Pest Megyei Hirlap, 1958. május (2. évfolyam, 102-127. szám)

1958-05-18 / 116. szám

1058. MÁJUS 18. VASÁRNAP s~/CirÍ€ip 5 Látogatás a kerámia művészénél NÓGRÁDVERŐCE. A zeg­zugos utcácskák között, a domboldalra építve áll egy cso­dálatos kis birodalom. Apró házak egymás mellett, az egyiknek kisebbfajta gyárké­ménye sűrű füstkarikákat bo- dorítva pipál, s már messziről hirdeti: valamelyik házigazda idehaza van. Vagy az apa: Gorka Géza Kossuth-díjas ke­ramikus művész, vagy a leá­nya: Gorka Lívia. Kettőjük bi­rodalma itt ez a csodálatos kis miniatűr művésztelep. A tágas udvaron a nagy mű­vész távollétében leánya fogad. Munka közben zavartuk meg, de azért szívesen kalauzol vé- .gig a varázsosan szép, mégis modernvonalú kerámiák kö­zött. Az egyik polcon hosszú, elszűkülő nyakú vázák sora­koznak egymás mellett, olda­lukon színes, művészi díszítés­sel. Arrébb tálak és figurák. A vázák és tálak érdekessége, hogy követik az ábrázolt figu­ra vonalait, mégis szinte újjá­teremtik azokat, új alakokat formálnak belőlük. Modern vo. nalvezetésük az újszerűség va­rázsával hatnak. A festett min­ták is ehhez alkalmazkodnak, szerényen és mégis oly sokat- mondóan. S az egészben semmi mesterkéltség, semmi erősza- koltság, újszerűségében is egy­szerű, s megkapó. A figurák egy új kísérlet eredményei. Korongon formál­ta őket a nagy művész tehet­séges lánya. Külön-külön egyes darabjait, s csak ezután került sor összeállításukra. Minden bizonnyal nagy sikert arat majd ezzel is. Hogy hol, arra is nyomban feleletet ka­punk. Augusztus közepén mo­dern lakásművészeti kiállítás nyílik Budapesten, s ott sze­repel majd Gorka Lívia érté­kes kerámiáival Gauber Júlia belső építész, Jurish Ibolya textilfestőművész és Fett Jo­lán textilszövő művész társasá- A Csók Galériában ki- Uításra kerülő kerámiák egy isze még az izzó kemencében an, más részük azonban elké­szült már. EGY MÄSIK nagy feladat megoldása is sürgeti már Gor­ka Líviát. Részt vesz a Nép­művelésügyi Minisztérium fa­liképpályázatán, amely három érdekes téma kidolgozását írja elő. Az első téma szabadonvá- lasztott, a második gyerme­kekről szóló, a harmadik pedig a Tanácsköztársaság nagy nap­jainak állít majd méltó emlé­ket. Amint szerényen megjegy­zi, jól szeretne szerepelni ezen a pályázaton. Eddigi munkás­ságát ismerve és látva, ez a siker minden bizonnyal nem marad majd el. Közben az édesapára, Kos- suth-díjas művészünkre fordul a szó. Nemrég fejezte be azt a hatalmas, két méter átmérőjű kerámiatálat, amely jelenleg a brüsszeli világkiállítás magyar pavilonjának egyik ékessége. Pihenésre azonban most sem jut sok ideje, mert jelenleg a velencei Biennale-ra készül, ahol hat nagy, új vonalú váza hirdeti majd világszerte ismert és megbecsült művészetét. S közben számos nyugati meg­rendelésnek is eleget kell ten- niök. Svédek, nyugatnémetek, olaszok s ki tudná felsorolni, honnan érkeznek az érdeklődő vendégek ide, a nógrádverőcei Gorka-házba, hogy megismer­kedjenek a nagy mesterrel és remekbeformált alkotásaival. S aki egyszer ide ellátogat, az biztos, hogy nem távozik addig, míg néhány értékes kerámia­tárgyat ki nem választott ma­gának. AZTÁN szeretnének eleget termi a különféle külföldi meg. hívásoknak is. Gorka Géza Brüsszelbe készül, a leánya Bulgáriába. Megannyi terv, megannyi új feladat. Igazi, őszinte művészélet: soha egyet­len napi kikapcsolódás, mert bármerre járnak, bármit lát­nak, minden megkapja képze­letüket, s újabb alkotások el­készítésére ösztönzi őket. Prukner Pál (iiiiiuiiiiiHiiiiiiHmiiuiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiimmwniir Dzidra Ritenbergsz litván filmszinésznő alakítja a Mályva című új szovjet film főszerepét A tanító, a farkaskutya, meg a könyvtár Alihoz persze elsősorban „mórául” kellene írni, hogy en­nek a történetnek meglegyen a kellő íze-zamata, mint aho­gyan megvolt eredeti formá­jában. Mert vele történt, Mó­ra Ferenccel. Az is lehet, hogy megírta valahol, hiszen — ahogy akkor mondta — minden azért történik az író­emberrel, hogy végül téma legyen belőle. Az emlékezet bozótjából pedig azért kíván­kozott most elő, mert olyan sok szó esik újabban az isko­lákról is, a pedagógusokról is, meg a könyvtárakról is. Akár megírta, akár nem, úgy ér­zem, a biztonság kedvéért jó lesz papírra vetni, mert kár lenne érte, ha elkallódna. Móra „bélyeges” ember volt az első világháborút és a for­radalmakat követő időkben. De azért nevezetes embere Szegednek. Föntről jött urak, még a minisztériumiak is, szí­vesen dörgölőztek hozzá, örö­mest vették igénybe, fogad­ták el segítségét, hiszen olyan sokat tudott. így történt, hogy a nagyméltóságú vallás- és közoktatásügyi minisztérium valamelyik méltóságos fő­emberét elfogta a hivatalos kíváncsiság a szegedi tanya­világ népiskolái iránt. Leuta­Hősök emlékműve Kínában Az emlékmű itt látható domborműve az 1911. évi vucsangi felkelést ábrázolja zott tehát Szegedre (az ötödik fizetési osztályban már igen szemrevaló summa kerekedett ki a kiküldetési napidíjakból), és Móra Ferencet kérte meg, kísérné ki a tanyavilágba, néz­nének meg együtt egy-két is­kolát. Móra odahaza volt a tanyai Ferencek és Etelek ho­mokos Világában, ha ideje volt, mindig szíves-örömest időzött benne, mert pihenést, felüdülést jelentett számára nem szorosan vett közigazga­tási gondjai közepette. Elkí­sérte tehát Öméltóságát. Előzetes jelentés nélkül találomra választották ki azokat az iskolákat, amelye­ket látni kívántak. így kerül­tek el a tanyavilág peremén abba az elemi kultúrintézetbe, ahol a nevezetes eset történt. Szép, kertes udvara volt az iskolának, de az is lehet, hogy az óraközti szünetek hancú­rozásaira szánt udvart csak a tanító léptette konyhakertté elő annak az előrelátó meg­gondolásnak alapján, hogy a kerekfejű parasztlurkók, ha felcseperednek, levegőzhet- nek éppen eleget odakinn, a búzamezőkön. >./, iskolaudvar jobb szolgálatot tesz, ha meg­tenni azt a kis krumplit, ré­pát, paradicsomot, uborkát, ami annyira elkel a szerény tanítói konyhán. A látogatók, amint köze­ledtek az iskola felé, látták, hogy valaki szorgalmasan ka- pálgatja a konyhakerti vete- ményt — szép, életfakasztó május volt —, a tanterem nyi­tott ablakán keresztül pedig kimuzsikál a gyerekek hang­ja, amint kórusban mondják az egyszeregyet. Ügyet sem vetve a kapálgató férfiúra, egyenesen benyitottak a tan­terem ajtaján, de a küszöbön ijedten torpantak meg. Azt hitték, álmot látnak, mert olyan meseszerű volt az elé- bük táruló kép. A gyerekek szép rendben ültek az apró padsorokban, a katedrán pe­dig, két mellső lábát az asz­talra rakva, hegyes fülekkel egy hatalmas farkaskutya trónolt és szemmel láthatólag feszülten figyelte az egyszer­egy kórusát zengő apróságo­kat. Ámulatukból még föl sem ocsúdhattak, amikor megje­lent mögöttük a férfiú, aki az imént még a krumplibokro­kat kapálgatta az udvaron* és sáros kezefejét nadrágja szárába törölgetve üdvözölte» vendégeket, akikben megsej­tette a hivatalos jelleget. — Tetszik tudni — mente­getőzött — nagyon kicsi az a tanítói fizetés, még a puszta életre sem telik belőle. így kell megpótólni kissé. — No, de az a kutya a ka­tedrán ... — méltatlankodott a magas minisztérium képvi­selője. — Nincs avval kérem átos­sággal semmi baj. Jó, okos kutya az, érti a dolgát. Ügyel a gyerekekre, hogy ne ren­detlenkedjenek, ha nekem odakinn akad dolgom. Ha egyik-másik abbahagyja* mindjárt rájavakkant. Aztán meg magam is figyelem, jól mondják-e. Ezért tartom nyitva az ablakot, hogy hall­jam, ami idebenn folyik. Tud­ják is a gyerekek az egyszer­egyet úgy, mint a vízfolyás. Tessék próbát tenni velük. A minisztériumi főtanférfiú meg is kezdte a próbát, ki- szólítgatta sorra a gyerekeket és vallatni kezdte őket. Móra közben körülnézett a tante­remben, mert a gyerekgyöt- rést sehogysem állhatta, ügy látszik, a magasabb látogató súlyosabb kifogást nem talált a tanyai aprószentek tudomá­nyában, legalább is nem szólt róla, inkább a kutyát tartotta szemmel, amely udvariasan átengedte neki a helyet a ka­tedra mellett és maga a kü­szöbre ült. Mórában feléb­redt a könyvtáros és ebben a minőségben érdeklődött, van-e könyvtára az iskolának. — Könyvtár, az nincs —» mondta szerényen a tanító. — Valamikor régen, vagy tíz esztendővel ezelőtt volt. Ab­ban a szekrényben tartottuk. De 1919-ben kirámolták. Az­óta üres a szekrény, még a kulcsa is elveszett. A nevezetes szekrény a pad­sorok mögött, az egyik sarok­ban állott. Elhagyatottságá- ban is komolyan, főleg zárkó­zottam Kopott barnasága mintha azt panaszolta volna* hogy emberemlékezet óta fe­léje sem nézett senki. Móra megszánta, odament hozzá. | Hiszen könyvek lakoztak ben- í ne egykoron. Amint így szá­nakozik rajta, keze akaratla­nul végigsimít vedlett ajtaján* és — csudák-csudája — az aj­tó nyikorogva feltárul. A májusi délelőtt napsugár- özönéből jó nyalábnyi éppen a szekrényre ömlött és most élesen bevilágított föltárt bel­sejébe, a polcokat zsúfolásig megtöltő könyvek aranyozott gerincének soraira. A könyv­sorok tetejét vastagon borí­totta az évtizedes por. A kö­vetkező meglepetés akkor érte Mórát, amikor közelebbről vette szemügyre a szekrény tartalmát. Kiderült, hogy a polcokon a Magyar Tudomá­nyos Akadémia kiadványai­nak teljes sorozata várta tü­relmesen fölfedeztetését. A tanító rettenetes zavará­ban ismét a sarat dörzsölget- te kezefejéről, és dadogva csak ezt ismételgette: — Ki hitte volna... ki hitte volna... Móra pedig később ilyesfé­leképpen kommentálta az esetet: — Azt a szegény tanítót még csak hibáztatni sem lehet, hi­szen olyan szánalömraméltó páriája híres kultúrpoliti­kánknak. Azokkal ellenben, akik az akadémiai kiadvá­nyokkal, Nisarddal, Ruskin- nal, Kanttal, Schoppenhauer- rel, Huberrel, meg a többi szellemóriással töltötték meg a tanyai iskolák könyvszek­rényeit a dicső ferencjózsefi időkben népművelési rend­szerük és iskolapolitikájuk örök dicsőségére, meg kellene etetni levelenkint ezt a ta­nyai gyerekeknek szánt szel­lemi táplálékot. így tán job­ban meggondolnák a jövőben* hogy miféle könyvekből állít­sák össze a tanyai népiskolák könyvtárait. Magyar László Mindez különös jelentőséggel bírt számomra. A város is, ahol jelenleg tartózkodott a tenger mellett, mintha egy hajóra szállást, egy reánk vá­ró új világot akart volna je­lenteni. Szeretni kezdtem azért, ami, a lényéért: szeret­tem zöld szemeit, rövidre vá­gott barna haját, jeher nya­kát. ajkát, keblét, mindazt, ami hozzá tartozott, amint megismertem. De amikor hir­telen, ellenállhatatlanul rá gondoltam és szerettem, jel­idézve őt, megszállt a két­ség, majd a jélelem, hogy nem emlékezem rá, milyen is való­jában: szemei tényleg zöldek voltak? És a hangja, amely­nek zenéjét nem tudtam fü­lembe idézni! Újból írtam neki, kértem, jöjjön azonnal, mert szük­ségem van rá; s arról, ami bennem végbement és amiről ő nem tudott, hallgattam; úgy írtam, mint egy viszontszere­tett szerető, szerelmesen, je- nyegetőzve. Egy este a ka­punk előtt találtam. Nem is­mertem rá így jelöltözve: elegáns és szép volt, kicsi fi­nom fátyollal, szürke felöltő­ben. Éppen a kapun mentem kifelé, elgondolkozva, bicikli­vel a vállamon: „Nos?” szólt „hát jóestét”. Az ő hangja! Elengedtem a biciklit, átölel­ve magamhoz vontam őt s a pókháló vékony fátyolon ke­resztül szemébe néztem: zöld volt. Az, ami ezután következett, nem bír különösebb jelentő­séggel. Betegséget színleltem, nem jártam be dolgozni, sze­relmes órákat éltünk és sem nem kérdeztünk, sem nem magyaráztunk egymásnak semmit. Ha azt mondtam né­ki: szeretem, „nagyon, va­gyon” elégedett volt, erő­sebben ölelt és így szólt: „én is szeretlek, de azt hiszem, nem úgy, ahogyan te szeret­néd ..Azon a napon vissza kellett térni a munkába. Vol­tak perceink, amikor betel­tünk egymással, és barátok­ként, megnyugodva beszél­gettünk. Ezekben az órákban ő álmaimnak végre valóság­gá vált asszonyának tűnt; édes titkaimat közelségében dédel­gettem: saját lakást, gyereke­ket. Beszéltem róluk neki. Nem válaszolt azonnal, arca azonban elkomorult, arcvoná­sai és teste, amelyek közel voltak hozzám, különös válto­zásokon menték keresztül: az volt az érzésem, hogy erőt gyűjt, elérkezvén az annyira félt pillanathoz, amelyen, hogy túljusson. szükséges egy kísértést legyőznie magá­ban. Felfedezésemmel egyidő- ben erőt vett rajtam régi gyengeségem, harcra kellett volna készülnöm, de éreztem, nincs elég erőm hozzá. ,,Együtt egy életen át”, mondtam, és még mielőtt vá­laszolhatott volna, szavaimat valószerűtlennek éreztem; mintha elvesztvén őt, valami többet is elvesztettem volna, ö nem ismerte ezt a gyenge­ségemet, félt, hogy ha egye­nesen visszautasít, csak meg­erősít elhatározásomban. Óva­tos volt és szeretetteljes. El­mondta mindazt, amit el­mondhatott, hogy lebeszéljen; magáról beszélt: igyekezett meggyőzni állhatatlanságáról, amely természetének sajátja. Én pedig szomorkodni kezd­tem miatta, mintha már is el­veszett volna és észrevétlen fokoztam szívemben az eljö­vendő fájdalom érzéseit. Visz- szatért lakásába, az ágy és a komát közé, a gramofonjá­hoz. Idődként teljes napokat töltöttünk együtt. Minden ilyen alkalommal álmaim asz- szonyának tűnt, ugyanazok a zöld szemék, ugyanaz a hang; egyetlen férfi se mondhatta igazán a magáénak. Észre se vettem, hogy a megszokásává, káros szenvedélyévé váltam. Azután hiányzott egy talál­kozóról. Azok a nők azt mond­ták, elutazott anélkül, hogy új címét meghagyta volna. Haragosan beszéltek hozzám és szemrehányó tekintettel. Elmúlt egy év. Eladtam a bi­ciklimet és kerültem a dom­bokat, amelyek boldogságomra emlékeztettek; egyre inkább egyedül voltam, sokat olvas­tam, s mindig abban a re­ményben aludtam el, hogy valami jó hírre ébredek. A fizetési könyvecském tele volt büntetéssel az igazolatlan órák miatt. Azután behívtak, 1935- öt írtak, s néhány hónap múl­va Afrikában voltam. Ott ért utol egy levele. Ez: . „örülsz a levelemnek? A címedet a mamád adta meg. Tudod, hogy hasonlít rád? Amikor beszél, időnként fel­húzza szemöldökét, akárcsak te. Egyedül volt otthon: az ajtó épp hogy kinyílt, ami­kor „nicsak, ikit látók”, szólt, mintha már ismerne. És va­lóban azt mondta, hogy ismer, mivel fényképemet mindig a komóton tartottad. Melyiket, azt, ahol cigarettázom? Szem­rehányást akart tenni, de végül is nagyon kedves volt. Meggyőztem őt, hogy adja meg a címedet, megígérve, hogy nem akarlak úíból ma­gamhoz láncolni. Én nem akarom senkivel újrakezdeni a viszonyt, de mivel nem jól érzem fhagam, szükségét érez­tem, hogy írjak neked. Em­lékszel, milyen gyakran elfo­gott a köhögés? Most jobban kínoz, mint valaha, s külö­nösen éjjel van úgy, hogy hetekig nem tudom lehúnyni a szemem, bár testileg nem romlottam le: a főnöknő úgy gondoz, mint a húgát, s a zá­rás után sokáig társalog ve­lem. Igen. még mindig úgy élék, hogy is élhetnék más­ként, csupán a szükséges in­jekció egy vagyonba kerül. Te hogy vagy? Lebarnultál? A mamád igen aggódik érted, én ellenben biztos vagyok, hogy veled nem lesz semmi baj. Nem történhet baj. Ve­lem igen, már bizonyos va­gyok benne; de te nem hal­hatsz meg, hiszen néha gon­dolni kell rá. Ha látnád, mi­lyen szép virágágyat csinál­tattam neki körös-körül. A síremlék nem is kereszt tu­lajdonképpen, hanem egy kettétört márványoszlopocs- ka. ahogyan az a gyermekek­nél szokás: a kőfaragó taná­csolta. Kár, hogy te nem is­merted, bár néha én sem emlékszem pontosan, milyen is volt. Volt róla néhány fényképem, de a bőröndömmel együtt ellopták az állomáson, kerestettem az újságokban, háromezer lírába került és még az utcára is tétettem hir­detéseket, de nem hozták vissza. Amint a karomba fet­tem, sírni kezdett. Utoljára már nem, utoljára már meg is simogatott. Vettem neki sok-sok játékot, azok az uta­zóládában voltak és megma­radtak, látod a kis kacsát a komóton? Amikor húzogat­ják, kitátja a csőrét és így csinál: háp-háp. Szerteszét he­vernek a szobában: a med­vét meg kell javítani, mert egy vendég ráült és eltörte a rugóját. Szőke volt, tudod, olyan, mint te. Most injekciót adok magamnak. Most újra kezdem az írást, hajnali négy óra van, jobban vagyok. Teg­nap vasárnap volt és halálosan elfáradtam, ha Isten is úgy akarja, már csak néhány nap van a hónap végéig, kiveszek egy Ikis szabadságot; de ka szállodába megyek. fölélem azt, amit félreraktam. Megöre­gedtem, igaz, van vagy két éve, hogy nem láttál. Te hogy nézel ki, meghíztál? Ma lenne ö egy éves, két hónapos és hét napos: a múlt év február 12-én született. Féltem, hogy nagy­lelkűségből a magadénak is­mered el, mert szerettél és jó vagy, de a kétely örökké meg­maradt volna benned; meg aztán az én természetemmel megmérgeztem volna az éle­ted, ismerem magam. Ezért tartottam titokban előtted. Nem egyedül voltam így; min­den házban, ahol megfordul­tam, majd mindegyik lánynak volt egy gyereke, a• gyerek je­lentette életemnek a célját. Most ismét semmit nem ér szá­momra az élet. Már csak az a tény, hogy nem dohányoz- hatók, elég, hogy a legrosz- szabbat kívánjam: amikor a cigaretta feléhez érek, szive­met a torkomban érzem. Nincs senkim, senkim, senkim. Ki is látogatná meg őt? Tudod, az ő sírja is olyanná lehet­ne, mint annyi más, amelyek fölött járkálnak. A tulajdonos­nővel szemben nem táplálok semmiféle illúziót, amíg bí­rom, addig kényeztet. A te fiad volt, miért is hazudnék most, hogy nincs többé! Meg kell ígérned, hogy minden héten meg fogod látogatni. Bél- gyulladásban halt meg, tu­dod, ki tudja, mit adtak neki enni. Én fizettem érte, és hidd el. ha hat lírát kértek, én tízet adtam, csakhogy jól tart­sák. A te fiad volt, a sír kar­bantartás néhány líra havon­ként, csatolom annak az asz- szonynak a címét, aki gondoz­za. Mamád mondta, hogy el­adtad a biciklidet, amikor én nem mutatkoztam többet, úgy csinálom, hogy maradjon ne­ked pénz. vegyél egyet újból, így legalább biciklin mehetsz hozzá, az emelkedőktől te úgy- \ se félsz ...” Amikor levelét megkaptam, \ már halott volt.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents