Pest Megyei Hirlap, 1959. július (3. évfolyam, 152-178. szám)
1959-07-05 / 156. szám
t&í*fo\jQs£ Súlyán Pál: SZIVÁRVÁNY... Gáldonyi Béla: A PETT I í A két lány majd felíördi- ^ tóttá a házat. A második eme. $ létén laktak, de a földszinten ^ is felcsillant a púpos szabó S szeme a kacagásukra. 4 Az anyjuk hiába csitította | őket: ^ — Ősszel mentek gimná^ ziumba és úgy viselkedtek, § mint a taknyos kölykök ... — De mamuci, mikor tom- ^ boljuk ki magunkat — sirnul- ^ tak az őszülő halántékú asz- § szonyhoz. — ölelték, csókol- ^ ták, babusgatták. ^ Ikrek voltak. Egyforma sző- § kék. egyforma nyúlánkak és ^ egyfoimán jókedvűek. Rózsa ^ anyja elé állt. Kacérkodva ^ dobta oldalt haját, hagy az ^ teljesen eltakarta vállát. így 5 nézett fel. pajkosan, gyereke- | sen. $ Az anya szabadkozott: s ^ — Hagyjatok békén! ^ — Ugyan mamuci, te nem ^ szereted, ha vidámak va- ^ gyünk. Neked is szabad vi- jj dámnak lenni, azért mert van ’S már ősz hajszálad! § Az anya hajához kapott. Tudta, mér régen észrevette, a házmester né öblös, férfias beszéde. — Ne öntse ki máskor a szemetet a ház elé. Ez nem szemétdomb — kezdte a ház- mesterné minden köszönés nélkül. — Ahhoz magának semmi köze — replikázott a szomszédasszony. — Minek fizetjük magát? Azért, hogy takarítson ;; . — Maga után én nem-takarítok ..: — Talán nem tetszik? — Nem.;: különben is mit is vitatkozók egy olyan nővel mint maga. Magának any- nyi a szeretője, ahány petty van ezen az ócska karton- ruháján. — Szemtelen;.; — sipította a szomszédasszony. Csapódott az ajtó. Az anya lányaira nézett. Mit értettek meg ebből? Talán semmit... vagy éppen most?!... Hirtelen arra gondolt, hogy a gyerekek hallgatása valami rosszat jelent. Megértették mi van a pettyek mögött? — Bizony — mondta felemelt hangon —, aki nem dolgozik leánykorában, aki csak azt nézi, hogy a fiúknak milyen haja van, meg mikor mehetnek velük kettesben kirándulni, az ide jut... Hogy hová jut, nem merte kimondani. Bella felemelte tekintetét az anyjára és magyarázkodva mondta: — Mamuci, mi négyesben akartunk a múltkor kirándulni. — Az mindegy — mondta az anya. — Most négyesben és legközelebb már kettesben.:. rossz rágondolni, hogy mi lett volna a következménye. — Pettyek?! — kérdezte is, mondta is Rózsa és felnevetett! mert maga elé képzelt egy nagypettyes ruhát és minden pettyben egy férfiarcot és mindegyik felnevet rá. Tisztán, csilingelve nevetett és ez Kisfaludy Stróbl Zsigmond alkotása ■ hogy őszül, de azt hitte más . szeme még nem akad meg i rajta, s még egy-két évig fia- i tatnak hiheti magát. De ha már a lányai észrevették, ak- [ kor öregszik, akkor oda a reménye is, pedig még csak negyven éves múlt. Azért ha intette is a lányait ’ örült, hogy gyerekek még, hogy keveset tudnak, sejtenek az élet hínáros valóságából. Csak hancuróznak, pajkosak, de tünete sincs a legkisebb fertőzésnek. Pedig a kamaszkor betegsége most kezdődik; ' Amikor én ilyen nagy lány 5 voltam — kezdte —>. már nem 1 játszottam. Anyám a kezembe 1 nyomott egy vég vásznat és " azt mondta: Juli a hét végére' kész legyen. Vidd el és festess rá mintát, aztán varrd ki. így volt... így kellett lennie. Még a ruháim is mind magam csináltam. Barátnő csak úgy jö- t hetett hozzám, ha magával hozta a kézimunkáját. Varrtunk és beszélgettünk, ez volt j a szórakozásom. Még akkor is varrni kellett, amikor apátok udvarolt. Sose felejtem el, • éppen tél volt, amikor először • bejöhetett hozzánk. Nagyanyáitok nagyon szigorú asszony Svolt, (nem úgy, mint én), ő s ült apátok mellett, engem meg § az ablakhoz parancsolt. Ott világosabb van Juli. Ő mondta $ mindig. Csak így beszá’gethet- fctünk apátokkal... Ti meg $ semmit sem akartok csinálni. ^ Hol van a kézimunka? Hol S varrtak ti annyit, mint én lánykoromban? Azt hiszitek, $ így majd elvesz valaki ben- § neteket? Vén lányok maradtok S és a kutya sem néz rátok. Mert $ ma is a dolgos lány a ke'.en- ^ dó. Nehogy azt higgyétek, hogy ^ elég lesz a hancúrozás, a ne- | vet gél és . . . $ A két gyerek lccsendese- ^ detf. § Hosszú csengetés törte meg $ a hallgatást. ^ Nem hozzájuk csengettek, § hanem a szomszédba jött vájj laki. Vékony fal választotta el $ a szomszéd lakást (nem is le- j; hét így két lányt nevelni!) és ^minden szó áthallatszott. ^ Az anya haraggal meg- § jegyezte: ^ — Mái- megint! $ Ennyi is elég Volt, hogy imind a hárman tudják: a ^ szomszéd elvált asszonyhoz ^ jött valaki. A valaki pedig $ csak férfi lehet, fiatal férfi... § csak fiatal..; J Most mégsem férfihang ^szűrődött át a falon. Két nő j: beszélgetett egyre hevesebben. § Az egyik a szomszédasszony S vékony hangja volt, a másik anyát. — Hallgass, meg ne halljam többet ezt a szót. Értetted? ... Értettétek? Nagyon ideges lett. Ment a házmesterékhez, hogy megmondja: máskor az ilyen beszélgetést intézzék el csendesebben, úgy, hogy a lányai ne hallják. S a lépcsőházban még eszébe jutott, hogy holnap ruhát akar vásárolni a lányainak... karton ruhát. De nem pettyeset. Pedig az most a divat.., Győri D. Balázs: Az első művész dicsérete Sokszor idézlek ismeretlen ősöm, kit ezredévek bomlasztottak súlyos rögökbe kötve barázdák közé Csak néhány eltört bögre bizonyítja tapogatózó két kezed nyomát (időn és léten, téren és határon, túl tegnapon és túl a holnapon) Marék agyagrom, van, akinek semmi, egy kézlegyintés: — málló, szürke por — akit nem faggat hogyan és mikor, csak mennyit ér és van-e haszna még. Te voltál első, csírát bontott benned öntudatlanul is megmutatni nekünk mit ér a munka és mit ér az ész. Te bátor voltál, első művész voltál, addig semmiből újat alkotó. Csak néhány eltört bögre bizonyít5 tapogatózó két kezed nyomát 4ül tegnapon és túl a holnapon, időn és léten, téren és határon. ^ Lebukott a nap, amikor ^ kinyílt a Baloghék kapuja és ^ Cseke Ignác, görcsös botjára i támaszkodva becsoszogott az % udvarra. Idős Balogh János § éppen a kút mellett állt és a ^ korhadt favályú körül babrált ^ valamit. Mindennapos látogató ^ itt Cseke Ignác, ha ifjú Balo- ^ ghot nem sejti idehaza, meg- ^ történik, hogy napjában több- szőr is átballag egy kis tere- § ferére. Teheti, ráér, mivel hogy \ túl van már a hetvenen és né- ^ hány év óta az Uj Barázda Tsz $ nyugdíjas borjúnevelöje. % — Na, mire végzed János? ^ — állt meg ziháló mellel szom- \ szádja előtt. ^ — Ezt a vályút nézem, ni ^ — szólt amaz, fel sem pillant- ^ va munkájából. — Nem gyö- ^ zöm bele merni a vizet, oszt § csak most veszem észre, hogy \ el van hasadva. 1 | Leültek a vályú szélére. $ Cseke Ignác pipára gyújtott és \ dohányzacskójából megkínál- $ ta szomszédját is. így piváz- \ gattak egy ideig szótlanul. \ — Nem tudom, mit szól Jani, ^ ha hazakerül, amiért nem da- ^ ráltam tengerit, a hízónak — § szólalt meg idős Balogh János. — Próbáltam én, de rossz a § kereke a darálónak, nem kap § bele a másikba, így oszt nem v forog a dobja. — Hát mit szóljon?... — vette ki szájából a pipát Cseke Ignác. — Ne szóljon semmit, hanem darálja meg ű maga. Eleget dógoztál már, megér- demled a nyugalmat. Idős Balogh felsóhajtott: — Hisz ha úgy vóna ... Cseke Ignác köpött egyet, oldalra, az udvar porába. — Magad vagy az oka, hogy nem úgy van. — Hisz, ha tudtam vóna, hogy így lesz ... — Tudhattad vóna — szólt oktatólag a másik. — Paraszti sors, hogy az embernek a saját vérei előtt is csak addig van becsületje, amíg övé a vagyon. Nem te vagy az egyetlen, aki vénségire ide jutott. Lassan már érni kezdett az alkonyat, de azért még jó bágyadt fényesség terült szét az égen. Balogh János szinte magárnak mondta, amit mondott, pedig már solcat elmondta, kívülről tudta. — Jó gyerekem volt, hogy gondolhattam volna, hogy rosszá válik. Pedig hogy tudta igazítani magát, amíg át nem Írattam mindent a nevére ... Édesavám így, édesapám úgy... Cseke Ignác bólogatott. Hetek. hónapok óta hallja ezt. tudta már kívülről, tudta, hol kell bólogatni. Amaz meg csak folytatta: — ... hogy ezt ne tegyem, mert ez nem öregnek való munka, meg azt ne tegyem ... meg úgy legyen, ahogy apám akarja ... Azután meg azt kezdte el, hogy volna, ha ű tudná, hogy a magáéba dogozik ... mert hát apja, apja ... de mégsem ez az igazi dolog .. .■ meg az öregnek már nyugalom jár... dógozott eleget életében ... puha kenyér, puha hús, puha ágy, borocska ... Cseke Ignác csak elnézett a sövény felett a maga udvarára. Neki is van gyereke. Három. De azok már széjjelszé- ledtek, kiki a maga szárnyára. Eddig még nem szorult a gyerekeire. A nyugdíj, a háztáji, a tehén, meg az aprójószág, kettőjüknek éppen elegendő. Idős Balogh tovább beszélt: — ... Amikor készen lettünk. oszt jöttünk a közjegyzőtől kifelé, akkor ott helyben az utcán kezdett kijönni rajta a rossz. Azt mondom neki, gyerünk be a Pipanyakba, igyunk meg egy fröccsöt. Mire ű azt mondja, ű olyan ronda helyre nem megy, ű a Vadkacsába jár be, ha a városban van. a piactér elé, ott fehér abrosszal van letakarva az asztal. Azt mondta, ha apám a Pipanyakba akar menni, hát menjen a Pipanyakba, de ű megyen a Vadkacsába. Mit tehettem, mentem én is vele. Attól fogva, oszt megfordult minden ... semmi sem volt jó, amit én csináltam. Még a menyem csak hagyján, de a fiam, ü nagyon komisz lett, olyan komisz, hogy sokszor már arra gondoltam, visszacsinálom a dolgot. Csak azt tudnám, lehet-e? Cseke Ignác felfigyelt. — Már mért ne lehetne. Én már hallottam olyat, hogy lehet, mert aki ad valamit, az vissza is veheti. Nagyon figyelmes lett Balogh János erre a szóra. Ha Ignác mondja, akkor lehet valami a dologban, hisz ő többfelé megfordult, járatosabb a hivatalos ügyekben. Kint az utcán ismerős szekér zördült. Felfülelt rá a két öregember. Cseke Ignác állt fel elsőnek. Nem szólt egy árva szót sem, csak lekászálódott a vályúról. De nem mozdult elég fürgén, már nem kerülhette el az érkezőket, mert ekkorra kitárult a nagykapu, befordult a szekér, ott ment el mellette. Ifjú Balogh ránézett, de nem köszöntötte, csak a menyecske, az állt a kapu mellett, fogta a kapu szárnyát, az szólt oda neki: — Jóestét, Ignác bácsi! — Neked is, Juli... Hátrahajtott a szekér. Az csatatér. A palánták helyén kövér jégdarabok gőzölögtek, a fák megcsonkítva, összetépázva hullattó.k esökönnyeiket. Siposné tehetetlenül állt a letarolt kertben, szemében könnyek csillogtak, úgy érezte, tovább már nincs értelme az életének. S ahogy ott állt, egyszeresük a kertajtó rozsdás kilincse megmozdult. Kanyó Örzse lépett be, kezében nagy csomó paprikapalántát szorongatott. — Elhoztam a tartozást Rézi néni — szólalt meg úgy, mintha reggel beszéltek volna utoljára, aztán leguggolt a papri- kaá,gyáshoz, félresöpörte az ol- vadozó jégdarabokat és egymás után ültette el az életzöld palántákat. Siposné még mindig csak állt, mint a kövómeredt szobor, majd ö is, leguggolt az ágyúsra, kezdte takarítani a jégdarabokat, aztán minden harag nélkül ennyit mondott: — Szépek a palántáid, Örzse. fizvegy Sipos Benőné pontost san a falu közepén lakott Kanyó örzse tőszomszédságában. Siposné huszonhét esztendeje ette már az özvegyi kenyeret, Kanyó örzse ötven- egyedik tavaszát taposta hervadozó lányságának. Hogy miért maradt pártában, ma is csak találgatják. No, de nem is erről akarok én most beszélni, hanem arról az évtizedekre nyúló perpatvarról, amely egy szelíd júniusi délelőttön robbant ki a két magános szomszédnő között Siposné az élet értelmét ekkor már csak a kertjében gondozott virágokban és palántákban találta meg. Kanyó örzse magányát tizenkét hangos lúd enyhítette. Siposné állandóan a palántáit dédelgette, Kanyó örzse pedig mindig csak a libákkal foglalatoskodott. Az említett júniusi délelőttön hogy-hogynem, örzse libái véletlenül átszabadultak Siposné kertjébe, majd annak rendje és módja szerint nekiestek az itt- ott már virágzó paprikapalántáknak. Siposné odabent tett-vett és nem is sejtette, milyen nagy veszedelem fenyegeti féltve őrzött kertjét, amikor a kert végéről valaki bekiáltotta: — Rézi néni, legelik a paprikát! — Hej, a gazdátok keserves istenit — visította el magát Siposné. amikor meglátta a liba,Itat, majd a keze ügyébe került vasvilló.t olyan dühösen vágta a garázdálkodó állatok közé, hogy a két legszebb jószág nyomban kiszenvedett. G igogva, nagy riadalmat csapva menekültek ki a kertből a ludak, Siposné meg magánkívül csapkodta a földhöz a már agyonvert libákat. Közben örzse is előkerült. — Mi baj, Rézi néni? — szólította meg dühös szomszédját, de amikor látta, mi történt, ő is elkezdett kiabálni. — Jézusom, a libáim! — A többit is agyonverem, ha még egyszer beteszik a kertembe a lábukat — sziszegte mérgesen Siposné. Szó szót követett, s pillanatok alatt olyan veszekedés támadt a két szomszéd között, amilyenre a környékbeliek régen nem emlékeztek. Siposné a vasvillát forgatta, Kanyó örzse egy gyümölcsgally tartó akácrudat kapott a kezeügyé- be. Erre már a szomszédok is előkerültek és bizony csak rajtuk múlott, hogy a két szomszéd nem kapott hajba, üresét úgy kellett lefogni. Siposné kezéből meg hárman csavarták ki a vasvillát. E ttől kezdve a haragosok többé nem szóltak egymáshoz. Amikor örzse ment a kertbe, Siposné hagyta ott a palántáit, ha meg Siposné nyitotta ki a Kanyó-ház felőli ablakait, örzse még a külső ajtót is betámasztotta. Siposné az alvégi boltba járt vásárolni. Kanyó örzse a telepi üzletből szerezte be a szükséges elemózsiát. Kertjüket sűrű gallykerítéssel választották szét és még az utcán is messzire elkerülték egymást. így telt el öt esztendő, s ugyanilyen haragban találta a két szomszédot a tizedik is. Mintha sose ismerték volna egymást, úgy éltek továbbra is. Pedig de sokan próbálták bé- kíteni, puhítani őket. — Nincs ennek értelme, örzse, — piszkálgatta nap mint nap Guba Mari néni a fiatalabb haragost — bék üljetek már meg, hisz szegről-végről még rokonok is vagytok, ügy éltek itt egymás mellett, mint a kutya meg a macska. Mire való ez? Különben is, neked illik kezdeni a békülést, te vagy a fiatalabb. — Nekem? — nyújtotta gúnyosra a szót örzse. — Ki verte agyon a libáimat? Ki emlegette olyan csúfságosan a sírjában nyugvó drága édesanyámat. Nem, Mari néni, soha, érti, soha sem békülök meg. Siposnét is puhítgatták, de az özvegyasszony a világért sem engedett volna az igazából. — Majd még én alázkodok meg a vénlány előtt __ g y múltak hát az évek, s a két haragost nem tudta összebékíteni semmi. Huszonharmadszor piroslott már Kanyó Örzse öreg cseresznyefája. az emlékezetes veszekedés óta, amikor egy napsugaras júniusi délelőttön Pest irányából sötét fellegek tor- nyosodtak. A hetvennégy éves Kanyó örzse éppen a libáival foglalatoskodott (igaz, most már csak hármat tartott, bár ezeket is nehezére esett ellátni), Siposné, Földi Terézia asz- szony, aki alig egy hete lépte át nyolcvanadik születésnapját, régi szokása szerint most is palántái között sütkérezett. Régen volt már ilyen szép a kert. A dús májusi esőktől duplájára duzzadtak a paprikapalánták. S itt-ott már a krumplibokrok is virágoztak. Közben a felhők egyre haragosabban gyülekeztek a falu fölé, s alig hogy Siposné botjára támaszkodva bebotorkált a tornácra, a hirtelen támadt szél nyomán kövér esőcseppek hullottak alá. Mennydörgés hallatszott, s érezni lehetett, hogy vihar közeledik. A szél is erősebb lett, s az ijesztően sötét fellegek között aranyszínű villámok cikáztak. Egy irtózatos mennydörgés után végképp megeredt a sűrű eső és nemsokára úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna. — Jaj, istenem, — rezzent össze Siposnéban a lélek — itt az utolsó ítélet — szólalt meg, s alig hogy az ablakokat betámasztotta, iszonyú csörömpölés kezdődött a háztetőn. Diónagyságú jégdarabok hullottak, s olyan sötétség borult a falura, hogy még a kert végéig sem látott. L apáttal lehetett már hányni a jeget, amikor végre enyhült az ítéletidő. Lassan aztán az eső is elállt, de a kert olyan volt, mint egy feldúlt ÖNPORTRÉ I “ii *
