Pest Megyei Hirlap, 1959. március (3. évfolyam, 51-75. szám)
1959-03-29 / 75. szám
KÖZELEBB Vigyázz szívem, a dívány keskeny, ne menj odébb: leesnél! Jöjj közelebb, hadd melegedjem tűznél forróbb szívednél! Jaj, hosszú volt az út idáig, összefázott a két kezem. Jöjj közelebb hát, hogy ne fázzon, jöjj, a tiédbe hadd tegyem! De jaj, nemcsak kezemmel van baj, testem-lelkem is átfagyott, ha nem ölelsz át két karoddal, minden bizonnyal meghalok! S most érzem csak, hogy még a szám is a fagytól szinte néma lett, add hát az ajkad, ezt a zárat legforróbb csókod oldja meg! Jöjj hát szívem! S hadd menjek én is, hisz oly vonzó vagy, oly meleg. Hogy soha többé meg ne fázzam, engedj a tűzhöz közelebb! Bokros János ORDAS IVAN: A kocsmárost tegezi. A vállas, nagy ember nem tiltako- ^ zik a megszólítás ellen, de nyelve következetes, sosem téved § a hasonló megszólítás útjára. | A „Sanyikám, egy féldecit légy szíves!" — kérésre mindig személytelen „Tessék!" a válasz. A nagyságos úr lábán esatos félcipő, fölötte térdnadrág, olykor bokáig simuló bricsesz, amolyan fácánkergető. § A homlokára tolt zöld kalap része egy szokásjog szabta § egyenruhának. Viselője gazdag, méghozzá nem is akármilyen: régi! Nyakkendőjét tűrbános szerecsenfejjel ékített § aranytű rögzíti szorosra. Ujján hivalkodóan csillan a pecsét- J gyűrű. És mindeme jelmez fölé vitorlavászon esőkabát borul. Az egyetlen ruhadarab, ami nem „régi”, amit valamelyik s § olvasó városi munkahely adott neki, éppúgy, mint minden dolgozójának. A viharkabát bal mellén vegytinta betűk hirdetik a vállalat rövidítését. Ez a felirat azonban ritkán látszik. Amit azelőtt a nagyságos úr soha nem tett, ma a szíve fölé szorítva hordja kopott aktatáskáját. Ugy-ahogy sikerül láthatatlanná termi a megbélyegző jelzést, hogy árnyalattal sem több, mint a ... a vállalat segédmunkása. Itt, a kocsmában nincs erre szükség. A városból sűrűn érkező segédmunkások között egy sincs, aki pajtáskodva a vállára csapna, hogy: — Na, komám! Hogy ityeg a fityeg? — vagy mondana bármi más, egyenrangúnak kijáró badarságot. Nem. Nem vált azzá, amivé lenni sem akart. Senki gondolatában sem egyenrangú a többiekkel. „Nagyságos úr” ő. ha csak a címe maradt is, és földjét, birtokát elfújta a nagytüdejű idő. Nem gyűlöli senki, hiszen a gyűlöletben van egy szikra elismerés. De mi az elismerésre méltó azon, akire — sértés ne érje az aranyba foglalt,' repedezett címerpajzsot — úgy maradt négyszáz hold, miként szamárra a füle? Mi a megbecsülendő egy emberen, aki még az „ő idejében” is semmivé prédáit volna mindent, ha a változóra fordult történelem meg nem gátolja’ A falusi embert személyesebb, közvetlenebb érzés fűzi a földhöz, mint bárki mást. A nagyságos úrnak kezében volt az égáldotta, jó, sok aranykorona» termőtalaj és nem becsülte meg, a semminél is kevesebbet csiholt ki belőle. Túratta, gyalázta, uzsorázta, az idegen szívtelenségével gyötörte a földet és amit kisajtolt, az úgy olvadt a (Takács Zoltán illusztrációja) kezében, akár a marokba szorított VETERAN Asztalunkon két kis pohár, bögyös üveg, és egy kérges kéz pihen... Múltbatekintő kék szemek felett ősz haj, kicsiny hómező ... Szívein parolázik vén harcos szivével, régi emlékek parazsa melegít, s csorba fogán egy negyvenéves hurrá, mint a tűz lángol... Dubravecz Attila semmivé kései hó. — Nem volt szíve a földhöz — véli valaki és ebben a mondatban nem a földön, hanem a szíven van a hangsúly. Meglehet, jócskán akad, akinek tíz-tizenkét éve észrevétlen hagyta a köszönését, amikor a sárga hajtókocsin elrobogott mellette. Bizonyára van, aki elmaradt kommenciót is panaszolhat. Nem egynek a leányához, asszonyához talán, görbe szándékkal közeledett. Mégsem ítélte gyűlöletre senki. Egész más a sorsa. Ahogy régen ő tette sok mással, most a az, akit nem vesznek teljes emberszámba. Nem lenézés, még csak nem is az. Egyszerűen nem létezik az emberek szemében. A kettő hetvenért éppúgy megkapja a maga torokkaparó bundapálinkáját, mint más. Legfeljebb a kocsmáros hagyja hallatlan a tegezést és szimpla „Tessék”-kel teszi eléje a kívánt féldecit. Mert a nagyságos úr — iszik. ‘Kern úgy, mint régen. Nem vermouthot, pezsgőt vagy Lacrima Christit. Egész egyszerűen csak pálinkát. Egy-két féldecit a kocsmában, három-négyet pedig a lapos üvegből, amit ugyanitt tölttet meg. Az üveg körvadászatokkor szolgált egykoron. Ezüstkupakja, a gravírozott monogram elmúlt dicsőség és elfogyasztott kontusovkák decijeit idézi. Az emberek, az egyszerű, a „tényleges” segédmunkások látatlanná teszik a közéjük tévedt idegent. Ki-ki bolvgatat- lanul kortyolja a maga sörét, fröccsét, féldecijét tovább. A nagyságos úr magába rejti a torkát kaparó krákogást és dacos: — Szervusz Sanyikám, viszontlátásra! — és kilép a kocsma ajtaján. Odakint egy induló busz sietésre tülköli az utasokat. Ott áll, ahol régen a nagyságos úr kocsija várakozott, ha egyik-másik este benézett az akkori „kaszinóba”, elboroz- gatni a többi úrral. A busz még egyet dudál, aztán lomhán megindul a híd felé. A nagyságos úr megáll, eligazítja zsebében az ezüst- kupakú üveget és pillanatra felnéz az égre. Vöröses fényű utolsó sugarait szerte lövellve, éppen lehanyatlik a nap. (Mohácsi György rajza) te legsürgősebb teendőit, aztán irány haza, feleségéhez, Annához. Biezóné a padláson időzött, morzsolatlan kukoricát dobált hosszú szakajtóba. Lent az udvaron türelmetlen tyúkjai kúrálták. Az öreg a létramászástól még zihálva, indulatosan támadt asszonyára: — Nem sül ki a szemed?! Utcánkban járnak a szervezők. te meg a padláson bujkálsz? ... — Bujkál az öregisten. — igy Anna. — Miattam járhat egész prosenció, akkor sem lépek be! .— Nem-e? — Megmondtam. — Hát akkor... akkor úgy készülj, hogy hamarosan nem Biczó János tanácsdolgozó felesége leszel, hanem Biczó János állástalané ... Várt egy darabig, lesz-e hatása drámai szavainak. De Anna rá se hederített, s mintha a világ legfontosabb dolga volna, babot szeleltetett az öreg szitában. Biczó könyörgésre fogta: — Lépj be, ha mondom ... Te se jársz rosszul, én meg nyugdíjazásomig bent maradhatok a pozíciómban... Aztán majd 'szépen elélegetünk kettecslkén... — Ügy? Kettecskén? Talán hármacskán. A nagybegyű Garzonéval. Nem, maga az én kontómra nem fog passziózni. Este is ott koslatott a portája körül. — Te, Anna! Én felkötöm magam!... — Nem hitte, hogy ezt ki meri mondani. Szorongva várta, mi lesz a válasz. De Anna már indult lefelé. A lépcsőről szólt csak vissza: — Tegye, ha kedve tartja! Legfeljebb Garzoné duplán özvegy lesz. Biczó Jánosnét a későbbi napokban sem hirdették a hangszórók. János bácsi ugyanakkor mind többször tapasztalta, hogy a háta mögött összesúgnak a hivatalban. sőt a tanácselnök, füle hallatára (igaz, a résnyire — Lépj be, ha mondom . Te se jársz rosszul... (Takács Zoltán rajza) nyitva hagyott ajtón keresztül) megkérdezte az adófelügyelőtől. — Mondd. Lajos! Mit csináljunk ezzel a Biczóval? A választ már nem hallotta, mert valamelyikük becsukta az ajtót. így azt sem, hogy a két férfi jóízűen ösz- szenevet. Az öreg csapot-papot felejtve hagyta el a tanácsházát. Nagy siettében még az ebéd előtti kisfröccse sem jutott eszébe, pedig ezt soha el nem mulasztotta, ha a szövetkezeti kocsma előtt húzott el útja. így délidőben. A hangoshíradó, az az átkozott hangoshiradó meg váltig sorolta az újabb neveket. — Börcsök Béláné kéthol- das. Szappanos Lázár !ki- lenchóldas. Balogh Ferenc háromholdas. Szőke Zsig- mond háromholdas gazdák ma délelőtt beléptek az Űj Kalász Termelőszövetkezetbe... Biczó a kertek alatt közelítette meg egykori katonacimborája, Zsupp Marci házát. Szerencséjére otthon találta. A disznóólát szegette éppen. — Beszéltél Annával? — kérdezte Zsuppot, miután fújtatva körülnézett. — Próbálkoztam ma is. Nem és nem! — Megmondtad, miről van szó?... — Mondtam én egyebet is. Majd kilökött. Azt mondta, hogy amíg nem hagysz békét Garzónénaík, nincs belépés, még ha felpukkadsz is. — Azt mondta? — Azt. — Már most mit csináljak? — Ehhez nincs fogalmam — hárította el cimborája az egyenes választ. Biczó a nagy tanácstalanságban leroskadt az ól többen, egy kimustrált vályúra. Hosszú hallgatás után panaszosan kifakadt: — Legalább ne volnék ebbe a pozícióba! Nem fájna a fejem. — Az már igaz. — Az emberfia mégiscsak állami ember.., — Nem muszáj annak lenni. Lásd, én jól megvagyok a magam erejéből. — De ha egyszer hivatásom, hát hivatásom ... — kínozta magát az öreg. — Az imént is, a tanácselnök elvtárs személyesen bízott meg, hogy hozzam el a tsz-böl a belépők listáját. „Tudja, Biczó elvtársam — szólt hozzám —, ha maga nem volna annyira nélkülözhetetlen ember, magát is beosztatnám a szervező brigádba. Sajnos, nem tehetem. Gondolom azonban, hogy a felesége megérti az idők szavát, már csak a maga kedvéért is.” Még a kezem is megszorongatta. Láttam, nehezen nélkülözi a segítségemet ... A hivatalsegéd mindezt olyan hévvel ecsetelte, hogy a végén maga is elhitte, amit mondott. Zsupp csak a fejét vakar- gatta. — Szólj hozzá, pajtás, tévő legyek? — kezdte ból az öreg. — Nézd Jani, ebbe nem árthatom bele magam. Te főzted, te edd meg!... — Könnyen beszélsz. Te független vagy, engem meg kirúgnak... Te beléptél. Volt mivel belépned... Nekem meg annyi földem sincs, amivel elkaparhatnak. Ezzel beszélgetésük ki is merült. Szótlanul kezeltek. Mindjobban belelovalva magát félelmébe, lopakodva közelítette meg a tanácsházát. Útközben végighallgatott újabb húsz nevet. Biczó Jánosné belépését azonban most nem harsogta mondó. világgá a lelkes bemiújKét nap, két éjjel vergődött, mígnem eldöntötte magában: szégyen ide, szégyen oda, az asszony elé vágódik és megköveti. így is tett. — Nézd Anna! Gondolkoztam a mi dolgunkon. Hibáztam. Este __ véletlenül... ö sszetalálkoztam özvegy Garzonéval. Megmondtam néki, hogy eddig se volt hozzá sok közöm, ezután még any- nyi sem lesz... Le is út, fel is út. Az asszony nem hagyta, hogy az ura mellébeszéljen. Határozottan leintette: — Nekem maga ne prézs- mitáljon tücsköt-bogarat. Azt mondja meg: akar-e becsületes ember lenni, vagy sem?! Jani bácsi mindent bevallott. Férfiasán, töredelmesen. Anna látta az ura szeméből, hogy őszintén beszél. így hát megegyeztek. — No, ne álljon itt. mint szamár a hegyen, hanem fogja a kalapját! Megyünk a termelőszövetkezetbe! — rendelkezett. — Aztán egy hirtelen ötlettől vezettetve, hozzátette: — Előbb azonban az özvegyhez. Tőle akarom hallani, hogy megtért-e a bá- ránykám... János bácsi felszisszent: — Az istenért, Anna!... Valamit kihagytam. _ ? ? ? — Még az utcáját is elkerülöm ... Leöntött... Le, az istenit az anyjának! Biczónét még az Uj Kalász udvarán is nevetés rázta. Mikor lecsillapodott, benyitottak Csupor Pistához, az elnökhöz. A községi tanács érdemes hivatalsegéde kifeszítette a mellét, tekintetét büszkén körüljáratta az ott tartózkodókon, s hetykén meg szólalt: — Papírt ide, Pista öcsém! Belépőt hoztam. Csupor lesúnyta a fejét, hogy bajusza mögé rejtse mosolyát. Aztán kinyitotta fiókját, vaskos iratköteget emelt ki belőle. Csupa kitöltött belépési nyilatkozat volt. — Te lépsz be, Jani bátyám? — kérdezte hanyagul, de elkerülve az öreg szemét. — Én ugyan nem. De annál inkább az asszony! — C&ak úgy ragyogott az arca, hogy ezt ilyen jól előadta. A nagyobb nyomaték kedvéért még hátba is vágta Annát — igaz, gyengéden. — Nyilatkozz, hé, ha már idehoztalak!... Az elnök hátradőlt a széken. Lerakta a súlyos pák- samétát s engesztelőén nézett Biczóra. — Azt hiszem, nincs módjában. Semmiesetre sincs módjában... Különben tessék! ... — Felvette a köteg legtetején heverő papírt s a, meghökkent Biczó kezébe nyomta. Anna belépési nyilatkozata volt. Kelt két hete, március negyedikén. — Aszentségit! — horkant fel az öreg, mikor a dátumot is elolvasta. Mindent megértett. — Aszentségit!... Elsőnek lépett be!... kezéből a papír, Csupor Pista öléKihullott egyenesen be. Az elnök hasát fogta ne- vettében. A többiek hasonlóan. Amikor végre szóhoz jutott, komoly ábrázattal megkérdezte a még mindig szédelgő Biczót: — összetépjem, Jani bátyám?... Vagy most már maradjon? Akik arra járnak, azt bc. szelik, hogy még most is c kis Biezóné leleményességén mulat a falu.
