Pest Megyei Hirlap, 1958. október (2. évfolyam, 231-257. szám)

1958-10-05 / 235. szám

fff? HEGYEI WCirlao 1958. OKTÓBER 5. VASÄRNAP HSVATÁS VAGY ALLAS Huszonegy esztendeje an­nak, hogy először léptem át az iskola küszöbét. Töfbb mint két évtizede, mégis előre megjsüvegelem régi tanítói­mat és tanáraimat, valahány­szor találkozom velük. Nem csupán, puszta formaságból, udvariasságból, nem is csak azért, mert a kort tisztelem bennük. Elsősorban mély hivatás tudatuknak szól ez a tisztelet, hivatástudatuknak, amellyel a legsaványabb esz­tendőkben is szinte görcsösen ragaszkodtak a tanítói, tanári katedrához. Nem az állásuk­hoz: a katedrához, a gyerme­kekhez, ahhoz, hogy tanít­hassanak, kibonthassák száz és száz kismagyar értelmét, hogy azok képesek legyenek a világ csodálatos dolgainak be­fogadására és megértésére. Miért mondtam el ezt? — kérdezhetné az olvasó. Nos, íme a válasz. Napjainkban gyakran hallunk olyan kije­lentéseket, hogy ez vagy az a tanító nem a hivatásának él, csupán a biztos állás az, ami a katedrához köti. Vagy: ez ts csak azért lett tanító, mert mindennél jobban kedveli a kéthónapos nyári, illetve az egyhónapos téli szabadságot. Akaratlanul is felvetődik az emberben a kérdés, jogosak-e ezek a vádak, amelyekkel egyes tanítókat illetnek. Azt tartja a mondás: nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. A felháborodott hangú pa­naszokban Is van igazság, ha nem is ez jellemzi pedagógu­saink zömét. Van igazság ab­ban, hogy egyes pedagógusok — sajnos, éppen a fiatalok — csak a nyugodt, biztos állást látják a tanítói, tártán pályá­ban és nem a nevelői hivatást. Sőt, mi több: az állásit is csu­pán addig, míg az nem ke­rül szembe saját, önző egyéni érdekeikkel. Magam is beszél­tem olyan fiatal tanítóval, áld visszaadta munkakönyvét csak azért, mert egy Budapesttől negyven ikilométerre fekvő faluba helyezték. És vitáz­tam olyan gyakorlóéves taní­tónővel, aki még olyan kul­turált községbe sem volt hajlandó elmenni tanítónak; . mint Sződ. Egyik a fizetést kevesellte, a másik a távolsá­got sokallta, egy harmadik pe­dig egyedül csak a várost nem akarta elcserélni a faluért. Elmentek inkább tisztviselő­nőnek, gépkocsiveze tőnek, és sutba dobták választott hi­vatásukat Nemregiben a Széchényi Könyvtárban járva, régi, po­rosodó újságok között la­pozgattam; Nem került sok fáradságba olyan, hirdetése­ket felfedezni, amelyekben ta­nítók és diplomás tanárok ajánlkoztak: bármilyen sze­rény állást elvállalnának, ha lenne. Nem azért, mert há­tat akartak fordítani hivatá­suknak valamilyen oknál fog­va, csupán azért, mert nem jutott nekik sehol, még az or­szág legeldugottabb zugában sem katedra. Ma pedig: szá­mos községben megfordultam az elmúlt hetekben és nem egy helyen arról panaszkodott az iskola igazgatója, hogy kevés a tanerő, a kije­lölt nyolc tanítóból csak hét van, vagy éppen hat. Tizen­......................... | T ÖRTÉNETEK LENINRŐL négy esztendeje már, hogy a pedagógusok feje fölül elvo­nult a munkanélküliség réme. Szabadon taníthatnak, nevel­hetik gyermekeinket, mégis, nem egy közülük lemond e nemes hivatásról. — Miért? — kérdezheti nyomban az olvasó. Kevés a fizetés? Általában 1100—1800 forint között váltakozik. Való igaz, hogy ennyi pénzből nem lehet főúri életet élni, de nyomorogni sem nyomorog belőle, az is biztos. A mun­kások átlagkeresete sem ma­gasabb, mégis jobban meg­élnek belőle, mint a múlt­ban. Akikor hát? Az igazság az, hogy egyes pedagógusok túl­zottan türelmetlenek, egyik napról a másikra szeretnék valamennyi álmukat, vágyu­kat valóra váltani. Ez pedig nem lehetséges, kormányzatunk pedagógusok helyzetét és a közelmúltban megjelent mű­velődéspolitikai irányelvek­ben is célul tűzte ki a peda­gógusok fizetésének, rende­zését. A másik probléma, amiért sok fiatal pedagógus hátat fordít hivatásának: a lakás- helyzet. Ebben is van igaz­ság. Sajnos, még nem si­került mindenhol megoldani pedagógusaink lakásproblé­máját. Ez azonban nem csu­pán a pedagógusok ügye Or­szágos, sőt világméretű prob­léma a lakáshiány. Természe­tesen ez sovány vigasz. Az azonban kétségtelenül meg­nyugtató, hogy pártunk és kormányunk világosan lát­ja ezt a nehéz és bonyolult kérdést is, s minden tőle tel­hetőt megtesz, hogy segítsen megoldásában. Járt-e Juhász Gyula Cegléden r Marad tehát harmadik probléma: a vidék. Nem szí­vesen mennek le a fővárosból vidékre tanítani a fiatalok. S amelyik lemegy, abban is megvan az a titkos, hátsó gondolat: egy-két évet majd csak kibírok valahogy,* aztán áthelyezésemet kérem Buda­pestre. Miért van ez az iszo- nyodás a vidéki élettől? Egy kis tanyai iskolában, vagy egy eldugott faluban nincs vízvezeték, aszfaltos út, vil­lamos és autóbusz, több mozi, színház, mint a fővárosban, ják a czárágdűlői iskola pe­dagógusai is, akik hivatá­sukért készek vállalni min­den nehézséget. Az elmúlt nyáron például társadalmi munkával — mindössze hu­szonötezer forintos költség­gel — két. tanteremmel bőví­tették iskolájukat. Hogy rá­ment az egész nyári sza­badságuk? Nem érdekelte őket. A maguk dolgát köny- nyítették a több tanteremmel. S a tanyavilág gondját eny­hítették, mert úgy építették meg a két tantermet, hogy ha szétnyitják a válaszfalát, máris kész a kultúrterem. Mi más vezette őket e tettükben, ha nem az önzetlen, s nagy tettekre késztető hivatástudat/ A czárágdűlői pedagógu­sok az átlagosnál jobban él- Pártunk és , nek. Száraz Gyula igazgató- jói látja a nak és Kelényi Jenő tanár­nak saját autója van. Oláh István igazgatóhelyettes mo­torral jár ki az iskolába Ceglédről. A három tanítónő kerékpárral. Lakásproblémá­ja egyiküknek sincs. De ha lenne, sem hagynák cserben a czárágdűlői iskolát, amit félig maguk építettek. És sorolhatnánk szinte számlálatlanul azokat a pe­dagógusokat, akiknek életük értelmét jelenti az, hogy ta­níthatnak. Mint például Ko­csis Lajos albertirsai tanár­nak. A Kocsis-család most induló, új pedagógus-dinasz­tia. A felesége tanítónő. Lajos fia kartársa, tanártársa az is­kolában. Mária lánya az egyik tanítóképző harmadéves hall­gatója. Az első gimnazista Márta pedig zenepedagógus­nak készül. A pedagógus pálya hivatás, így szavazott Kocsis Lajos, Száraz Gyula, Oláh István, ezt mondaná becsületes peda­gógusaink zöme, s ezt valljuk mi, szülők is, akik azzal bízzuk kezükre fiainkat és leányainkat: egész embert faragjanak gyermekeinkből, hű polgárait e hazának. S bízunk abban, hogy a fiata­lok is a Kocsis Lajosok út­jára lépnek, Prukner Pál ^ készülő ceglédi monográfia számára gyűjtögetek irodalmi adatokat, így akadt kezembe — az idősebb ceglédiek előtt sem isme­retlen — Juhász Gyula vers: A ceglédi parkban. A verssel együtt sok más probléma is. Elgondolkoztató, hogy e város a magyar történelem folyamán több alkalommal is az első vonalba ke­rült (1514, 1848, 1919), s néhány je­lentős írónknak is itt ringatták bölcsőjét (Tömörkény István, Kár- páthy Aurél), mégsem találjuk méltó nyomát a magyar költészet­ben, Illyés Gyula és Tamást La­jos, valamint Juhász Gyula költe­ményén kívül. A vers megvan és vall. Vall a ceglédi parkról, vall az emberi bol­dogságra vágyódó, halkszavú köl­tőről és néhány sorában ott resz­ket a változó élet egy örök pilla­nata. De a kérdés még megoldat­lan: járt-e a költő a városban? Hátha életének egy ismeretlen mozzanata parázslik fel egy erre- vonatkozó adat nyomán? Átnéztem a helyi lapok 1927-es évfolyamait (Ceglédi Hírmondó, Ceglédi Kisgazda. Ceglédi Közlöny. Ceglédi' Keresztény Újság. Ceglédi Napló, Cegléd), de semmi nyoma annak, hogy észrevették volna a költő ajándékát _ Az Est 1927. október 30-i számában _ az emlí­tett verset, vagy hogy tudomást szereztek volna városi sétájáról. A kortársak: egykori irodalomked­velő tanárok, a múzeum volt igaz­gatója, sem tudnak arról, hogy ez- időben vagy akár máskor itt járt volna. A verset azért számontartották: cJ ILMHlRADÓ ........"•••>'■..... S árkány József írja: Cegléd az iro­dalomban című munkájában: „Ju­hász Gyula, Szeged halkszavú, tragikus sorsú költője . egy finom hangú költeményben emlékezett meg a Bugody kertről (ma Lenin park), A ceglédi parkban címmel. Meglehet, sőt valószínű, hogy a költő csak egyszer volt Cegléden, akkor Is talán csak pár órát töl­tött itt. . így lehet, s feltehető, hogy az érkező és induló vonat közti órács­kát használta fel egy kis ceglédi sétára. Talán a régi piacteret kereste; 1 ahol Dózsa György mondta el híres beszédét 1514-ben? Vagy Kos­suth szavainak évszázados rezgését Idézte a templom kövei körül? Vagy barátjának. Tömörkénynek a szülőházát — a ceglédi vasút­állomást _akarta körüljárni? Nem l ehetetlen, de ez számunkra titok marad, ha. valami szerencsés vélet­len elő nem kerít valamilyen bizo­nyítékot. De itt van kezünkben a vers, amelyben a rövid séta minden be­nyomását elmondja. Itt a vers, él és hírt ad arról, hogy egy magyar költő 1327-ben a ceglédi park egyik padján szendergő szerelmespár lát­tán saját „elveszett tavaszi tüzei- re” gondol, s szeretné „megállítani a napot”. Megállította. A bágyadt, őszi nap­sugarakból beleszőtt valamit « verssorokba. Az már a költészet csodája és varázsa, hogy e vers­ben a napsugarak örök időkig me­legítenek és világítanak. íme a vers és szálljon érte 30 év múltán is Cegléd köszöneté a költő sírja felé. Nagy Dezső Juhász Gyula: A CEGLÉDI PARKBAN Az arany ősz bűvölten mosolyog. A szobor előtt ifjak a pádon, Egy lány meg egy fiú, egymásra dőlve A napon szenderegnek édesen, A lány hajának bronza csillog, élő, Bús ragyogással és az őszi nap Csókolja őket záporozva most. E délután a nyarat hozza vissza És elveszett tavaszom tüzeit. Lábujjhegyen megyek előttük el, Mint tolvaj, aki kincseket lesett. Megsimogatom fél tekintetemmel Az álmatag lányt és boldog fiút S szeretném megállítani a napot, Hogy diadallal süssön még reájuk Soká, soká. De mindjárt este lesz. de gyakran még villany Í,llllml,HISI,l,lmill1,0,H,ll,IIMIH1,llwllnlltl,ll,1lll,l1,,lmltiffl#l,lll,ll,,l,m,,,mi,IHHHI,lmnimi«HimtiHmiHmiiHiinMimimminmnHiiiiiiiiHiHiiniiiiiit#twniimtiiiHmr...MiiiimmiHiiiniimmnimiumiimiiiMiiimiimiiHiiimHntmiiiuiiiimmumiir' sem. De csupán az egyéni | s* kényelem visszariaszthat at-1 « KÉT FILM KÜLSŐ felvéte­lein dolgoznak a Hunnia film­stúdió művészei. Makk Károly Abasáron forgatja a 39-es dan­dár című filmjét, a Bogáncs­produkció pedig Fejér Tamás vezetésével a Normafánál dol­gozik. A HARANGOK ROMÁBA MENTEK című film szerepeire a következő színészeket kérték fel: Gábor Miklós, Pécsi Sán­dor, Ladányi Ferenc, Deák G. Ferenc, a Faluszínház fiatal művésze, Magda Gabi főisko­lai hallgató. A FIATAL INDONÉZ film­gyártás a közelmúltban két gyermekfilm forgatását fejezte be. A TÁRGYALÁST elnapolják című új DEFA-film főszerep­lője Brigitte Krause, akit a magyar közönség a Berlin, Schönhauser sarok című film­ből ismer. A NAGY TALÁLKOZÓ cí­mű francia film aktuálisabb, mint valaha: Algírban játszó­dik 1942-ben és a franciák fel­szabadító harcáról szól a 11. világháborúban. iimimumumiimiiimitiiiuiimiiiimumii Azon az éjszakán címmel megrázó norvég filmdráma kerül a közeljövőben bemutatásra tói valakit, hogy hivatásának! éljen? Vatgy talán, amikor I a tanítói pályát választották, \ mindegyikük abban bázako-f dott, hogy Budapestre kerül? | Aligha. Sajnos, hibát követ- \ tűnik el a pedagógus-képzésben i akkor, amikor -megszüntettük f a vidéki tanítóképzőket, s a\ fővárosba telepítettük őket. \ Ezzel akarva-akaratlanul ki- I szakítottuk megszokott kör- \ nyezetükből a tanítónak ké- l szülő fiatalokat. Négy esz- [ tandő pedig elégséges idő ] arra, hogy ezek a fiatalok el- j idegened jenek szülőföldjük- j tői, s a megszokott, de nehe- \ zebb vidéki élet helyett in- j kább a könnyebb, de ide-! genebb városi életformát vá- j lasszák. Szép, nemes hivatás a ta- \ nári pálya. Ezrek és ezrek i nem cserélnék el semmi j más mesterségért. Ezt vall- \ PE TO FI SÁNDOR A NI KO JA címmel a közeljövőben kerül bemutatásra a legújabb művészi szovjet játékfilm. Lenin alakját Strauh eleveníti meg A Ilorthy.korszak ál_ szent és álszemérmes szemlé­lete, amely a hivatalos iroda­lomtörténetírók munkájára is rányomta bélyegét, sok és többnyire jóvátehetetlen kárt okozott irodalmi múltunk őszinte föltárásában: Ez az oka annak, hogy sokszor hamis képűnjj maradt egy-egy írónk­ról és költőnkről, és ha a vé­letlen olykor valami olyan mo­tívumot hoz felszínre, amely nehezen illik a meghamisított képhez, kutatóink nem tudják, mit tegyenek azzal. Ez történt Petőfi Sándor esetében is. Pedig úgy látszott, hogy a forradalom és a sza­badságharc lánglelkű költőjé­nek rövid életében nem is volt olyan mozzanat, amely elke­rülte volna életrajzíróinak fi­gyelmét — születéshelyének végérvényes bizonyossággal mai napig is eldöntetlen kér­désén kívül. Az egymás után következő generációk szentül hitték, hogy nem írt le egyet­len olyan sort sem, amelyet fel ne kutattak és be ne illesztet­tek volna életművébe. A ki­egyezés utáni korszak meg­alkuvó szelleme sem mert arra a vakmerőségre vetemedni, hogy teljes mértékben meg­hamisítsa alakját és szerepét, hiszen az kitörölhetetlenül be­levésődött népe tudatába és el- pusztíthatatlanul élt verseiben. De azért szürkíteni, szelídíteni igyekezett rajta. Arra töreke­dett, hogy a közönség forra- dalmiságában, radikalizmusá­ban legfeljebb nagylelkűen megbocsátható ifjúkori rakon- cátlanságot. kedves szeleburdi- ságot lásson. A hivatalos Pe- tőfi-kultusz szavalgatta ugyan elsikkasztfhatatlan forradalmi verseit is, de hamiskásan ka­csintott hozzá. Végül így Jcödö- sült valami testetlen alakká, aki forradalmi verseiben elsza­kadt kissé a világ és az élet valóságától, de azért tagadha­tatlanul nagy költő volt. Szentimentális & romau. tikus fátyolba burkolták ma­gánéletét is, főleg Szendrey Júliával kötött házasságát, igyekezve némi megértést éb­reszteni a gőgös, nagyúri apa iránt, aki sehogysem akarta odaadni kisasszony-lányát a koszorús költőnek, hiszen a babérkoszorú sem takarhatta el tökéletesen a plebejus-szár­mazás „szégyenletes” tényét. A „feleségek felesége” viszont kínos zavarba hozta a hamis kultusz szemforgató papjait, olyan végzetesen teljesítette a költő megrázó jóslatát: be sem várva a gyászév leteltét, dobta el az özvegyi fátyolt, ha nem is akaszthatta azt sötét lobo­góul a költő feltalálhatatlan fejfájára. Az elmúlt hetekben volt ki­lencven esztendeje, hogy Szendrey Julia meghalt. Szo­morú sorsú asszony volt. Sok keserűséggel, sok véres csaló­dással fizetett azért a meg­magyarázhatatlan sietségért, amellyel annyira megcsúfolta a költő lángoló szerelmének emlékét. Kár azon vitázni, hogy méltó volt-e erre a szere­lemre és arra a halhatatlan­ságra, amelyhez a költő rajon­gása juttatta, hiszen az örök­életű művészet mégiscsak neki köszönheti a szerelmi líra annyi drégagyöngyétt Neve, alakja olyan fénnyel ragyog Petőfi költészetében, hogy el­halványodik mellette mindenki más. Sőt: egyik-másik nem­csak elhalványodik, hanem sűrű, áthatolhatatlan homály­ban tűnik el. Így Pila Anikó alakja is, azé a cigány lányé, aki talán a leg­hívebben, a leglángolóbban, legönzetlenebbül és a legaláza­tosabban szerette Petőfi Sán­dort és akinek szerelme nem hullt a költővel együtt a fehér­egyházi tömegsírba. Ki volt ez a Pila Anikó, ho­gyan került kapcsolatba Pető­fivel? Ezekre a kérdésekre nem találtunk választ Petőfi, könyvtárakat megtöltő életraj­zaiban. Még csak nevének sem aikadunk nyomára! Az életrajz­írók, az irodalomtörténet tudó­sai mélyen é& következetesen hallgatnak róla, pedig tudtak, tudniuk kellett létezéséről. Tudniuk kellett azt is, hogy Petőfi rengeteg verset írt róla és hozzá, de ezek a versek is süllyesztőbe kerültek és nyo­muk sincs a legteljesebbnek hirdetett Petőfi-kötetekben sem. Teleki Sándor gróf, Petőfi lelkes, önzetlen barátja, és költői házigazdája, akinek kas­télyában töltötte mézesheteit, vette magához ezeket a verse­ket, amikor végtére Petőfi annyi harc után házasságot köthetett Szén d rév JuliávaL De hogy mi történt később ezekkel a versekkel, megsem­misültek-e a forradalom és a szabadságharc viharában vagy pedig megmaradt belőlük va­lami és azóta is valamelyik családi levelesláda mélyén rej­tőzik, azt nem lehet tudni. Egy bizonyos: Pila Anikó lé­tezett, szerette Petőfit jobban és igazabban, mint bárki. más. Ennek a szerelemnek bizonyí­tékát Jókai Mór egyik verse őrizte meg, Jókaié, aki talán leghívebb barátja volt a költő­nek és aki tudott erről a kap­csolatról. Azé a Jókaié, aki nemcsak tudta, hogy mennyire el szeretnék kendőzni a ki­egyezés korában Petőfi forra- dalmiságát, hanem ahhoz is volt bátorsága, hogy erről nyilvánosan számot adjon, amikor a hetvenes évek dere­kán megírta Óh Petőfi, ha most élnél című versét. Maró gúnnyal veti föl ebben a vers­ben a kérdést, hogy mit is csinálhatna a forradalom köl­tője, ha most élne, bele tudna-e illeszkedni a nagy megalku­vásba. az áruló kiegyezésbe? Divatlapot szerkesztene vagy élelapot írna, vagy beszegődne valami pénzintézethez köny­velőnek? Vagy volna most is, az lenne, aki volt, aki nem úszik az árral, hanem átszag­gatja a gátakat? De sokra ez- zel sem menne, mert csak „b*í- mülnánk nagy szemekkel, —4 mint gyógyíthatatlan bolon­dot ...” A vers utolsó sza­kasza: Az olyan eszmékre, miként „Azok” voltak, most nincs bolt-ár: A te lángod kihűlt helye Nem tűzhely már, — csupán oltár: — Tisztelik; de nem főznek raW De jól jártál, hogy meghaltáll Hát ez a Jókai {rta me2 1876-ban az itt következő ver-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents