Pest Megyei Hirlap, 1958. augusztus (2. évfolyam, 180-205. szám)

1958-08-20 / 196. szám

pfff

u egtet

k/Cfrtan

1358. AUGUSZTUS 20. SZERDA

AZ URAK PARLAMENTJE

R

égi, messzi világ. Menynyire messze van tőlünk, mennyire valótlannak, menynyire hihetetlennek tűnik. Pedig bizonyságként itt zizegnek a régi, megsárgult újságlapok, hogy felidézzék emléküket. Mert kell néha emlékezni. Arra, hogyan volt. Hogy lássuk: mennyire másként van ma. Hogy honnan indultunk, s hová jutottunk, s hová igyekszünk holnap.

Cifra világ volt. Urak világa. Pár száz embernek minden, millióknak semmi. Miféle igazság! Jog? Becsület? Egyenlőség? Mennyire ismeretlen, mennyire idegen, nem hallható fogalmak akkoriban. S mennyire természetesek ma. Mennyire megszokottak.

• ‘Parasztember, munkásember a sokdíszű háznak közelébe se igen ment. Ma meg ott koptatja a lépcsőt képviselő- társaival, azokkal, akik ugyanolyanok, mint ő. Egyszerű emberek, a nép választott küldöttei, akik nem koncon marakodjak, nem úri betyárságo- kon tprik a fejüket, hanem azon Ahogyan lehetne jobb holnapja mindenkinek ebben az országban. Hogyan lehetne napról napra többet és többet tenni az emberekért, az egyszerű dolgozók millióiért, akiké ez az ország, akiké a hatalom.

Mai életünket mindannyian ismerjük, tudjuk. De vajon nem feledtük a múltat? Beszéljenek, meséljenek a régi, megsárgult újságlapok:

1920 közepén a nemzetgyűlés a botbüntetésről szóló törvény- javaslatot tárgyalta. A Pesti Hírlap 1920. június 19-i számának parlamenti tudósításában többek között ezeket olvashatjuk:

„Csukás Endre: A botbüntetést nyilvánosan hajtsál« végre, mert csak ez hat visszariasztólag. A javaslat minél erélyesebb és gyorsabb végrehajtását kérve, azt elfogadja.

Schlachta Margit: Mint elepedő ember a vizet, úgy várja a közönség ezt a javaslatot... nem létezik olyan gyenge ember, még a hol- dokló sem, akinek a botbüntetés valamilyen alakban kiszolgáltatható ne volna. (Élénk derültség és taps.) És ne csak a férfiakra, a nőkre is alkalmazzák ...”

íme, az urak! Min derülnek, min tapsolnak. Ez volt HorthyIIIIIIHItlItlilimllimillUHHmllMlltlIIIIHIiHHIIIHIIMIIIIIIHHIIIIIIIIIilHillHIHIHIlHHinillUlUMIIIIIIIIMHHIIIIHIIMIillUMiiriQ

GERARD PHILIPE

ék humanizmusa. Ez volt sokat emlegetett ezeréves jogállamuk!

A kormány — nyomásra — új választójogi törvényjavaslatot terjesztett be a nemzetgyűlés elé. Persze maga a javaslat is eleve lehetetlenné tette, hogy a tömegek bármiféle joghoz is jussanak, de mégis nagyon érdekes, hogyan vélekedett erről a javaslatról a „közvélemény” egyik tagja, akit a nők választójogáról kérdeztek meg. Az Uj Nemzedék 1922. február 5-i számában írják: „Zichy Rafaelné grófnő, a katolikus nőmozgalmak egyik vezetője: Ebben a kérdésben teljesen más állásponton vagyok, mint mindazok, akik kívánják a választójogot: én csak szükséges

rossznak tartom. Szerintem az lenne a leghelyesebb, ha minél szőkébbre szorítanák az egész választójogot. Higyje el, minél kevesebb ember foglalkozik politikával, annál jobb.”

Lám, még a megnyirbált, a tömegeknek semmit nem adó választójogi törvény sem tetszett a grófnőnek. Minél kevesebb ember politizáljon. Hiszen annál könnyebb az országot vezetni! Annál könnyebb a párszáz úrnak megsütni a maga pecsenyéjét Az urak „felelősségérzetéről, hozzáértéséről” a legtalálóbban talán a Világ 1925. május 26-i számában, a nemzetgyűlésről megjelent tudósításban olvashatunk. Ezt írják:

„A nemzetgyűlés mai ülését fél 11 előtt nyitotta meg Szcitovszky Déla elnök. Napirend szerint tárgyalták a választójogi törvény- javaslatot.

Friedrich István: Mielőtt a választójogi javaslat megvitatására _ áttérnek, szóvá kell tennem, hogy § az Est szombaton megjelent szá- = mában egy interjú jelent meg, me- ! lyet Szcitovszky Béla házelnök | adott. Amit az elnök úr elmondott,

| lesújtó és katasztrofális kritika.

I Szilágyi Lajos: Szokatlan hang. i Dicső elődei ilyen interjút nem | adtak volna (mozgás a ház minden 1 oldalán).

I Friedrich István: A tisztelt elnök = úr ugyanis a többi között a követ- I kezőket mondotta interjújában: „A 1 legnagyobb hiba az a felszínesség,

I amely egyes szónoklatokban meg- ! nyilatkozik. A hozzá nem értés,

E sokszor tudatlanság. Vannak kép- E viselők, akik saját egyéni érdekei- ! két védik .. .”

§ Zsirkay János: Lsmeri a pártját.

| Friedrich István (folytatva): | „Vannak, akik nem emelkednek a | kupaktanács színvonalára.”

| Ehhez kommentár sem kell.

I Az ilyen, s ehhez hasonló 1 urak vezette parlamentnek | semmi, de semmi köze nem Ivóit a néphez, a nép igazi vá- |gyaihoz, céljaihoz. Nem közü- |lük jöttek, nem vették őket 1 emberszámba, életük, gondjuk,

I bajuk nem volt fontos. A fon- |tos a konc, a zsíros állás, a

gondtalan élet, a dorbézolás biztosítása volt. Hogy hová vezetett az urak, az ilyen „képviselők” mutatta út? Annak jellemzésére csak címeket a régi lapokból:

Uj Magyarság. 1939. február 25. „Aláírták a külügyminisztériumban Magyarországnak az antikomintern paktumhoz való csatlakozását.’*

Üj Magyarság. 1941. március 23. „A magyar—német viszony a legbiztosabb alapokon nyugszik.” Pesti Hírlap. 1941. június 24. „Magyarország megszüntette a Szovjetunióval fennálló diolomá- ciai kapcsolatait.»*

Magyar Kurír. 1941. szeptember 5. ..Zarándoklat Máriaremetőte hon- Védeink dicsőséges győzelméért.” Pesti Újság. 1942. július 8. „Aki a tengellyel menetel: a feltámadás útjára lép.”

Uj Nemzedék. 1942. szeptember 18. „Berlin jelenti: Sztálingrád, az erődváros nincs többé!**

Magyar Katonaújság. 1943. április 17. „Vitéz Jány Gusztáv vezér- ezredes magas német kitüntetése.” Esti Kurir. 1944. február 4. „Rugalmas védekezés, kitérés, elrete- szelés és ellentámadás jellemzik a német erők küzdelmét a keleti front északi és középső szakaszán.’*

Nemzeti Újság. 1944. június 13. „Óvóhely megáldás.”

Függetlenség. 1944. október 15. „Szálasi Ferenc vette át az államügyek ideiglenes vezetését kormányzói jogkörrel.” z

Magyarság. 1944. október 17. „Aki a fegyvert leteszi, vagy erre parancsot ad: felkoncolandó!” Magyarság. 1944. november 10. „Higgadt előrelátással folyik Budapest kiürítése.”

S

vége lett. Egyszer s mindenkorra. Mindörökre. Egy csúfos, szégyenteljes szakasza lezárult a magyar történelemnek. Uj szelek fújtak, új világ fénye öm’ött szét a sokat szenvedett magyar földön.

S az urak volt parlamentjének tornyán ma ott ragyog az ötágú vörös csillag, letéphetet- lenül, örökké.

M. O.

FRANCOISE ARNOUL

legújabb filmjében, a Montparnasse 19-ben egy festőművészt alakít

nemrég fejezte be legújabb filmjét, a Cicá-t. A film rendezője Henry Decoin

Gábor Andor:

AZ ÉN HAZÁM

Az én hazám fekete föld, Melyen pompás a búza; Melyen kövér mag dús kalász Nemes fejét elhúzza;

Az én hazám fekete föld,

Min érik drága élet,

S olcsó az ember élete,

Es éhen vész a lélek;

Hol koplalás van akkor is,

Ha roskadó az osztag:

Az én hazám fekete föld,

Az én hazám akaszttat.

Fekete, hogyha déli nap arannyal önti végig,

S erdő, mező száz zöld dala Szimfóniáz az égig;

Fekete, hogyha alkonyat Lágy rózsaszínbe vonja,

Es peng a fű között tücsök,

Az este cimbalomja;

S amikor fölébe kék csodát Az éjjel csillagoztat;

Az én hazám fekete föld,

Az én hazám akaszttat.

Zsíros föld, mit török, tatár Magyar csonttal dagasztott, Hol ropnak most őrült uraik,

S lopnak konok parasztok; Pogány föld, mely ma Krisztusért Tajtékot túrva harcol,

S az Embernek Fiát, imé,

Ököllel csapja arcul;

Hol még nem ember a szegény,

S nem ember már a gazdag: Az én hazám fekete föld,

Az én hazám akaszttat.

Az én hazám fekete föld,

Min drága élet érik,

S hol bárgyú barmok, bősz bírák, Az életet herélik.

Az én hazám vértől büdös,

S kiloccsant agyvelőtül,

Hol csámcsogó, csúf csőcselék Halált röhögni csődül,

Az én hazám kéjtől hörög,

Ha könnyt és kínt fakaszthat: Az én hazám fekete föld,

Az én hazám akaszttat.

Az én hazám gazemberek Bordélya, bűnök óla;

Az én hazámon átok ül

És nem tud tenni róla;

Az én hazámat tetvesek Bekenték szörnyű varral,

És csókolják bélpoklosok,

S átfogják céda karral.

Az én hazám a tébolyé,

Mit Belzebub igazgat:

Az én hazám fekete föld,

Akaszttat és akaszttat.

S az én hazám mégis hazám.

A vérem és a nyelvem Mindig hozzá fog szítani,

Át vágyon, célon, elven.

S bér szégyen és bár iszonyat Magyarként állni gáton;

Azt is, hogy nem vagyok magyar, Csak magyarul kiáltom!

Az én hazám fekete föld,

Amely véres vigaszt ad: Magyar leszek még akkor is,

Ha érte felakaszttat.

(1924)

Willi Bredel:

Hősi nyitány

A szolgálatos tiszt jelen. tette a parancsnoknak, hogy a katonai rendőrség Nyikolaj Eppstein századost lecsukatta. A százados ittas állapotban összetörte egy német profesz- szor lakásának berendezését és megfenyegette családtagjait.

Pemikov ezredes lehajtotta fejét. Emlékezett erre a századosra, aki a hadsereg politikai részlegéhez tartozott: kicsi, cingár termetű ember, mindig álmodozó. Ez törte volna össze idegen házak berendezését? Az ördög bújt belé? Az ezredes keze az asztalon pihent; most egyszerre ökölbe szorult. Míg egyesek életük kockáztatásával óvják a várost a banditáktól és a járványveszélytől, addig mások — tulajdon emberei — vadállatok módjára viselkednek.

Felemelte tekintetét:

— Hol van?

— A pincebörtönben, parancsnok elvtárs!

A parancsnok felemelkedett.

— Jöjjön velem!

A százados egy keskeny kamrában feküdt, amely börtöncellául szolgált, felhúzott térdekkel, egy puszta desz- kapriccsen. Az ezredes odalépett.

• Részlet a szerző rövidesen megjelenő könyvéből.

— Hallod-e, te gazember! Ébredj, beszélni valóm van veled!

A durván felébresztett ember védekezőén emelte fel kezét, s szerencsétlenségére, éppen az ezredes szemébe kapott. Ez visszaütött és a földre dobta a másikat.

Thomas Waiss, ,0 város főpolgármestere, tudomást szerzett az esetről és átszólt a parancsnokságra. Pontosabb részleteket akart hallani.

Manfred Rinberger profesz- szor, ez a magastermetű, hosz- szúkás, tudóskoponyájú, őszülő hajú férfi olyan szívesen és elfogulatlanul viselkedett, ahogyan azt a főpolgármester az eset után nem várta. A felesége hallgatott.

— Ügy látom, nem vette túlságosan szívére a dolgot. — mondta Grete, a polgármester leánya.

— A kár nem olyan borzasztó: Az ijedtség nagyobb volt, ugye, Emi?

— Hogy-hogy ijedtség? — kérdezte Waiss.

— Nos, amikor a százados hirtelen dühöngeni kezdett és egy ámokfutó arckifejezését vette fel... De ezt összefüggően kell elmesélni; az előzmények a legfontosabbak.

— Ön valószínűleg re_

ménytelenül régimódinak tart

minket — kezdte a professzor —, ha elárulom, hogy nekünk otthon sem gramofonunk, sem rádiókészülékünk nincs. De talál helyettük nálunk zongorát, nagybőgőt, hegedűket meg fuvolákat. S a feleségem szobájában egy spinétet. Szeretjük a kamarazenét. Ez hozott össze miniket természetjáró korunkban, amikor megismerkedtünk. Hány nehéz, nyomasztó percen segített keresztül!

— Körülbelül a múlt hónap közepén történt, jól emlékszem még, egy Mozart- szonátát gyakoroltunk, s Ru- thilda, legidősebb lányunk, ciki az első hegedűt játssza, sehogy sem boldogult szóló részével — amikor valaki kopogtatott. Csodálkozva néztünk egymásra, mert már későre járt. Emilia, a feleségem, kinézett és zavart arccal tért vissza a szobába. Mi történt, kérdeztem, s felálltam, de ebben a pillanatban már egyenruhás orosz katona jelent meg a küszöbön. Én szinte megbabonázva álltam, s feleségem, gyermekeim mind ijedten meredtek a belépőre.

— Annyi kellemetlen dolgot mesélnek az oroszokról, hogy mi sem vártunk ettől a váratlan látogatástól semmi jót. Azután észrevettem, hogy az idegen mintegy meg- szégyenülten állt az ajtóban s nagy, sötét szemével ránk nézett. Mikor sapkáját levette, alóla bozontos fej, sűrű, göndör haj bukkant elő; amikor egy lépéssel közeledni akartam hozzá és szólni akartam, felemelte a kezét, és ő szólalt meg, szinte könyörögve: „Ne-em félni, ké-érem. Én nem akar rosszat. Zenét hallgatok. Zenét szeretek. Ké-érem, szabad nekem hallgatni zenét?" Ekkor mosolyognom kellett s az enyéim is elmosolyodtak. „Jöjjön be!" — mondtam. — Legyen a vendégünk”.

Az ablaknál álló székre mutatott: „Én itt ülni és hallgatni zenét, jó?”

Leült és a sapkáját térdére helyezte. Én a két lányra néztem, > akik hangszerüket hangolták, s közben kíváncsian lesték a tisztet. Különösen Irmgart viselkedett elfogulatlanul, s legfiatalabb gyermekünk, János, aki fu- volázni szökött, most édesanyja mellé állt, hogy a kottát lapozza.

Játszottunk, s én úgy éreztem, csakugyan, igazán öröm lehetett minket hallgatni. A belépések sikerültek, az összjáték kitűnő volt.

Amikor befejeztük, és le akartuk tenni hangszereinket, könyörögni kezdett:

„Ké-érem még!” és átszellemült boldogsággal mosolygott.

Eljátszottak a „Kis Éji Zene” második tételét.

Az orosz úgy ÜU' mint

egy Buddha-figura; úgy tűnt, arca ragyog a boldogságtól.

Mikor a „Kis Éji Zené”-t eljátszottak, felemelkedett az orosz, meghajolt és így szólt: „Nagyon köszönöm!” A küszöbön még egyszer megfordult és meghajolt. Mikor bezártuk mögötte az ajtót, őszintén szólva, mégis megkönnyebbültünk.

A következő este komolyan megfontoltuk, játszszunk-e; ezzel valószínűleg megint idecsalogatnánk zenebolond oroszunkat. Láttam a gyerekeimen, hogy magukban azt kívánják, bár újra jönne. Tehát játszottunk. Alig kezdtük el, kopogtak. „Ö az!” — kiáltották a lányok és kuncogtak. Csakugyan ő volt. „Szabad?” — kérdezte az ajtóban. Széke már ott állt az ajtóban. Meghajolt, mindenkit üdvözölt, a székhez lépett és leült.

így történt, hogy Eppstein százados már szinte a ház népéhez tartozott, és ha kimaradt — ez csak egyszer vagy kétszer fordult elő — másnap este megszidták.

Emlékszem, Ruthilda egyszer vacsora közben megkérdezte, nős-e. Ekkor, még

most is látom, zavart és sápadt lett, szemében furcsa fények villantak. Fejét rázva jelezte, hogy nem. Ma, amikor már többet tudok, mint akkoriban, megértem, miért volt ezen az estén feltűnően hallgatag.

Egyik lányom megkérdezte, mi a kedvenc zenedarabja. Halkan, szinte remegő hangon felelte: „Beethoven Tavaszi Szonátája”.

A lányaim nem hagytak békében. Orosz vendégünket és zenebarátunkat kedvenc darabjával akarták meglepni, s addig unszoltak, míg beleegyeztem.

Azt az estét, amelyen a Tavaszi Szonátát akartuk játszani, mint valami kis ünnepet. készítettük elő. Az asztalt a zeneszobában különös gonddal, szépen terítettük meg. Emilia ma sem tudom honnan, néhány üveg jó sört kerített. A vodkából is, amit Eppstein kapitány nemrégiben hozott, jócskán maradt még, s ez most csinos üvegben került az asztalra. Az asztal két végében lila orgona illatozott.

A százados megjelent, s első pillantásra észrevettük, hogy be van csípve.

Kértük vendégünket, foglaljon helyet az ablaknál álló székben. Fiatalabbik lányunk, Irmgart, mint terveztük, az est bevezetőjéül elszavalta Hermann Hesse „Fuvolajáték” című költeményét. Utána elkezdtük játszani az F-dur szonáta Adagióját.

Figyeltem Ruthildát, kitŰA

k