Pest Megyei Hirlap, 1959. június (3. évfolyam, 127-151. szám)
1959-06-07 / 132. szám
Szálkái Miklós : Búcsú az iskolától Szellővé szelídülő szélben A fák hegyén már tavasz remeg. Év végéig hogy hány nap van még, Számlálgatja a diáksereg. Lesz még tizenöt számtan és negyvenhárom koránkelés. Aztán ... játék a szabadban. Mert tavasz van, mert tavasz van! A számtanórák elfogyását Számláltam én is, most bevallom. Virágos rétek csábítását Szívemben most is, újra hallom. Mégis, mégis... én nem tudom. Az öröm megáll félúton: Most elbocsát az iskola S vissza már nem fogad soha. Négy év! Feltámad minden emlék, A nem szép is — szép már; egyremegy, Akarások és csüggedések, — Az ábécé és az egyszeregy ... Itt történt minden én velem, Itt talált rám az értelem, — És titkon, mert helyet adott. Megsimogatom a padot. Több mint százhúsz hálás diáknak Szószólója most én vagyok. De a szívem keli megmutatni — A hangom elfúl és dadog. De honnan is vennék erőt? Állok tanárom előtt... Keressék ki a nevemet, Elégtelen a felelet. Nagy munkájuknak mi az ára? Nem a hála és nem a rendjel, De talán majd felnő közöttünk Egy-két kiváló, talpig ember. Hű a joghoz, hű a néphez, Hű a jóhoz és a széphez, — Értük érdemes volt mégis. ... Talán köztük leszek én is. ... Elmegyünk. Töröljük le szépen A táblát — és a könnyeinket. Nem látjuk talán soha többé Tantermünket és az se minket. Mert a négy évnek vége van, De nem múlott el nyomtalan: Életünkön végigvezet A tudás és emlékezet. Vác- Siói ok-Vác Egy újságcikk és két levél margójára Május 19-i lapszámunkban egy írás jelent meg Vác—Siófok címmel, amelyben munkatársunk arról számolt be, hogy milyen viszontagságok árán vehetett részt a váci Vox Humana Énekkar a siófoki országos dalostalálkozón. A cikkben szó esik arról, hogy a váci gimnázium tizenkét tanulója is tagja a kórusnak, de a tizenkettő közül csak ötöt engedtek el a hangversenyre, mert azonos időben iskolai sportünnepségen kellett szerepelniük. A gimnázium igazgatója, Kerekes Sándor és a gépipari technikumból Jónás Zoltán levéllel fordult hozzánk, amelyben tiltakoznak a cikk egyes megállapításai és következtetései ellen. Meg kell állapítanunk, hogy a levélíróknak részben igazuk van. A cikk szerzője ugyanis nem tájékozódott alaposan, és így nem tudta, hogy az el nem engedett hét dalos leány ikülönböző csoportokba osztva vesz részt a sportünnepélyen, és e csoportokból kiemelve őket, megbontották volna a gyakorlat rendjét, a nyolc-nyolc tornászból összeállított csoportok bemutatójának összhangját. Az is igaz, hogy a járási KISZ- bizottság nem vetette minden erejét latba, hogy elkérje a dalosokat, csupán kérte az iskolát: ha lehet, engedje el a leányokat. Ezek szerint nem áll az a tétel, hogy „még a járási KISZ-bizottság sem bizonyult elég erősnek ahhoz.. stb. Ha levélíróink ezeknek a helyreigazítását kívánták volna, készséggel eleget teszünk a kérésnek, hiszen soha nem állítottuk, hogy az újságíró nem tévedhet, az viszont elvünk: ha téved, javítsa ki a hibát. A levélírók azonban átlépik a ténymegállapítás küszöbét, és különböző — most már helytelen — következtetéseket vonnak le a cikkből. így például mindketten azt, hogy a tanulóknak minden esetben minden mást megelőzve saját iskolájuk rendezvényein kell részt venniök. Ez a megállapítás általánosságban megállja a helyét. Az iskola szeretetén, szűk lokálpatriotizmusán túl azonban vannak magasabbrendű kötelességek. Az iskola tanulói nemcsak az iskola patriótái, hanem városuké is, megyéjüké is, hazájuké is. Ez esetben, a siófoki országos dalostalálkozón (amelyet mellesleg a Tanácsköztársaság kikiáltása évfordulójának tiszteletére rendeztek, és az orgo- 'ványi mártírok emlékének ajánlották), a Vox Humana nemcsak Vácot, hanem az egész megyét ücépviselte — meg kell írnunk, nem is rosszul, sőt, a zsűri a legelsők közé helyezte a kórust, mind műsorválasztás, mind előadásmód, mind hanganyag szempontjából. Tisztességére és becsületére válik minden iskolának, ha tanulói részt vehetnek egy ilyen, országos jelentőségű és nem kevésbé nagy politikai jelentőségű demonstráción, a megye színeinek képviseletében. Ezért helyes, hogy az iskola elengedte a gyakorlatokon nélkülözhető öt lányt, és ezért helytelen, hogy Kerekes Sándor igazgató utólag ..elrontva a bizonyítványt”, ezt írja: „hibát követtem el, hogy azt az öt tanulót is elengedtem ... A jövőben ezt nem fogom tenni.” : § A másik ilyen elvi kérdési helyes-e, ha tanulók részt vesznek a felnőtt énekkarok munkájában? Azt hisszük, erre a kérdésre kézenfekvő a helyes válasz. Helyes, mindenképpen he- lyes, ha a 'kórusok vezetői időben gondoskodnak arról, hogy utánpótlást neveljenek, ha minden, erejükkel orvosolni akarják azt az országos kórt, amely énékkaraink elöregedésében jelentkezik (erről egyébként a pécsi dalostalálkozóról szóló cikkünkben részletesen szóltunk). így szembe kell szegülnünk Kerekes igazgatónak azzal a kitételével, miszerint a kórus vezetője „a jövőben ne a gimnázium tanulóiból tartsa fenn & Vox Humana Énekkart”. A 12:90 arány szerintünk helyes* bár még' több fiatal — munkás és paraszt, valamint diákfiatal — venne részt e kórus munkájában, bár minden iskola hasonló megértő segítséget adna városa énekkarának, mint ezideig a váci gimnázium adott a Vox Hu- manának! Azt hisszük, erre vonatkozóan nem hiábavaló, ha idézzük a párt művelődéspolitikai téziseinek néhány sorát: „Az énekkarok, a tánc- és színjátszó csoportok vonják be üzemük és falujuk minél több dolgozóját c, kulturális munkába, és a szép hagyományok folytatásával, erejükhöz mért feladatok vállalásával szolgálják dolgozótársaik és a maguk nemes szórakoztatását.” A Vox Humana — a- városi művelődési ház kórusa. A tanulók — váciak. Helyes tehát, ha ilyen formában is ■ részt kérnek az énekkar fel« f adataiból. : Még egy kérdésről szólnunk ■ Kell, mert a hallgatással töb- íbet ártanánk, mint használ- j nánk. A Vox Humana nem ■ a legnépszerűbb a város né■ hány vezetője és dolgozója : szemében. Ennek oka a múlt- \ ban gyökeredzik, amikor a kó- j rus műsorpolitikája egyértel- j műén elfordult a ma valóságá- j tói. Azóta azonban változás | következett be, amelynek bizo- í nyítéka éppen a siófoki sze- | replés és még néhány olyan í fellépés, ami a fordulat je- : gyében született. A régebbi vi- jták és nézeteltérések okozta I keserű szájíz azonban megma- í radt mindkét részről (legalább- i is így véljük), pedig ez nem ihásznál a kórusnak, sem a i város művelődéspolitikájá- i nak. Azzal, hogy a Vox j Humana immár a városi mű- j velődési ház égisze alatt folytatja munkáját, biztosított a I helyes műsorválasztás, a jó ■ irányítás, és ezzel együtt az j anyagi támogatás is. De i a bizalmatlanságot mindkét részről csak úgy le- \ hét véglegesen megszün\ tetni, ha nem kívülről i jövő utasítgatás vagy bírálat révén irányítanák a helyi pártszervek a kórust, hanem olyan jóhan- \ gú munkás és paraszt kommunistákkal erősíte- i nék meg a Vox Humánét, i alkik ott dolgozva, alkar a próbákon, akár a tanács- i kozásokon érvelnének, vii táznának, muüka közben győzve meg a pártonkívüli énekeseket, a párt célkitűzéseinek helyességé- \ ről, munka közben érvelve a he- : lyes műsorválasztás mellett nevelnék dalostársaikat. Bízunk ahban, hogy a Vác—Siófok című cikk és a két levél félreértéseit eloszlatva, Vácott elül az énekkar körül támadt vihar, és a Vox Humana — diáktagjaival együtt — a dalt, a pártos művészetet szerető énekesekkel megerősödve, jól szerepel a júniusban sorra kerülő rádiófelvétel és a ceglédi dalostalálkozó alkalmával — az iskolának, a városnak, a megyének büszkeségére. KÖNYVHÉT, Zalka Miklós: Aknamező „Minden eddigi társadalom története osztályharcok története” — idézi mottóul Marx szavait az író s regényében — amely talán a legsikerültebb alkotás az ellenforradalomról írt könyvek sorában — azokat a társadalmi erőket igyekszik ábrázolni, amelyek a XX. kongresszus korszakalkotó jelentőségű határozatait meg- nyergelve, a különböző tetszetős jelszavak mögé bújva, a hibák kijavításának ürügyén, a proletárdiktatúra életére törtek. Jelkép a cím: ha felszedjük a népi hatalom és az osztályellenség közötti aknamezőt, ha sztálinizmusnak bélyegezzük és nemlétezőnek kiáltjuk ki az osztályharcot, el- mosódottnak a határokat, befészkeli magát az ellenség sorainkba, engedményt teszünk engedmény után, s végül teljesen kicsúszik kezünkből a hatalom. Zalka Miklós — maga is katonaember — elsősorban a katonák: tisztek és közlegények helytállásán vagy árulásán keresztül idézi fel 1956 vészes viharral terhes, fullasz- tó hőségű nyarát s egyre sodróbb lendülettel viszi olvasóit október utolsó napjainak nyílt fehérterrorba torkolló eseményein keresztül az összeomlásig. Az író, az ellenforradalom eddigi ábrázolásától eltérően, nem egy főhős lelkében lejátszódó konfliktus tükrében vetíti az eseményeket, hanem az ellentétes társadalmi erők ösz- szeütközésében bontakoztatja ki az egyes jellemeket. Törvényszerűen vezet ez a nagyravágyó, minden helyzetben a karrierjét egyengető Albert őrnagy, Vlncze hadtápos vagy Szliács ezredes útja az árulásig (a kezdetben rokonszenves Sarbó hadnagy pálfordu- lása nem elég meggyőző), mint ahogyan az osztályhűség, a szilárd kommunista meggyőződés mutat kiutat Barta honvédnek, az igen rokonszenves Marót ezredesnek és Földes tábornoknak, a haláláig kitartó Gulyás Gyula államvédelmi hadnagynak, és a regény legtöbb szeretettel megformált hősének: Gara századosnak, akiben — érzésünk szerint — az író alakja, magatartása testesül meg. A szerző szenvedélyes pártossága, nyílt állásfoglalása, kendőzetlen őszintesége meggyőzi az olvasót arról, hogy a leírt eseményeket nem kívülről szemlélte, hanem maga is tevékeny részese volt. Ez a meggyőző, indulatokkal átfűtött szenvedélyesség, amely a bonyolítás biztonságával, a jellemek plasztikus megformálásával párosul, teszi a tehetséges, fiatal .szerző művét az utóbbi évek egyik legjobb magyar regényévé. Kár, hogy az egyébként lendületes sodrású történet olyan nehezen bontakozik ki — túl részletezett Krisztin „előélete” — s különösen kár, hogy a „főhősként” induló Sasvári tizedes hamar passzivitásba kerül, s így tragikus halála lényegtelen epizóddá válik Gulyás hadnagy apo- theózisa árnyékában. Egyes részletek elnagyoltsága miatt nem elég világos az események menete (Barta elfogatása. Kön- kös százados szerepe ebben. Sarbó átállása), s helyenként olyan világosan látják a szereplők az elkövetkező eseményeket, amilyen tisztánlátást csak az ellenforradalom leverése után Nagy Imre és társai szerepének tisztázása tett lehetővé. Frideczky Frigyes Thury Zoltán: Elobbmeg kell halni A Magyar Irodalom Gyöngyszemei sorozatban jelent meg az ünnepi könyvhéten Thury Zoltánnak, a korán elhunyt újságírónak Előbb meg kell halni című elbeszéléskötete. Az előszót hozzá leánya, az ismert írónő, Thury Zsuzsa írta és ugyancsak ő válogatta össze a kötet anyagát is. A válogatós bemutatja Thury Zoltán érdeklődési körének sükrétűségét és a legégetőbb társadalmi problémák iránti érzékenységét. Elbeszéléseinek nagy része a parasztok, munkások és katonák életéből vett igaz történet, amelyeket, mint színész, vándorlásai során gyűjtött össze. Ilyen Az asszony és az Emberhalál című novellája, ahol megrázóan reális képét festi az egyéni nyomorúságnak, a szegényparaszt és az. úri osztály éles ellentétének, az akkori államhatalommal szembeni tehetetlenségbe fúló szervezetlen lázadásnak. Még nyomasztóbbá teszi a fojtott indulatok ábrázolását rövid, egyszavas vagy tőmondatos párbeszédeivel. Finom gúnynyal érezteti a Gondviselés és Az özvegy javára című elbeszélésében a hamis jótékonykodást. Nagyon érdekes, ma már általános elvvé vált problémát bont ki az író Pedagógia című életképében. Itt a néptanítót gyomlálás közben, egyszerű, világos szavak elmondatásával jeleníti meg Thury Zoltán és éppen ebből a sallahgnélküli beszédből érezzük meg eszméi erejét, amelyek előtt a „nagyságos” nagyapa is kénytelen meghajolni, elismerve az igazságot. E súlyos mondanivalójú írások mellett nem hiányoznak a kötetből a humoros történetek sem. Néhol még fanvar. önmagát gúnyoló, de a Ki a házból és a Diákok című már igaz humanizmust, elnéző bölcsességet sugároz. A cím adó Előbb meg kell halni című írás majdnem a válogatás végére szorult, a mog- nemértésbe beienyugvó, rezignált írás. Hagy Tthury Zoltánt kora nem értékelte, annak okát témaválasztásában, az elnyomottak lelki ismeretbolygató megrajzolásában kereshetjük. Gördülékeny, tiszta stílusú, realista elbeszélései azonban ma már megérdemelnének egy gazdagabb összeállítású kötetet is. Kemény Erzsébet Simon István: A Jangce vitorlái A kötet szerzője a Petőfi-, Arany-hagyomány követőjeként indult, lírai költészetünk népi vonalának továbbfolytatójaként. Sok régebbi nagyszerű alkotáson kívül — gondoljunk csak a Buchenwaldi rapszódiára, vagy a Nem elégre! — mögötte van a Kos- suth-díj és negyevenezer kilométer. Alkotói alapelve azonban a régi maradt. Az említett negyvenezer kilométernyi út (kétnapos távol-keleti utazás) naplója ez a kötet. Negyvenezer kilométer, három keleti ország: Kína, Vietnam, Korea, élmények gyors egymásutánja, ismeretlen emberek, szokások. Jogosnak látszik a költő aggodalma: „ ;.. sokszor talán a lényegtelen erősebben ható volt ezekben az országokban, mint ami gigantikus, mert az idő rövidsége miatt a felületi színek, formák tarkasága kötötte le a figyelmet.” Költők, nem költők, akik nem ismerjük az ottani világot, mindnyájan így járnánk. Ha azonban vérbeli költő szeme tekint végig az addig ismeretlen valóságon, a versben a felszín és a felületi színek, formák mögött feltétlenül hatnia kell a valóság lényegének is. Simon István kötete is ezt az állítást igazolja. Érthető, hogy elsősorban a táj, a vizuálisan ható való* ság ragadja meg. A táj mö- \ gött, a tájban azonban —; nem véletlen, hogy Petőfit j emlegettük az imént — látja : és ábrázolja az embert is. A i személyes élmény intenzitásá-: val állítja elénk a gyűlésen; felszólaló vietnami férfit és a : dzsungel leányát. Az élményeknek ilyen gyors \ egymásutánban zúduló tömke- \ lege magában rejthetné a reá- ; lizmustól való elfordulás ve- S szélyét. Önmagukban és ön- ; magukért való képeket ered- j ményezhetne. Simon István ; azonban rendelkezik a kellő \ mértéktartás adományával, j Amikor először tárul szeme; elé a végtelen óceán, eszébe j jutnak a régi ábrándozások: < ez az a kékség, amely ott ló-j gott az iskola falán. Igen ; szemléletes képek születnek: ■ az alkonyi nap úgy ringatózik ; a vízen, „mint eső után a fo- | lyóban a széllerázta alma”. A > következő pillanatban azon-> ban máris észreveszi az igazi ■ valóságot: a víz fölött unat-j kozva álló japán matrózt. ■ De nemcsak a vérbeli köl- > tő, hanem a magyar ember! szemével is nézi a tájat és az ! embereket. Vietnamban „pál-! masor áll, mint otthon az! akác”, „itt a gyík. mint ott-! hon a macska”. Minden je-! lenség az itthoni valósághoz ! viszonyítva jelenik meg. És nemcsak realista, hanem ! harcos költészet is Simon 1st- ! ván költészete. Egy idézet a ! Koreáról írt versek közül: i * A túlpart Amerika már.:: > A polgár« Ünnepel, vdski jár s aranydió.! * ^ S míg fia tigrisbőrös hintalóval! játszik, amelyről tegnap álmodott..! itt rom és sírok, leterítve ) hóval.;, S Csikágó! milyen a karácsonyod? $ Mindent összevetve: A ! könyvhét alkalmából megje- $ lent kötet ismét előrelépést 5 jelent Simon István költésze- $ tében. Igazi realista líra, igazi ! magyar költészet, igazi inter- ! nacionalizmus. Farkas László ; 2 PÜSPÖKMAJORI JEGENYÉK
