Pest Megyei Hirlap, 1958. december (2. évfolyam, 284-307. szám)
1958-12-25 / 304. szám
Ajándékvárás a 3 egész falu az ünneptől A illatozik, pedig még csak szombat van, karácsonyig legalább négyet kell aludnunk. Mi, felnőttek, még csaík bírnánk valahogyan, de a gyerekek .. Mintha a karácsonyfa gyertyái és csillagszórói sugároznák be az arcukat. Talán azért, mert ez idén már nem kell többet az iskola küszöbét koptaitniok. Előzetes ajándékként megkapták a hétfőt (előzőleg úgy volt, hogy az még tanítási nap), így a vakáció tulajdonképpen a déli ha- rangkorulílássál kezdődött. Ami most jön: a délutáni ünnepély, az már inkább szórakozás, mint munka. A kultúrházban akarták megrendezni a karácsonyfaün- nepélyt, de a bútor késett. így hát az itfkola folyosója lesz a színpad. Kiszorultak a programból a kis táncosok, és most panaszkodnak váltig: — Hát mi miért nem szerepelhetünk? Szegények! Próbáltak, izgatottan várták a szereplés napját, nemcsak a kicsik, hanem az édesanyák, édesapák is. Talán még sokkal inkább ők, a szülők várták, lesték a szereplés napját, mint a gyermekek magúik. De hát ha egyszer nincs hely! A többiek azonban — a Csin-bumm Cirkusz művészei, az Anti és Annácska című egy- felvonásos szereplői, és természetesen a szavalok — annál elégedettebbék. Nem csoda, hiszen ők néhány percen belül, de legkésőbb fél óra múlva már a színpadon mondják a maguk kisebb vagy nagyobb szerepét. Odabenn, az új iskolába n készülnek. Mikus Endre, asz igazgató felcsapott sminkmesternek. Látszik a kezén, hogy gyakorlott. Hány piros vonást húzott ez a kéz a kisdiákok irkájába, a bicegő szavak alá?... Ez a kéz, amelyik most vörös festékrudat szorongat és az egyik pöttöm kölyök orrára festi a fagy színét. A srác egy szál lepedőbe csomagolva heherészik — hóembert játszik — és átszellemül- ten tűri a festést. Piros az orra, és tömpe-pisze, mint a cseresznyepaprika. Ahogy elkészül vele az igazgató — most már a valódibbnál is valódibb hóember, kifordított kucsma is billeg a fejében, öklömnyi vattacsomókkal, ezek a „hópelyiek’‘ — szóval, ahogy elkészül vele az igazgató. surran, mint az egér a szűk helyen, átfurakszik lábak, térdek között, asztal alatt, és már neveti a boszorkányt, aki kislány ugyan, de akkora bíbor orrt ragasztottak néki plasztilinbái, hogy a száját se látni tőle. A tanító néni megcíbálja, tart-e az ormány, de a szemüvegnek hála, nem kell tartani attól, hogy elveszíti. No, ezt a boszorkányt neveti most a kis hóember, és szerencse, hogy nincs a közelben tükör, mert lenne min derülnie önönmagán is. Ez pedig — saját magunkat kikacagni =*s nem a legkellemesebb. De — még ha lenne is tükör — itt, a próbaszobának kinevezett tanáriban, ülni sokkalta Ikellemetesebb, mint a kapu előtt ücsörögni. Márpedig vagy öt-hat kis- óvodás ezt teszi. Állnak, mint a madarak a dróton, a kerítés előtt, vágyakoznak befele erősen. Es amikor Rátonyiné, a tanító néni megcsilwrdítja a kapu zárját, kórusban köszöntik: — Kezicsókolom! Aztán a legbátrabbik: — Mi is bemehetünk az előadásra? — Majd a kultúrházban ... — És ha bemeheinénk, mi is kapnánk Jézuskát? Nem, ti nem ide jártok. Az óvodában majd kaptok... Mikor is ... Ma szombat, vasárnap, hétfő... Kedden .. -. — De mi már kaptunk... Tegnap... A vigyázatlanja! Elkottyantotta magát. A bátor már emelné a kezét, hogy megbubplja, de hát mégsem lehet, itt a tanító néni szemeláttára, így hát csőik legyint és elballag, öregesen, mint akinek ' már e helyütt nincs mit keresnie. Hát persze! Jó lett volna! Mert azt mindenki tudja, hogy a nőszövetség valami táncot rendezett és abból, amit a felnőttek összetáncolnak, lesz a gyereiteknek csomag karácsonyra. Az előadás után kiosztják. Ez az előleg az otthoniaktól várható meglepetésre. Mert a szigetmonostori gyerekeknek gazdag karácsonyuk lesz. Faggatjuk őket, ugyan mi lesz a karácsonyfa alatt? Ho- hó! Sok minden! Kisvasút, építőkocka, baba, fémépítő, lend- kerekes autó, helipokter (így mondja!)... és még sok minden más. Lehet, hogy csak vágyálom, de manapság a gyermeki vágyálmoknak az a tulajdonságuk, hogy sorra megvalósulnak. * De ne higgye senki, hogy Szigetmonostoron csak a gyerekek jvának karácsonyi meglepetéshez. Még el sem kezdődött az előadás, még járnak a sminlkkré- ták Mikus Endre kezében, amikor székér kanyarodik az islcola elé. — No, itt az új bútor! — pillantanak ki az ablakon a nevelők és számlálják: — Kettő, négy, hat szekrény... Ugyan, hová tesszük? Mert a régi iskolához is volt berendezés, új berendezés. Most, hogy felépült az új iskola, megintcsak bútor dukál hozzá. El is küldi a megye rendre. Aztán a feleslegese innen kerül tovább, más, szű- lcölködőbb iskolához. Na, az iskola megkapta már ezek szerint a krisztkindlit. A falu ... Majd hétfőn. így mondják. (Persze, a jövő azóta múlttá öregedett, de szombaton még üres volt a falu karácscmyfá- ja.) Hétfőn. -.. Hétfőn bizony megjön az új bútor is az új kultúrházba. Hetvenezer forint. Ennyibe kóstált a karácsonyi ajándék, amit cí községi és a megyei tanács a falu lakosainak adott. 120 szék, nyolc asztal, 42 méter fiiggönybársony. A TEFU, a tanácselnök, a kultúrotthonigazgató és a párt- titkár hozza a bútort. És ami a legfontosabb: a televíziót! Mert az is kerül az új kul- túrházba, hétezerért. Képzeljük csak el! Ez a kis község gyorsabban, mint ahogyan az Ezeregy éjszaka varázsszőnyege röpítené — hipp- hopp, egy csavarás, egy kattanás, és már benn is van a főváros legközepén: az operában, a moziban, o színházban, az érdekes események középpontjában. A televízió egyszerre száz nézőjét juttatja el oda, ahová csak hosszú, kényelmetlen, költséges utazás árán érnének el. Nem marad hát üres a fa alja. És a révhez, a hajóállomáshoz vezető út kivilágítása? Ez is hozzátartozik: 75 000 forintos ajándék. De megkezdődik az előadás. Előbb azonban az egyik hóembernél még igazítani kell a toaletten: a tanító néni kiszedi a biztosítótűt a ruhájából és megtűzi a legényke lepedőjét, le ne essen. — így, most már rendben van. Mehetsz! ' És a mese megeleuened'tk. Télapó és segédje, Tóbiás ... A boszorkány és a két gyerek... A veréb és a feketerigó... A hóemberék... És a nézők.. Halk kacagások gyöngyöznek, hahoták bugyborékolnak. De kár, hogy ezt a nagy örömet, csillogást, gyermeki áhítatot nem láthatják a szülők! Mert ők már nem fértek be ide, az iskola folyosójára. Nos, majd az új kultúrhőz- ban, az új székeken ülve, élvezhetik. Hiszen a karácsonyi ajándé- ] kot mielőbb használatba kell \ venni, ki kell próbálni! Á VAKOKNAK Testvéreim, egy iátő küldi nektek Üdvözletül ma könnyes szavait, Ki mindig fájón és szédülve nézett Egy szép pokolt, mely főidnek hivatik. Ö onnan jött, hol a magas egeknek Szférája zeng és csillaga ragyog, Szemében még e fény csilláma reszket, Az Édené, mit búsan elhagyott. Mint nagy előde, Milton, aki vak volt, Ö is szeretne látni víg eget, Túl földi harcon és meddő kudarcon Felé örök világok intenek! Testvéreim, itt mind vak, aki balgán Tűnő örömben üdvöket kutat, Ki istent lát a múló gyönyör arcán, Mind vak, szegény, ki nem talált utat. És nem vak az, és ő meg fogja látni Istent magát, kinek a lelke fény, Minden világi pompák csillogás! Kialszanak, ha Isten színe kél. Szeressetek: ezt mondja az Apostol, Egyetlen fény éjünkben az ige, A betlehemi békés csillagokból Üzeni ezt ma a szívek szíve! Szeged, karácsony, 1918. Árpád, Juhász Gyula verseit, készségesen vállalt szerepet a műsoron. Az alkalomra Juhász Gyula ezt a gyönyörű verset írta, és a vers kéziratát személyesen adta át a művésznőnek, aki boldog örömmel vál-= ff? ablaknál feküdt az újságok között. Hány órát töprengett felette a levélhordó. De a levél hidegen és gúnyosan hallgatott. Azonban mégis történt valami, ami kísérteties voltáról tanúskodott, s ami a levélhordót a legjobban megrémítette, a levél napról napra nehezebb lett. Azelőtt egy kézzel köny- nyen felemelte, most mintha a levélhordó tanácstalanságának súlya nehezedne rá, mindkét kezére és nagy erőkifejtésre volt szüksége, amikor felemelte. Mintha egy hatalmas bálványt tartana a kezében, szinte megingott alatta. És a levél állandóan nehezebb lett, napról napra nehezebb. És amikor egy hónappal a levél érkezése után a levélhordó elhatározta, hogy a levelet átadja az öregnek, bárhogy végződjék is a dolog, csak ö szabaduljon fájó gondolataitól, a levél oly nehéz lett, hogy mozdítani sem tudta. Hiába ráncigálta, hiába feszítette meg minden erejét. Az egész szoba remegett, de a levél meg sem mozdult. Úgy feküdt az ablaknál az újságok és a virágcserepek között, mintha odaszögezték volna. Ezen a napon egy szép autó érkezett a városba és a tér közepén megállott. Egy sereg kiváncsi gyülekezett köréje, mivel egy ilyen szép autó ritkaság volt ebben a városban. Napbarnított arcú férfi szállott ki belőle, csillogó szemekkel, fekete szakállal, ragyogó csizmában. Oldalán kés és revolver lógott. És csak egy karja volt, a másik, a jobbkarja könyöktől hiányzott. — Hol van cez édesapám — kérdezte, alighogy kiszállt az autóból. Senki sem tudta, hogy tki az apja, így azt sem, hogy hol lakik. — Hiszen megírtam neki, hogy'érkezem. Talán meghalt? Gyors léptekkel áthaladt a téren bekanyarodott az utcába és megállt a városka utolsó házacskájánál, ott, ahol az öreg és. a levélhordó lakott. Sok kíváncsi kísérte az idegent. • Az öreg a levélhordóval a fzertben ült és a tavaszi nap- lényben sütkérezett. Éppen dél vaít. — Édesapám — kiáltott fel a napégette ember és kinyújtotta a kezét. Az öreg felkelt. Mindez váratlanul történt, A nagy öröm annyira megrendítette gyenge, öreg testét, hogy a szíve nem bírta ki. — Frantisku! — suttogta, mintha valami nagy messzeségből szólna. Több szava nem volt, lecsúszott a. pádról a földre. Mire felemelték, halott volt. Az arcán azonban olyan boldogság fény lett, hogy sokáig nem hitték el, hogy meghalt. Fia sírva fakadt, de csakhamar erőt vett magád. — Bizonyára nem értesült érkezésemről. Amikor két karommal és revolveremmel elég pénzt kerestem — ami nagy erőfeszítésembe és jobbkezembe került — írattam Amerikából az apámnak, hogy hazatérek. Főként azért tettem ezt, mert tudtam, hogy váratlan érkezésem megölheti. Bizonyára nem kapta meg a levelet, sem a pénzt, amit mellékeltem hozzá. Ki volt az a gyilkos,, aki ellopta a pénzemet és megölte az apámat? A levélhordó felállt. . — Én voltam az, aki nem adta át a levelet — mondta szomorúan. — Azért tettem, hogy életben tartsam. A levelet idegen kéz írta, és azt gondoltam, hogy az ön halálhírét közlik benne, uram! Egész hónapon át ott őriztem a levelet a szobámban. Az Istenért, bocsásson meg nekem, és higgye el, nem rossz szándékból tettem. A férfi dühbe jött, kirántotta a kését és ott hadonászott vele a levélhordó szeme előtt. — Tolvaj! — kiáltotta. — Elloptad a levelet azért, mert az a pénz volt benne, amit kiharcoltam az amerikai bányákban. Azért küzdöttem az emberekkel is, a földdel. Amiért gyilkolnom kellett és a legveszedelmesebb cselekhez folyamodnom, ami miatt elvesztettem a jobbkaromat. — A halált láttam a levélben — mondta a levélhordó, miközben sápadt arcára kiült a fájdalom. — Gyilkos vagy — kiáltozott tovább az amerikai. Megölted az apámat azzal, hogy nem készült elő a megérkezésemre, Börtönbe vele! Az emberek a levélhordóra vetették magukat és a fogházba vitték. Nem engedték szóhoz jutni, de ha szólt is volna, akkor sem hittek volna neki. Csak Helenka nézte nagy szánalommal a kerítés mellől, de nem tudott segíteni. A szegény levélhordót bezárták, lopásért és gyilkosságért halálra ítélték. Senki sem hitt védekezésének és amikor arról, beszélt, hogy a levél napról napra nehezebb lett, mindannyian nevettek. A főtéren deszkaállványt emeltek. Az amerikai maga állított fel egy nagy akasztófát. A kivégzés napját a nagy vásár napjára tették, amikor a legtöbb ember tartózkodik a városban. Azt akarták, hogy akik nem loptak és nem gyilkoltak, elégtételt kapjanak erényükért, a bűnösök pedig szánjanak magukba. A városka összes levélhordói ócsárolták, és nem győztek elég rossz szót találni rá. Főként az egyfogú özvegy járt elöl rossz példával: ebben az időben hét nyelve nőtt. Elérkezett a kivégzés napja. Az egész országból tömegesen érkeztek az emberek a ritka látványosságra. A tér tele volt emberekkel, az ablakokból kövér polgárasszonyok és kopasz polgárok nézegettek. Még a háztetők is tele voltak kíváncsiskodókkal. A leggazdagabbak, nehogy tekintélyük csorbát szenvedjen, vagyonuknak megfelelő helyett vettek maguknak az akasztófa alatt. Még a gyerme. kék és serdülők tömege sem hiányzott, akik, mint a kígyók és gyíkok, úgy furakodtak, ra- koncátlankodtak a tömegben. A tér tele volt sürgéssel-for- gással, tolakodással, fütyüléssel, élettel. És a halálra várakoztak. A templom egyik fülkéjében, a többiek feje felett állott Helenka. Halvány volt, a kéz« remegett. Szemeiben egy-egy könnycsepp ült. A kürtösök trombitáltak, a dobosok doboltak. Két csendőr felvezette a levélhordót az emelvényre. Mögöttük haladt a hóhér. Hóhér öltöny ében olyan iszonyatosan nézett ki, hogy a tömeg mintegy parancsszóra elhallgatott. A levélhordó hajadonfővel haladt, tágra meresztett szemekkel nézte a teret, a házaliat, az eget, mintha valakit keresne és nem találna. Odaállították az akasztója alá és felolvasták az ítéletet. Azután a bíró megkérdezte, hogy akar-e imádkozni? A levélhordó bólintott. Remegő kézzel néhányszor végig- simított a torkán, mintha hangot keresne benne. Torka a szenvedéstől kiszáradt s azután szenvedéstől elhagyott szemét a sok ezer ember szemébe meresztve, könyörögve így szólt: — Emberek! Igazat mondtam a bíróság előtt, most a halálom előtt is, azt mondom. Nem loptam el a levelet, nem akartam megölni az öreget. Nem félek az akasztástól, az egyedülléttől félek, amelyben meghalok. Van. maguk közt egyetlenegy, aki hisz az ártatlanságomban? Van maguk közt egyetlenegy, aki elhiszi azt, amit mondok? Szörnyű csend volt a válasz. A levélhordó letérdelt, kitárta a karját és kérését még kétségbeesettebben ismételte meg: — Oh, ne hagyjatok meghalni egyetlen csillag nélküli Hogyan, egyetlen egy sincs maguk között eb'-'en a tömegben, aki hinne nekem? A tömeg nem mozdult. Hallgatott. A szerencsétlen ember arcra borult és a legnagyobb szükségben felkiáltott: — Ember, miért hagytál el •engem! Most megszólalt egy hang, mintha az égből jönne: úgy szólt a komor csendben, mint ezüstharang, úgy lengett a tömeg felett, mint fehér zászló a fekete fogházon: — Hiszek neked! És ez a hang a templomjaikéból jön, ahol a kislány áll, tágranyílt szemekkel bámulva az embertömegre, az akasztójára és a levélhordóra. Az emberek lassan-kissan lV" Pontosan 40 évvel ezelőtt, 1918 karácsonyának első napján a vakok szegedi intézetének szomorú sorsú lakói számára karácsonyfa-ünnepélyt rendeztek. A rendezőség Étsy Emíliát, a Szegedi Színház ünlalkozott a költemény betanulására és előadására. A verset be is tanulta, de elmondására mégsem került sor, mert Étsy Emíliának azon a napon — karácsony első napja volt — a színház délutáni és esti e eladásán is föl kellett lépnie. A I délutáni előadás viszont any- I nyira elhúzódott, hogy az esti | előadás kezdetéig már nem | maradt annyi idő, hogy át- ! kocsikázhasson az Újszegeden llevő intézetbe és ott az ünnepi t műsor egyik utolsó számaként I elmondhassa a vakoknak Ju- Ihász Gyula versét. | — Mérhetetlenül bántott a [dolog — mondja most vissxanepelt drámai hősnőjét is felkérte közreműködésre. Étsy Emilia, akinek egyik parádés szerepe a Sasfiók volt, és aki ritka művészettel tolmácsolta a modern magyar líra remekeit: Ady, Kosztolányi, Tóth megfordulnak. Nagy fénylő szemeiket látnak, nagyobbak, mint a tér az összes tornyokkal. Mindenki úgy érezte, hogy ha beleesne, bizonyára elmerülne benne. Állnak, állnak, mint a megfulladtak, kővel a nyakukon, mereven maguk elé bámulva, elbűvölten a furcsa látványtól. — Hiszek neked — mondta még egyszer Helenka, miközben leereszkedett a fülkéből és a tömegbe lépett. A tömeg kettévált előtte, mint a tenger Mózes előtt és senki sem szólt egyetlen szót sem. Helenka fellépett az emelvényre, kézen- fogta a levélhordót és így szólt: — Jöjj innen! A levélhordó ment. A bírák, a rendőrök, a hóhér, a tömeg, a katonák, a tűzoltók, a gyermekek és a serdültek úgy álltak ott, mint az agyonütöttek. Mint a fából fa. rágott játékszerek. Nem tudták, mihez kezdjenek■ Utat ■nyitottak Helenkának és a le- vélhordónaik. ügy engedelmeskedtek a leányka szemeinek, mintha nem is egy árva leányka, hanem a leghatalmasabb birodalom leghatalmasabb urának szemei volnának. Mieldti magukhoz tértek, Helenka és a levélhordó eltűntek. Lassan felocsúdott a tömeg és rájött, hogy mi történt. — Mit csináltunk? — jajve- székelt a bíró az akasztófánál, — hisz fel kellett volna akasztanunk. — Gyorsan utánuk — kiáltotta a rendőrbiztos. De nem érték őket utol. Mintha a föld nyelte volna el őket. Eltűntek és senki előtt sem mutatkoztak többé. Sokat beszéltek azután a városban a levélhordóról, de még többet a kis árvalányról, Helenkáról. Mindenki másképpen ma- gya,rázta titkos hatalmát. Egyesek azt mondták, hogy valami ördög lehetett, mások, hogy angyal: de mindnyájan megegyeztek abban, hogy szépszemű gyermek volt. (Marék Antal fordítása) Étsy Emília, a „szőke hegedű*’, aki a színházi előadás elhúzódása miatt nem mondhatta el Juhász Gyula versét. emlékezve erre a 40 év előtti epizódra, az akkor hamvasszőke, most pedig hófehér hajú művésznő. — Bántott a vakok miatt, de bántott a költő miatt is. A bérkocsi az egész délutáni előadás alatt a színház előtt várakozott rám, hogy amint szabadulok, átröpítsen a hídon, de erre nem maradt idő, kezdődött az esti előadás. Sokáig azt hittem, hogy Juhász Gyula — bár ártatlan voltam a dologban — neheztel rám; Kellemesen csalódtam: nem haragudott, aminek gyönyörű bizonyítéka az a szonett, amit alig két évvel később, 1920-ban írt hozzám és amelyben „szőke hegedűnek” nevezett, mint vermei tolmácsolóját. (m. 1.)
