Pest Megyei Hirlap, 1958. szeptember (2. évfolyam, 206-230. szám)
1958-09-28 / 229. szám
4 ”‘\JC Man 1958. SZEPTEMBER .28. VASÁRNAP A PÁKOZDI GYŐZELEM A gyermekért a szülő a felelős A pákozdi Ütközet színhelye az a változatos, kedves dunántúli táj volt, amelyet délien Pákozd, északon Suko- tó és Pátka, keleten a Velencei-tó határolt. Jellasics mintegy huszonhatezer, nagyrészt kiképzett katonával és 58 ágyúval indította meg a támadást Pá- kozdon át. De még így is majdnem kétszeres számbeli és technikai túlerőben volt a főleg újoncokból álló magyar honvédsereggel szemben. Az ellenség kora reggel fejlődött fel Pákozdtól Pest felé: keleten a Velencei-tó partján, a mészkődombok alatt, ahol ma az emlékmű áll; középen a pákozdi és su- korói szőlőhegyek közti, az akkor főleg kukoricásoktól sárguló völgyben, a Budára vezető fő út két oldalán. A legnagyobb erőt azonban a Pátka—Bicske—Pest út mentén, Pátka falu irányában összpontosította: innen akarta bekeríteni a magyar sereget, A magyar honvédek bau szárnyukkal a mai emlékmű körötti dombokon, a derék-* haddal a sukorói szőlőhegyeken, jobbszárnyukkal a Pátka melletti Sági-hegyen és a Varga-hegyen, a bicskei út környékén helyezkedtek el, a Pátka alatt elnyúló hosszú, akkor még vízbö keskeny tóra támaszkodva, arccal Pá-i kozd felé. Helyes elővigyázat•* bői Pátka falu nyugati szé-> lén, a házak között egy lovas-* osztályt bujtattak el. A tarta■> lék a velencei táborban volt. Így a 12 ezer lépés hosszú arcvonalon alig 10 ezer ma-> gyár nézett farkasszemet a közeledő ellenséggel. Bizony meglehetősen gyenge arcvonal volt ez. Az ellenséges előőrsöket reggel nyolc óra tájt vették észre \a honvédek és a pát- kaiak. Akkor bukkantak lelő Pákozd felől, a pákozdi Abai- kd-erdőböl és Csalai-dOmbo- kon. Ez volt a Hartlieb tábornok vezette erős osztrák bekerítő balszárny. Kilenc óra körül az egész arcvonal hosz- szában felfejlődtek a csapatok, s tíz óra felé megkezdődött az előőrsharc. Tizenegy ’órakor már javában állott a csata, dörögtek az ágyúk s fojtószagú, sűrű lőporfüst borította a tájat. A füstfelveget a szél lassan sodorta a Velencei-tó felé. A honvédek remekül állták meg helyüket! Az ellenség sehol egy lépést nem jutott előre. A szörnyű tüzérségi párbaj a magyar ütegek győzelmével végződött. Az ellenség erre megpróbálta végrehajtani a nagy bekerítést a Csalai- dombokon át, Patkón túlról lovassággal hátába kerülni a magyar arcvonalnak. Azonban a patikai házak közül kirobogó elbújtatott huszárok úgy csaptak rá a próbálkozókra, mint a vércsék. Az osztrák lovasság ész nélkül menekült visszafelé az erdő védelmébe, messze túl a pót* kai keskeny tó mögött. Az elbizakodott Hartlieb erre egészen megzavarodott. A nagy zavarban elfelejtette visszavonni azt a parancsát, hogy az egész ellenséges tábor hadipoggyászát szállító szekéroszlop — akkoriban égy-egy törzstiszt holmiját 4—5 poggyászszekér szállította! — Pátka alatt Bicske felé vonuljon, ahogy ő hitte, a győztes császáriak nyomában. Az előnyomulásból nem lett semmi, a tájat ellepő füstfelhőben viszont ott kocogott előre a hatalmas, értékes rakománnyal terhes szekéroszlop a pátkai tó mellett. Több se kellett a pátkai népnek! A honvédek halált• megvető bátorsága, az ellenség megtorpanása amúgy is felvillanyozta a lelkes falusialtat. Emlékeztek Kossuth partizánharcra hívó szózatára is. — Segítsünk a honvédeken! Kaszára, kapára emberek! — hangzott innen is, onnan is. — Rajta, hajtsuk be őket a tób'a! Férfiak és nők vegyest, ka- szát-baltát ragadva elöro- hantak, a faluból oldalbakap- ták az ellenséges szeikérosz- lopot, bekerítették és rajtaütöttek, mint a héja a megriadt nyúlfiókán. Vad hurrázással csaptak rá az ellenségre. A megrémült osztrák oszlop már visszafordult volna, de a harci zajtól megbokrosodott lovak nem engedelmeskedtek. Szörnyű zűrzavar támadt. A pátkai nép beavatkozása teljes síkért aratott: az egész hadipogyyászoszlopot beleszorították a tó mocsarába, a szekerészek egy részét elfogták, és a poggyászt zsákmányul ejtették. A zsákmányt diadallal vitték a faluba és zárták be a házakba, pincékbe. A kettős kudarc teljesen megakasztotta Hartlieb támadását. Erre a középen Jellasics őrjöngő dühvei arcrohamot rendelt el a pesti út mentén a szőlőhegyek ellen. Roham, roham után. De mindegyik megtorpant a magyar honvédek arcvonalán s a magyar tüzérek jólirányzott golyózáporában. Jellasics fajtékozott. O már délben Martonvásá- ron, másnap délben Pesten akart lenni. Elbizakodott, nyegle tisztjeinek leveleit már Pestre címeztette. A Velencei-tó partján pedig, a mészkődombokon, a magyar balszárny, mint megrendíthe- tetlen szuronyerdő visszavert minden támadást. A bán a haját tépte. — Döntő rohamra minden lovas, minden gyalogos! Át a kukoricáson, irány a szőlőhegyek! Hömpölyög, félelmetes, fenyegető emberár zúdult előre a honvédek felé. De a magyar tüzérek pompásan lőttek. Egyre-másra dőltek ki a rohamozó osztrák lovasok. A császári lovasság tömött soraiban szántanak a golyók. Jellasics lovasőrnagy ööcsének a lábát viszi el egy golyóbis. Tüzelnek az ágyúk, a puskák ... Tüzel a szeptembervégi nap is... A pátkai nép komoly elszántsággal őrzi foglyait és a zsákmányt. Várja a csata végső kimenetelét. A honvédek bátran, ellentámadásban puskázzák az erdő szélén be- fészkelődött, védekezésbe vonult ellenséget. 1848 szeptember 29-én délután 2 óra. S egyszercsak felhangzik Pákozd irányából a retiráló. Osztrák kürtök és dobok hirdetik: vissza, hátra.! Az ellenség visszavonul! —■ Éljen a haza! Győztünk! A diadalmámor szétárad az egész magyar táboron. Az ellenség csúfos vereséget szenvedett. — Fegyverszünetet kért, de Jellasics közben gyáva nyúl módjára, ész nélkül elmenekült az országból, s meg nem állott Bécsig. A szabadságszeretet, a nép és a honvédek összefogása győzött a túlerőn. Ez volt az ifjú honvédsereg és a nép együttműködésének első, nagy, örökre emlékezetes diadala, Pákozd, Sukoró, Pátka népe, az egész Dunántúl, s a főváros megmenekült és Kossuth Magyarországa lélegzethez jutott. M ár gimnáziumi tanárságom idején tapasztaltam, hogy a szülői nevelés jegyét — a számot nem tevő kivételektől eltekintek — a gyermek mindenkor magán viseli. Kz iskolában szorgalmas és jóviseletű tanulóimmal otthon általában sokat foglalkoztak, fejlődésüknek útját figyelemmel kísérték, szüleik nem is egyszer felkerestek, hogy közösen alakítsuk ki és találjuk meg a családon belüli nevelés leghelyesebb módszereit, és eszközeit, S az úgynevezett rossz diákok esetében, ha kutattam nevelhetetlenségük okát, mindenkor a rossz hatású családi otthonnal, a szülők nemtörődömségével kellett találkoznom. Az ilyen gyermekek voltak az én „reménytelen eseteim”. A tanár ilyenkor hiába kísérletezik bármivel is, mert amit az iskola felépít a gyermek lelkében, tudatában, azt a szülő helytelen neveléssel, gondatlanságával lerombolja. A mindennapi élet egyébként tömérdek példával bizonyít és egyben figyelmeztet is. Az elmúlt hetekben a gyermekibíróság aktái között kutatva, egy jellemző esetre bukkantam. A vádiratot három kiskorú gyermek ellen emelték, akik a község laikóitól nyulakat, galambokat, később aztán jelentősebb értékeket loptak el A banda vezére a 14 éves Sándor volt. Régi tapasztalatomból kiindulva, elsősorban a szülők után kutattam. Kiderült, hogy Sándor anyja az ellenforradalom idején — a huligánok kezdeményezte „szabadrablás” időszakában — a fiával együtt járta végig a laktanyákat és ami értéket elbírtak, azt magukkal vitték. Később rendőrségi ügy lett belőle. A lefoglalt honvédségi felszerelések eredetéről az anya nem vallott, fűt-fát ösz- szehazudott. A fia azonban mindenre fényt derített. A kihallgatás során az egyik kérdésre így felelt: — Anyu nekem azt mondta, hogy ha a rendőrségen megkérdeznek, akkor azt mondjam, hogy ezeket a holmikat a katonáktól pénzért vásároltuk. Hát ez pedig nem így volt. A laktanyától hazáig majdnem beleszakadtam a cipelésbe, és akkor még lövöldöztek is. Minek tagadnám — mondta a legnagyobb természetességgel —, akkor mindenki hordta a „cuccot”. E nnél az esetnél a következtetés nyilvánvaló. Az az anya, aki magával viszi gyermekét lopni, miféle nevelésre képes? S ha a gyermekét meg akarjuk menteni attól, hogy az életének javát a börtönök mélyén élje le, akkor sürgősen ki kell szakítani az ilyen szülő befolyása alól. De az akták között más érdekes esetet is találtam. Jómódú és gyermekimádó szülők tragédiájáról szól ez a történet. A 16 éves Attilát, mint egyetlen gyermeket a szülők féltő szeretete és gondoskodása vette körül. Amíg fiatalabb volt, addig nem is okozott különösebb gondot. Amikor a serdülőkorba lépett, * szülök egymás közötti civódása — Attila miatt — egyre gyakoribb lett. Az apa azon a véleményen volt, hogy Attilának mindent meg kell adni. Hiszen mind a ketten egyetlen fiuk gondtalan jövőjének biztosításáért dolgoznak. Ha Attila figyelmét felébresztették a nők — hagyni kell őt, majd tudja, hogy mit kell tennie, hiszen a legjobb nevelést kapta itthon. Ha Attila pénzt kér — adni kell neki, mert biztosan szüksége van rá. Az anyja mindenáron azon volt, hogy fia szolid és erkölcsös életet éljen. Ilyen fiatalon ne szaladgáljon a nők után, délutánjait ne a barátok között töltse, inkább tanuljon, művelődjön, fejezze be a gimnáziumot és az egyetemen folytassa tanulmányait. A szülők párharcában az apa győzött. Attila közben kéteshírü társaságok törzstagja lett. Egyre kevesebbet hajolt a könyvei és az íróasztala fölé, viszont annál sűrűbben járult a papa elé «sebpénzéFt. ........ E gy kora őszi napon a család hétvégi vikkendre a Balaton mellé utazott. Attila is velük tartott. Még aznap este megszökött tőlük, mert a társaságukban nem érezte jól magát. Amikor felérkezett Pestre, a lakásból szinte vagyont érő értékeket lopott el, amelyet értékesített és barátaival a kávéházi pillangók társaságában igen rövid idő alatt „elverte”. A papa, amikor tudomására jutott a tragikus eset, megdöbbenéssel tapasztalta „ragyogó” pedagógiai elméletének jóvátehetetlen csődjét. De ezek szélsőséges esetek; A helytelen szülői nevelés két végletét példázzák. De minden szülőnek számolnia kell azzal, hogy ha .gyermekeit szabadjára engedi, ha nem kíséri őket gondoskodással, okos, mindenkor a gyermekek jövőjét szem előtt tartott szeretettel, akkor minden rossz megtörténhet velük. A gyermek- és ifjúságnevelésnek, a szülő és gyermek kapcsolatának szinte annyi problémája és kérdése van, ahány szülő és gyermek létezik. Az emberi lélek nehezen uniformizálható. Ám hozzáértéssel, szeretettel minden ember, de különösen a gyermek, formálható. Természetesen akikor, ha a helyes nevelés feltételei biztosítottak. A kiinduló pont, az alap: elsősorban a szülői ház; A mi korunk ifjúságnevelésének azonban van egy más, egyre élesebben mutatkozó problémája is. (Évszázadok óta létező jelenség, de manapság mind jobban érezteti hatását.) A felszabadulást követő generációk — élve a lehetőségekkel — tájékozottabbak, isme- 1 eleikben gyakran túlhaladják a szülőket, s ez a tény legtöbbször a szülők lebecsülését, tekintélyük hanyatlását eredményezi. Ugyanakkor e gazdagabb ismeretek birtokában levő fiatalok közül sokan erkölcsileg és életfelfogás dol- qában — sajnálatos módon — alacsonyan állnak. M it tehet ilyenkor a szülő? Erre nehéz válaszolni. Ismerek egy édesanyát, aki öt gyermeket nevelt fel. Ö maga négy elemit járt ki. Három gyermeke egyetemet, kettő pedig középiskolát végzett. És anyai tekintélye ma is csorbítatlan. Nagyon szegények voltak. A gyermekek iskoláztatása csak súlyos nélkülözések árán valósulhatott meg. A szülőknek ezt az áldozatvállalását nem lehet elfelejteni. Ha most megkérném őt, hogy válaszoljon helyettem a feltett kérdésre. bizonyára ezeket mondaná: — Aki igazán művelt és okos emberré vált, annak a szíve-lelke is finomabb lett Csak az ostobák és a nem emberek gázolnak bele abba a fészekbe, amelyben felcseperedtek. Dudás János Teli este, ny0ic óra van. Két férfi ül a St. Kilda Roa- don észak felé robogó villamos nyitott szakaszában. Két rakodómunkás, akik Yarraville- be tartanak éjjeli műszakra, hogy „végezzenek a cukorral”. Az egyik — idős ember és fülig be vám burkolózva vastag felöltőjébe — szálegyenesen ül, s fáradt szeme a kocsi túlsó végébe réved a pipás emberekre jellemző nyugodt, elmélyült kifejezéssel. A társa, egy nála sokkal fiatalabb ember, előredől, térde között összekulcsolt kézzel, mint aki gyönyörködik a híres út pompás forgatagában. — Hideg lesz a fedélzeten, Joe — jegyzi meg a fiatalember. — Bizony, hideg lesz, Diák — feleli Joe. Aztán újra hallgatnak. A Toomk Roadnál néhány utas leszáll. Annál többen szállnak fel. Jórészt táncolni és színházba igyekvő fiatalok. Simára fésült fejek és fehér nyakkendők. Collins Street- frizurák, festett szemöldökök és rúzsos ajkak. Fodrok-bod- rok és lakktopánok. Selyemruhák és színházi belépők. A lépcsőkig megtöltik a villamost. A levegő nehéz illatokkal terhes. A fiatal rakodómunkás, emlékezvén a korábbi visszautasításokra, ülve marad. Még mindig láthatja az utat, de az arcától vagy tizenkét hüvelyk- nyíre egy feltűnően keskeny kéz rózsaszín selyemruhát tart, hogy ne érjen a padlóhoz. A fiatalember ezt a kezet érdekesebb látványnak találja, mint az utat. Azt latolgatja magában, hogy kényelmesen hatalmas markába tudná zárni ezt a kezet. Apró, fehér ujjpe- récék, iskolásleány-ujjak, lakkozott körmök — mint a piri- nyó rózsaszirmok. A fiatalember lassan, élvezettel szimatol. Ibolya! Kissé feljebb siklik a tekintete, oda, ahol a csukló — olyan csukló, amit játszva körülérne a hüvelykével meg a mutatóujjával — eltűnik a boleró ujjábán. Még feljebb pillant. Ismét ibolya. Ez most igazi virág, a parfümhöz illő. Az ö helyéről nézve lila fürt egy halvány arcon. A leány a mellette álló fiatal férfival beszélget; mosolya sötét szemhéjak rezdülése és fehér fogak villanása. Diók rajtakapja magát, hogy közvetlen jövőjét szembeállítja a leány kísérőjének jövőjével. Yarraville — meg a Trocade- ro! Cukorkikötő és táncparkett. A szeme visszasiklik az ajkához oly közel levő fehér kezecskére és kihívó megvetéssel dől hátra, mintegy azon tűnődvén, mit tenne a lány, ha hirtelen kezet csókolna neki. Cicababa! Az Öreg Joe qondolatai szintén az egymást verő selymek és parfümök körül foroghatnák. — Ahogy ezek mostanság öltöznek — súgja Dick fülébe —, az ember azt se tudja, melyik a hátuljuk, melyik a ciffer- blattjuk. Dick megrovóan pillant Jóéra. — Mi bajod van velük? Nekem tetszenek. Joe mérgesen horkant egyet és a témát elejtik. Dick azonban mulat magában. Megérti Joet. Az öreg nem nézte rossz szemmel az ilyesfajta utasokat, akik az Alma Roadon meg Elstenwickben szállták fel a villamosra. A „Toorck” név izgatja. Ez a név valaminek a jelképe. Szegény öreg Joe! Túl sokat mer és kevés az esze. Állhatatos, mint azelőtt, de elkeseredett és meg- makacsodott az évek folyamán. Belefáradt a „Harcba”. Lemaradt. A késhegyig menő harcot vívó ifjabb nemzedék már csak félvállról veszi. Mégis nagyszerű baj társ. És kiváló'nevelő. Ez sokat számít a cukorszakmában. Könyökénél a nagy darab rakodómunkással, arca előtt a fehér kezecskével, Diók érzi, hogy két világgal érintkezik- Olcsó szövet és selyem. Komisz dohány és ibolya-lehelet. A Tegnap és a Holnap. Finders Street és Swanston Street kereszteződése, beszállnak és az órák alatt áttolakodnak a szórakozást kereső tömegen. Másik villamos. Üjabb ellentét. Kevés az utas ilyenkor. Az ember jobban érzi a hideget. Hirtelen átmenet az egyik kerületből a másikba. A Swanston Streetböl a Spencer Streetbe. A játékból a munkába. A világosságból a sötétségbe. Nincsenék már selymek, sem parfümök. Csaknem elhagyott, sötét utcák. Joe nem beszédes fajta. Dick az, de a fehér kezecske, meg a futólag látott ibolya a sápadt arcon olyan gondolatfolyamatot indított meg benne, ami ingerlékennyé teszi. Azt forgatja a fejében: — A macskák sose dolgoznak és éjszaka'még a lovak is pihennek! h olyant, Hatos kikötSé Feí. mennek a feljárón a raktárak között és kiérnek a rakpartra. Már vannak ott többen. Mély hangok és nehéz csizmák dobognak a fapallón. Sűrű 'köd lebeg a folyón, szinte áthatolhatatlan. Néhány lámpa pislogó fényéből kiválva sötét alakok verődnek össze a déli parton, aztán eltűnnek egyenként a rakpart szélén. Dick meg Joe csatlakoztak társaikhoz a lebegő pontonon. Nyers hangon üdvözlik Egymást. — Hogy vagy, Joe? — Mi az ördög volt veled? — Vén besúgó! Megszúrták a tomporodat? — Nem kell azt szürkülni. Hogy van az asszonykád, Sammy? — Egy kicsit jobban van, Joe. Ma már fent is volt egy kicsit. — Gyerték ide! Jön a hajó. Mikor a folyón megjelenik a kis piros lámpa, az emberek a ponton szélére gyűlnek, mindannyian szeretnének ülőhelyet kapni a kabinban ilyen éjszakán. A víz igen sötét és csendes, a révhajó alig vet hullámot, amikor beáll. Az éjszaka tele van hangokkal. Apró neszek, mint az emelőcsigák zörgése a távoli ácsolt kikötőben; erős zajok, mint a szénkotrók zakatolása a gázmüvekkel szemben. Sajátszerűen üresek mind e hangok, úgyhogy még érezni azt a lenyűgöző csendet, amit megtörnek. A hangok furcsa módon sosem tudják teljesen megölni a ködöt kísérő iszonyú csendet. Dick is érzi ezt, miközben az öreg Joe mögött bemegy a hajókorlát mögé és a kabinon át a hajó orra felé botorkál. — Nyugodt éjszaka van, Joe. Kevés hajó dolgozhatok. — Fenét nyugodt. Négy hajó dolgozik az északi parton. Dekát hová a pokolba mégy? — Kiülök. — Akkor ülj magadban. Ez nem Studley parki kéjutazás. Dick nem így vélekedik s így sem marad egyedül. Mihelyt a kabin megtelik, mások is 'kiszorulnak melléje. Beszélgetni azonban nincs kedve. Lóverseny. Labdarúgás. Még ha politika volna ... A Harc! Tiszta röhej, természetesen. Dick nem viseltetik kimondottan ellenszenvvel az éjszakai munka, a vízi front vagy a társai iránt. Az éjszakai munka jól kifizetődik; három font egy műszakra. Néha valóságos életmentő. Dick gyakran van napokig munka nélkül, aztán kifog egyetlen éjszakát és ez elég ahhoz, hogy legalább a háziurat meg a boltosokat elhallgattassa. Meg aztán két órával kevesebb a munka, mint a nappali műszóikban. De még így is rossz. Krisztus szerint a világi dolgokat ^fényes nappal véghez lehetne vinni. Mennyi idöpocsékolás és lézengés nappal és mennyi küszködés éjszaka. Csak a baglyok, a patkányok meg az emberek dolgoznak éjjel. — Mi bajod van, Dick? Alig szólsz. — Kissé kótyagos vagyok. Nem aludtam eleget. A fene egye meg őket. Miért nem törődnek a maguk dolgával? A tói hajó simán> sebesen halad. Teljesen biztonságosan. A köd sűrűsödik, de a folyó- nak ez a része némi világítást kap az északi parton dolgozó hajóktól. Kis hajók járnak csak arra, de a haladó révhajóról nézve hatalmasak. Szépek is a maguk módján, az árbocokon és futódarukon függő fénynyalábokkal. Tornyosuló, fekete sziklákon nyugvó apró iparvárosok. Az ember meg se tudná mondani, hol olvadnak össze a sötét haiótestek a sötét vízzel. Névtelen hajóorrok, a bíráló JOHN MORRISON: ÉJJELI MŰSZAK I
