Pest Megyei Hirlap, 1959. március (3. évfolyam, 51-75. szám)

1959-03-21 / 68. szám

LÖNNROT ILLÉS ÉS A KALEVALA I

„Hárfáját im hátrahagyta, Szép zenéjét finn fiakra, Örök örömét népére,

Nagy dalait nemzetére.”

így búcsúzott az öreg Vej- nemöjnen népétől, s ezzel távozott Lönnrot Illés, a finn népköltészet világhírű kutatója s a finn irodalmi nyelv megalapítója 75 évvel ezelőtt az élők sorából.

Északi testvérnépünkre hosszú századokon át idegen elnyomás nehezedett. A XIX. század elején a finn hazafiak harcot kezdenek a kulturális önállóságért, a politikai felszabadulásért. A népköltészet kutatása hatalmasan fellendült finn földön, a fiatal értelmiségiek bejárják a kiterjedt ország legeldugottabb vidékeit is, hogy az ősi regéket, amelyek ott maradtak meg legtisztábban, megmentsék a jövendő korok számára, s azokat közkinccsé tegyék.

A legeredményesebb munka Lönnrot Illés nevéhez fűződik.

Egyszerű szabó fia volt, maga falusi orvos lett, de szabad idejében Karjala fal- vait járja, s rója sűrű egymás után az öreg halászok, vadászok, egyszerű parasztok ajkairól ellesett regék sorait. A részletek lassan egésszé kovácsolódnak, a hiányok kitöltődnek, 1835-ben már megjelenhet az első sorozat, 32 runó (több mint 12 000 sor). Aztán a másfél évtizedes további kutatás eredményeként gyűjtött anyagból megszerkesztve 1847-ben megjelenhetett a Kalevala, a nagy finn népi eposz. (50 ru- nóból, közel 23 000 sorból áll.) Lönnrot egy évtizeden át a finn nyelv és irodalom tanára a helsinki egyetemen, majd csendesen, visz- szavonultan dolgozik tovább. Munkája közben ragadta el a halál 1884. március 19-én.

A Kalevala a legkésőbben

leírt népi eposz, mégis ebből tárul elénk a legrégibb társadalmi forma, az ősközösség világa. Ennek magyarázata a földrajzi adottságokból adódik. Karjala ősvado- nának lakói elszigetelve éltek, s így megőrizték ősi életformájukat, nincsenek ott kizsákmányolok, nincsenek arisztokraták, nincsenek katonák. Azok a nép nagyjai, akik többet tudnak, erősebbek, bátrabbak, többet dolgoznak. Kalevala Kaleva (az erős ember) hazája: maga Finnország. Az elnyomott nép mindenkori szabadság- vágyát szólaltatja meg költészetében. A fény, a szépség, az öröm földje lesz Kalevala, a jóság — mint a mesékben általában — győz a gonoszság felett. A győzelmet a nép hősei emberfeletti erővel rendelkezve, sokszor csodás eszközök segítségével vívják ki. Pohjola földje: a sötét, zord Észak jelképes világa. Luohi, Észak Asszonya: csúf banya, sötétlelkű, önző, kapzsi, hatalmát mindenkire rákényszerítené. irigyli mástól a fényt, a jólétet — igazi elrettentő példa.

Kalevala hősei vele vívnak, előbb a szép északi leány kezéért, majd a jólétet árasztó csodamalomért, a szampoért.

A három hősben a népi eszmény különböző típusai öltenek testet. Vejne- mőjnen, a komoly öreg, lételeme a tevékenység, mindenhez ért, mindent csinál, földet művel, hajót készít, beteget gyógyít, s mindezek mellett a dal, a hárfa művésze. Varázserejű éneke Jelenti a szép diadalát, keménv harcai az erőét, megfontoltsága, bölcs tanácsai az észét, gyengéd érzelmei a jóságét.

Ilmarinen, a második hős kovács és ács. A technika vívmányai bámulattal töltik el a barbárság és civilizáció határán járó népet, álmaiban megjelenik a kor, amelyben majd mentesül a nehéz fizikai munkától. Ilmarinen eszközei sokszor még csodásak, de a reális és mesés egybeolvad működése során. Készít kardot és ekét, de ő kovácsolja az égboltot is, gyűrű, ékszer, szobor mellett megfeszített munkával csodamalmot alkot, amely sót, lisztet és pénzt őröl egyszerre.

De a nép eszménye nem mindig csak a komoly, csendes, megfontolt agg, az ifjú lendület, életöröm, jókedv is helyet kér benne. A szép ifjú Lemminkejnen is a nép szívéből fakadt hős. Gyors a munkában, harcban bátor és tüzes, esze is jól vág, s ki nem bocsátja meg mindezért, hogy kalandvágyó, türelmetlen, olykor dicsekvő s meggondolatlan is. Könnyelműsége vesztét okozná, a szép § leány kezéért küzdve a zúgó ^ örvény elsodorja. Karjala ^ leányai már siratnák a me- ^ rész hős vesztét, de az anyai g szeretet mindenható ereje í legyőzi a halált. Édesanyja $ óriás gereblyével kihalássza | a patak sötét medréből fia ^ testének darabjait, összeilleszti, és szeretete melegével életre leheli.

A Kalevala cselekménye sokfelé ágazó. A főcselekmény során a három hős Észak leánya kezét akarja megszerezni. Ilmarinen a szampo árán el is nyeri azt, de a fiatalasszony hamar meghal. A három hős most elindul Pohjolába a szampó- ért, s sok küzdelem árán sikerül is néhány darabját honi földre hozni. „Ebből lesz minden mag ereje, örök boldogság eleje — s;. a föl- §

séges Szuomi földjén”. Észak vészt, betegséget küld, ellopja a tüzet, a napot és a holdat, s örök éj borul Kalevala kihűlt tűzhelyeire, de a hősök most is megmentik a népet, s végleg megtörik Észak rontó hatalmát.

Lönnrot Illés, a szerény, önzetlen tudós áldozatkészséggel dolgozott évtizedeken át, s minden dicsőséget a műre hárított. Életműve a Kalevala, s a nagy mű maradandó értéke a gyűjtő és rendszerező érdemét és emlékét is mutatja.

Saját jellemzése a mű befejezése:

„Ágat nyestem, utat leltem, innen megy az út ezentúl, Az új ösvény innen indul dicsőbb dalok szerzőinek, Különb ének költőinek, a törekvő zsenge népben, a növekvő nemzedékben.“

Dr. Fenyvesi Margit

^yss/ffjysf/sssss//ffss/ssssssswssss.

Vályogszínű, repedt bőrünk szénpor húzza össze, szemhéjunk az álmatlanság kajlabajszú őre, vállgödrünk mély, síkos partját a zsák könyökölte, tenyerünk a kalapácsnyél komor szeretője, horgas öklünk salétromtól bámul mint a rőzse, Gyerünk elvtárs, ha legény vagy. vihar-gonddal vesdd a gyárost sosem-termő földbe!

Akaszd testvér kapanyélre foltsujtásos mentéd, nem mi vagyunk e hazában ezer éve vendég, vasárnap a csirke helyett esszük Urunk testét, örök böjtre Nagyböjt kínál tarkababot, lencsét, földünk nyomor barázdája, mi aratjuk rendjét: Gyerünk testvér, ha legény vagy, három vödör hideg vízzel hűtsd le a gróf kedvét!

Hadd vitázzon, miénk a föld és miénk az élet! Arcunkon a vörös hajnal pirkadása ébred, felső ajkunk rendre csitít, alsó ajkunk büntet, becsülettel megfizetjük régi hitelünket, erőnk nem lesz hadisarcok aranycsatomája: Gyerünk elvtárs, ha legény vagy, gyerünk testvér, ha legény vagy, gyerünk magyar, ha legény vagy: lépj a Gond nyakára!

Rácz Zoltán

^ryyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyy/t.

DÉLUTÁNI PIHENŐ

(Takács Zoltán rajza)

^\\V\\\Vv\\\>\\S\\\\Vv\\\\\\\V\VN\\\\\\\\\\V\\\\\'\>\\W^

KOCSIS JANOS:

ÜÚiákcL lit

Istenkedtek, hogy megfizetik:

— Mán hogyne fizetnénk meg?! A herkópáter sé kívánná ingyen... A fáradságot díjazni kell.

Mert ki, a tanyára kérték a megrendelt virágokat — nagy cserepesvirág-kosarat és csokrot: ötven szál piros szegfűből.

— A városba ingyen szállítjuk ki. Tanyára, munkaidőn kívül, s külön bérért viszi a kifutónk — mondja Ciróka, a boltoslány.

— Jó. Tudjuk, de elbírja-é ez a gyerek?... Kicsi lesz ez ahhoz — néznek végig rajtam. Talán nem is alaptalanul, mert, ha bakarasszal mérnek, abból se kerekedne valami nagy szám.

— Elbírom! El én! vágom rá, hadd lássa Ciróka, hogy nagy fiú vagyok ...

Méregetnek ketten; a duplatokájú nagybajszos öreg, meg egy olyan egyszálbélű-féle magas keszeg ember.

A hosszú mondja:

— Jól van na! Majd meglássuk... Ide ügyelj! A köves útón, ahogy Dálnak mész, a vörös kereszt után jobbra lefordulsz a Dorkadülőn és elérsz az első járóig. Akkor mán a tetthelybe vagy, az a H. Kovács-tanya.

— Na, aggyisten!

Kicsikorognak. Szép csizmájuk van.

— Viszont-látsra-napot-kíván... — hadarjuk kereskedö- segédi tempóval.

Ciróka az ajtóhoz lépdegél, nézi őket. Mögéosonok. Lelkesedik:

— Micsoda ló! Nézd csak, mint a villám!

Fekete kanca viszi sebesen a homokfutót, porpára kering fel utánuk.

Behúzódunk a pult mögé. Szegfűdrótot csavarunk be zöld krepp-papírral. Félig magának, félig nekem mondja:

— Elvinni? ... Hm ... Három nagy cserép virágot, felül rá még egy csokor is... Sok az. Elhübelebalázskodtad a dolgot.

Csak később szólok:

— Nem hetvenkedésből mondtam!... Kell a pénz ott- * hon!...

— Ne haragudj! — emeli föl az állam — ... Nem akartam.

Szemébe nézek, kicsit szomorkásán mosolyogva bólint:

— Tudom, mi az. Az én apám se szegényebb a tiednél... de nem is gazdagabb ... Ne búsulj! mert... mert — s igazi könnyein át, tréfásan szipákolni kezd — mert... elsírom ... magam.

— «Jó.

— Mesélj! — kér mosolyogva. — Mesélj valamit.

Amit kitalálok, olvastam vagy hallottam: verset, mesét,

történetet — mind elmondom neki. Ha nincs vevő, olykor órákon át így megy. Színes olvasztott viaszba mártogatunk papírvirágokat, drótra kötözzük, leveleket csipkézünk mellé, s én mesélgetek.

Ciróka boldogan, csodálkozva hallgatja:

— Kisfiú — mondja néha kedvesen, néha csipkelődve.

Négy évvel idősebb nálam, de nem magasabb. Széles vállú, arányos testű, eleven hétördög lány.

— Ciróka — kérdem tőle —, te kaptál már ötven szál vörös szegfűből csokrot?... Szép az?

— Hova gondolsz?... Nagyon sokba kerül! Ezek nagy gazdák, megtehetik, van pénzük.

— Ciróka! Ha én felnőtt leszek, köttetek neked piros rózsából csokrot! Nem ötven, de százból!

S hiszem is, amit mondok neki.

Hálásan elmosolyodik.

— Kedves vagy ... Kisfiú.

Oldalt ül mellettem, hátratámaszkodva a széken, keresztbe teszi lábát, lábafején billeg piros cipője; cipőcske inkább. Nagyon kicsi lába van.

A kerettelen kirakattükör fényeket csillagot rá, fogsorfehér gyöngynyaklánca villog, kérem a Napot, sóvárogva magamban:

— ... Hints rá Nap, hints rája szöke-méz-fénysugarat! Cirókának csak a térde is többet ér, mint ezer lágy szirmot takaró bimbó...

Halomba gyűlik a pulton előttünk a drót, kezem gépiesen sodorgatja a papírcsíkokat. Gúnyosan szól rám•

— Elábrándoztál?

Forrón elpirulok, összébbhúzódik, de engesztelőén mondja:

— Nincs baj, na ... Butuska ...

Valamit majszol.

— Itt van. Vegyél.

Meglelem köpenye zsebében, száraz kalácsdarabok

— Nem kell?

•— Hűm, ilyen kevés?

Nevet:

—i Nincs több!

— Mutasd! — tényleg üres, de zsebén keresztül megcsípem a derekát.

Magához rántja a karom:

— Te...

Magasztaltassék a vasárnap Hát, egész napi munka

után, ilyenkor csak délig kell dolgozni.

Reggel szandált húzok gondosan sikált lábamra, s trikó helyett inget vehetek föl. Fehéret, a legszebb színt. Igaz; kissé vásott már az ing nyaka.

Nyolckor nyitunk, de előbb friss vágott virágot kell hozni. Nagy, szögletes kosarat kötök a bicikli csomagtartójára, s kikerekezek a város szélére, a kertészetbe. A vásárteret elhagyva hatalmas tujabokrok s néay-öt szálas fenyő tűnik fel. Közelebb érve az üvegházak táblái csillannak elő a fák mögül

Behahózolc Dömötör bátyának; bólongva boaarászik az ágyások között: gyomlál, kötöz, locsolgat — még vasárnap reggel is. Nagyot hall, csak a kutyára lesz figyelmes, az csörtet oda hozzá az ágyúsokon át. Vad farkaskutya, a főkertészé. Vicsorog, nyüszköl a hatalmas jószág a láncon, mert előbb megköti, úgy enged be.

— Gyenyerú jóreggel — üdvözöl a kis öreg.

Mennyi virágot szedünk. És mind bele a kosárba. Alól vékonyszálú, gyenge fűszénára asztert (nem olyan kényes virág) meg szegfűt rakunk. Félölnyi csokrokat kötünk egyszerre, millió és millió virág, szirom, bimbó. A frissen locsolt piros, fehér, rózsaszín szegfűtáblák kelletik magukat, a feltámadó nap sugaraival fésüli végig a virágmezőt, s ahogy egyre melegebb lesz, mind több és több harmat- meg vízcsepp gurul le a szikkadó levelekről, le a földre vagy a levelek haragoszöld hónaljába. Bogarak, méhek kelnek röpü- lésre, a kerítésen túl sárguló búzatábla ütődi'k-mozdul a zöld földek oldalához. A szomszéd tanyából nekisejdülö galambraj köröz fönn a magasban.

Szedjük a szegfűt, nefelejcset, nagy szemű margarétát, felül kardvirág kerül; sötétbordó, meg narancssárga-fehér cirmos.

Harangszó verődik felém, amikor visszaindulok a városba.

Nyolc óra.

Az utcákon ismerős lányok, fiatalasszonyok köszönnek, az egyik utánamszól, megállva egy percere a tisztára sepert, locsolt járdán a kiskapuban.

— Jó reggelt! Jó reggelt! Adj egy szép szál szegfűt!

(... Egyre jobban belehaladunk a nyárba, ezek meg kora tavasztól a földeken dolgoznak, arcuk bőre már gyönge barna arannyá lett: hamvassá, mint virágjaim gyenge szirma. A nap aranyszín-nyoma lekúszik ruhájuk kivágásába is. Adnék is virágot nekik, ha... odatűzhetném.)

— Adok virágot... de mit kapok érte?

— Csipiszt, ni! — nevet. — Vagy seprőt a hátadra.

— Akkor odatűzöm csak

__

— Volna eszed, mi?

— Jó. Itt voltam! — s indulók.

Utánamlép, hátratéve mindkét kezét, előrehajlik:

— Tűzd oda! — szól kacérkodva hirtelen.

Egyszerre pipacsszínű leszek, zavaromban forgatom a virágot. A körbenállók kacagnak:

— Na, mi az? .. Nem mered? — Nincs mersz?

Tűzd!... oda! — mondja újból parancsolón, s két

szemöldökíve felhúzódik, de még mindig hátratett kezekkel, felsőtestével felémdőlve áll.

Két újjal fogom a ruha szélét, bőrétől elválik kissé: az aranyon túl fehér világít; üayetlenkedve a felső gomblyukba próbálom odatűzni a szegfűt, de a gomb mellett nem fér el a virág szára. Szinte ösztönös mozdulattal kigombolom a felső gombot.

— Ne-te-ne! — csap rá a kezemre.

Majd egy fél csokor szegfű bánja, szétosztogatom, de másutt úgy se állhatok meg, sietni kell.

Circkót egyedül találom, a főnöknő nagyasszony még nem érkezett meg. Míg a friss virágokat vízbe rakjuk, be- viharzik.

— ...Jaj, gyorsan, gyorsan' Felvettem rendelést négy koszorúra! Siess!... siess!... na!

Persze hozzávaló semmi sincs... dehát... itt ez a szokás.

— ... Eredj koszorúzöldért, utána dáliáért rohansz!

Óriási zsákban tölgylevelet hozok a folyómenti erdőből,