Pest Megyei Hirlap, 1958. szeptember (2. évfolyam, 206-230. szám)

1958-09-28 / 229. szám

1958. SZEPTEMBER 28. VASÄRNAP

“Adrian

5

Bemecebardti és Kemence októberben ünnepli meg alapításának 800. évfordulóját

Ritka jubileumra készül Pest megye két legészakibb fekvésű községe, Kemence és Bernecebaráti: alapításuk 800. évfordulóját kívánják méltó módon megünnepelni. Az előkészületek már megkezdődtek. A jubileumi ünnepség megrendezését a Hazafias Népfront kezdeményezte és vállalta magára a helyi pedagógusok közreműködésével.

Kemence — a honfoglalás előtti korszakban Kamenica volt a neve, ami magyarul kőház-at jelent — régebben még Hont vármegyéhez tartozott, és a megye egyik legrégebbi községe volt, mint az ősi Hunt-nemzetség birtokának faluja. A nemzetség egyik hőse, Godó, várat építtetett ide, amely még a XIII. században is állt és védelmet nyújtott a vidék lakosságának a pusztító tatárhordák ellen. Az első okmány, Márton érsek adománylevele, amelyben Kemence község neve szerepel, 1156-ban kelt. Ebben Márton érsek a falu dézsmáját több más környékbeli lakótelep, így Bernece dézsmájával együtt az esztergomi káptalannak adományozta. Ebből az okmányból állapítható meg az is, hogy ebben az időben már volt templom Kemencén, sőt Bemecén is. A kemencéi régi templom teljesen elpusztult, legfeljebb néhány kődarabja került elő a föld alól, de Bernecebaráti jelenlegi templomának egyik-másik részlete a szakértők megállapítása szerint ennek a közel 900 esztendős templomnak a maradványa. Kemencének Mátyás királlyal kapcsolatos emlékei is vannak. A vadregényes vidéknek mindig gazdag vadállománya volt és Mátyás gyaki'an vadászgatott a vidék sűrű erdeiben. Egykori vadásztanyájának emlékét ma is őrzi a Királyház nevű hely, ahol most turistaház áll. A közelben van Királyné pallaga, ahol a hagyományok szerint fejedelmi sátrakban Beatrix királynő és udvarhölgyei mulattak, amíg a király és férfikísérete a sűrű erdőkben üldözte a nemes vadat. Van egy nagyon régi kút is a közelben, ezt a környék népe ma is Király kútjá-nak nevezi.

Domszky Pál, a községi és

erdészeti könyvtár vezetője évek óta gyűjtögeti a község régészeti emlékeit, kis múzeumot is rendezett be belőlük a könyvtár helyiségében. Ezek a helyiségek sajnos nagyon szűkek, az 1200 kötetes könyvtár céljainak és növekvő forgalmának sem felelnek már meg, így a múzeumi rész any- nyira összezsúfolódott, hogy áttekinthetetlen. Pedig az anyag rendkívül értékes. Megtalálhatók benne

a geológiai őskor emlékei

is, tengeri kagylók, csigák, megkövesedett állati- és növénymaradványok, túlnyomó- részt mégis néprajzi gyűjtemény.

Kemence lakossága gyönyörű új kultúrházat épít, amelynek falai már elérték a tető magasságát. Ha minden jól megy, decemberre elkészül az épület. Háromszázhetvenezer forintot költenek rá, de a lakosság ehhez még külön 400 napi munkát és 70 napi fuvart ajánlott fel és adott hozzá. A kultúrotthonban hatalmas, 20 méter hosszú nagyterem lesz hat méteres színpaddal. Most, hogy elérkeztek a tetőhöz, a kényesebb ízlésű kemenceiek megállapították, hogy az eredeti terv tetőszerkezete nagyon primitív és magtár jellegűvé tenné az épületet. Szó van arról, hogy megváltoztatják a tervet és a szép környezethez jobban illő tetőt terveztetnek hozzá. Domszky Pál pedig azt szeretné, ha később néhány helyiséget építenének a kultúrotthonhoz, amelyben méltó helyet kaphatna a könyvtár és a múzeum is.

Bernecebaráti a Bernece és a Kemence nevű patak között elég magas dombháton épült falucska, amelynek helyén már a bronzkorban és a korai vaskorban is település lehetett, amint azt a földből előkerülő leletek tanúsítják. Nyoma van annak is, hogy a közelben erős földsáncokat építettek, valószínűleg még az avarok. A község hajdan két külön faluból állt. Bernecéből és Barátiból. Közigazgatásilag csak 30 évvel ezelőtt, 1928-ban egyesítették, így olvadt össze a két község neve is. Az egyesült falu teljes önállóságot csak 1949-ben kapott, korábban a kemencéi jegyzőség hatáskörébe tartozott.

A falu régiségét több építészeti és kőemlék bizonyítja. A falu fölé magasodó gyönyörű műemlék-templom körül látható annak a várszerű kőfalnak a maradványa, amelyet valószínűleg

a tatárjárás korában emeltek.

A templom közelében több ősrégi temető is van és az elsüllyedt sírok bizonyosan sok régi, érdekes titkot őriztek meg még föltáratlan mélyükben. Az egyik kis temetőben nyugszik különben Sisa Pista, az utolsó börzsönyi betyár, akinek igazi neve Benkó István volt. Rózsa Sándoréhoz hasonló legendák élnek róla. Sohasem bántotta a szegény embereket, sőt a gazdagok- megsarcolásából származó zsákmányát a legtöbbször szétosztotta a szűkölködők között. Embert nem ölt, csak lopásai, rablásai miatt ítélték el, amikor a vármegye kezére került. Valamelyik Wenckheim gróf, a környék földesura kiváltotta a rabságból és vadőrnek alkalmazta. Soha többet törvénysértést nem követett el, élete hátralevő részét becsületben élte le és mint Bernecebaráti derék polgára halt meg. Történetét Sági Lajos, a falu fiatal vb.-titkára nyomozta ki és ő találta meg a régi betyár j szén márványkővel megjelölt j sírját is- A hagyomány szerint j a hajdani betyár rablóit kin- i cseit a nagyoroszi erdő egyik ; odvas fájában rejtette el. Idő- j ről időre még a közelmúltban is kutattak utána a kincskeresők, de nem bukkantak nyomára.

................

A napokban a nevezetes ün- J hepély előkészítése céljából | megbeszélést tartottak a községi tanács, a Hazafias Nép- ; front, a bernece! pedagógusok j és a honvédség képviselői. A j részletes program kidolgozásé- ! ra bizottságot alakítottak. A | programot gazdag és változatos j kultúrműsorral egészítik ki, amely Bernecebaráti és Kemence sok régi népszokását eleveníti föl.

Magyar László

WOLFGANG BORCHERT:

AZNAP, KEDDI

Hetenként egy kedd van.

Évente félszáz.

A háborúban sok a kedd.

Aznap, kedden

a nagybetűket gyakorolta az osztály. A tanító néninek vastag szemüvege volt. Keret nélküli szemüveg.

Olyan vastag, hogy szeme alig maradt.

Negyvenkét kislány nézte a fekete táblát, s ezt írta, nagybetűkkel:

NAGY FRIGYES BÁDOG- POHÁRBÖL IVOTT. A KÖVÉR BERTA PÁRIZSIG

LŐTT. AZ ÉDESAPÁK

FEGYVERT FOGTAK A HAZÁÉRT;

Vila az orra hegyéig csücsörítette a nyelvét. Akkor megbökte a tanító néni. Vila, kával írtad azt, hogy fegyvert fogtak. Fogtak, azt gével kell írni. Gé, mint gödör. Elégszer mondtam már. A tanító néni elővett egy könyvet és megpipálta Ulla nevét. Holnapra tízszer leírod ezt a mondatot, szép rendesen, megértetted? Igen, mondta Vila, s azt gondolta: Szemüveges kígyó.

Az iskola udvarán varjak faltak egy eldobott kenyeret,

Aznap kedden

Ehlers hadnagyot berendelték a zászlóaljparancsnokhoz.

Ehlers úr, a vörös sálját le kell vennie.

Őrnagy úr?

Igen. igen, Ehlers. A második században nem szeretik az ilyesmit.

A második századhoz kerülök?

Oda, azok meg nem szeretik az ilyet. Sállal ott nem boldogul. A második század korrektséghez van szokva. Vörös sállal egyszerűen leégetik magát. Hesse hadnagy nem hordott ilyen holmit.

Hesse megsebesült?

Á. beteget jelentett. Nem ér. zi jól magát, azt mondja. Kicsit lagymatag ez a Hesse, amióta százados. Nem értem. Különben mindig olyan korrekt volt. Na jó, Ehlers, szóval igyekezzék a századdal egyenesbe jönni. Hesse jól nevelte az embereket. A sálat pe- dig leveszi, világos?

Világos, őrnagy úr.

És ügyeljen arra, hogy az emberek óvatosan bánjanak a cigarettával. Végtére is minden becsületes mesterlövésznek joggal viszket a mutatóujja, ha meglátja azokat a röpködő szentjánosbogarakat. A múlt héten öt fejlövésünk volt. Ügyeljen hát kicsit, jó?

Igenis, őrnagy úr.

ütban a második századhoz Ehlers hadnagy levette a vörös sálat. Rágyújtott. Ehlers századparancsnok, mondta fennhangon.

Akkor lőttek.

Aznap, kedden

Hansen úr így szólt Severin

kisasszonyhoz:

Hessének is kell valamit küldenünk megint, Severinke. Szívnivalót, meg valami maj- szolósat, meg egy kis irodalmat. Egy pár kesztyűt is, vagy ilyesmit. Rohadt telük van ott kint a fiúknak. Ismerem. Köszönöm szépen.

Talán Hölderlint, Hansen úr?

Nyavalyát, Severinke, nyavalyát. Valami barátságosabbat, Wilhelm Buscht vagy ilyenfélét. Végtére is Hesse in' kább a könnyű műfajt szerette. Szeret nevetni, hiszen tudja. Te jó Isten, Severinke, mit képes ez a Hesse összenevetnV

Hát ahhoz ért, mondta Se. verin kisasszony.

Aznap, kedden

Hesse századost a tetvetlenilő állomásra vitték, hordágyon. Az ajtón tábla függött:

HA TÁBORNOK, HA BAKA: ITTEN MARAD A HAJA.

Megnyírták. Az eüsnek hosz- szú. vékony ujjal voltak. Akár a póklábak. Kicsit kivörösödött ízületekkel. Bedörgölték valamivel Hessét, aminek patikaszaga volt. Aztán a póklábak megtapintották az érverését, és beirtok egy vastag könyvbe: Hőmérséklet 41,6. Érlökés 116. Eszméletlen. Kiütéses tífusz gyanúja. Az eiis becsukta a vastag könyvet. Járványkórház, Szmolenszk, ez állt rajta. Alatta meg: Ezernégyszáz ágy.

A szállítók felemelték a hordagyat. A lépcsőn a takarók alól kilibbent a beteg feje, s minden lépcsőfoknál ide- oda billegett. És meg volt nyírva. Pedig azelőtt mindig nevette az oroszokat. Az egyik betegszállító náthás volt.

Aznap, kedden

Hesséné becsöngetett a szomszédasszonyhoz. Ahogy az ajtó kinyílt, meglobogtatta a levelet. Százados lett. Százados és századparancsnok, azt írja.

És több mint 40 fok a hideg. Kilenc napig jött a levél. Hesse századosáé úrhölgynek, így címezte.

Magasra tartotta a levelet. Hanem a szomszédasszony nem nézett oda, 40 fok hideg, mondta, szegény gyerekek, 40 fok hideg.

Aznap, kedden

az ezredorvos megkérdezte a szmolenszlki járványkórház főorvosát: Hányán vannak na- ponta?

Féltucat.

Förtelmes, mondta az ezred- orvos.

Igen, förtelmes, mondta * főorvos.

Közben nem néztek egymásra.

Aznap, kedden

ti Varázsfuvolát adták. Hessé* né kifestette a száját.

Aznap, kedden

Erzsébet nővér azt írta a szüleinek; Isten nélkül ki se le* hét ezt bírni. De azért felkelt, amikor jött az alorvos. Az alorvos úgy meggörnyedt, mintha egész Oroszországot cipelné a kórtermen át.

Adjak néki még valamit? kérdezte a nővér. Ne adjon, mondta az alorvos. Olyan halkan mondta, mintha szégyellne magát.

Aztán kivitték Hesse századost. Odakinn valami dobogott. Ezek mindig akkorákat puf- fantanak. Miért nem tudják a halottakat lassan letenni? Mindig csatk úgy odapuffantják a földre. Mondta valaki. A szomszédja halkan dudorászott:

Romtirárom, trallala.

Mokány legény a baka.

Az alorvos ágyról ágyra jdrT. Minden áldott nap. Éjjel-nappal, Naphosszat. Éjszakákon ét. Görnyedten járt. Egész Oroszországot cipelte a termen keresztül. Odakinn két betegszállító botladozott egy üres hordággyal. A négyes számú, mondta az egyik. Náthás volt.

Aznap, kedden

Vila este nékiült, és ezt pin- gálta az irkájába csupa nagybetűvel:

AZ ÉDESAPÁK FEGYVERT FOGTAK A HAZÁÉRT.

AZ ÉDESAPÁK FEGYVERT FOGTAK A HAZÁÉRT.

Tízszer írta le ezt. Nagybetűkkel. És fegyvert fogtak, azt gével. Mint gödör.

Bor Ambrus fordítása •

szellemű rakodómunkások mégis ismerik valamennyit.

— Az ott a Bundaleera. Jó üzlet volt. A hét végén dolgo- zott.

— Az meg az Era. Ma éjjel végeznek.

— Az ott a Montoro. Azt mondják, csak egy éjszaka van benne.

Furcsa, huszadik századbeli értékmérő. A vasárnap dolgozó ócska gőzös jó hajó; az az óceánjáró, amelyik csak e0V éjjel dolgozik, rossz hajó.

— Tőlem ugyan felfújhatják a vasárnapi munkájukat!— ez Joe hangja.

— Azt hiszem, többet szedsz ki a templomi perselyből, te átkozott vén csirkefogó.

— Ez már igaz. Életemben kétszer voltam templomban. Először vízbe akartak fojtani, másodszor meg összeadtak egy bolond asszonnyal.

Dick mosolyog magában.

szeretettel megmosolyogja az öreg harcost. Joe jó keresztény, akár tud róla, akár nem. Csak egy igét ismer: „A Természet Vra”. Keményen dolgozik és egy kissé pogány, ennyi az egész. Háromszor volt büntetve: egyszer, mert tüzelő- fát lopott a válság idején; egyszer, mert leütött egy rendőrt az 1928-as sztrájk idején és egyszer, mert lejárt vasúti jeggyel utazott, ugyancsak a válság idején. Fél arcán egy Gallipolinál szerzett sebhely vonul végig. Jobb lábára biceg egy régi vízi baleset következtében. Karja és válla „kifordult” a sok fagyos munkától, még azokban a napok- ban, amikor minden lehető murtkát el kellett vállalnia. „Tengerész Joe”. Dick úgy szereti Joet, ahogy egy egészséges ifjú szeretni tudja elvén- hédt vezetőjét és pártfogóját. Együtt dolgoznak már mióta és hány hajón! Együtt utaznák, egymás közelében laknak ...

A révhajó halkan duruzsolva végigpöfög a Swinging Ba- sinen. A köd egyre sűrűsödik. A déli part alig látszik. Rézvörös fénykörök magányos lámpák körül. Elhagyott szénrakodó hajók csüggedt vitorlá- zata — a múlt fehér szárnyainak szennyezett ereklyéi. Az északi part nem látszik, csak hallható. A !ködfátyol mögött ócska daruk csörömpölnek a szénrakodóban és tehervagonok ütköznek a Dudley Street-i pályaudvaron. Egy hivogaté férfihang rendkívül tisztán érkezik át a vizen.

Néhány perc múlva aztán minden eltűnik és a révhajó sebessége sétamenetté csökken. Most már áthatolhatatlan köd van. Dick a hajóorr szántotta vízbarázdára szegezi a szemét. Másodszor hagyott már alább, mióta elhagyták a Hatos kikötőt: most már csak bodor. A kabinból kiszűrődő hangok a hideget átkozzák, s annak a lehetőségét találgatják, hogy a partnak ütköznek-e. Dick legszívesebben lehallgattatná őket. ö maga is fázik, de ingerültsége úgyszólván teljesen elmúlt. Ez is a szépség egy fajtája, mint az éjszakában rakodó hajók, meg a fehér kezecske. Alig három lábnyira tőle lassan folyik tova a kormos viz: könnyű azt képzelni, hogy csak a víz mozog, a révhajó mozdulatlan * a hajó ember-rakománya a sötét folyam örök éjszakájában pihen. A hajótól balra már nem is létezik a déli part. jobbról meg az északi part

csupán egy elsüllyedt világ távoli zsivaja.

Kilenc óra.

A Coode Island zöld kikötő- lámpája.

Csak a lámpa. Hályogos zöld szem, nincs felfüggesztve, sem alátámasztva. Zöld szem és szürke köd. Eléggé a. közelében haladnak, ügy érzik, hogy túlságosan is a közelben, amikor a révhajó élesen a kikötőnek fordul. Vj hangok törnek elő az éjszakából. Egy rakodó hajó hangjai. Közvetlenül előttük, mégpedig nem is messze. Yarraville. A bágyadt beszélgetés újra feléled.

— Mi az ördög ez?

— Nekem ne mondd, hogy még nincs kilenc óra!

— Pontosan annyi van. Lehet, hogy kőszállító hajó van bent. j

— Az hát. Reggel fogadtak embereket

— Már nem vagyunk mesz- sze, hála istennek! ügy megdermedtem, mint a béka.

— Figyeld csak, hogy üvölt majd a nappali műszak, mikor bejutunk. Tíz óra is lesz, mire kijutnak a folyóra.

A köd színe két helyen, két hajó orránál, megváltozik. Két izzó üreg nyílik, mintha egy óriás lyukakat fúrna egy színpadi függönybe. És mindkét üregből kiválik, a hajókra éjszaka jellemző döbbenetes fény- és árnyjátékkal, egy-egy hajó elképesztő felső váza. Egy kőszállító hajó meg egy cukorszállító hajó. A Trienza meg a Mildura. A nagyobb hajó viszonylag kecses vonalai nem érdeklik a közelgő rakodómunkásokat. Szemük a Mildu- rára tapad, s egyetlen kérdés

gyötri őket: vajon hány éjszaka?

— Az istenit neki, jó mélyen ül.

— Jól tele van a begye.

— Az három vagy négy éjszaka, te lüké!

A nappali műszak csúfondá- ros köszöntésének sortüzében a révhajó beáll a magas rakparthoz.

— De soká jöttetekI

— Mit morogtok? Fizetik a várakozást.

— Nicsak, Bluey, te vén gazember!

— Hogy vagy, Jim? Milyen terepet hagytatok nekünk?

— Elég jó. Nem rossz hajó.

— Hány rovás.

— A kettesben öt. Szerezd meg a jobb első sarkot, ha leérsz. Sokat végezhetsz vacsoráig. Két rovást.

— Jól van, fiam!

Az éjjeli műszolt megro.

hanja a rakodó elejét, közben átkozzák a kikötőfelügyelőséget, hogy sem létráról, sem kikötöhídról nem gondoskodik. Dick mászik leghátul, mivel Joe az utolsó előtti. A fiatalembert bosszantja, hogy öreg munkatársa ilyen megerőltetés árán kénytelen feljutni a rakpartra. A fene egye meg a bőrül-,et! Egyszeribe minden ronda lett megint. Az ember sose szabadulhat ettől hosszabb időre. Eltűnt a ködláncolta folyam minden bája. A rakodó, fekete bordáival, a hatalmas bogarakként rajtuk függő köd-álcás emberekkel, a most kezdődő tíz óra minden szörnyű keservét jelképezi. Jelképe egyben a szénraktár borzalmas félhomályának is. Küszködni felfelé, egyre csak küszködni felfelé, alig jut imitt-amott egy-egy futó pillantás a szépre, mint a 'köd, meg a fehér kezecske, meg a révhajó orra előtt áramló sötét vízbarázda.

— Mozgás, öregem! — kiáltja valaki Jeniről.

Joe nagy csizmája közvetlenül Dick feje fölött van. Az egyik éppen a következő gerenda felé emelkedik. Dick várja, hogy a másik mozduljon, de az öreg magasabb kapaszkodó felé tapogatózik d kezével. Dick ujjai dermedtek. A nyirkos szénporral lepett gerendák jéghidegek. Mellettük kétoldalt másznak lefelé a nappali műszak emberei. Zsivaj, zűrzavar, fekete árnyak mindenütt.

Dick hirtelen megrémül, mert Joe felső lába visszaereszkedik arra a gerendára, amit épp hogy elhagyott.

— Hé, odafönt! — ordítja Dick. — Húzzátok fel ezt az embert!

De késő. Éppen amikor Dick oldalra tér és feljebb kapaszkodik, hogy társa mellé kerülhessen, az öreg fáradt ujjai engednek. Zuhan a nagy, iromba teher, őrjítő robajjal vágódik neki a révhajó korlátjának, aztán legördül a hajó oldalán, mielőtt bárki elkaphatná.

★

Egy óra múlva egy masík révhajó indul neki a ködnek. Csak 'két férfi van rajta. Mindketten a kabinban vannak; az egyik a kis kormánykerék mögött áll, a másik a nyitott ajtó közelében kuporog és szemét a hajó orrán túli szürke lepelre szegezi. Már túl járnak a Coode Islandon, mire a hajós megszólal.

— A társad volt?

— Igen, a társam volt.

— Elég hamar kifogtad.

— Nem elég hamar. Tudod, nekivágódott a révhajónak, mielőtt a vízbe került volna.

Egy percnyi csend múlva:

— Tudja az öreg, hogy eljöttél?

— Fütyülök rá. Nem dolgoznék ma éjjel magának György királynak sem. És kell valaki, atki szóljon az öregasszonynak.

— És felmegyek mindjárt a a kettes kikötőig. Az megfelel neked?

— Igen, akárhova.

Valóban, akárhova. Csak minél távolabbra és minél lassabban — annál jobb.

Alig változott valami egy óra alatt. Köd, sötét víz és vagonok csattogása a pályaudvaron. Csak emberek nincsenek. Az egyikük hosszabb útra indult, mintsem álmodta volna. És néhány perc múlva jönnek a lámpák, egyre több lámpa. És hangok és sok-sok em béri arc. És egyik se tudja majd, hogy mi történt. Princes Bridge és a nagy útkereszteződés. Villamosok és a St. Kilda Road. Hatalmas gépkocsik gördülnek tova a tar szilfák alatt. A másik világ — ibolyák, meg egy fehér kezecske.

A fehér kezecske. Furcsa. Az a leány bizonyára táncol most valahol, az a nagyszerű öreg pedig, akihez szinte hozzáért a válla ...

— Mi? — kérdezi a hajós.

Dick riadtan veszi észre,

hogy hangosan beszél magában.

— ügye, nem sokat tudunk egymásról? — kérdi habozás nélkül.

— Mit akarsz ezzel mondani?

— Ö, semmit. ■.

Kócsvay Margit fordítása