Pest Megyei Hirlap, 1958. augusztus (2. évfolyam, 180-205. szám)

1958-08-10 / 188. szám

1938. AUGUSZTUS 10. VASÁRNAP "”&Círlap s FILMHÍRADÓ I Hosszabb szünet után újra fil­mezik Michele Morgan, a fran­ciák népszerű sztárja. Üj film főszerepét vállalta el Leonyid Viseszlavszkij: AZ ÉLETÉRT Láng imbolyog a tenger éjjelében, fényekkel hímes a víz és a lég. Fönt csillagképek izzanak fehéren, nem tudni: hal, vagy hold csillant eléd. S miként a lét bölcsője, lágy ütemmel, a vilió ég alatt hallgatva ring a tenger. És nappal a tág víztükörnek adja kékjét a felfrissült égboltozat. S im a tenger és menny egymáshoz tapadva égnél égibb színeket váltogat. S a hullám hátán tajték úszik lágyan, ahogy felleg úszik az egek áramában. Csak állok a hajókorlátra dőlve, s a kékségre tapad tekintetem, Talán a hipnotikus hab nyűgöz le, három órája állok egy helyen, és hirtelen keresztformájú árnyék csap át a víz színén, nézd, idegen vadászgép ..; A SÖTÉTSÉGBŐL címmel új norvég film készül. Azokról az emberekről szól, akiknek sorsa a polgári társadalmi rendben tragikusra fordult. Szárnya az árboc csúcsát majdnem érte. mélyrepüléssel berregett tovább, árnyéka rádőlt a vízre s az égre, s elszürkítette a nap himporát. Mindenre rávetült a tiszta térben, és megfeküdte bent a szívemet sötéten, Aldo Fabrizi igen sokoldalú művész. Legutóbb befejezett A mester című filmnek nem csu­pán főszereplője, de rendezője és forgatókönyv írója is. Fab­rizi ebben a filmben egy taní­tót alakít CAVALCANTI, az ismert olasz rendező Velencei éjsza­kák varázsa címmel új filmet forgat, Martine Carol és Vit­torio de Sica főszereplésével. NAGY JELENTŐSÉGŰ film forgatásába kezdett a grúz filmstúdió. Címe: így indult el Majakovszkij. A film bemutat­ja a nagy szovjet költő gyer­mekkorát és ifjúságát. A film Majakovszkij nővérének köz­reműködésével készül. ÖTVENÉVES szaShmai jubi­leumát ünnepli Abel Gance, a nagy francia filmrendező, aid 1926-ban alkotta nagy klasszi­kus filmjét, a Napóleont. Film­je hangos változatát 1934-ben készítette el, s most ismét a francia császár alakját viszi vászonra, Austerlitztől Szent Ilonáig címmel. A film széles­vásznú változatban készül. S a Csendes-óceán szigetét láttam, hol a robaj sötét gombát növel, mérges lehű a lég, s a szörnyű árban a megfertőzött halálraj táncra kel. A gyors neutron pontosan szíven vág. és odalent halált sugárzik a korallág S ettől kezdve a víz viliódzó tükre nem tárja ünnep igézetét, s én éjszakánként a kietlen űrben gyűlni látom a halál bélyegét. Zöld sugarak félelmes foszforában temetők árnya ég a mély, nedves homályban. De a hullámok gyors válláról íme a szemhatárra hág a nap, s azúr hajnal áramlik a megborzolt vízre, s ifjú erővel az arcunkba fúj. S nézd, Gibraltáron át a kontinensek összezárják a kört, s örökre megpihennek. Itt a víz átfut az atlanti térbe, S Afrika tája Európával egy. Mert összefügg a föld pontos egésze, nem tart határt a tenger és a hegy S mint part és víz, az élet zálogául a népek óriás köríve összezárul. MARIA SCHELL legújabb filmjét, a Rosa Bernd-t nemrég mutatták be. A kritika a filmmel kapcso­latban csak a tehetséges fiatal színésznő játékát dicséri MASSIMO GIROTTI olasz filmszínész. Legközelebb az örvény című, a fiatalko­rúak problémájáról szóló olasz filmben láthatjuk viszont iiitniiHnitiHiMHmHmmmiimmiiitiEiniiimiiiHiiiiiiimMiiiiiinimfiiHUfiHtmiiiiiiiiinitiimMMmiimfimiHimiiimMitminitntmiiMmimitHiimMHmmiimMiiiiHmiiiHiiimmimmmiiitiiHimJ' rödik át. Bizonyára egy angol szomszéd. Csak egy falnyi tá­volság választ el bennünket egymástól. Mindkettőnk aj­taja a folyosóra nyílik, s ab­lakaink egyformán a parkra néznek. Közel vagyunk egy­máshoz. De mekkorát csodál­kozik majd ez a szomszéd holnap reggel, ha megtudja, hogy a mellette levő szobákba Moszkvából érkezett oroszok költöztek. 1 A londoniak milliói alsza­nak. Alszanak Amszterdam, Prága, Varsó, Moszkva lakói. • Alszanak az öregek, akik is­merik az álmatlan éjszakák félelmét és bánatát. Alszanak a harminc, negy­ven, ötven évesek, akik átél­ték a háborús ávek álmatlan éjszakáit. Alszanak a tizenöt­húsz esztendősek, akik gye­rekkorukban pincékben, óvó­helyeken aludtak, édesanyjuk térdére hajtva fejüket. I Alszanak a legkisebbek is, akik számára a háború csak édesanyjuk ijesztő meséjében él. Lépjenek oda bármelyik kisgyerekhez. Cseh, lengyel, holland, angol vagy orosz cse­csemőhöz. Emeljék fel a ta­karót óvatosan, nehogy fel­ébredjen, és mindegyik gye­rek egészen egyforma. Ki­csiny, felhúzott lábak, cse­resznyeszem ujjacskák, va­donatúj rózsás fülek, ökölbe szorított kis kezek, vagy te­nyérbe simuló arcocskák, szo­rosan lezárt szempillák. Joga van-e valakinek azt állítani, hogy ezek a gyerekek, akik néhány óra távolságra al­szanak egymástól, különbö­zőek? Joga van-e valakinek azt mondani, hogy más-más jo­guk lenne az életre, boldog­ságra, otthonra, családra? Mi választja el egymástól szüleiket? Vasfüggöny? Én nem láttam útközben. A le­vegőégben nincs ilyesmi. S a vonatok se ütköznek bele. 1 A köd választja el őket. A hazugság köde, amelyet elő­ször a bizalmatlanság, az­után a rosszindulat, majd az ellenségeskedés és végül a há­ború szül. ' Azért van rá szükség, hogy újra összedűljenek a házak, elpusztuljanak az emberek, hogy a repülőtereken a repü­lőgépekbe katonák szánjanak be, bombákat rakjanak, s hogy a tőzsdéken a részvé­nyek bizonyos meghatározott pontszámot emelkedjenek na­ponta. A kereskedők tőzsdei hő­mérőjében fegyverrel kion­tott vér folyik. Minél több a vér, annál magasabb a muta­tószám. Mindent meg kellene tenni, 1 hogy ez ne így legyen. ' Es ahogy a londoniak here- | sik a fényt, amely látható lesz 1 a megszokott ködön keresztül, | úgy kell keresni minden em- | bernek a fényt, amely át tud | törni a hazugság ködén. Ez I a fény a bizalom, mely csak 1 akkor keletkezik, ha az embe- 1 rek jobban megismerik egy- § mást. Minél jobban, minél kő- | zelebbről. | Nagyon fontos, hogy a 1 miniszterek, követek és ál- I lamférfiak találkozzanak egy- | mással. De ha különböző or- I szágok egyszerű polgárai, § munkások, tudósok, zenészek, 1 művészek, színészek, sporto- § lók Angliából, Franciaország- I ból, Németországból vagy | Olaszországból Moszkvába, § Leningrádba vagy Kijevbe 1 jönnek, és ha moszkvaiak, le- \ ningrádiak, kijeviek, bakuiak 1 Londonba, Rómába, Párizsba, | Berlinbe, Tokióba vagy New | Yorkba utaznak, az is nagyon I fontos. 1 Hihetetlenül fontos. Mert az egymás ismerete, a | személyes találkozások, az | ilyen konkrét személyes ba- § rútságok hallatlan segítséget | tudnak nyújtani a népek kö- \ zötti barátság építésének ne- § héz és bonyolult dolgában. És van-e ennél fontosabb | dolog napjainkban? § A tőviskossorús ember Olyan... olyan világot látó és megismerő a szeme. A keze: mint az enyém vagy a tiéd vagy az övé. Pedig ez a mindennapias kéz veti papírra, kartonra, vá­szonra mindazt, amit a vilá­got megismerő szem felfedez. És mennyi mindent félfedez innen, a szentendrei dombok között rejtőzködő kicsiny ház­ból! A szobák falán, a falak men­tén, a bútorokhoz támaszkod­va: vázlatok, tanulmányok, képek... Vázlatok, tanulmá­nyok, képek... Képek, amelyeken a művész alkotóelemeire bontotta az életet, mint ahogyan a három­szögű üveghasáb összetevő szí­neire hasogatja a fehér fényt. Szimbólumok. A mindennapi élet terheivel, gondjaival való bajlódás nála hegynek felfelé kapaszkodó, minden izmát megfeszítő, hú­zó igáslóban testesül meg. Csak néhány vonal. Sebtiben odavetett szénrajz, de élő va­lóság. A küszködő élet maga. — Az én önarcképem is le­hetne! — mondja Pirk János, a művész. — Én is így küsz­ködtem valamikor! 1956 októbere: erdőrészlet; komor, baljóslatú fák, rőzse alatt görnyedő asszony. A lom­bokon viliózó narancsfény mintha a távoli erdőégés visszfénye lenne. Pusztító er­dőtűz visszfénye ... így szűrő­dött le a szentendrei dombok között élő mesterben az októ­beri tűzvész. Es a magvető ...a legked­vesebb téma... Vázlatok és egy fénykép; a Munkácsy- díjas Magvető fotográfiája ... — Szimbólum — mondja Pirk János. — A mindig újra sarjadó élet, a munka örök szimbóluma. A magvető, a búzatenger és a tengerihántás. Ez a három az ő szavaival: — Örök téma. Színes vázlatokat rak szét a padlón. Arató, búzatenger, mező, ka­szás, nyári ég, alkonyat a bú­zaföldön ... Nagybányán készük mind­annyi, „otthon’1, ahonnan né­hány napja csak, hogy haza­tért. Otthonról — haza. Mintha a tucatnyi vázlattal Szatmári zsúfolta volna be a kis szobába. Ahová mindig visszavágyik. — A parasztok közé vágyom! — sóhajtja. — Szegényparasz­tok között nőttem fel, s ha ki­megyek közéjük, a földekre, a mezőkre, ezer csoda vár rám. — De hiszen Szentendrén is... — Igen, de ezek az emberek mások... Felesége közbeszól: — Zárkózottabbak.., — Nem, nem — vitázik vele. — Csak errefelé gyümölcsösök vannaik... Es apróka földek... És ismét sóhajt: — Búzamezők!... Es panaszolja, hogy kevés volt az ideje, alig tudott otthon néhány vázlatot csinálni, pedig nem volt mindig eszköz a ke­ze ügyében, amikor a téma művész és ecset után kiáltott, — Mézet és festékport ke­vertem össze egyéb híján, úgy festettem az aratást! Felesége hozzáfűzi• — Már kiskorában tiye n volt: az elszenesedett fát szed­te elő a kályhából és azzal festette tele a — falakat! Es hogy gyermekkoráról esett szó, a téma vissz akanya­rodik Nagybányára, majd saját gyermekeire — a kicsik itt ti- pegnek-döcögnek köztünk, * nagyfiú (14 esztendős) mellet­tünk ül —, arra, hogy öt gye­rekkel bizony nehéz az élet.,, Másutt a számok rideg leve­gőjében megdermednek a mú­zsák. Itt nem. Számolják, hogy mennyi pénzhez jutottak az el­múlt évben: — 500 forint ösztöndíj ha­vonta, de ez a Munkácsy-díj óta megszűnt (vajon miért?), jelentős összegért vásárolt négy képet a Képzőművészeti Alap, 10 000 forintért két má­sikat a minisztérium. Ez az egyik fonal. A másik, amelyik ezzel együtt gombo- lyodik: — Utazni kéne... Francia- ország, Itália... Mi változott Cezanne óta? Mentek-e előre? Es Bécs.., Es ismét anyagi ügyek: — A „Kaszaikalapáló“-t bi­zony leértékelték... — így a feleség. — De nem! — szerénykedik Pirk. — De igen! — És magános nem is vett képet? — vetem közbe. — 15 éve nem. Egyetlen egyet sem. — 100 év is beletelik, amíg privátember képet vesz — mondja Pirkné. — Keveset vannak otthon az emberek. Kép már nem ikell nekik ... Ezen azután elvitázunk, és messzire jutunk. Hogy több a művész, mint a reneszánsz idején, de mikor születik új Michelangelo? Vagy: többen értékelik és értik, még többen szeretik a művészeteket nálunk, mint bármikor ezelőtt, de kivesztek a mecénások. — De a kérkedök, képmuta­tók, sznobok is! Amiben megegyezünk: ezekért nem kár. — És ami nagyón jő — ezt Pirkné mondja el —, hogy műértőkké nevelik az embere­ket. Például Ilosvai Varga a csepeli képzőművész szakkör­ben ... — Olyan az a néhány em­ber, a szakköri tagság, mint a* élesztő — folytatja lelkesen. —• Hat a többire is... — Akkor hát mégsem kell talán száz egész esztendő?! Nevetünk, jóízűen és tele szívvel. Pedig beszélgetünk olyasmi­ről is, ami egyáltalán nem ne­vetni való! Például: miért rontják még mindig a közíz­lést giccsekkel, színes „réz­metszetekkel’1 és mások­kal, ahelyett, hogy in­kább neves művészek eredeti vázlatait, tanulmányait hoz­nák forgalomba?! Ezekkel fej­leszthetnék az emberek szép­érzékét, és segítenék a művé­szeket is. Mert bizony a világot látó szemmel valóban világot kell látnia a művésznek, gondos­kodnia kell öt gyermekről, vá­szon kell és festék is kell, könyv is kell és bútor is kell... Ahogyan végiglapoztam az 56-os pesti kiállítás vendég­könyvét, egy sor ilyen és eh­hez hasonló bejegyzésre buk­kantam benne: „Kár, hogy ed­dig nem ismertük a művészt“, „Többször szeretnénk látni!“. Es még egy sor: „Segítsük Pir- ket!“ Aláírás: Bemáth Aurél. Nos, a segítés eddig sem megvetendő. 1957-ben, a na­gyon nehéz esztendőben is telt az államnak, hogy Pirk János­Az egyik nagybányai vázlat: Arató Magvető föl képet vegyen. Idén tavasz- szal a Munkácsy-díj... De miért ne jusson el Pirk képe, grafikája a magánlakásokba, a munkások otthonába? Miért ne jusson el magánosokhoz a többi művész — és nemcsak reprodukcióban ? Talán ez is segítené a mű­vészt — és nemcsak pénzhez juttatná. Segítené, hogy megismer}« mélységében is a mát. Mert egyelőre csak a tegnap színeit tükrözik képei. A szalmatetős ház hangula­ta megragadja — de mi szépet találhat egy modern kocka­épületen? A magvető mozdulata festői •.— de festői-e a vetőgép? Nem kedveli a „fotografiz- must“ (így nevezi a közelmúlt sematizmusát, a szocialista realizmusnak kinevezett natu­ralizmust). Én se kedvelem. Senki se kedveli. De azért mégis inkább la­kom kockaházban, mint szal- mafödeles viskóban. A paraszt is inkább géppel vet, mint kézzel. Es a művészet ne tudna az élettel együtt fejlődni? Isten ments, hogy valaki is erőszakolja ezt a művészi fo­lyamatot. Idő kell, amíg a művésziélek leszűri a változásokat, amíg megleli a ma hangulatát, va­rázsát, szépségét. Idő kell, amíg észreveszi a kockaházban lakó egészségesebb embert, és a magvetés, kaszálás robotjá­ból kiegyenesedő parasztot a traktoron vagy a vetőgépen. Idő kell, amíg meglátja mindezt, és még több idő, amíg a felszabadult ember bel­ső változásait is ábrázolni ké­pes. Kell az idő és a türelem. Pirk János egy képet mutat a falon. önarckép: beesett arc, só- várgó szem, keserűen biggyedt száj. És a fej körül valamit látok. Talán glóriát? De nem! Nem az... — Töviskoszorú — válaszol­ja kérdezetlenül a művész. — Akkoriban nehéz időket éltem, sokat szenvedtem... —• De alig látszik! — Igen, mert átmázoltam. És most hadd mondjam el én a szimbólumok jobb ismerőjé­nek, Pirk Jánosnak, hogy ez nem az igazi. A töviskoszorú: a megfeszí­tett, kiszolgáltatott ember, a kizsákmányolt ember szimbó­luma. Igaz: nincs már a fejünk kö­rül ez a fájó „glória“. A he­lyét még érezzük ugyan, és néhány bennragadt tüske is bánt. De megszabadultunk tőle, mindörökre. Mégis: Ha festő lennék, én nem mázolnám át... Ez nem az igazi... Ha festő lennék, azt mutau nám meg, hogyan szabadul­tunk meg ettől a töviskoszorú­tól és hová fejlődünk nélküle a szocializmusban. Igen, ezt festeném, ha olyan világot látó és megismerő sze­mem lenne, mint Pirk János­nak van. Garami László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents