Pest Megyei Hirlap, 1958. november (2. évfolyam, 258-283. szám)

1958-11-23 / 277. szám

AJANLAS Uj köntösben jelenik meg ma a Pest megyei Hírlap iro­dalmi-művelődési melléklete. Az új köntös új tartalmat ta­kar. Ez az új tartalom: me­gyénk irodalmi, zenei, művé­szeti életének hű tükrözése, a művelődés forradalmának ak­tív támogatása, két módon is. Az első: helyet adni a megye tehetséges íróinak, • művészei­nek, művelődéspolitikai szak­embereinek, felfedezni és nyil­vánosságot biztosítani a szár­nyukat bontogató fiataloknak. A másik cél: megismertetni olvasóinkkal azt a pezsgő, kul­turális életet, amely jellemzője szocializmust építő hazánknak és szűkebb pátriánknak, Pest I megyének is. Ez a fő cél. De a megye mint koszorú, öleli Budapestet. A megye leg­távolabbi sarkából is járnak a fővárosba opera- és színházra­jongók, zenekedvelők. Felada­tunknak tartjuk tehát azt is, hogy a közérdeklődésre szá­mot tartó fővárosi színházi be­mutatókról, hangversenyekről, tárlatokról könyvekről és fil­mekről is tájékoztassuk olva­sóinkat. Uj Termés. Ezt a címet ad­tuk mellékletünknek. Ez a cím egyben program is. Programja és kifejezője annak a törekvés­nek, hogy így, ezen az úton is segítsük a növekvő, terebélye­sedő „Uj Termés“ kalászba szökkenését. Várjuk hát írói* kritikusi, képzőművészi, költői tehetség­gel megáldott barátaink jelent­kezését. ígérjük, hogy műveik­kel szeretettel, a jó kertész gondjával bánunk. Az érett termést közöljük, a próbálko­zóknak segítséget nyújtunk. Az Uj Termés első aratását íme, letesszük az olvasó aszta­lára. Reméljük, az olvasó meg­érti céljainkat és szívesen ve­szi kezébe a lapot, segít ben­nünket, hogy hétről hétre, va­sárnapról vasárnapra egyre gazdagabb legyen az, amit ezen a két oldalon nyújtha­tunk. ic jioa M **:*>» <H És még valamit: ajánlásunk nem azt a célt szolgálja, hogy az olvasót „nyájassá", szelídít­se. Kérjük és várjuk vélemé­nyüket: mi tetszett és mi nem tetszett kulturális mellékle­tünkben. DÓZSA GYÖRGY Hétfőn érkezik a Székely Színház A Román Népköztársaság­ban működő hat állami ma­gyar színház egyikéneik, a ma­rosvásárhelyi Állami Székely Színháznak a társulata hétfőn érkezik Budapestre. A színház, amely 1946-ban alakult, 12 éves működése alatt Románia egyik legjobb színházává fejlő­dött, előadásainak eszmei és művészi érettségét. magas színvonalát az egész országban nagyra becsülik. A marosvásárhelyi művé­szek kedden este kezdik meg magyarországi vendégszereplé­süket, amelynek során nem­csak Budapesten lépnek fel, hanem több vidéki várasba is ellátogatnak­'MIIIIIIHUIIIIMIIIIIIIIIIIIUIIIIIIimilUliMllllllllltlflllillllllfItlllllHllltlltlllllllllllllltMllttlltllltlllllilllimilllllltlllllltItlllllllllllir. i .- s | András Endre: A VCQl IjClZ Vigyázz, áll még a régi ház, a völgyre nézett erezett homloka. Vigyázz! melyebb a régi gyász, rozsdás kertje idegen mostoha. Fosztott egén ideges fény cikáz, vigyázz! küszöbét ne lépd át soha Nap voltál egykor, tükrös örömöt szórtál ream, most hömpölygő ködök fullasztanak, de áldalak, hogy kopár közönyöd nem tehet lággyá: szikla vagyok és hallgatok. És jól tudom, egyszer a mély úton mosolyszemű leány indul felém. Talán még áll a régi ház, s talán már akkor nem is élek én. Emlék se lesz a csonka váz, amely tőled volt eleven csoda, s hogy voltál egyszer, azt is elfelejtem s az új lány sem tudhatja meg soha! Vigyázz! áll még a régi ház, | es alkonyfényben ég a homloka. — Holnapra tán már csillapul a láz, véletlenül se jöjj oda; vigyázz! äjuiliniMiMHi.iiliiuimMMiiimiiimmii ...imimmiiimiimiiiimiiiMiiiimiiimillliHl.... ( Dózsa György fejének tanulmányképe Mohácsi György festőművész alkotása. A fiatal művész megyénkben él, a pomázi általános iskola tanára. Több képét bemutatták a pedagógus képzőművészek kiállításán és az Észak-Pest megyei képzőművészek tárlatán. Mohácsi György Dózsa- feje csak egy abból a tanulmánysorozatból, amelyet ter­vezett nagy Dózsa-kompoziciójához készített) A ceglédi fotosok sikere Nemzetközi fotószalon nyílik Cegléden Tegnap nyílt meg Pécsett az országos fotókiállítás, amelyre a Ceglédi Foto Clubból is küldtek be képeket. A zsűri 11 ceglédi képet fogadott el. Összesed tíz képet díjaztak és ebből «egy díjat a ceglédi Tóth István hozott el. A fotoklub most nagy nemzetközi szalon megrendezésére kapott engedélyt és megkezdte az előkészületeket. A szalon február végén vagy március elején nyílik, 11 külföldi fotoklub részvételével. A Szovjetunióból, Csehszlovákiából, Lengyel- országból, az NDK-ból, Svédországból, Franciaországból, Olaszországból várnak képeket. „IFJÚ SZÍVEKBEN ÉLEK... “ András a barátom. Ezt a kapcsola­tot nem titkoljuk a világ előtt. Nem is kérkedünk vele. A kérdést pedig, hogy melyikünk lehet több joggal büszkébb a másik barátságára, hallgatólagos megegyezéssel egymás Iközött sem fir­tatjuk. Valószínű, hogy ő énbennem legalább annyi csodálni valót talál, mint én őbenne. Én vagyok talán nyi­ladozó értelme számára a kapu,' ame­lyen át a felnőttek távoli és titokzatos világába kandikálhat, én meg kis ab­lakocskának látom őt, és rajta keresztül kukucskálok vissza abba a tündérvilág­ba, ahonnan az emberek olyan köny- nyelműen és olyan visszavonhatatlanul disszidálnák, ha úgy hiszik, hogy benőtt a fejük lágya. Hogy melyikünk lát érde­kesebb dolgokat kiváncsiskodás közben, azt nem tudom, de hogy ez a mi barát­ságunk mindennap -édes és aromás gyümölcsöt terem számomra, az bi­zonyos. Mondják, hogy az ember úgynevezett egyénisége életének első három éve alatt végérvényesen kialakul. Utána már változtatni rajta nagyon körülmé­nyes, sőt alapelemein nem is lehet. Amikor az alábbi eset történt, András már túl volt a Rubikonon, már meg­ünnepeltük negyedik születésnapját is, tehát végérvényes ‘karakter volt. Pél­dául: csak az olyan vajaskenyérért lel­kesedett, amelyre anyukája vékonyra vágott kolbász- vagy szalámi-szeleteket rakott. Lehetőleg sűrűn egymás mellé, hogy minél kevesebb látsszon ki a vaj­ból. Az ilyen vajaskenyeret aztán min­den biztatás nélkül, átszellemült arc­cal majszolta, sokszor még a szemét is lehunyta hozzá a leplezetlen gyönyörű­ségtől. Stílus az ember — mondja találóan a francia. — Ez az igazság a grafológu­sok szövegezésében így szól: mutasd, az írásod, megmondom, ki vagy. Krúdy Gyula viszont, aki legfőbb szakértője volt honunkban az ízeknek és aromák­nak, és aki pontos térképet tudott vol­na rajzolni arról, hol, melyik város­ban vagy faluban főzik a legpompá­sabb töltöttkáposztát, tyúklevest avagy halpaprikást, ezt a mondást minden bizonnyal így variálta volna: madarat tolláról, embert kedvenc ételéről is­merhetjük meg a legjobban. Van is némi különbség a töltött káposztát ked­velő honpolgár és aközött, akinek mondjuk, a spenót a kedvenc eseme géje. (Brrrl) András barátomé a kolbászszeletkék- kel díszített vajaskenyér volt. A jel­lemtudósokra hárul a feladat, hogy ki- analizálják ebből kis pajtásom emberi karakterét. Bevallom, hogy nekem ak­kor is .tetszeni fog, ha ezek a tudósok a legsötétebb jellemre következtetnének belőle. Szóval az történt — ami különben igen gyakran megesett —, hogy a gye­rek délutáni uzsonnaidőben betotyogott hozzám, kezében hatalmas vajaskenyér, rajta kolbászszeletkékkel, és a szoba kö­zepén leült megszokott helyére, egy kis háromlábú puffra. Ölébe újságpa­pírt terítettem, hogy a zsíros morzsák ne idézzék fejünkre a házi zivatart, az­tán gyönyörködve néztem a gyereket, hogyan ragyog szénfékete szeme hóm- lókába hulló aranyszőke fürtjei mögött, amint áhítattal készülődik a csemege el­fogyasztására. Incselkedni kezdett velem az ör­dög. Biztatott, tegyem próbára And­rás barátságát. Mert, ugyebár, az igazi barát az utolsó falatját is szívesen, gon­dolkodás nélkül odaadja barátjának. A^, igazi barát. No, nézzük csak, hogy állunk? — Jaj, de szeretem én az olyan kol- bászos vajaskenyeret — sóhajtottam és közben vágyakozva meresztgettem sze­memet András' uzsonnájára. A gyerek ijedten nézett rám, mintha azt kémlelte volna, hogy őszintén be­szélek-e vagy csak komédiázom. Ha lehet, még szenvedélyesebben is­mételtem meg a fohászt. — Mindennél jobban szeretem a kol- bá^os vajasikenyeret... — majd, a na­gyobb nyomaték kedvéért, még ezt is hozzá sóhajtottam: — Ha én egyszer olyan kolbászos va­jaskenyeret ehetnék... András most már nem nézett rám. Leszegte fejét és két kézre fogva a ka­réjt, azt nézte mereven. És várt. Ta­lán azt várta, hogy tréfára forduljon mégis a dolog. De nem fordult. — Haj, haj — gyötörtem tovább —, hogy én soha nem ehetek kolbászos va­jaskenyeret, amikor olyan, de olyan na­gyon szeretem! Szegény András szemmel láthatóan szenvedett. Mozdulatlanul ült, lesunyt fejjel és nem nézett volna rám a vi­lágért sem. Néha megrándult a karja, mintha mozdulni alkart volna, de aztán ismét visszamerevedett és pici ujjai még szorosabban tapadtak kincséhez. — Nekem soha, •senlki sem ad kolbá­szos vajaskenyeret — nyöszörögtem, az­után néhány pillanatnyi hatáspauzát tartottam, hogy figyeljem a gyereket, akinek lelkében szörnyű bírókra kelt két nagy érzés, a barátságé, amely azt parancsolta volna, hogy kínálja fel az annyira megkívánt csemegét, és az ösz­tönös önzésé, amely tiltakozott minden­féle könnyelműség ellen. Szinte lát­tam, hogy a pantkrációs mérkőzés bírá­ja, maga András, valami kompro­misszumos megoldást keres, ami felol­daná ezt a rettenetes feszültséget. Egyszer csalk látom, hagy pici ujjai megmozdulnak, tétovázva tapogatni kezdik a kenyeret, hosszan tusakodnak, majd lassan letörnek belőle egy fcö- römnyi falatkát és azt gondosan az új­ságpapírra helyezik. Aztán megragad­ják az egyik kolbászszeleékét, abból is leválasztanák egy morzsányit, és össze­fogják a kenyérfalatkával. Egy vég­telennek tetsző pillanatig az apró uj­jak mozdulatlanul tartják szeme előtt a feláldozásra szánt részt, de olyan ravaszul, hogy én ne láthassam, majd hirtelen felnéz rám a gyerek és férfias elhatározás csendül a hangjában, amint mondja: — Csukd be szemed, nyisd ki szád ... Magyar László bad, az emberibb és igazabb Magyarország megteremtésé­ért. Ady a forradalmat jelen­tette a legbiztonságosabbnak tűnő, a legbékésebbnek és a legboldogabbnak mondott Fe- ren József-i időkben, a köze­ledő forradalmat, amelynek dübörgését a legélesebben ta­lán ő hallotta meg. Azután minden, ami történt, Adyt iga­zolta. A végzetes világháború, a kiegyezés Magyarországának összeomlása, a forradalmak. Akikor halt meg, amikor igéi elérkeztek a beteljesedéshez, a forradalmak leglázasabb napjaiban, 1919. január 17-én. Hogy kit látott benne‘az akko­ri ifjúság, azt igen szépen és igen'plasztikusan talán a seU mecbányai ág. h. ev. líceum és főgimnázium utolsó öniképző- köri érdemkönyve bizonyítja. Érdekes története van ennek az érdemikönyvnek. Az ősrégi iskola akkor már közel 100 esztendős önképzőköre Petőfi Sándor nevét viselte jogos i büszkeséggel, mert első, a múlt I század 30-as éveiben készült | érdemkönyve egyike a Petőfi- § relikviák legbecsesebb darab- % jainak. A szabadságharc költő- 1 je ugyanis a múlt század 30- i as éveiben selmeci diák is | volt, buzgó tagja az öreg iskola i önképzőkörének, első verseit | ott olvasta fel, első sikereit ott I aratta, és jutalomképpen sa- ! játkezűleg írhatta be az önkép- ! zőkör első érdemkönyvébe ] megdicsért költeményeit. A 1 selmeci iskolá közel egy év- ! századon át őrizte ezt az iroda- | lomtörténeti emléket, 1919-ben I pedig, sünikor a világháború | utáni változások követikezté- ! ben megszűnt a régi iskola, an- f nak utolsó igazgatója, Király | Ernő Budapestre hozta az érté- | kés relikviát és megőrzés vé- ! gett á Nemzeti Múzeumnak | adta át. | Nemrégen került elő csodá- ! latos véletlen folytán a selmeci | iskola önképzőkörének utolsó | érdemkönyve az 1918—1919-es | tanév önképzőkörének emlé- ! keivel. Ezt az érdemkönyvet az | önképzőkör utolsó tanárelnö- ! ke, Klaniczay Sándor hozta | magával az iskola bezárása | után. Évekig őrizte sok más is- ! kólái irattal együtt. A legutób- ! bi dunai árvíz alkalmával, | hogy-hogy nem, Klaniczay | Sándor egyéb ingóságaival | együtt ezt a selmeci emléket i is magával sodorták a hullá- ! mok. Aztán mégis előkerült. 1 A víz a vaskos kötet néhány | lapján elmosta az írást, de I azért nagyobb kárt nem tett | benne. Épen maradtak utolsó | lapjai is, amelyek az önképző- I kör utolsó ülésének emlékét | őrzik. | 1919. március 19-én, tehát | két nappal a Tanácsköztársa- ! ság kikiáltása előtt és ponto- ! san hat héttel Ady halála | után, az iskola egyik hetedik | osztályos növendéke, Ernst | Valéria olvasta fel „Emléke- I zés Ady Endrére” című tanul- ! mányát ezen az ülésen. A ta- ! nulmányt az önképzőkör dicsé- = retre méltónak tartotta és em­lékkönyvében örökítette meg. A megdicsért tanulmány szer­zője jutalomképpen sajátkezű- leg írhatta az emlékkönyvbe dolgozatát. íme néhány részlet belőle: „A kuruc Úristen kuruc gyermeke, Góg és Magóg elfá­radt fia, a fekete szemű, lobo­gó hajú, lázadó vérű, beteg szívű — zilahi kisfiú, a vára- di költő, párizsi író és magyar halott: Ady Endre, negyven évi élet után itthagyott min­dent, italt, verseket, asszonyo­kat, s keresztre feszített szíve kihűlt egy szanatóriumi ágyon. Január utolsó napjának azon a havas délutánján, amelyen ravatalának vörös fáklyái csonkig égteky-és .amelyen tes­tét összeelegyítették a' porral, egy új élet kezdődött: Ady Endre élete halhatatlanságban, az örökkévalóságban. És egy új irodalomtörténeti korszak, melynek körülbelül ez a címe: Ady nélkül.“ „Ady született lázadó, ki verskatonákkal harcol s a for­mák bilincseit töri. ... Ady harcos volt. Nem tréfa, hogy a lovas szittya-hősök utóda még a szalonkabót alatt Is kardot rejtegetett, mert álmai­ért, jogaiért, gondolataiért, ér­zelmeiért viaskodni kellett...” „Ady ízig-vérig a miénk volt. Érzékeny, finom lelke megvi- harzott a mi igazságainktól, és mi gyászoljuk megnémult agy­velejét, mely értünk gondolko­dott, elcsöndesedett szenvedé­lyeit. melyekkel a szablyánál is kardosabban tudott harcol­ni értük, megnémult hangját, mely egyik leghatalmasabb tolmácsa volt a hallgatagon ro­botoló proletármillióknak...” „Élete utolsó heteiben meg­hajtotta fejét előtte a hivatalos Magyarországgá lett forrada­lom. Ezzel az egy tettel szem­ben az utókor lázas bosszúság­gal keresheti a választ új­ságjainkban, könyveinkben: hogyan volt az lehetséges, hogy itt lapok, akadémiák, egyete­mek és kormányok voltak, amelyek nem akartak tudo­mást venni arról, hogy ő él és ir. Szűk kis 40 évéből hány napját, hónapját, hány évét mérgezte meg az elszánt buta­ság, amely letagadta a csilla­got a homlokáról? Soha, a* utánunk jövök ezeket az egye­temeket és akadémiákat meg­érteni nem fogják. De egyet meg fognak erteni: azt a régi Magyarországot, amelynek másfél évtizeden át egy jó sza­va nem volt Ady Endréhez, Meg fogják érteni, miért kel­lett forradalomnak jönni, hogy az új Magyarországgal együtt Ady Endre dicsősége is feltá­madjon.” L ehetetlen megilletődés nél­kül végigolvasni Emst Valéria kis önképzőkör) tanul­mányét, és lehetetlen nem gondolni arra a hittel teljes Ady-versre, amelynek egyik sora még sokáig ujjongva lük­tet 'S magyar fiatalság szívé­ben: „Ifjú szívekben élek...” M. L. N yolcvanegy évvel ezelőtt, 1877. november 22-én szü­letett a szilágysági Érdmind- szenten Adv Endre, akinél Pe­tőfi óta nem volt életre, iroda­lomra, politikára egyaránt na­gyobb hatású lírikusa a ma­gyarságnak. Ez a hatás szinte robbanás­szerűen jelentkezett a század elején, amikor első verséi szárnyra keltek, betörve Dé­vénynél új időknek új dalai­val és megdöngették az avult, ősi kapukat és falakat. Szinte pillanatok alatt szakadt két táborra a honi közvélemény, az ellene szervezkedő, konzer­vatív reakció és a haladás, a fejlődés lehetőségeinek megte­remtését követelők táborára. Régi kuruc igék kaptak új ér­telmet Ady forradalmas ver­seiben, amelyek feléje fordí­tották a jobbak, az igazabbak orcáját. Magasra emelt hadi- lobogó lett az új költő, vele Indult meg a harc az új, a sza­iiiiiiiitiaiiiitiiiimiiiiiiiiiiiiiiMiiiimiiitiiiimiiiiiiiiiiiifíiiiimiiiii» Csukd be szemed\ nyisd ki szád

Next

/
Thumbnails
Contents