág!..

Nácit keressük. Hátul, a műhely végében reszeli a fűrészét.

— Na, milyen csodabogarad van? — kérdi Tóni.

Náci nevet. Látjuk innen a fiút. Ügyefogyottan ácsorog a gép mellett. Ujjúval a fűrészporban firkál.

— Megugráltathatnád! — veregeti Tóni a Náci hátát. — Mi? Hadd lássa, ha még nem látta, hogy itt aztán melózni kell!...

Náci hátranéz, hosszan. Arcán kis gúrr'os fintor

— Bízd rám, kispapa! — mondja.

Náci benne van a játékban. Már vágják a gerendákat, amikor megint arra járunk. Collos padlót hasítanak belőle, lehet izzadni mellette.

A gerenda végét balra támasztják, de amíg negyedrészig nem vágja el a fűrész, addig a fiúnak kell tartania. Nehéz. A fiú nyakán vékony erek dagadnak, igyekszik, figyeli Nácit.

— Most menjen előre! Oda előre!... ügy!

A fiú elengedi a gerendavéget, már tartja a bak. Nácival szemközt megáll a gépnél.

— Most húzza szépen!... Ne erősen!... Ne erősen, heló, mert lerántja nekem a szalagot!

A fickó a fűrész alól — hátrafelé lépkedve — lassan húzza magafelé a gerendát Mikor végigérnek, a levágott deszkát ledobja jobbfelé, a vágnivalót meg visszacsúsztatja.

Léceket viszünk, amennyit csak elbírunk egyszerre, hadd lássa az újfiú, hogy itt mindenki megfeszítve dolgozik. A gatter mellett állunk, csípőnkre eresztjük az árut. '

Náci ránk nevet, de mivel a fiú felpillant, elkomolyodik.

— Várjatok csak! — szól utánunk. — Hozhatnátok még néhány gerendát... — A fickóra néz: — Ezt a pár fogpisz- kálót megesszük egykettőre, ugye, kolléga úr?... Nem hallottátok?!

Az ujfiu ijedten rebbenti ránk a szemét; bennünk gur- gulázik a kacagás, intünk Nácinak és megyünk a faraktárba.

Ahogy jövünk vissza, Ica utunkat állja a bejáratnál.

— Nincs jobb dolgotok?

— Na. te mit akarsz?! — mérgelődik Tóni

— Mért kell kitolni vele?! Látom...

— Törődj a magad dolgával! *— És megyünk tovább.

Náci alaposan rákapcsolt! Már vagy két órája megy egy- huzamba. Izzad ő is; verejté- kes arcára rátapad a fűrészpor, nagyokat fúj, de fel sem veszi!... Hanem a fiú! Mindjárt látni, hogy nincs tréningben. ügy szedi a levegőt, mint az asztmás. Vékony arcán verejtékpatakok csorognak, szer me eltűnt a sötét üregekben. Tétován nyúl a gerendáért, kétségbeesetten néz ránk, hogy egyre hozunk ebből az istenverte nehéz vacakból!

S Náci csak hajtja, hajtja!... Néha, mikor végeznek egy gerendával, a fiú megtámaszkodik a gép szélébe, poros tenyerét végighúzza arcán, várja, hogy tán Náci is pihenne egy cseppet. De mire felpillant, mestere már félkézzel fogja a következő darabot s kissé türelmetlenül mondja:

— Lenne szíves?

S míg bukfencet hány bennünk a gonoszkodó vigalom, Náci egyre inkább feszíti a játék húrját... Hanem a fiú egyszercsak, (talán megérezte a kihívást) dacos és kétségbe esett pillantást vet Nácira és ránk is! Lehajol, fuldokolva emel, beharapja a szájaszélét és odacsapja a gerenda végét a bakra.

Megdöbbenünk. Náci is visz- szanéz, de máris vigyorra szalad a szája, orra hegyéről egy izzadtságcseppet töröl le, és nekinyomja a fát a fűrésznek.

Hasítanak belőle négy deszkát ... ötöt. Akkor egyszercsak látom: Náci figyel valamit. Tóni is figyel. Már értem:

kattog a fűrész, valahol berepedt. Hát persze; már rég szalagot kellett volna cserélni. Náci a falra sandít: kampós- szögön lógnak ott a megreszelt fűrészek, csak le kéne akasztani egyet. Már a fiú is észrevette, hogy valami nincs

rendben, megkönnyebbül: pihenhet.

De Náci nem áll meg.

U íabb gerendáért hajolnak, már nyomja is a fűrész alá. Hisz szétpattan! Megéri? Náci

vörösödve tolja a beteg fűrész alá a fát, a fiút figyeli szűkülő szemmel: hát persze, le akarja gyűrni, hátha feladja a harcot!... Olyan, mint a dühödt bokszoló, aki a verekedés hevében már nem törődik a szabályokkal.

— Te... — lököm meg Tónit, de az idegesen elrántja magát. — Náci! —kiáltok oda. A gatteros felpillant, milyen furcsa a képe!.. — Náci!

üvöltöm a zajba, de ő csak nyomja eszeveszetten a gerendát.

Pattt!

Szétugrunk, mint a csirkék. A szalag elpattant, recsegve fékezi le a gépet. Az acélfogak beleakadnak a védőburkolat dróthálójába.

Náci egy pillanatra értetlenül bámul, aztán magához tér, a gombhoz ugrik, leállítja a masinát.

A fiú tántorogva dől a betonoszlopnak. Kezét tétován felemeli, végighúzza sápadt arcán. Csupa mocsok lesz.

Bennünk kihűlve nyúlik el az izgalom.

Náci remeg, a fiúra üvölt:

— Na, szedje le! A szalagot! ...

De Tóni lép Náci elé:

— Majd én! Hagyd!...

Náci nevetve bámul. Ránk,

aztán a fiúra. De mi már nem tudunk vele nevetni, hát kö- hintve abbahagyja, és töröl- getve magáról a poros verejtéket, elballag.

Addigra ott van Ica is.

Elém áll, de én kikerülöm. Te! — akarom mondani az újfiúnak, és kicsit emelem a kezem, hogy a vízcsaphoz vezessem, de sem a hangom, sem a karom nem engedelmeskedik. Tóni leugrik a gépről az össze- tekert szalaggal, ledobja a fü- részporba. Néhány pillanatig még zavartan állunk a gépek csattogásában, akkor Tóni hirtelen lehajol, hat szál deszkát markol.

— Fogd a végét! — mondja.

Ütemesen, gyorsan visszük

ki az udvarra.

$ Gerendákat cipelünk Tó- ^ nival. Tíz óra, de már szét- \ robbant a nap, izzó szilánkjai $ a városra hulltak. Mint csép- $ léskor a szalma — a reccsenő ! fenyődeszkáknak elég lenne \ egy lobbanó gyufa, tűzben áll- 5 na az üzemudvar. Csorog ró- 5 lünk a víz, beszélni sincs ked- I vünk, nyelvünk nehéz kölönc. \ Meztelen vállunk csupa por a \ gerendától.

I S akkor jön ez a fiú és meg- ; áll a műhelyajtóban. Csupa \ fehérség: fehér nadrág, ing és \ cipő. Tóni kiált neki, mert ö ! megy elől, hogy „Menjen on- ! nan bácsi, mert elütjük!’’ — ; de csak ugrál ott zavartan, { mint a kergebirka, Tóni meg- \ torpan, én meg éppen előre- j lépek — alaposan lehorzsolja \ váltamat a gerenda. 1

! Mérgelődve dobjuk le a ge- ! rendát a gatter mellé, a töb- i bihez. Náci, a kövérkés, de iz- \ mos Náci a fűrész mellől \ ránknéz, fínnyiskodik.

\ — Meddig hordjátok még?

I Nem szereti, mert bontási j anyag, eszi a fűrészt.

\ Vállat vonunk, s csak hord- ! juk. Már vagy negyedszer for- ! dulunk, mikor az udvaron Tó- ! ni hátraszól, szabad karjával \ előrebök:

! — A haverod!

j Kiböffen belőlem a nevetés.

I Az előbb még csupafehéren ! villogó fiú megy át előttünk;

! overállban van az istenadta, ! dehát szűk is rajta, meg rö- ! vid is!...

! — Te, — mondja Tóni, amij kor odabent ledobjuk a ge- \ rendát. — Ez idejött melózni! \ — Nohiszen, éppen nekivaló!

\ — mondom. — Nem látszik l valami ügyes gyereknek!

! De már vezeti is a műveze- ! fő, s egyenesen Nácihoz.

! — Maga már úgy is kért

! egy segédmunkást, szakikám...

\ Ismerjék meg egymást... No.

! itt fog dolgozni. Megfelel?

I Az újfiú mosolyog, kislányo- \ san bólint, felhúzza a vállát.