Pest Megyei Hirlap, 1958. július (2. évfolyam, 153-179. szám)

1958-07-20 / 170. szám

' “öCírlap

1958. JULIUS 20. VASÁRNAP

^Tjülúlkő zá/Jdk J)íéifCL Cf^ejmieaeL

EVA OCENASOVA

— Olyan idős

vagyok,

mint a szegedi árvíz — ha Móra Ferenc életkora iránt érdeklődtek, rendszerint ezt válaszolta. Nem találkoztam Szegeden gyakran ezzel a feledhetetlen íróval, de minden találkozás oly élesen vésődött az emlékezetembe, hogy örökké elevenen él bennem. Ennek a titka Móra Ferenc csodálatos egyéniségében rejlik. Mindig mosolygott, ha velem beszélt, bizonyára akkor is, ha mással.

Ám nemcsak az ajka mosolygott ennek a varázslatos embernek, hanem a szeme is. és derűt, kedvességet, bájt. bizalmat sugárzott az egész lénye. Beszéd közben — akivel beszélt — szerette annak a karját simogatni s amikor egyszer nyári napsütésben a Széchenyi tér platánjai alatt szokásához híven egy öregecske tanárnőnek végigsimított a karján, a hölgy édes naívság- gal, önfeledten így kiáltott fel:

— Jaj, hogy lehetne ezt Örökre — eltenni ..

Valóban, magam is így vagyok. mindent szeretnék ,,örökre eltenni”, amit Mórától szóban, írásban, emberi tettekben kaptam s talán lassanként sikerül is lejegyeznem ezeket a feledhetetlen emlékeket, amelyek valamennyije a humanista Móra emberi alakját mutatják.

Móra olyan idős, mint a szegedi árvíz, tehát 1879-ben született éspedig július 19-én s így most lenne nyolcvan esztendős, egy híján. Az író Mórát előbb ismertem meg, mint az embert. Nálunk otthön az volt a szokás, hogy édesanyám kivágta a Szegedi Naplóból Móra cikkeit, főleg azokat, amelyek a Máról-holnapra című rovatban Csipke aláírással jelentek meg. Onnan tanultam meg, hogy a négy esztendős Panka módszerével hogyan kell eszközölni a nagy- mosást édesanya távollétében..:

Értsd alatta a főtt lekváros csíknak tisztára mosását, jóféle háziszappannal.. .

Téli hóesésben, nyári napsütésben találkoztunk a Kárász utcán, mindig sietősen, soha ki nem alvó szivarral a szájában. Hivatalából jövet vagy menet. Ilyenkor kedves, finom, mosolygó derűvel köszöntött rám:

— Jó reggelt, Juliska!

Móra Ferencnek „Juliska”

maradtam fájó elmúlásáig.

Csak levélben nem szólított így. Már másodszor vagy harmadszor vittem be tárcát a Szegedi Naplónak. amikor Móra üvegkalitkás íróasztala mögül megállított. Ö nem elégedett meg azzal, hogy a tárca hogyan van megírva, őt az ember annál sokkal jobban érdekelte. Annak is a szociális körülményei. A szerkesztőségben semmit sem tudtak rólam.

Postán küldözgettem írásaimat, amíg egyszer aztán a felelős szerkesztő — Vass Géza — látni akart. Átvette a tárcát, pár kedves szót mondott és már mehettem is ... Nem így Móra. Ö megállított, azt akarta tudni, ki is vagyok én tulajdonképpen. A rövid szoknyás kislány, aki tárcákat ír. Ki az édesapám? ..: A megszokott

■timtiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiimmiiiimiiiiiiiiiiiiiMiiiiHimiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiitiimtiiiiiiiiiiiiiiiiHimiiiiiitii

kérdésre nem is szomorúan feleltem. inkább egykedvűen és szokványosán, mint a diák, aki már sokszor mondta fel ugyanazt a leckét. Móra melegcsengésű hangjára azonban jobban megnyílt a szívem

Félárva gyermek vagyok, özvegyasszony az édesanyám, négy esztendős voltam, amikor meghalt az édesapám ..:

Móra szeme megcsillant, nem tudom, az előtörő köny- nyektől, vagy ragyogó szellemének fényétől. Közelebb jött hozzám:

— Ez bizony nagyon szomorú ... — mondta csendesen. Én pedig inkább magamnak suttogtam

— Azt sem tudom, milyen érzés lehet az, ha valakinek édesapja van ...

Erre már a szerkesztőségi tollak sercegése is megállt. A csend kibírhatatlan volt. Vass Gézán, Mórán kívül még Tömörkény, Sz. Szigethy Vilmos, Keéz Pál és Bállá Jenő íróasztalaiknál lehajtott fejjel ültek. Móra zsebkendője után nyúlt és finom ujjai végigsimították halvány gyermekarcomat. Ö sem szólt, de élete végéig barátom maradt, minden sorsfordulómnál mellettem állott segítő kézzel, segítő szívvel...

:.. Az idő múlásában már megjelent a második novellás- könyvem. Sokfelől sokféle kritikát kaptam, már az első kis könyvemnél sem szűkölködött a sajtó elismerésben, de most Móra valami egészen különöset írt a Szegedi Naplóban. Az újságírók közrefogtak, menjek el a Kultúrpalotába és köszönjem meg Mórának a rendkívüli kritikát, „nagy dolog ez, ha ő így ír valakiről ’ mondották. De bizony nem mentem el. Ma már meg sem tudnám mondani, miért. Talán nem akartam elfoglaltságában zavarni. Ez áprilisban volt s ez év őszén — 1914-ben — már megszólaltak az ágyúk . .. Az én életem is új irányt vett. Társadalmi munkára jelentkeztem. Népsegítő irodába kerültem, később munkaközvetítőbe. Móra adta a kezembe az első szociálpolitikai műveket a Somogyikönyvtárban. Amikor kiadta a könyveket, elbeszélgetett velem s lassanként már nem is tudtam, mi vonz jobban, a könyvek, vagy az élménysze- rű beszélgetések. Egy alka-§ lommal szomorú mosollyal | mondta:

— Hát ez lett a tárcaírás vé- |

ge? ... |

Bizonyara a háborúra gon- i dőlt. én pedig ezt mondtam | öregesen

„Háborúban hallgatnak a | Múzsák”, ki így, ki úgy — \ vérzik ..:

— Igaz — mondta és akkor | adta a kezembe az első köny- | vet, amelyből a munkanélküli- | ség problémájával megismer-1 kedtem.

1917-ben aztán nagyon meg- f nehezedett az idők járása a [ fejem fölött. A konzervatív, f maradi városi tanács jogvég-! zettséghez kötötte állásomat, | tehát olyan minősítéshez, ame- [ lyet abban az időben még nő i meg sem szerezhetett. Móra}

Ferenc ismét mellém állt lapja hasábjain. így segített ő mindenkin tolla erejével és szíve melegével, akit sérelem ért.

Már vége volt az első nagy háborúnak is. A húszas években nehéz napok virradtak a magyarságra. Most már Mórát csak futólagosán láttam, olykor találkoztam vele irodalmi előadásain. Valahogy úgy, mint a hajók, ha éjjel a nyílt tengeren találkoznak, üd- vözlik egymást és némán sik- lanak tovább ... A magyar haza földje is abban az időben „nyílt tenger” volt... 1928ban írtam a Tavasz a tengeren c. kisregényemet, miután akkor már Olaszországot kétszer is megjártam: Gyászban, betegen, a szívemben mély fájdalommal. Mórának nyomban küldtem a könyvemből egy példányt és ő is azonnal válaszolt. Nem valószínű, hogy ő még egyszer ezeket a mélyen megnyilatkozó, önvallomásszerű sorokat papírra vetette volna

Szeged. 1929. július 2.

„Kedves Vásárhelyi Júlia, —

én már évek óta nem olvasok szépirodalmat, időm sincs rá, kedvet sem igen érzek hozzá. A Maga kis könyvét elolvastam, a szegény okos Roob Lillian történetét is, a Pál és Éva-Mária tragédiáját is. S örültem neki, hogy se szívét nem szárították ki, se intelligenciáját nem csírázták el ezek az irgalmatlan esztendők.

Meleg kézszorítással köszönti régi barátja:

Móra Ferenc.”

Mit írhatnel még e sorok utón?... Talán csak azt, amit mindnyájan éreztünk Móra Ferenc elvesztésekor, de csak Juhász Gyula tudta a klasszicitás fényével, szépségével kifejezni:

„Mint a szivarod füstje, tűnik Az élet és mint a betűid,

Oly rejtelmesek útjai,

Míg újra látunk valakit,

Aki szemének bársonyával És hangja meleg aranyával Mint rég. megint elandalít”.

(Móra Ferencnek) Bizony nem találtunk. Sem Juhász Gyula, sem akik még itt vagyunk és e nagy évfordulón Móra Ferenc kézszorítására emlékezünk.

V. J.

Filmhírek

ADDIS-ABEBABAN nagy sikererl mutatták be a Karneváli éjszaka című szovjet játékfilmet.

BEFEJEZTEK az első indiai —olasz koprodukciós filmet, amelynek címe A bolond. A film szatíra a nemzetközi politikáról.

AZ ELMÚLT HETEKBEN kezdték forgatni a második csehszlovák—szovjet közös filmet, Roztockij szovjet rendező vezetésésével. A film címe Májusi csillagok.

Betörő az albérlőm

alakítja az Ott a végállomásnál című csehszlovák játékfilm egyik női főszerepét

címmel még a nyáron színes angol játékfilmet mutatnak be filmszínházaink

OSTOR HELYETT

H átrálva kiléptél az ajtón, mint amikor az égő házban pattogó gerendák beomló robaja legvégső fenyegetését csapja a segítő őrült felbomló tudatába, hátrálva léptél ki az ajtón, mint aki minden emberi és emberfeletti kötelességét teljesítette s aztán már csak az egyetlen és kitéríthetetlen parancsnak engedelmeskedik, menekültél, de utánad lopództak a lángok, mint ostor zúgó füledbe mart a tántorgó, falak közé bukott gerendák tompa zuhanása, megtágult szemedben riadtan kavarogtak a táncoló pernye-kazlak,

menekültél idegen félelemmel a szívedben, menekültél,

de akarhattam volna, hogy visszamaradj, akarhattam volna egyetlen mozdulattal, gáncsot vethettem volna egy szavammal: nem kellett áldozatod.

Nem pusztultam bele.

Hanyatt fekszem az üszkös omladék között és

hangtalan zokogással merengek

sosem-volt veszteségemen

s a kerengő füstből fölém hajoló

íves nyakadra rákulcsolom

biztos ujjaimat;

András Endre

Pjotr Pavlenko:

1 HANG AZ ÚTON

Bara Margit

alakítja a Ház a sziklák alatt című új magyar játékfilm női főszerepét

ket és majd levert a lábunkról.

Valaki azt ajánlotta, hogy fogózzunk meg az utat szegélyező bokrokban és úgy haladjunk előre, csakhogy azok a bokrok eléggé magasan emelkedtek a hegy lejtőjén és egy árok választotta el őket az úttól.

— Meg kell várni egy autót — mondta az egyik.

— Vissza kell menni — tanácsolta a másik.

De egy serdülő lány, valamelyik gyermekintézet alkalmazottja vagy gondozottja, aki reggeli ügyeletre sietett, elhatározta, hogy tovább megy. Én azt mondtam, vele tartok.

r r

Úgy látszik, neki nem volt más választása. De hogy én miért határoztam el magam erre az útra — máig se fér a fejembe. Valószínűleg, mert szégyelltem magam a kislány előtt, aki olyan szánandó volt rövid, könnyű kabátkájában, kurta szoknyájában, felfelé lobogó hajfürtjeivel, s tarka kendővel a kezében — hol akkurátusán bekötötte vele a fajét, hol a nyakára borította, hol pedig levette és a kezében hozta. A szél egyik oldalról a másikra lökött bennünket. Ké- zenfogtuk egymást, de ez sem segített.

Az erdő apránként ritkulni kezdett, a csaknem földig hajladozó fák csoportjai egyre távolodtak az úttól, aztán lassan eltűntek a ködben. A köd olyan sürü és csípős volt, akár

a hó a szélviharban. Hosszú pamatokat vonszolva táncolt a föld felett. Kaparta az ember torkát és tompította a hallását.

— Hol van? — kiáltottam útitársamnak, minden ércessé- gét elvesztett, szánalmas hangon.

Nem felelt.

— Hol van? — kérdeztem ismét.

— Hol van?.,-, én... én..: ■— hallottam messziről.

De nem tudtam megállapítani, hogy elölről vagy hátulról jön-e a hang, és nem tudtam, hogy utána kell-e sietnem a kislánynak vagy ellenkezőleg, meg kell-e várnom.

Hogy szidtam már magam, amiért nem beszéltem rá ezt a göndörfürtű, makacs kislányt, hogy logikusan és értelmesen cselekedjék! A hegyek nem szeretik a könnyelmű embereket.

De most már nem volt más megoldás: kezemet magam elé nyújtva, ahogyan sötét szobában jár az ember, menni és menni kellett előre és hangosan szólongatnom kellett elveszett útitársamat, és fülemet hegyezve kellett figyelnem az üvöltő szélben.

— Hol van?... — hallottam ismét és nyomban válaszoltam.

Sokáig tartó hallgatás következett. Aztán a tapogatózva megtalált út egyik szerencsés kanyarulatánál, amikor a szél éppen keresztbe száguldott, megütötte a fülemet egy halk dal, melyet hangfoszlányokra szaggatott a szél. Nehéz volt ráismerni dallamára, de azért kétségtelenül dal volt. Megint kiáltottam egyet.

Úgy kiabáltunk egymásnak, mint két rádiós, akit óceánok választanak el egymástól. A kislány, miután énekelt egy keveset, ahogy a rádiósok mondják, vételre állt át, majd a hangomat hallva, újból énekelni kezdett.

Most már állandóan elölről hallottam, mintha magasabban járna nálam — és siettem, siettem, féltem, hogy lemaradok. De égyszer-egyszer megbotlottam egy-egy kőben, elestem és sokáig nem tudtam felállni. Mihelyt nyugalmi helyzetbe kerültem, fokozatosan elhagyott az erőm, és minden alkalommal szinte teljesíthetetlenül nehéz feladatnak látszott a talpraállás. A szívem el-elfulladt. Nem akart dobogni és valami élesen szúrta kifáradt tüdőmet. Halántékom, ban lükte ett a vér, túlerőltetett szemem meg fájt és köny- nyezett.

— Hahó! Hahó!... — hallatszott valahol elöl.

— Hahó! Hahó! — feleltem gépiesen és tovább foglalkoztam a gondolataimmal.

Nehéz megmászni ezt a hágót, de megállni nem szabad. Nem azok halnak meg, akik kifáradtak, hanem azok, akik megállnak — gondoltam. És amíg csak ver a szivem, konokul emelgetni fogom elgyöngült lábamat, akár négykézláb

B

ft

ft

A Szokolonijéból az AjPetri hágón át Jaltába vezető utat az egyik legszebb krimi útnak tartják. Tölgyes borította, sok ágú szakadékban halad a müút az Aj-Petri északi lejtőjére, felülről lassan ritkuló fenyőrengeteg felé.

Egyszer ősszel éppen visszafelé utaztam Bahcsiszerajból Aj-Petrin keresztül Jaltába. Autóbuszunkat Szokolonijén túl, a hágó északi lejtőjén érte az este, körülbelül kétórai autóút maradt még hazáig.

Az út meredeken fölfelé kapaszkodott. Az autó hirtelen megállt. A vezető kijelentette, hogy a féksaru beragadt, sokáig fogunk állni és hogy aki siet, jobban teszi, ha más ko- : csit vár.

Mi — néhány véletlenül odacsöppent útitárs — elindultunk gyalog, arra számítva, hogy feljebb, a fennsíkon találkozunk majd autókkal, amelyek jeget szállítanak Jaltába és valamelyikkel csak lejutunk a hegyről.

Valahol fenn, a hágónál, magasan a fejünk fölött száguld- va tombolt a szél. Hozzánk már csak távoli visszhangja, a gallyak recsegése meg a fatörzsek nyikorgása hallatszott el.

De lám, hirtelen kanyaro- l dott az út, mintha élesen ol- \ dalt dőlne és a sűrű köd borí- : tóttá mély szakadékból olyan látható szél rohant meg ben. nünket, hogy nyomban meg- ! álltunk. Úgy zúdult ránk, akár a vízesés. Csapkodott bennün-