Pest Megyei Hirlap, 1958. november (2. évfolyam, 258-283. szám)

1958-11-02 / 259. szám

1958. NOVEMBER 2. VASÁRNAP «f? MU, K^Cirlap 3 Jól haladnak az őszi munkákkal a gödöllői járásban A legtöbb tsz már végzett — Nagy ,,sikert“ aratott a hibridkukorica Kevés a traktoros a gépállomáson A gödöllői járásban mozgal­mas képet mutat a határ. Traktorok zúgnak, vetőgépet vagy ekét vontatnak, másutt a lovakat biztatják. Odébb ku­koricaszárat vágnak, azt rak­ják kocsira, vagy éppen gazt égetnek. Igyekszik mindenki, hamar megjön az este, ki kell használni a napot. Elégedett a tsz-ek és az egyénileg dolgozó parasztok végzett munkájával Varga Ti­bor is, a járási tanács főme­zőgazdásza. — Nem kell senkit sürgetni — mondja, — Igyekeznek az emberek egész évi fáradságos munkájuk eredményének be­takarításával, s lelkiismerete­sen készítik elő a következő gazdasági évet, még nagyobb sikereket remélve. A kukorica törését a tsz-ek teljesen befejezték. Az egyé­niek szintén. A szárvágás, de különösen a szár behordása már las­sabban megy, pedig a gazdák érdeke is, hogy a levágott szár gyors eltakarí­tásával elejét vegyék jövőre a kukoricamoly kártevésének. Meglátszik a termésen a ta­valy őszi mélyszántás, mert ezek a földek a járási átlagnál 3—4 mázsával több kukoricát adtak. Az idén nagy „sikert“ aratott a hibridkukorica, s jövőre már a járás összes kukorica vetés- területének 30—35 százalékán hibridkukoricát termelnek. Az isaszegi Vörös Csillag Tsz-ben 10 holdon átla­gosan 40 mázsa termett az óvári 5-ös hibridből, míg Vácszentlászlón Maszlag Mihály dolgozó paraszt ért el 31 mázsás termést. A szokvány kukoricából a járási átlagter­més 20 mázsa körül volt hol­danként. A burgonya betakarítása Is befejeződött. A tsz-eknek nem tudott segíteni az ásásban a gépállomás, mert a motollás szedőgép nem nyerte meg a tetszést. A cukorrépa szedése, szállítása befejezéshez közele­dik, úgyszintén a szüret is. Kár, hogy a járásban még sok az értéktelen direkttermő sző­lő. Egyedül a szadai Előre és a kerepesi Kossuth tsz foglal­kozik értékesebb fajták terme* lésével. A szadai tsz rizlingje 23 cukorfokos mustot adott, míg a járási átlag 11—18 fokos. A tsz-ek a vetőszántás 90 százalékát elvégezték. Már zöl- dell az őszi takarmánykeve­rék, az őszi árpa, a rozs, sőt november 10-ig földbe kerül a búza is. A legtöbb tsz teljesen befe­jezte az őszi munkákat. Érde­kes jelenség, hogy a kukorica rovására növekszik a kenyér- gabona vetésterülete. Az egyé­niek is jól haladnak a vetés­sel, kivéve a „kétlakiakat". A mélyszántás zömében november közepén kez­dődik meg. A vetőmag- csere kedvezően halad a járásban. Eddig 600 mázsa rozs és 550 mázsi őszi árpa vetőmagot cse­réltek s ugyanennyi búzát, őszi árpából kellett volna több, legalább 1200 mázsa. A gépállomás munkájának minősége ellen nincs panasz. Annál többen kifogásolják mind a tsz-ek, mind az egyé­niek, hogy nem végzik el a vállalt határidőre a szántást. Ennek oka — amint Vámos Géza, a Gödöllői Gépállomás főmezőgazdásza tájékoztatott bennünket az, hogy nincs elég traktorosuk, áll­nak a gépek, nincs képzett műszaki gárdájuk. A napokban négy hanyag, az utasításokat végre nem hajtó traktorost kellett elbocsáta- niok. Az apróm agcsépiéssel hama­rosan végeznek, három gép is dolgozik. Mázsás óriástökök A Tolna megyei Pusztahen- csén Plézer Frigyes egyéni­leg gazdálkodó földjén 30 őriástök termett. A hatalmas termények átlagban 60 kiló­sak, de van közöttük több egy mázsánál is súlyosabb. Egy-egy ilyen tök egy tehén­nek három napig elegendő. Panaszos levél Dunabogdánvltöl Sokan járunk be naponta a fővárosba dolgozni. Legtöbben hajnali 3—5 óra között indu­lunk. A MÁVAUT-buszok, különösen télen, a rossz idő­ben, gyakran késnek. S mi mindenkor, akár esik, akár fű, az út szélén ácsorgunk. mert nincs egy fedett helyiség, ahol várakozni lehetne. Több­ször kértük már mind a helyi tanácsot, mind a MÄVAUT-ot, intézkedjenek már, de ez ideig eredménytelenül. Szeretnénk, ha végre a lap hasábjain keresztül kap­nánk érdemleges választ, van- e remény arra, hogy a szom­széd községek példájára Du- nabogdány is fedett busz. megállót kapjon? Kovács János levelező A Ml ERŐNK Vadászértekezlet a megyei tanácsnál A vadásztársaságok vezetői tegnap délelőtt értekezletet tartottak a megyei tanács székházában, hogy megbeszél­jék az őszi vadászidény és az 1958/59-es vadév legfontosabb feladatait. A tanácskozáson a Földművelésügyi Miniszté­rium, a Magyar Vadászok Or­szágos Szövetsége és a megyei rendőrkapitányság képviselői Is részt vettek. Korecz András beszámolójá­ból, de a többi hozzászólásból is kitűnt, hogy a vadgazdálkodás tovább­fejlesztése megyénkben is rendkívül fontos, népgaz­dasági érdek. Sajnos, az elmúlt évek során ; eléggé háttérbe szorult a mun-; ka. Vadállományunk éppen! emiatt most még úgy néz ki, \ mint egy lábadozó beteg. Az j 1957-es év fordulópontot jelen- \ tett a magyar vadgazdálkodás j történetében: ekkor jelent meg \ az új vadászati törvény, amely | leszögezi, hogy a vad a „senki j jószága“ helyett ezentúl társa- \ dalmi tulajdon. Kormányza- j tunk egyre több segítséget ad j a vadgazdálkodás felvirágoz- i tatásához, a törzsállomány; megteremtéséhez és a szak- j emberek képzéséhez. A vadászat népgazdasági je- ! lentösége napjainkban különö- j sen az apróvad gazdálkodásnál \ mutatkozik meg. Például egy vadnyúlért a nyugati országokban annyi pénzt [ kapunk, amennyiért egy | vadonatúj kerékpárt lehet i vásárolni. f A vadászoknak tehát feltétle-1 nül be kell tartaniok a meg- \ adott kilövési keretszámokat.! Hozzá kell kezdeni a nyúl és | az egyéb apróvad állomány [ helyes ivararáhyainak a ki-1 alakításához is. Az apróvadas f területeken a fő vadászati mód ; csak a ráhajtás lehet. Szóba került a vadőrzés j problémája is. A megyében ; több helyen még mindig nincs j vadőr. A legutóbb megtartott | c .hetes bentlakásos vadőr-tan- i folyamón megyénkből mind- I össze egy jelentkező vett I részt. Tóth Gyula rendőrőrnagy i felszólalásában megemlítette, hogy gyakran előfordul olyan eset, amikor a vadászok más célra használják fegyvereiket. A fegyelmezetlen fegyverhasz­nálat nem egy esetben komoly balesetet okozott már. A vadászok erkölcsi köte­lessége, hogy fegyverüket a legóvatosabban kezeljék. Az értekezleten ezenkívül még több szakmai és szerve­zeti kérdés szerepelt. Jó elnök, ismét rá szavazunk­Kovács Miklósná hét év óta Táborfalva tanácselnöke. Otthon családja kis- háztartá­sát vezette, mielőtt erre a fe­lelősségteljes, szép posztra ál­lította a nép bizalma. S a bi­zalom nem volt hiábavaló. A választók nem csalódtak az asszonyelnökben. különbül megállta helyét, mint akár­melyik férfi. — Pedig nem volt könnyű dolgom — emlékezik vissza hétesztendős elnökségére Ko- vácsné. — Nem ismertem én a közigazgatást. Honnan is is­mertem volna? Otthon a csalá­dom háztartását csak eligaz­gattam, de mennyivel más az, mint egy község háztartását vezetni. Lány-koromban meg éppenséggel nem a közigaz­gatást tanították velem. Ti­zenkét éves gyerek voltam, amikor szüleim cselédnek küldtek a városba. Apám be­teg volt. kellett a keresetem kenyérre, orvosságra. Az őszinte bizalom nyilvá­nult meg ismét azon a jelölő­gyűlésen, ahol egyhangúlag új­ból jelölték. A választóknak az a véleményük: Kovácsné jó elnök, ismeri a falut, megta­nulta a közigazgatást, ezért újból megválasztják. K isváros fiatal tanácselnö­kével beszélgetek. Csalt néhány szót váltunk: hevenyészett vázlat készül az elmúlt két-három hétről, mióta nem találkoztunk. Hogy elnökhelyettesből el­nökké lett, ez apró dolog. Vál­tozott a szoba, más székek, más íróasztal, más szekrény... í A munka — ugyanaz. Hogy maholnap befejezik a j főtér műemlék-házainak tata- I rozását, hogy megnyílott a ki­csiny, de nagy gonddal és sze- I retettel összeállított helytörté- j neti kiállítás, hogy a dunapar- | ton új házakat építenek — ez I a lényeges, ez az igazi új. Legalább is a tanácselnök ! szerint. j És a leglényegesebb: befeje- j ződtek a jelölőgyűlések. | Nyolcvan tanácstagot jelölt a kisváros, nyolcvan embert, a nagy tervek hajójának kor­mányosait. Nem sokat időzhetett ott­hon, a családdal a jelölőgyűlé­sek idejében ez az ember. Nyolcvan jelölőgyűlés, sőt, ta­lán még több, hiszen bizo­nyára akadt olyan hely is, ahol vagy a választók, vagy a megválasztandók nem jelen­tek meg. És az előkészületek, a szervezés, a többi választási munka, ami egy vb-elnök vál­lát nyomja ... És mégis: derűsen, a jól vég­zett munka örömével beszél még arról is, hogy a Hazafias Népfront 80 javasoltja közül nyolcat nem jelöltek a válasz­tók. — Igényesek nálunk az em­berek! — foglalja össze, mint­egy tanulságképpen a „nyol­cak'’ dolgát. Azt nem mondja, ezt már én fűzöm hozzá: és igényes volt a népfront-bizottság, amelynek tagjai — bizonyára a közvéleményt alaposan is­merve — annyira a nép „száj­íze” szerint állították össze a tanácstagságra javasoltak lis­táját, hogy csak tíz százalék­nyi változtatni valót leltek benne a választók. I gen, Igényesek nálunk az emberek. Az említett kisvárosban például nem jelöltek egy java­solt kisiparost — bár megálla­pították róla, hogy becsületes, iparkodó ember, úgy dolgozik, olyan árakat szab, ahogyan az „a nagykönyvben meg vagyon írva” —, de nem jelölték, mert nem a szavazókörzetben la­kik, és ugyan honnan ismerné akkor a körzet életét, a vá­lasztópolgárok gondjait? Egy másik javasolt elvtársat — az egyik középiskola szeretett és tisztelt igazgatóját —, aki nem jelent meg a jelölőgyűlésen (későn értesítették a gyűlésről, és akkorra már szülői értekez­letet hívott össze, amit nem lehetett lemondani) bizony eleven érvekkel kellett meg­védeni, mert a választópolgá­rok követelték: akit mi jelö­lünk, jöjjön is el közénk, vá­laszoljon kérdéseinkre, ne csak mi vállaljuk öt, ő is vál­laljon minket! És amikor a kisváros egyik kieső részében egy izgága em­berke belekiáltott az előadó beszédébe: „Sok a mese, úgy­se azt választjuk, akit maguk akarnak!” — nem a szónok, hanem a gyűlés közönsége igazította rendre a hangosko­dó!: „Mi majd megmondjuk, ha nem értünk egyet a javas­lattal, de nem így... Téged pedig, hiába ágálsz, úgyse je­lölünk!'’ így jó ez: mérlegre raktak minőén egyes jövendő tanács­tagot, és ha könnyűnek talál­ták, mást jelöltek helyébe. Megtehették, senki sem aka­dályozta meg őket állampol­gári joguk érvényrejuttatásá- ban. És itt érdemes néhány szót vesztegetni arra, hogy hát vajon választás lesz-e nálunk vagy szavazás? — hiszen any- nyiszor kérdezi ezt tőlünk az a „demokratikus” nyugat, amely szabad választást en­ged választópolgárainak tőkés és tőkés között. TTÍzony, a magyar nép vá­SJ laszt — és nemcsak egy­szer, hanem háromszög is. Először: amikor a nép meg­bízottjai, a népfront-bizottság tagjai kiválasztják a javas­latra számbajöhető embere­ket; másodszor: amikor a ja­vasoltakat jelölik vagy nem jelölik; és végül harmadszor: amikor a javasolt és jelölt emberekre a szavazócédulákat leadják. És leadják majd 16-án a szavazócédulákat, az említett kisvárosban, Szentendrén, és leadják minden városban és minden községben és minden falucskában. És mindenki tud­ja — nálunk is, nyugaton is —, hogy nemcsak a jelöltekre sza­vaz akkor majd az ország, nemcsak a tanácstagokat vá­lasztjuk meg. hanem ami en­nél több: a szocializmusra szavazunk, a népi demokrá­ciát választjuk. Mert igényesek nálunk az emberek. És ez az igényesség, a szik­rázó, fényesedé emberi öntu­dat: a mi legnagyobb erőnk. Garami László Ilit III Ilii II Ili II MIIIMIIIMIIIf IIIHIIIIUIIII1IIIMHIII If UnillllllMIIIIHiriinillUiiimMIIHMIIIUMIIIIIUIlUiWlllllttlHIIf IllfUIIIIIIIItiriill IIK tMIIHillMIHIIIIIHIiiUllli'Mfi ii rm ii ii 11111111(11 iiniitt mm iiuimiiiumi mim iiiiiimr«ii mi Hitiui min mm iiiiiiiniiuiii Iliim ti mii m lUllliiiiiiHHi H llHlllilirHilllHtIltlIlllfIHIIIIII II tllHIIIIIIIIIMMMIKIMf Mészáros Ottó »: (VaLimiímk múltból is (titiimL (5) „alázatos SZOLGÁJA../' A képviselőtestület nagyha­talom volt a faluban! Amit el­határozott, annak ha törik, ha szakad, úgy kellett lennie, S mit határozott? Vajon kiket képviseltek a képviselőtestü­letben ülők? Nos, választ ad erre egy egyszerű számadat: a negyven tagú képviselőtestü­letben mindössze öt paraszt volt, s 12 földbirtokos! Tizen­öt földbirtokos család volt, s abból tizenkettő a képviselő- testület tagja. Igaz, hogy a há­rom azért maradt csak ki, mert nem laktak a faluban, csak a hasznot vitték innét. S a több mint tizennégyezer kis- parasztnak, nincstelennek öt képviselője! Habár ezek is in­kább virilisek voltak, mint kis- parasztok! így hát könnyű elképzelni, hogy kiknek a javát szolgálta a képviselőtestület minden ha­tározata! Hiszen mert-e szem­beszegülni valaki is Vitzián Kálmánnal, amikor nemcsak földesúr volt, hanem István­nak, a főispánnak az öccse! Keserves emléket sokat őriz­nek az emberek az emlékeze­tükben ezekről az évekről. Mi­lyen is volt egy igazi főjegyző úr, a hatalom helyi istene, aki nélkül moccanni sem moccan­hatott még az egér sem, nem még a parasztember! Vona Ferenc ma is a tanács­házán dolgozik, ő meséli: . — Jó pár esztendeig voltam bitskei Bitskey Illés keze alatt. Valaha gazdag ember volt, a vagyon azonban elúszott, s csak a mérhetetlen gőg, önzés és nagyravágyás maradt meg benne. Nem ismert magánál nagyobb hatalmasságot — a főszolgabírót kivéve, dehát az ritkán látogatott el a faluba. Hacsak vadászni nem, mert jó fácános volt már akkoriban is a Klára-telepi cserjés, — Csak kabátban, kemény­gallérral, szabályosan kötött nyakkendővel lehetett belépni a főjegyzői szobába. Le azon­ban már nem ültették az em­bert. Még minket sem, akik itt dolgoztunk. Azaz, tévedek. Le­ültették a látogatót, ha: száz holdon felül volt, akkor rögtön került ital, dohány, minden. S ha ilyen látogatója volt, akkor lélek se be! Még akkor se, ha égett a falu! Sokszor megtör­tént, hogy öreg, idős ember jött be a Haleszból, gyalog, tíz kilométerről. Várhatott fél na­pot, egész napot, de be nem mehetett. S olykor az is meg­történt, hogy dolgavégezetle- nül ment haza, mert még este hatkor is a vadásztörténeteket mesélték egymásnak a főjegy­zői szobában az urak! — Panaszokkal nern szíve­sen foglalkozott a főjegyző, s arra kényszerítette az itt dol­gozókat is, hogy a kisemberek panaszaival minél kevesebb időt töltsenek el. — Haszonta­lan dolog — mondogatta, de ugyanakkor a legnagyobb készséggel intézte el a földút- íráisokat, mert azért pénz ütöt­te a markát. — Nem volt szabad senki­nek sem belépni, csak ha hív­ták. A hívás azonban nem ment egyszerűen. Csengő volt felszerelve a dupla Bitskey asztalán, s ahányat csengetett — számozva voltunk — annak kellett rapportra mennie! Min­denki retteget, ha hívta! Csak az egész rendkívüli dolgokat volt hajlandó soron »kívül alá­írni. Különben csak pénteken volt aláíratás, ami külön ün­nepély számba ment, olyan ce­remóniával kellett csinálni. Ha iráshiba volt az iratban, azonnal szétszakította, s bele­vágta a papírkosárba. Az em­bernek meg csak annyit mon­dott: — Kotródjék! — Egyetlen egyszer sem kérdezett tő’em semmit arról, hogyan élek, van-e valami gondom, bajom. Nemcsak tő­lem. hanem senkitől sem. Egy­általán nem törődött az itt dol­gozókkal, csak addig, hogy mindenkit tegezett! Ennyiből állt a demokratizmusa. Ml meg három lépésről — mert valóban ennyire kellett meg­állni az íróasztala előtt — ma- gázhattuk. — Felfogása a közigazgatás szerepéről jellemző volt. Ne­velni a népet, akkor is, ha be­lehal — ez volt a jelmondata. S mire nevelni? Hát tisztelet­re az urak iránt, a hatalommal szembeni feltétlen engedel­mességre, s így tovább. — A rendeletnek nincs szel­leme. annak csak betűje van — mondotta, s ez meg is látszott minden intézkedésében. Nem ismerte azt a fogalmat, hogy humanizmus, hogy könyörület, megértés. Csak a rendelet léte­zett, a paragrafus, más semmi. S ez megmutatkozott abban is, hogyha valamelyik általunk szövegezett iratban olyasmi volt, ami nem egyezett az ő véleményével, akkor szétszakí­totta azt, s a dühtől vörösen rivalt ránk: — Miért nem kér­dezte meg az én véleménye­met? Miért van magának vé­leménye? Véleménye itt csak bitskei Bitskey Illésnek leh« Mondhatná az ember, hog. ez a bitskei Bitskey Illés ritka rossz főjegyző volt. De szinte szóról szóra ugyanezt mesélik el Rakitóvszkyról is, a másik fő­jegyzőről, s az emberek sze­mében még most is lobot vet az indulat, ha rájuk emlékez­nek. Nem véletlen, hogy na­gyon sokan tiltakoztak, ami­kor a közelmúltban szelére vitték bitskei Bitskey Illés föl­di maradványait. Rendszer volt ez, a rendszer teremtette figurákkal. A föl­dön az intéző, ispán, kasznár, a községházán a főjegyző, a minderre biztosítékul: a csend­őrlaktanya, megrakva marco­na legényekkel, akik napiren­den vertek félholtra embere­ket, akiknek annyi bűnük volt, hogy mukkanni mertek vala­mit a sorsuk ellen. De napi­renden volt az is, hogy belekö­töttek a fiatalabbjába a tánc- mulatságokon, s úgy megver­ték, hogy nyomorék lett be­lőle. Nem is igen emlegeti a régi Jó világot senkisem a szegé­nyebbre közül. Mert sokszor az utolsó göncöt vitték a sza­tócshoz, hogy petrót adjon, mert beteg az ember, világ kell, hogy ápolhassák. Bábát sokszor nem hivattak, mert nem volt miből fizetni. Ha mégis megtudta a bába, ment, aztán nem kért semmit. Mert tudta, hogy adnának, ha le* ne, da nem volt. Minden ötödik gyerek Járt csak iskolába. Olykor az is úgy, hogy kölcsön csizmában, ruhában. Két gyereknek egy csizma! — már ez is jólét volt. ért legtöbbjének még így se {ott! Ezt a világot védte, sőt: te- rebélyesítette a közigazgatás. Olyan főjegyzőkkel, mint bits­kei Bitskey Illés, meg a töb­biek. S a terror, a nincstelen- ség megtette a magáét. Pusz­tított a tbc, az angolkór, s a többi, ma már szinte ismeret­len betegség. Az alázatos szolgája sok minden kifejezője volt. Az egész akkori életnek, az embe­ri méltóság akkori „tisztelet­ben’1 tartásának! (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents