Pest Megyei Hirlap, 1959. augusztus (3. évfolyam, 179-203. szám)
1959-08-09 / 186. szám
7. i-.V! Antonio Bonfini és Oláh Miklós igazsága „Visegrádon a régi ki rá lyoknak magaslaton épült várát és a hozzátartozó királyi pDio tát úgy megnagyobbíttatta, kertekkel, vadaskertekkel és hala stavakkai oly díszessé tette, hogy ezen épületek lénye még a többit is felülmúlta. Attalusi fölszerelést és berendezést, tágas ebédlőket, díszes fedett folyosókat és gyönyörű ablakokat lehet itt látni. Ezenkívül a kertekben szökőkutak találhatók, vörösmárványból faragott és ércből vert medencékkel.’’ (Bon finl IV. 7.) Algyúk, sasok, a szél zászlónk lengeti, buzogányok, lovagkesztyűk ezrei, hungarus ,iog oroszlán! körmei, nagy urunk Werbőczy ígyen írta Hármaskönyvét... Hóhérral, artikulussal, bitóval és baksisokkal, bődön nagy hólyaggal, jóllakott, gömbölyded farral, jeruzsálemi Szeretctre kacsingatva fene garral... Bárói ravaszdi! Ez bandita alatt hetven és hét ezer jobbágy betört fejjel, bírói talp alatt baromként ott maradt... Mint kolbászt a mészárszékben ez a Nagyúr szentelt vízzel, boszorkányt és jobbágyokat hintett tűzzel, forró vízzel: perzselt olajjal és kénnel. Azok álltak vérző füllel, a szentek meg hahotáztak fönn az égben... Nagyságos, hatalmas Werbőczy uraság! Az királyi udvar nagy tárnokmestere, Nemes-Miatyánkot tőled tanult jobbágyok ezere. Azt, hogy a Káptalant isten teremtette, Tőle való Konvent, Országgyűlés, Privilégium, Klauzula és Dekrétum ... Az, ki nem így hiszi, pusztittassék kénnek irtassék szurokkal, máglyáknak tüzével, hamuba hamvadjon, s szelek szórják széjjel... (Fordította: Csuka Zoltán) Negyed évszázada kérdezgetik, faggatják az anyaföldet Visegrádon a tudósok. Antonio Bonfini, Mátyás király udvari történésze, Oláh Miklós esztergomi érsek írásai, egykorú oklevelek és krónikák szerint itt, Visegrádon épült az a csodapalota, amely „egymaga egyszerre négy királynak s azok összes kísérőinek és szolgálattevőinek kényelmes szállást nyújthatott”. (Oláh: Hungária et Attila.) Schulek János volt az a kutató, oki hitt a régi iratok szavának és 1934. december 31- én, éppen Szilveszter napján, az esztendő fordulójakor, megkezdte ásni a földet a csendes Duna mentén. Azóta kiderült: igazat mondtak a krónikák, a XV—XVI. század történészei se tódítot- tak, a visegrádi palota valóban olyan volt — méreteiben és pompázatoSságában egyaránt lenyűgöző —, mint amilyennek ők látták, sőt, talán még szerénykedtek is kissé. A visegrádi általános iskola tantermei ilyenkor, nyáridőben kiállítási termekké tágulnak. Most, ezekben a napokban az ezüstjubileumát ünneplő ásatások történetét, eredményeit mutatják a látogatóknak; újságokat, fotók százait, kisebb leleteket. Aki végignézi a szerény kiállítást, nem sejtheti, milyen hallatlanul nagy munka volt visszaragadni a földtől mindazt, amit évszázadok során át előlünk elrejtett. Előkerült például annak a szökőkútnak három kávalapja, amelyről Oláh Miklós valósággal elragadtatott hangon, igy írt: „Ezen tár közepén vörös márványból csodás művészettel készített kút emelkedik a múzsák szobraival ékesítve. Tetején márványtömlőn ülő Cupido szobor (a szomszédos hegy forrásából csatornákon vezetett) kitűnő és hűs vizet szöktet fel, mely aztán csöveken a legkedvesebb csobogással márványcsészékbe, majd innen egy kerek medencébe hull alá. Ebből a kútból a híres Corvin Mátyás király parancsára (kinek művei mindazok az épületek, melyekről mesélek) ünnepélyes alkalommal — ahogy idősebbektől értesültem — felváltva majd fehér, majd vörös bor folyt, melyet a hegy aljában a vízvezetékbe ügyesen beöntöttek.” lelt oroszlános falikút már valóban „meglepetés” volt. Legalább olyan meglepetés a múzeológusoknak, mint amilyen meglepetés lesz az ásatások látogatóinak az, hogy ezt a finommívű fali-szökökutat a hónap végén eredeti pompájában láthatják, eredeti helyén. Hogy milyen munka volt töredékekből elkészíteni ennek a márványcsodának a rekonstrukcióját, arra kevés a szó. Erről talán Szakái Ernő szobrászművész — a rekonstrukció alkotója beszélhetne. De mindennél többet mond az, amit a negyedik teraszon láthatunk: a falikút alapját — az öt, szelindektépte oroszlánnal — felépítették. Rajta karcsú oszlopokkal megtámasztva áll a karélyos kúttal. A hátlap kőkockáit most illesztik össze. A A második terasz a vörösmárvány szökőkúttal *A Werbőczy egyike Miroszláv Krlezsa ^ balladáinak, amelyek n-eimirégifoen az Éjtsza- ^ kának virrasztója — Petrica Kerempuh bal- ^ ládái című kötetben jelentek meg. Sí Csoda-e, ha az ilyen — valósággal az Ezeregyéjszaka mesevilágába illő — leírásokat .túlzásnak vélték, vagy egyáltalán nem adtak nekik hitelt? És csoda-e hogy mikor kiderült, több is igaz, mint amiről Oláh Miklós beszámolt, szinte lázasan kutatják, milyen építészeti, művészeti kincseket rejt még magában a visegrádi Duna-part? Mert sok kincset érő emlék került elő és talán még több vár feltárásra itt. A második terasz márvány szökőkútjáról írt Oláh érsek. De a negyedik teraszon megcímeres baldachinmennyezet, a baldachin fölé illő képszék, a csipkés párta márványból faragva (ugyanabból a márványból, amelyből Mátyás művészei az eredetit készítették) várja, hogy helyére kerüljön. Az egész alkotást egy hete hétfőn Sopronból szállították Ilyen lesz az elkészült oroszlános kút (Szakái Ernő szobrászművész helyreállítási terve szerint) még sok évig, sőt évtizedig elhúzódó folyamatában. Az ásatások egy részét kerítés óvja a látogatóktól. Ez: feltárás alatt levő terület. A várrendszer más részét, Salamon tornyát most rekonstruálják. Senki sem sejti, még a kutatók sem, mi minden kerül még napfényre a közeli vagy távolabbi jövőben. De azt már tudják, hogy amit eddig visszaadott a föld, az is sok, rengeteg sok! A kicsiny visegrádi múzeum törtrészét sem tudja befogadni mindannak, amit kiállíthatnának a 25 esztendős kutatás eredményeiből. Még az oroszlános falikút eredetijét sem tudják hol elhelyezni! Nagyobb múzeumot Viseg- rádnak! Méltó helyet mindannak, amely megmaradt abból, amiről Oláh Miklós így lelkesedik: „Ez az udvar pompás fekvésén kívül olyan értékes épületekkel ékeskedik, melyek szépségben kétségtelenül felülmúlják a legtöbb ország építményeit. Ahány országot eddig csak bejártam, seholsem találtam hasonló díszítésű épületeket; .,SSSSSSSS/SSS/SSSSS//SS/SSSSSSSS//SSS//S///SS/S/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/S//S/SSSSfSSS//S/SSSSS//SSS//SS/SSS/SSSSSSSSS///S/SSS/SSSSSSSSSS//SSSSSSSS//Sf/SS*, s majd a letört szárny darabkára. És akkor... akkor mintha magamat láttam volna. Eszembe jutott az a dolog. Még leventéiknél történt. Inas voltam, olyan 14—15 esztendős tökmag. Mert az is voltam én, inas. Méghozzá órásinas. Afféle kezdő. Csak ismerkedtem az időmérő titkaival, a sokfogú kerekekkel, hajszálrugókkal. Szegény emberek, Mit sem sejtve bízták tanítómesterem gondjára rossz vekkereiket! Ha tudták volna, hogy hozzám kerülnek!... Máig se sejtem, miért éppen elém lépett a vezető főoktató, miért pont az én keZembe nyomta finom stopper karóráját, hiszen közvetlenül mellettem meredt feszes vi- gyázállásban az öreginasom. — Na, nézd meg, fiam, meg tudod-e csinálni?! Ilyen hangon még senki se hallotta ezt az embert beszélni. „Vaddisznó!” — ez volt a kedvenc szavajárása. És az, hogy: „Retekfejű!”. De hogy: „Fiam”...?! Csak ez kellett nekem!... Nem láttam én ilyen stoppert az ideig, legfeljebb mesterem vállán át, de akkor is visszafogtam a lélegzetemet, nehogy elfújjam azt a sok finom csavart, alátétet, kere- kecskét... De amikor a vezető főoktató markomba nyomta a finom művű szerkezetet, mégis csak lefeszítettem bicskámmal a tok hátlapját és néztem, vizsgáltam a masinát, mintha tudnék hozzá. Mellettem az öreginast rázta az elfojtott nevetés, heégethetett volna, de több volt benne a félsz, mint a becsvágy így hát inkább hallgatott. £n is hallgattam. És szemlélgettem a beteg órát, mint ez a gyerek most az én kis repülőgépemet... Hű! Mintha a világ órapará- nyainak legapróbb alkatrészeit ebbe a stopperbe építették volna a konstruktőrök — az én bosszantásomra. Egyetlen vekkerkerék egymagában sem fért volna be az egész szerkezet helyére. De mit mondhattam volna, amikor a főoktató megkérdezte: — Na, meg tudod csinálni, fiam? — Alázatosan jelentem, meg! Csak néztem rá borjúszemmel. — Mit? — Hát ezt. Mi lesz, ha nem tudod megcsinálni? És hogyan is tudnád?! De mi lesz akkor, ha a góré — mi is górénak becéztük háta mögött mesterünket — se tudja majd megcsinálni? Vagy ha tudja, de egy percet siet majd, vagy késik ... mit mondsz akkor a főoktató úrnak? — Hát talán adtam volna vissza?! — Azt azért mégsem. De halandzsáztál volna, hogy ez meg az a hibája, hogy kicsorbult mit mond majd ez a gyerek? j Mert én annyiszor, de annyi- j szór továbbadtam az én öreg- \ inasom jótanácsát... És bizo-j nyara továbbadták azok is, ■ akiket én okosítottam ki. Hátha eljutott már ehhez a \ gyerekhez is azóta?... Nem lehetetlen. \ , i És akkor, amikor már tú- \ lontúl hosszúra nyúlt a hallga- \ tás ideje, amikor tucatszor \ illesztette hozzá a törött szár-! nyat a törzshöz a kislegény —! hátha összeforr magától is —, ä megszólalt a szomszédos esz- S tergapad mellől egy harmad- l éves tanuló: \ — Legyen nyugodt, igazgatói elvtárs, jól megcsinálja a Ma- l tyi... Ügyes fiú, csak egy ki- l csit mamlasz a lelkem. A kölyök, a félreérthetetlen\ biztatásra, felkapta a fejét. \ — Tényleg megcsinálod? —$ kérdeztem ismét. —■ Vállalod? \ És mosolyogtam rá, bízta-\ tóan. A gyerek komolyan nézett\ vissza, nem mosolygott, nem l nevetett. % S Hja, ami nekem mulatság, \ az neki verejtékes munka. I \ Vegre megszólalt: \ — Megcsinálom! ügy mondta, mint egy fóga-^ dalmat. És megismételte: — Megcsinálom, igazgatói elvtárs. I — Nem látszik majd a nyo- \ ma? X — Nem látszik... Még \ szemüveggel se. És akkor már ö is nevetett, \ a körénk gyűlt kis csibészek \ kórusában. J Megkönnyebbülten sóhajtot-\ tam. i Úgy látszik, hozzájuk még ^ nem ért el az a bizonyos jó- b tanács ... Az én öreginasom $ egykori receptje ... De az is lehet, hogy azóta \ már örökre elfelejtették. & A negyedik teraszon épülőfélben az oroszlános falikút rekonstrukciója — Nagy baja van? — Alázatosan jelentem, nincs nagy baja! — Es biztosan jó lesz? — Alázatosan jelentem, biztosan jó lesz! — Hát akkor mához egy hétre hozd magaddal! — Parancs! Ezzel vége volt a nagy jelentőségű beszélgetésnek. Azaz mégsem volt vége. Mert amikor ellépett előlem a vezető föoktaió, az öreginas oldalbavágott. — Te marha! Nem így kell ezt csinálni! az anker köve, vagy eltörött a balanctengely, vagy tudom is én mit... Csak egyet nem szabad mondani, azt, hogy „biztosan jó lesz”. És akkor boldog lett volna a főoktató úr, ha csak öt percet siet az a krumpli és nem tizenötöt! Ejh, nem érted a dörgést! Hiába, még okosodnod kell! így történt a dolog akkoriban. Es most, hogy visszaemlékeztem erre a beszélge*ésre, még türelmetlenebbül vártam: egyedül Lutétiában, a párizsiak városában, azon a helyen, melyet általában parlamentnek mondanak, ahol törvényt ülnek s az ország ügyeit tárgyalják, találtam egy olyan termet, mely aranyozott gerendáival és mennyezetével ezekhez és a budai palota termeihez hasonlít.” Alabástrom kutak, művészien faragott oltárok, csodásán mintázott oszlopok, díszes edények... Se szeri se száma annak, ami előkerült és még előkerülhet a földből, amit meg kell óvni, amit meg kell mutatni a mi nemzedékünknek és utódainak. Talán a helyreállítandó Sa- lamon-toronyban lenne a leg- megfeíelőbb múzeuma a Mátyás palotájából megmaradt emlékeknek .. Talán ... De ez már a múzeológusok dolga. ide. Vele érkezett Visegrádra Szakái Ernő és művészkezű kőfaragó segédlete: Birkmayer János, Kőfali Imre, Palkovics Lajos, Tauber Vince és a többiek. Akad köztük soproni, győri, pécsi lakos, akik hónapokig távol lesznek otthonuktól, családjuktól — hogy a kút, Mátyás kútja, a negyedszázados fordulón eredeti fényében elkészüljön. És nemcsak elkészüljön, hanem fecskendezze is a vizet, mint annak idején. Bizony megérdemelnék a kutatók, a művészek, a kőfaragók egyaránt, hogy — mint egykoron — a kút ünnepélyes átadásakor ne csak víz, de bor is buzogjon a két márvány- oroszlánfő szájából! De a kút elkészítése, felállítása csupán egyetlen epizód a palota és az egész várrendszer feltárásának és lehetőség szerint való helyreállításának
